Az ügynökkérdés és a múltfeltárás görbe tükre

Előtörténet: a szocialista rendszer
évtizedeinek politikai rendőrsége

Suttogva terjesztett vicc a múlt század ötvenes éveiből:

– Hogyan védték régen az állam biztonságát?

– Ab ovo.

– S manapság?

– Ab ÁVO.

 A magyarországi szocialista rendszer négy évtizedét (1948–1989) általában két alperiódusra szokták osztani. Az első szűk évtizedet, 1956-ig – Rákosi Mátyás kommunista pártfőtitkár nevéhez kötve – Rákosi-korszaknak nevezik. A rákövetkező bő három évtizedet – általánosságban az ún. posztsztálinista időszakot, a rendszer bukásáig – Kádár Jánosról nevezték/nevezik a kortársak és az utókor is Kádár-korszaknak. Mindvégig meghatározó volt a kommunista pártegyeduralom működtetésében-fenntartásában a politikai rendőrség, de azt Rákosi és Kádár különböző módon uralta, irányította, „használta”. A különbség – leegyszerűsítve – két kortársi szlogenpárral érzékeltethető.

A Rákosi-korszak rendszerdogmája az volt, hogy „aki nincs velünk, az ellenünk van”. Az időnként hisztérikus méreteket öltő ellenségfóbiát a politikai rendőrség – százezrek elhurcolásával – nemcsak üzemben tartotta, hanem gerjesztette is, így bizonyítva az őt tartó pártvezetésnek lankadatlan „éberségét”. A politikai rendőrségnek ekkoriban előbb Államvédelmi Osztály (ÁVO), majd Államvédelmi Hatóság (ÁVH) volt a hivatalos elnevezése, de ügyködésüket leginkább „a párt ökle” jelző tükrözte. A Rákosi-korszakban a stabilizálódni nem tudó diktatúra jórészt bizonytalanságát kompenzálta – időnként saját apparátusát is megtizedelő – féktelen terrorral. Ennek működési mechanizmusát az jellemezte, hogy a justizmordok sorozatának fontosabb ügyeit a pártvezetés maga kezdeményezte és irányította, de „alacsonyabb szinteken” a politikai rendőrség zabolázatlan szabadcsapatként garázdálkodhatott. Méghozzá olyan kiszámíthatatlansággal, hogy időnként az egyeduralkodó párt tagjai között alig volt kisebb mértékű a félelem, mint az általuk teljes alávetettségben és rettegésben tartott társadalom minden más rétegében. Az ötvenes évek közepére, amikor az ország népessége még tízmillió alatt volt, másfél millió főt tartott számon „megbízhatatlan elemként” a politikai rendőrség. Ugyanekkor – saját hivatásos állományán túlmenően – évente átlagosan harmincötezer főre rúgó besúgó, titkos informátor „segédcsapatával” kereste szó szerint minden szinten és az ország minden szegletében „az ellenséget”. Mindezek következtében az 1956-os rendszerösszeomlás időszakára az ÁVH garnitúrája még a pártvezetésnél is gyűlöltebb lett.

A több mint három évtizedet kitevő Kádár-korszakban változott a rendszer szlogenje. Nem kezdettől, hanem csak az 1956-ot követő kíméletlen és tömeges megtorlás évei és a pártegyeduralom restaurálása nyomán. Az 1960-as évektől Kádár egyoldalú alkuajánlata úgy szólt, hogy „aki nincs ellenünk, az velünk van”. Ezen időszakban a politikai rendőrség nem annyira a folyamatos és demonstratív rettegésben tartást szolgálta – az addigra már kellőképpen megtört társadalom körében –, hanem inkább „a párt szeme-füle” funkciót töltötte be. A kommunista pártvezetés természetesen ekkoriban is tudni akart mindenről, amit az alattvalók tettek, beszéltek vagy akár csak gondoltak – az engedélyezett „hivatalos nyilvánosságon” kívül. (Versus Orwell „gondolatrendőrsége”.) Amíg azonban a Rákosi-korszakban a politikai rendőrség szabad kezet kapott azonnali intézkedésre a gyanú (vagy akár a hamis gyanú) felmerülése pillanatától elfojtani bármifajta „ellenséges” – vagy annak tűnő – megnyilvánulást, a konszolidált Kádár-korszakban intézményesített korlátok fékezték a politikai rendőrség korábbi akciószabadságát. Bármely érdemlegesebbnek tűnő ügyben a – megyei vagy országos – pártvezetés előzetes hozzájárulása után foganatosíthatott szabadság-korlátozó intézkedést. Azaz az erősebb pártkontroll alatt funkcionális feladatát rejtőzködőbben kellett végeznie, s a titkos módszerekkel indított előzetes felderítési szakaszban kellett eljutnia odáig, hogy kellő muníciót szolgáltasson a pártszerveknek a tényleges – jogszabályok alapján is többé-kevésbé legitimálható – nyomozás engedélyezéséhez. A politikai rendőrségnek dolgozó spiclik és a megfigyeltek száma is mérséklődött ekkoriban (utóbbié kétszázezer fő alá). Eközben azonban úgy tűnik, mintha a Kádár-korszak belbiztonsági szolgálatai szélesebb körben támaszkodtak volna az országot továbbra is behálózó – de nem besúgónak tekintett – hivatali és társadalmi kapcsolatokra.

