stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Korunk 2007 Szeptember

Csatlakozás után, felzárkózás előtt (II.)


Kiss Viktór

„Csatlakozás” és „felzárkózás”

 Nehéz lenne persze pontosan megjelölni, pláne kétségbevonhatatlanul „bizonyítani” hogy miben is állt Kelet-Európa speciális világnézete. Mindazonáltal könnyedén összeszedhetők azok az évszázados jelszavak, amelyek mentén a lényeges politikai erők gondolkodásmódjukat szervezték – pró, vagy kontra. Elegendő, ha csak Papp Zsolt klasszikus sorait idézzük: „Ennek a mindig másfajta minták másolásának is kétszáz éves hagyománya van. Párizsra vessétek. Aztán Manchester a példa. Aztán – múlt század második fele – Németország. Bismarck. Marad az angolszász affinitás, keveredik holland–szász ingerekkel, s aztán – a harmincas évek – Olaszország! Megint Németország. Esküszik ki-ki a magáéra. 1949 után száznyolcvan fokos fordulat – s eközben minden minta más berendezkedés, másfajta termelésszervezés, más értékrendszer. Az iránytű olyan kilengéseket mutat, hogy ebbe a hajóskapitányok is belezavarodnak. Lehet-e csodálkozni azon, hogy a matrózok nyári ruha mellett téli öltözéket őriznek a fiókban, ki tudja, milyen időt vagy szelet hoz a holnap.” Kelet-Európa haladáseszménye az „import” lett, s newtoni rendszerében a gravitáció alapvetően Nyugatra húz. S különösen igaz ez az örök hinta- és kompországban. Az elmúlt százötven évben a nyugat–keleti vita, a népi–urbánus szembenállás, a szocdem–marxista frakcióharc, a bibói kisállami nyomorúság minduntalan felvette annak a vitának a formáját, hogy végezetül akkor „importálni, vagy nem importálni”, amint a legkisebb aktuál-politikai esemény erre okot adott. (És ad abszurdum még az „ázsiai”, vagy „kommunista” vitában a létezett szocializmusnak is szembe kellett néznie ezzel a kérdéssel. Bárha Heller Ágnesék könyvének ezt a vonatkozását bizonyára kevesen értették nyugaton.)

No persze általában súlyos okunk volt mérlegelni. És súlyos okunk volt 1989 után is. A modernizáció, integráció, globalizáció, a társadalmi-gazdasági szanálás, a privatizáció, a nyitás, az alkalmazkodás jelszavai együttesen sem voltak képesek „csatlakozásunk” és „felzárkózásunk” ütemkülönbségét megszüntetni. Az átmenet első évtizedében szinte valamennyi politikai elitcsoport konszenzusa volt tapasztalható abban a kérdésben, hogy a „nyugat” elvárásai hasonulásunkat illetően teljesítendők, mert ebben a folyamatban keresendők esélyeink. Az előző évtized végére azonban egyre markánsabb különbség látszott kialakulni az egyes politikai áramlatok között abból a szempontból, hogy ennek az alapelvnek a követése mennyiben és milyen irányban kívánatos. Az „import” problematikája akkor került középpontba, amikor az átmenet letagadhatatlan fordulata végbement: az ancien régime romjainak eltakarítását befejezve felvetődött a hogyan tovább kérdése. „Csatlakozásunk” befejezett ténnyé vált, de válaszolni kellett arra a kérdésre, hogy további esélyeinket merre is keressük. Hiszen a „nyugatot” még a közgondolkodás divatjában is felváltotta a „globalizáció” fogalma; ami persze szintén nyugati, de valahogy utalnunk kellett arra, hogy számunkra nincs többé világtörténelmi romantika. Egy válságban lévő társadalmi rendszerből egy válságban lévő társadalmi rendszerhez csatlakoztunk, amely sok tekintetben utóvédharcot folytat mindabban, ami miatt oda igyekeztünk. És éppen újrafogalmazni igyekszik lehetőségeit, esélyeit, elméleteit és igazságait. Az ezredfordulóra sok tekintetben eredményes volt ez a folyamat, sok tekintetben számunkra is átvehető és követhető konzekvenciákkal bír, Bush, Blair, vagy éppen a neoliberális politikák képében van hova fordulni – azonban ezek átvételének, utánzásának, a hozzájuk való hasonulásnak további egyértelműsége a politikai elitcsoportok között és a társadalom széles tömegei számára megszűnt.