A rendszer összeomlása után érthető volt, hogy ezen szervek működése iránt intenzív érdeklődés kezdett mutatkozni. Ez nem csupán a történészek múltfeltáró ambícióiban jelentkezett, hanem a rendszerátalakítás tárgyalásos-békés jellegéből eredően is, mivel számos területen egyidejűleg érvényesült a letűnt korszakhoz képest a megszakítottság, illetve a tovább élő-ható folyamatosság is. Az alábbiakban ennek a múltfeltárásnak és a múlt „utóéletének” elevenítjük fel néhány mozzanatát.    

A törvényi rendezés késlekedése és funkcionális kuszaságai

Ha a szuverén silány törvényt hoz, vagy törvényt szeg,

azt sohasem bocsátja meg – a jogkövető alattvalónak.

 A magyarországi rendszerátalakításban kormányzati-törvényhozói szerepet vállaló politikai elit bő fél évtizedes késlekedéssel szánta rá magát arra, hogy törvénnyel próbálja meg rendezni az általánosságban múltfeltárásnak hívott problémakomplexumot. A kezdeti hezitálásban – ma már köztudott – az is szerepet játszott, hogy az 1990 utáni parlamenti pártok mindegyikében voltak olyanok (országgyűlési képviselők, kormányzati tisztségviselők, diplomáciai karba delegáltak), akik az előző rendszer állambiztonsági-titkosszolgálati szerveivel valamilyen módon – nem megfigyeltként – kapcsolatban álltak. A fogantatásakor elvetélt egy tervezet 1990-ben, majd egy 1994-es újabb kísérlet, amit az Alkotmánybíróság ítélt több ponton alkotmányba ütközőnek. Az ezek után megszülető 1996-os törvény meg egy kalap alá vont több, egymással funkcionálisan alig érintkező, eltérő természetű tárgykört: az állampolgárok információs kárpótlását, a közpolitika új reprezentánsainak átvilágítását, illetve a közelmúlt dokumentumokon nyugvó történeti feltárását.

A fenti három ügy között annyi az érintkezési pont, hogy mindegyik „a múlt perléséről” szól. Rendezésük azonban a társadalmi munkamegosztás jócskán különböző ágazatainak funkcionális szakértelmét veszi igénybe. Az információs kárpótlás leginkább egy nagy volumenű iratfeldolgozó és adatszolgáltató közhivatali, levéltári tevékenység, míg a lusztráció egy bírósági eljáráshoz közel álló feladatszabás. (Az erre kiválasztott bírák hivatását-státusát tekintve ezért is nevezte a testületet a közbeszéd és a sajtónyelv átvilágító bizottságok helyett – pontatlanul, de joggal – átvilágító bíróságoknak.) Mindezekhez képest képvisel az előző kettőtől merőben eltérő harmadik „műfajt”, hivatást a történettudományi konvenciók szerint végzett szakszerű múltfeltárás. Így nem csupán az egyes rendelkezések értelmezhetőségi problémája vagy a paragrafusok esetenkénti inkonzisztenciája vetítette előre a végrehajtás – a végrehajthatóság – ellentmondásait: eredendően következett ez a funkcionálisan különböző jellegű-természetű tárgyköröket „keresztezni” próbáló törvényalkotási Micsurin-effektusból.

A fenti jellemzőkkel indulhatott meg – többéves késlekedéssel – a munka az említett tárgykörökben, de azt például nem tette lehetővé a jogszabály, hogy az egykoron megfigyelt állampolgár megtudhassa a róla jelentő besúgó(k) nevét. Ennek – újabb hét év elteltével – a 2003. évi III törvény adott zöld utat. Azóta a megfigyelt már megismerheti a róla jelentő valódi nevét, ha az pontosan beazonosítható a fennmaradt anyagokból, de továbbra is rendezetlen maradt a volt hálózati személyek („ügynökök”) kilétének a nyilvánosságra hozhatósága. További anomália, miszerint állampolgári jogon ismerheti meg valakiről gyermeke, unokája, hogy elhunyt apjáról (nagyapjáról) mint megfigyeltről milyen iratok maradtak fent. Azt azonban már nem tudhatja meg, ha felmenője egyúttal hálózati személy (besúgó) is volt. A család respektussal ápolja a szóban forgó emlékét, mígnem egy kutató, akinek sokkal kiterjedtebb az iratmegismerési jogosultsága, nyilvánosságra hozhatja, hogy az elhunyt hozzátartozó egyúttal ügynök is volt. Az egyidejűleg megfigyelt és ügynök „kettős státus” korántsem volt általános, de nem is volt fehér holló jelenség. A költőt ferdítve: oly korban éltünk itt, e földön…

Csak példaként említettem egyet-kettőt a jelenleg hatályos jogszabályok tucatnyi anomáliájából. Lássuk ezek után „a múlt perlésének” fentebb említett tárgyköreit, egyenként. 

Az átvilágítás (lusztráció)

L. K. virtuóz prímás esete a múltját firtató igazolóbizottság előtt:

– Hát, azt kérdezték, hogy húztam-e az előző rendszer potentátjainak a fülibe.

– Aztán mit feleltél?

– Hát azt, hogy húztam.

– Miért nem tagadtad le?

– Lehetetlen volt.

– Miért?

– Mert nekem nemcsak a filhallásom jó, hanem az arcmemóriám is.

 Az 1990-es évek közepén működni kezdő átvilágító bizottságok azt vizsgálták, hogy a rendszerváltás nyomán közhatalmat gyakorló politikusok, tisztségviselők, illetve bírák, ügyészek és vezető újságírók múltjában van-e olyan mozzanat, amely miatt a demokráciában – az adott poszton, státusban – nemkívánatosak. Feladatuk végzése során e bizottságoknak joguk volt megismerni az átvilágításra kötelezett személyekről addig keletkezett, titkos minősítésű adatokat is. Az átvilágító bírák tíz éven át, 2005 végéig működtek, ezen idő alatt közel 11 000 személy ellenőrzését végezték el. Az eljárás nyomán kétszáz-egynéhány fő akadt fenn a rostán, azaz a procedúra „eredményessége” kétszázalékos volt.

Nem szoktak viszont számolni a lusztráció áttételes, közvetett hatásával. Azzal, hogy az érintettnek találtakhoz hasonló nagyságrendű – ha nem nagyobb – lehetett azoknak a száma, akiknek egy része végképp átnyergelt a privát szférába, másik részük pedig nyugdíjba vonulva vagy aktív korúaknál állásuk kiszervezésével (és szerződéses „visszadolgozással”) kerülték meg a vizsgálati eljárást. Az átvilágítandók potenciális körét számítva összesen mintegy 4–5 százalékra becsülhető a státusukból a lusztráció révén – vagy az elől kitérve – kikerültek száma.

Az információs kárpótlás

Számon tarthatják, mit telefonoztam

s mikor, miért, kinek.

Aktába írják, miről álmodoztam,

s azt is ki érti meg.