 

Az „import” problematikája és régi-új ideológiáink

 A „nyugat” megváltozott. Kelet-Európa pedig, amely az elmúlt tizenöt évben annak nevében hozta meg áldozatait, hogy „csatlakozása” elhozza boldogulását, most kimerülten figyel az újabb felszólításra. A „nyugati integráció” folyamata csak a „globális integráció” folyamatával kiegészítve lehet sikeres, mondja a korszellem. A globális integrációval, amely nyugaton is áldozatokkal és bizonyos újrakezdéssel jár. Másodszor is áldozatokat kéne hoznunk, másodszor is újra kéne kezdenünk, másodszor is hasonulnunk kéne egy világhoz, hogy élvezhessük egyre kétségesebb áldásait. A nyugat–kelet dimenzióban gondolkodó kelet-európai ideológiai térképet végérvényesen keresztbe vágja a centrum–periféria dimenzió, amely a globalizáció versenyhelyzetének alaptermészetéből ered. A versengő centrumok és a hozzájuk csatlakozó félperifériák állnak szemben a lemaradó „perifériákkal”; tehát a „csatlakozás” nem a felzárkózást, hanem elsősorban a lemaradás elkerülését kell célozza. A „nyugatba” volt út a „kelet” számára végbement, a „centrumba” folytatása ennek az egyre inkább éleződő határhelyzetekben jó ideig nincsen. A centrum kiszolgálása, másolása, az integráció tétje innentől saját talpon maradásunk, amely előnyeit csak a többi hasonló helyzetben lévő országgal szemben aknázhatjuk ki és kárait egyedül kell viselnünk. (Szlovákia és Románia adóparadicsomaiban például). Az erre a szituációra adható három lehetséges válasz pedig szinte automatikusan következett az ezredforduló nagy szembesüléséből – idehaza és bizonyára régiószerte mindenütt.

1. Az egyéni és tradicionális sajátosságok védelme, a további lépéseket önfeladásnak és kiszolgáltatottságunk növelésének érző álláspont (a nemzeti közösség hangsúlyozásának, a hazai vállalkozói szféra erősítésének, a szociális védőháló védelmezésének, a munkahelyek és a status quo alapvonalainak fenntartása melletti globalizáció-kritikus álláspontnak, a mezőgazdaság hagyományainak nevében).

2. A társadalmi elmaradottságot felszámolni a gazdasági-technikai fejlődés és a növekedés segítségével akaró álláspont, amely relatív versenyelőnyeinkből halmozna föl annyit, hogy abból akár egy nagy ugrás is létrejöjjön (az állam és a gazdasági szerkezet modernizációja, a versenyképes gazdasági szektorok támogatása, a külső források hasznosítására alapozott magas növekedésre, a humán gazdálkodás előtérbe tolására, a multinacionális tőke ezekkel való ide-csábítására alapozó jelszavak nevében)

3. A még további importot, a nyugati minták feltétlen átvételét, a viselkedési-gondolkodási minták lecserélését, a szemléletváltást követelő álláspont, amely a gazdasági felzárkózást lehetetlennek érezve társadalmilag és egyénileg kínálná a mobilizáció esélyeit széles társadalmi rétegek számára tartós hátrányunk mellett is (a nyelvtudás, külföldi munkavállalás, magas szakképesítés, versenyerkölcs elterjesztése, innováció és kreativitás, mobilitás, flexibilitás jelszavai nevében).