József Attila

 Az információs kárpótlás mindközönségesen arról szól, hogy az állampolgár megismerheti azokat az adatokat, iratokat, amelyeket az előző rendszer titkosszolgálatai különböző célból és módszerrel róla összegyűjtöttek. Ezt a „szolgáltatást” Magyarországon az éppen tíz éve létrehozott Történeti Levéltár végzi, ahová átkerültek az egykori politikai rendőrség, illetve a különböző hírszerző-elhárító szervek azon iratai, amelyek titkosítását már feloldották. (A Levéltár mintegy 50–60 millió oldalnyi iratot őriz.) Az ide forduló állampolgár mindent megkaphat, ami közvetlenül rá vonatkozik, de – diszkrét eseteket kivéve – semmi olyat, ami másvalakit érint. Az elmúlt tíz évben kereken húszezren fordultak a Történeti Levéltárhoz a letűnt rendszer titkosszolgálatainak róluk keletkeztetett iratait kérve. Közülük hatezerkétszáz esetben volt sikeres a keresés, azaz a kérelmezők közel egyharmada kapott törvény szerinti információs kárpótlást: összesen közel 350 ezer oldalnyi fénymásolatot. (Ez személyenként átlagosan bő félszáz oldalt jelent, de az átlag nagy szórással változik a néhány lapot és az ezeroldalnyit kapók szélső pontjai között.) 

Az egykoron megfigyelteket, joghátrányt szenvedetteket persze elsődlegesen a rájuk vonatkozó iratok sikeres megtalálása, kézhez kapása érdekli. Mégis érdemes talán szót ejteni arról, hogy miből és mi módon remélhető a Levéltárba került irategyüttesben fellelni egy-egy személyre vonatkozóan az éppen keresett adatokat. Az információs kárpótlás minden egyes érintett állampolgárhoz bizonyossággal hozzárendelhető és kizárólagosan rá vonatkozó irat, adat megtalálását igényli. Azaz a teljes, hatvanmilliónyi iratoldalt kell egyenként végigolvasni és minden egyes nevet egyedileg regisztrálni, mert az állampolgári információs kárpótlás csak konkrét személyhez kötötten teljesíthető. Az iratfeltárás eddig közel egymillió nevet regisztrált, úgy, hogy hozzájuk kapcsolódóan különböző jellegű és mennyiségű információt is tud szolgáltatni a Levéltár.

Nem tudható, hogy mennyi lesz a nevek teljes száma a több tízmilliónyi iratoldal egyenkénti feldolgozásának a végére érve. Egyelőre csak a már feltárt, közel egymilliós „névkínálat” vethető össze a Levéltárat eddig megkeresők húszezres számával, és az utóbbiak egyharmad részének nyújtott adatszolgáltatással. Az iratokból regisztrálható nevek birtokosainak a fele már bizonyossággal, további 10–15 százaléka valószínűleg nincs az élők sorában. Ne feledjük, hogy azok, akik a második világháború nyomán a politikai rendőrség „látókörébe kerültek”, jórészt még Ferenc József k. u. k. kettős monarchiájában látták meg a napvilágot, de már a Horthy-korszakban születettek zöme sem él.

Az információs kárpótlás részeként azonosított
hálózati személyek

Ügynök az, aki az őt tartó állambiztonsági szervek
gondatlansága következtében – előbb vagy utóbb – lelepleződik.

.

 A kommunista titkosszolgálatok egykori hálózati személyeit a közbeszéd többnyire „ügynökként”, „besúgóként”, alkalmasint „kollaboránsként” nevesíti. Esetenként az ún. „ügynökkártya” kijátszásáról is hallhatunk-olvashatunk. Bár az egykori hálózati személyeknek a politikai rendőrségi zsargonban különböző kategóriái voltak, a továbbiakban – ha tárgyilag nem okoz zavart – magam is szinonimaként használom a jelzett formulákat: elsősorban azért, hogy ne kelljen a publicisztikai elkereszteléseket visszatérően idézőjelbe tenni. A törvény szerint „hálózati személy az a személy, aki az e törvény hatálya alá tartozó iratokat keletkeztető szervek számára titokban, fedéssel és fedőnévvel jelentést adott, vagy ilyen jellegű beszervezési nyilatkozatot írt alá, vagy ilyen tevékenységéért előnyben részesült”.

A közéleti diskurzusban visszatérően kitüntetett szerepet kapó ügynökkérdés értelmezéséhez három további alapinformáció tartozik. Az egyik – fentebb már utaltunk rá –, hogy a hálózati személyek fedőnéven túli, azonosított megismerhetőségét csak a négy évvel ezelőtti 2003. évi III törvény tette lehetővé. Ez módot ad arra, hogy az érintett állampolgárok megismerhessék „saját” besúgóik kilétét, a kutatók pedig mindazokat, akiknek a témakörükben vizsgált iratoldalakon nyomára akadtak. A másik mozzanat, hogy még ez a legutóbbi törvény is megkerülte a bizonyossággal azonosított egykori ügynökök nyilvánosságra hozhatóságának rendezését. A harmadik mozzanat, hogy ugyanezen törvény viszont – helyesen – mellőzi a személyazonosító adatlapokat (ún. 6-os karton) az érintettséget megállapító corpus delicti kritériumok megjelölésekor. Mindazok tehát, akikről ez az ún. 6-os karton az egyedüli Levéltárba került regisztráció – s nem rendelhető hozzá további azonosító dokumentum –, a paragrafus szerint kiesnek az ügynöknek minősíthetők köréből. A törvényalkotási főszabály ezúttal a diszkrét esetekre volt tekintettel, abból indulva ki, hogy számos személyről már a beszervezés előmunkálatai (környezettanulmányozás) során felfektették a szóban forgó személyi kartont: akkor is, ha tényleges beszervezése meghiúsult. Legfeljebb azt tüntették fel időnként e kartonon, hogy „nem vállalta”, vagy – esetleg már munkára fogás előtt – „dekonspirált”, de ezzel együtt is része maradt a regisztrációs rendszernek. A Történeti Levéltárban – részben állampolgári, részben kutatói kérelmek alapján – az eddig elvégzett ügynökazonosítás hozadékát az alábbi táblázat összesíti.   

Hálózati személyek (ügynökök) azonosítása fedőnevek alapján

a Történeti Levéltárban, 2003–2006 között

A táblázat adatainak értelmezése egy ponton további információt igényel. Azt, hogy a megadott fedőnevekhez képest miért volt szükséges annak többszörösét vizsgálni az azonosításhoz. Azért, mert a Levéltárba került iratok alapján az a ritkább eset, hogy egy fedőnévhez csak egy-két tényleges személy lenne rendelhető. Ehhez képest a százat is meghaladja például a Budai, Dunai, Farkas, Ibolya, Kárpáti azonos fedőnéven beszervezett hálózati személyek száma; 50 és 100 közötti gyakoriságú a Bakonyi, Balatoni, Boros, Debreceni, Faragó, Fehérvári, Gábor, Hajdú, Hajós, Halász, Havasi, Katona, Kerekes, Kertész, Király, Mátrai, Molnár, Puskás ugyancsak azonos fedőnéven ügyködő titkos megbízottak/munkatársak száma. A 20 és 50 közötti gyakoriságú azonos fedőneveket – Almásitól Földvárin és Hóvirágon át Zalaiig – már nincs hely felsorolni, mert száznál többre rúgnak. Ez a helyzet úgy állt elő, hogy a „cégen” belül, egymás között is konspiráltan működtek a szervezeti egységek, sőt olyan eset is dokumentálható, hogy egyazon megyében két tartótiszt ugyanazon hónapban szervezett be azonos fedőnéven két különböző személyt. Az eddig elvégzett ügynökazonosítás során a megadott fedőnevekhez rendelten közel négyszer annyi hálózati személy részlegesen fennmaradt adatát kellett megvizsgálni ahhoz, hogy a keresett ügynökök köréből negyven százalékuk tényleges kiléte bizonyossággal azonosítható legyen.  

Az  ügynökkártya  és  az  ügynöklisták

Az én ügynököm hazafi,

a te ügynököd hazaáruló!

 Az egykoron megfigyelt állampolgároknak, illetve a korszak kutatóinak jogszerűen kiadott – sikeresen azonosított – ügynökök száma mintegy kettő és félezer. Ehhez képest alig száz körüli azon hálózati személyek száma, akik az elmúlt másfél évtizedben érintettségük okán – részben a média jóvoltából – közéleti diskurzus tárgyaivá, illetve alanyaivá váltak. Míg az egykori ügynökök egy töredékének a kiléte jogszerűen vált tudhatóvá, nagyon is különböző úton-módon került nyilvánosságra több más érintett személy. Az esetek egy részében a lelepleződések logikus következményei voltak a Levéltárba került iratok kutathatóvá válásának, illetve annak, hogy hiányzott és hiányzik a nyilvánosságra hozhatóság jogállami normákkal történő világos rendezése. Mindmáig tisztázatlan az információs kárpótlás, tágabb összefüggésben a rendszerátalakítás értelméhez kapcsolódó társadalmi elégtételszerzés tartalmának és az ezt szolgáló eljárásmódnak a viszonya.