Ez a megközelítésmód persze, amelyet választottunk – mint öntudatlanul valamennyi hasonló magyarázati kísérlet –, egy analógiás elemet rejt magában, amely a klasszikus polgári forradalmak egyik mozzanatára épít. Ahogyan Immanuel Wallerstein tanulmányában kifejti, ebben az értelemben a nyugati ideológiák sorsát a „modernitás kérdése” határozta meg az elmúlt kétszáz évben. Véleménye szerint szinte minden ember fel tud sorolni markáns különbségeket a szocialista, liberális és konzervatív eszmerendszerek között, s az alapszintű egyetemi oktatásban is úgy okítják ezeket, hogy a köztük lévő markáns különbségeket veszik számba, elfeledkezve arról, hogy ezek az ideológiák mégiscsak egy családba tartoznak abban az értelemben, hogy egyetlen problémára adott különböző válaszreakciókat rejtenek magukban. Watson híres megfogalmazásával élve „a francia forradalom volt az az árnyék, amelyben a 19. század élt”. S ehhez tehetjük hozzá: „A huszadik századi gondolkodás sem kerülhette el sorsát. A forradalom volt az apoteózisa a tizenhetedik századi newtoni tudományos világképnek és a tizennyolcadik századi haladás-koncepciónak, amit modernitásnak szoktak nevezni.” A modern ideológiák mind ennek a „modernitásnak” a különböző reakciói, ameny-nyiben persze „aktuálisan” a revolúciónak, magának a Francia Forradalomnak reakciói Burke-től Marxig. Wallerstein könyve a továbbiakban abból a tényből indul ki, hogy kétszáz évvel 1789 után ennek a „modernitásnak” legfőbb alapelemei válságba kerültek, mert a nagy történelmi árnyék nem uralkodik többé. A marxizmus az analitikus iskolába, az újbaloldal az antiglobalizációs mozgalmakba, a konzervativizmus a reménytelen kultúrharcba, a liberalizmus pedig a neoliberalizmusba.

Jelen írásunkban nem célunk, hogy ezt a folyamatot nyomon kövessük. Amiért azonban a Wallerstein által megfogalmazott tételeket szemügyre kellett vennünk, az nem más, mint azon állításunk, mely szerint a kelet-európai ideológiák (a globális krízist keresztülmetszve) egy lokális válság foglyai: ahogyan 1789 után a francia forradalom világképéhez és haladásfelfogásához alkalmazkodva születnek meg a nagy ideológiák, 1989 után Kelet-Európában saját történelmi haladáseszményünk lesz a kiindulási pont. Ezeket a haladáseszményeket próbálják ideológiailag a mai helyzetre aktualizálni. Maguk az illúziók s egyáltalában a rendszerváltás utáni ideológiai tér kialakulása egy olyan kottát követ, amely újraéleszti számtalan régi ideológiai-gondolati megoldásunkat, s ezekkel helyettesíti a korszerű és adekvát válaszreakciókat az új világ kihívásaira. Ebben a folyamatban ki kell emelni ezeknek az ideológiáknak a reaktív jellegét a wallersteini értelemben – ahogyan hajdanán egy történelmi eseményre és egy történelmi problematikára válaszul született meg a liberális, a konzervatív és a szocialista politika; egymást keresztül-kasul megtermékenyítve, úgy van jelen az „import” problematika évszázadok óta kelet-európai határvidékünkön és úgy várja a megfelelő szituációt, hogy egész ideológiai mezőt építsen ki; minduntalan reprodukálva korábbi önmagát.

Ahogyan a nyugati ideológiák történeti kottájuk szerint a „modernitás” trikolórja mögé sorakoztak fel, úgy Kelet-Európában az „import” zászlaja mögé keveredett minden ideológia. Sajátos színezetet adott persze ennek a kérdésnek, hogy ez az import már tartalmazta maguknak a nagy ideológiai családoknak az importját is, a régió modern társadalomtudományai és a magukra valamit is adó politikusok vigyázó szemeiket igyekeztek ezekre vetni. De miközben Párizst remélték látni, általában nem tekintettek messzebbre Bécsnél. Így a térség alapideológiái, amelyeket szocializmus, liberalizmus és konzervativizmus névvel szoktak illetni, sokkal népszerűbbek voltak saját híveik körében az aktuális kondícióikra szabott formában, mint szabadelvűség, bolsevizmus, vagy tradicionalizmus. Így valósult meg régiónkban az eredeti ideológiák torzulása, egyszersmind a haladás és világnézet régióspecifikus ideológiákká gyúrása, amelyeken keresztül az egész világ egységesen szemlélhető volt. (Lásd táblázat)

Az „import” problémájának középpontba kerülése pedig szinte automatikusan szüli meg a szokásos dilemmákat, csak éppen a globalizáció korára hangszerelve; amelynek hatására nem juthat dűlőre egymással a három eszmei áramlat – hívjuk bár őket szocialistának, liberálisnak vagy konzervatívnak.

(1) Ha egy bezárkózásra és revizionista politikára álló konzervatív kurzus hirdetünk, azzal ugyan lesz saját autonómiánk és protekcionista-önfenntartó védettségünk a külső behatásokkal szemben, de nem lesz kellő integráltságunk a világgazdasági rendszerbe és a haladó politikába.

(2) Ha egy mesterséges ipari és gazdasági szintet akarunk elérni államkapitalista eszközök bevetésével, akkor éppen a szabad versenyes kapitalizmus során felhalmozott tapasztalat és kultúra vész el.

(3) Ha pediglen magát a szabad és korlátok nélküli piacosítást vállaljuk, egyben a teljes beilleszkedést a nyugati gondolkodási-termelési rendszerekbe, azzal a saját védekező és alternatívakereső képességet veszítjük el. A tervezettséget a spontaneitással, a gazdaságot a kultúrával, a valóságot az ideológiával kell szembeállítani.

 

Révbe értünk?

 A kelet-európai átmenetek ideológiai válságában azonban helytelen volna csak a „megkésettség traumájának” közvetlen jelenségeit keresni. Nem egyszerűen arról van szó, hogy Sztálin a kohászati műveket és a marxi proletárt, az átmenet ideológusai pedig a „vállalkozó szellemet”, vagy talárjával együtt az alkotmánybírót szerették volna áthozni nyugatról – hiszen a dolgok mindkettő esetében sokkalta összetettebbek ennél. E „megkésettség traumáját” (Gollner) úgy is értelmezhetjük, mint a polgári átalakulás klasszikus útjától való eltérés olyan formáját, amelyben a korábbi feudális struktúrák felbomlása szükségszerű, de a kikínlódott alternatívák és útkeresések jellemzőek és egyéniek. Az új megszületésének finalista mechanizmusa helyett, ami a visszatalálást szükségszerűnek tételezi, valójában csak útkeresések, céltételezések, kényszerek és illúziók vannak, s az ideológiai harc ezekért zajlik – akár a visszatalálás nevében is.

Az átmenet ideológiáit nem elsősorban azzal kell jellemeznünk, hogy miről beszéltek; sokkalta inkább jellemzi őket, hogy mi maradt ki belőlük. S ha ez első látásra banálisnak is tűnik, mégis a kríziselemzés kulcsát adhatja. Hiszen az átmenet során kialakult viszony a „csatlakozás” és a „felzárkózás” tendenciái között elvileg nem csak az „import” szituációjának a középpontba állításával lehetett volna értelmezhető – elegendő, ha csak azokra az elképzelésekre gondolunk, amelyek a kelet-európai országok összefogásában és közös modell kidolgozásában látták volna lehetőségeink kulcsát. Nem is beszélve a se kapitalizmus, se szocializmus nagyon is nyugati tradíciójának feleleveníthetőségéről. Ezeknek egyaránt voltak tradíciói idehaza, s régiószerte. Az eszmék terjedésének folyamatát ugyanis megelőzi egy eszmefelhalmozó szakasz. Nem lehetséges fenntartani az informális eszmei-politikai teret az érvényesség alapjául szolgáló gondolatok „eredeti felhalmozása” nélkül. Magyarországon ez a rendszerváltás folyamatával párhuzamosan zajlott le, bár igazából már a Kádár-rendszer utolsó korszakában az új politikai erők szemszögéből beszélhetünk arról, hogy a rendszerváltást eszmeileg elő kellett készíteni. Mindebben nem az a lényeg, hogy a „más utak” illúziók lettek volna-e, hiszen a jelenlegi is annak bizonyult. A kérdés, hogy abban az esetben képesek lettük volna-e hatékonyabb, régi bozótharcainktól megszabadulni képes választ adni a globalizáció kényszereire és kihívásaira. Ez ma már persze sok tekintetben eldönthetetlen.

Az átmenet ideológiai „egydimenzióssága” megváltoztathatatlan tény. Ha elfogadjuk Bayer József azon állítását, amely szerint az államszocializmus legitimációs értelemben három szinten építkezett, a tervgazdaság, az állampárti monopólium és a hivatalos ideológia szintjén, akkor nyilvánvalóan beazonosítható azon tényeknek, céltételezéseknek és törekvéseknek a köre, amelyek a rendszerrel együtt buktak. Általánosságban: a „baloldali modernizációval” együtt minden baloldali törekvés is delegitimálódott. Különösen Magyarországon, ahol annyival is bonyolultabb a helyzet, mint másutt, hogy a „gulyáskommunizmus” és a „legvidámabb barakk” ideológiája fonódott egybe a tervgazdasági környezettel és a mesterségesen egyenlősítő törekvésekkel. A „koraérett jóléti állam” jóléti intézkedései formálisan irigylésre méltók voltak még a nyugati welfare state szociáldemokrácia számára is, maximum nem tudták, hogy a kórházakban hullik a vakolat, az árubőség pedig nem túl nagy, bár igaz, hogy az egészségügy ingyen van, és mindenkinek van pénz a zsebében; vállalhatatlan hitelekből.

A képlet a rendszer ellenzéke szempontjából innentől egyszerű volt. Az önmagát állandóan reformálgató államszocializmus sajátos ideológiai tömegvonzással bírt. A „felvethető” problémák szinte valamennyi „baloldali” kérdéskört érintettek, a nyolcvanas években burjánzott a dokumentarista film, és erőre kapott a szociológia, a közgazdaságtan. A cenzúra félálomba húzódott, bármit lehetett kritizálni a művelődéspolitikától a gazdasági helyzetig, ameddig azt csak egy szűk szakmai közönség értette, mert nem voltak nyíltan kimondva a konklúziók. Az élesebb fogalmazás azonban egy ilyen helyzetben inkább tűnhetett önsanyargatásnak és öncélnak, mint valóban jobbítani akaró szándéknak, s egy ilyen kvázi reformista légkörben a „reformálható-e egyáltalán a rendszer” kérdése akadémikusnak számított, amennyiben úgyis mindenki azzal próbálkozott.

Azt kellett megmutatni, amiben a rendszer számára még a reform gondolata is skandallumnak számított. 1988-ban nem lehetett csak „szocialista reformokért” síkra szállni, 1990 után pedig már egy egészen más nyelven megfogalmazott átmenetet kellett a választási programmal utólag alátámasztani és igazolni.
Talán ezzel is magyarázható, hogy a „demokratikus ellenzék” idehaza (s szinte mindenhol, csak más okokból) nem a társadalmi feszültségek, a szociális kérdés és a gazdasági válság hatására létrejövő tömegnyomásra alapozott, mint Lengyelországban, nem tudott igazán nacionalista lenni a „nemzeti kommunista” rezsimben – hanem sajátosan elszigetelt értelmiségi szubkultúraként működött. Ha az ellenzék nem magyarázgatni akarta, hogy miért is tarthatatlan, ami van, hanem bebizonyítani egyszer, s mindenkorra, nem maradt más mondandója, mint a „nyugat” és a „liberális demokrácia” tematikája.

Mellesleg: a konkurens ideológiák némelyike (különösen a „harmadik utasnak” indult népi konzervativizmus) ezt nem bocsátja meg soha a szabadelvűeknek. Hogy a rendszerváltás módjába, fogalomkészletébe, mitológiájába, céljaiba senkinek nem engedtek beleszólást. Hogy a liberalizmus ab ovo vezető szerepben volt (és állítólag ezzel vissza is élt), mert kritika nélkül annak a világnak a nyelvét beszélte, amely felé éppen haladtunk. Ha a jobboldal „nemzetért” kiáltott, a baloldal Európáért. Ha emez „harmadik utat” követelt, amaz integrációról papolt. Ha az egyik „antikommunista” volt, a másik a jövőbe nézést kérte a múlt felidézgetése helyett. Szabadságot akart a rend, civil kurázsit az autoriter-klerikálisnak bélyegzett tradíció helyett. Hát persze, hogy a nyugatnak az egyik sokkalta inkább kedvére volt. Amin felbuzdulva a hazai szabadelvű progresszió még magabiztosabban és még nagyobb küldetéstudattal fordult a nyugati minták másolása felé, már azok puszta felemlegetését is legitimáló érvvé változtatva.

A jobboldal sértődöttsége érthető. Emberi jogi szimbolikus aktivizmus, amely mindenhol fasiszta rémmel ijesztget. Nyugatmánia. A konzervatív alapértékek, a nekik kedves történelmi múlt aktuálpolitikai lejáratása. A rendszerváltás egyoldalú legitimálása. Kulturális túlsúly. Az az érzés, mintha a késő kádári elitekkel kiegyező liberális progressziónak már csak az annyiszor citált nyugati mintákhoz maradt volna köze, a hazai valósághoz semmi sem. Nem véletlenül írja Lánczi András, a hazai konzervatív gondolkodás vezető teoretikusa: „A helyzet sok tekintetben hasonlít a 19. század elejének német viszonyaihoz. Ahol a tudat forradalmával akarták kiváltani az elmaradt radikális társadalmi reformokat. Így a németeknek volt filozófiájuk, de nem volt tényleges szabadságuk. Voltak világmegváltó elképzeléseik, de … csak egy tehetetlen és agresszív politikai rendet alakítottak ki.” A posztkommunista kiegyezés „morálisan szinte elviselhetetlen”. Mindez pedig egy olyan környezetben íródik, amikor a jobboldal színe-java erkölcsi kötelességnek nevezi az ez elleni harcot, az utópia hagyományát hirdeti Lánczi is, filozófiai és szociológiai éleslátással és történelmi vaksággal.

Nem véve észre, hogy ha igaza is van, az egész magyar jobboldal veszélyes, időzített bomba. A „jobboldali utópizmus” eszközrendszerét és világnézetét jól ismerjük – az éppen a felzárkózás kérdésének megválaszolására nem alkalmas a csatlakozás kérdésének lezárt és lezáratlan fejezeteinek újra megnyitásával, adott szintjének folyamatos kétségbe vonásával. Ehelyett inkább a régió mély analízisét ajánlanánk mindenkinek.

Liberálisoknak, szocialistáknak és baloldaliaknak egyaránt vannak adósságaik. Mert nem vagyunk képesek elfogadni a megmásíthatatlan tényeket. Hogy a felzárkózást célzó politika minduntalan elmaradottságot is szül, de hát ez nem is lehet másként, hiszen helyünk a világban minden valódi alternatívánk mellett is csak relatív mozgásteret engedélyezhet. Alapvető félperiferiális jellegünket az adott világkapitalizmusban nem kérdőjelezhetjük meg – valójában már kétszáz éve. Hisz bár 1989-ben elvesztettük a „Nyugattal” kapcsolatos illúzióinkat, a felzárkózás problémája itt maradt illúzióinkkal; ráadásul a globalizáció az „import” kérdését is kiélezi. Rá kéne ébrednünk végre: egyetlen esélyünk az volna, ha „liberális”, „konzervatív” és „szocialista” meggyőződésünk mögül véglegesen ki tudnánk venni azokat az ideológiai tradíciókat, amelyek az átmenet elmúlt tizenöt évében nem hagytak nyugodni bennünket, hanem újratermelték évszázados ballasztjaikat.

Kelet-Európa 1989-ben révbe ért abban az értelemben, hogy eldőlt: visszavonhatatlanul „a Nyugat” oldalán sorakozik fel a következő évtizedek globális küzdelmeiben. Az új helyzetben azonban felzárkózásunkat jó ideig lehetetlen „a Nyugathoz” képest felvetni; önmagunkhoz és a világ többi részéhez képest kell újrafogalmaznunk saját magunk számára. Ne ringassuk tehát magunkat abban a hitben, hogy 1989 óta bárminek is végére jártunk. Most kezdődik csak ugyanis a java.

 

IRODALOM

Ágh Attila: A jövő még nem kezdődött el. Mozgó Világ, 2000. 9.

Balibar, Étiene: We, the People of Europe? Reflections on Transnational Citizenship. Princeton University Press, Oxford, 2004.

Balogh István (szerk.): Törésvonalak és értékválasztások. Politikatudományi vizsgálatok a mai Ma-gyarországról. MTA-PTI, Bp., 1994.

Beck, Stephan–Greven, Thomas: From Transformation to Globalization. The Case of Eastern Germany. ASED Themes, 2001.

Beck, Ulrich: Democracy without Enemies. Polity Press, Cambridge, 1998.

Beck, Ulrich: A kockázat-társadalom. Út egy másik modernitásba. Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság–Századvég Kiadó, Bp., 2003.

Bibó István: Válogatott tanulmányok. Társadalomtörténet–szociológia–társaslélektan. Corvina, Bp., 2004.

Bruszt László–Stark, David: Postsocialist Pathways. Transforming Politics and Property in East Central Europe. Cambridge University Press, Cambridge, 1998.

Fukuyama, Francis: A történelem vége és az utolsó ember. Európa Könyvkiadó, Bp., 1994.
G. Fodor Gábor: Gondoljuk újra a polgári radikálisokat. L’Harmattan, Bp., 2004.
Gellner, Ernst: Plough, Sword and Book. The Structure of Human History. Collins Harvill, London, 1988.

Hanák Péter: Társadalmi struktúrák a 19. századi Közép-Európában. Történelmi Szemle, 1997. 2.

Huntington, Samuel P.: The Third Wave. Democratization in the Late Twentieth Century. University of Oklahoma Press, Norman, 1993.

Inotai András: A globalizáció kihívásai és Magyarország. Napvilág, Bp., 2001.
Jászi Oszkár: A kommunizmus kilátástalansága és a szocializmus reformációja. Válogatás politikaelméleti írásaiból. Héttorony Könyvkiadó, Bp., 1989. 

Kagarlickij, Borisz: Út a fogyasztáshoz. Eszmélet, 2000. 46.

Kis János: Kőszeg visszanéz. Beszélő, 2000. 7–8.

Kiss Viktor: A baloldaliság „kísértetei”. Új Mandátum Kiadó, Bp., 2004.
Kiss Viktor: A „kaméleon társadalmak” és a liberalizmus válsága. Kritika, 2005. 6.
Kőszeg Ferenc: 1956: a magunk képére formált forradalom. Beszélő, 1997. 7.
Lánczi András: Az utópia mint hagyomány. Attraktor Kiadó, Gödöllő, 2005.

Lomax, Bill: A tranzitológia válsága. A kelet-európai változások és a tranzitológia elmélet. In: Krausz Tamás (szerk.): Rendszerváltás és társadalomkritika. Tanulmányok a kelet-európai átalakulás történetéből. Napvilág, Bp., 1996.

Martinelli, Antonio: Global Order or Divided World? Current Sociology, 2003. 2.

Mocsáry József: Visszapillantás a privatizációra. Eszmélet, 2001. 52.

Müllerson, Peter: Being Tough on Terrorism or Respecting Human Rights. A False Dilemma of Authoritarian and Liberal Responses. American Behavioral Scientist, 2005, 12.

Nissen, Sylke: Who Wants Enlargement of the EU? Support for Enlargement
among Elites and Citizens in the European Union Czech Sociological Review, 2003. 6.
Papp Zsolt: A válság filozófiájától a „konszenzus” szociológiájáig. Útvesztők és útelágazások a huszadik századi német polgári filozófia és szociológia történetében. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1980.

Papp Zsolt: Kormetszetek. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1988.

Pokol Béla: Politikai reform és modernizáció. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1989.
Pozsgay Imre: A rendszerváltás (k)ára. Nyílt párbeszéd a sorsfordító évtizedről. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 2003.

Pridham, Geoffrey–Ágh Attila (szerk.): Prospects for Democratic Consolidation in East-Central Europe. Manchester University Press, Manchester–New York, 2001.

Quentin, Skinner: Liberty before liberalism. Cambridge University Press, Cambridge, 1999.

Suda, Zdenek–Musil, Jirí: The Meaning of Liberalism. East and West. Central European University Press, Bp., 2001.

Szabó Miklós: Politikai gondolkodás és kultúra Magyarországon a dualizmus utolsó negyedszázadában. https://mek.oszk.hu/02200/02220/html/index.htm

Szalai Erzsébet: Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban. Aula Kiadó, Bp., 2001.

Takács Tibor: A jakobinusok és az emberi jogok. Klió, 2002. 1.

Tamás Gáspár Miklós: Törzsi fogalmak. Atlantisz Kiadó, Bp., 1999.

Tőkéczki László: Magyar liberalizmus. Századvég Kiadó, Bp., 1993.
Tölgyessy Péter: Elégedetlenségek egyensúlya. Válogatott írások. Helikon Kiadó, Bp., 1999.

Wallerstein, Immanuel: After Liberalism. New Press, New York, 1995.

Wallerstein, Immanuel: Marx és az alulfejlettség. Eszmélet, 1997. 35.

Wandycz, Piotr: The Price of Freedom. A History of East Cenral Europe from the Middle Ages to the Present. Routdlege, New York, 1992.

 

* Az írás első része előző számunkban jelent meg.


+ betűméret | - betűméret