A fentieket azért kellett rögzíteni, mert az ügynökkérdés – a rendszerátalakítás velejárójaként – már jóval korábban, bármifajta normaszabást megelőzően elkezdődött. A szélesebb nyilvánosság számára akkor, amikor a magyarországi rendszerváltás első miniszterelnöke a köztársaság parlamentjének szószékéről lobogtatott – akkor még minősített adatokat tartalmazó – borítékokat, némelyik képviselőtársa „sakkban tartása” érdekében. Az ügynökkérdés ennyiben az ügynökkártya kijátszásával vonult be mindennapjainkba mint a rendszerátalakítást reprezentáló politikai irányzatok egymás közötti együttműködésének-rivalizálásának egyik formaváltozata. Ez azóta visszatérő epizódja a honi politikai közéletnek, és több skandalum esetében mindmáig kiderítetlen, hogy ellenlábas politikai irányzatok egymás elleni akciójáról vagy egyazon párton belüli riválisok kombinációs játékáról volt/van-e szó.

Ugyanebbe a vonulatba illeszkedik harmadik formaváltozatként az úgynevezett ügynöklisták kérdése. Az ügynöklisták mindmáig tisztázatlan forrásból származnak, és tisztázatlan körülmények között kerültek nyilvánosságra. Ezen listák megszellőztetői látnivalóan nem tudtak – vagy nem is akartak? – különbséget tenni a besúgók és megfigyelt áldozataik között. Noha egészen más kategóriát jelent, ügynöklista címszó alatt vitézül reklámoztak még olyan névsorokat is, amelyek a pártállami nomenklatúrát, illetve a belügyi hivatásos állományt kínálták a nagyközönségnek internetes portáljaikon. Itt csak a portéka elkeresztelése volt félrevezető, nem az adattartalom.

Egyik avagy másik – többnyire a közélet ismertebb szereplői közül való – egykori hálózati személy „egyedi” lelepleződése minden esetben növelte valamelyest a Történeti Levéltárhoz fordulók számát. Az ún. ügynöklisták közreadását követően viszont tartósan – fél éven át – megtízszereződött a Levéltárhoz naponta beérkező állampolgári megkeresések száma. Ugyanennek tudható be az is, hogy a Történeti Levéltárba ekkoriban befutó állampolgári megkeresések körében volt a legalacsonyabb százalékú a vonatkozó iratok-adatok fellelésének az aránya. Az ügynöklisták körüli közéleti-média „valóságshow” olyanok sokaságát is kérelme beadására sarkallta, akikre nem terjedt ki a letűnt rendszer állambiztonsági szerveinek figyelme. A megélt tapasztalat alapján tűnik úgy, hogy a tisztázatlan eredetű és tendenciózusan informáló listaakciók a közpolitika különböző státusú szereplőin túlmenően is képesek voltak – egy időre – frusztrálni a szélesebb magyarországi közvéleményt.

Mi mennyi? – az ügynökkérdésben

Hajóskapitány leszól a gépházba: Mennyi?

Főgépész a kapitánynak: Harminc.

Kapitány a főgépésznek: Mi harminc?

Főgépész a kapitánynak: Mi mennyi?

 Aligha kívánatos – „tükör által homályosan” – effektus keletkezne viszont, ha az ügynökkérdés vagy még inkább az ügynöklisták háttérbe szorítanák az információs kárpótlás nembeli értelmét, a rendszerátalakítás részeként e téren a lehetséges mértékig megvalósítandó társadalmi elégtételszerzést. Ez indukálja a „mi mennyi” kérdését. Azt, hogy mekkora hányada azonosítható az egykori hálózati személyeknek abból a teljes ügynökkörből, amelyik a kommunista rendszer fennállása során kollaborált az államvédelmi/állambiztonsági szervekkel. A szóban forgó négy évtized egészét tekintve az érintettek teljes száma – egyes időmetszetek adataiból kalkulálva – mintegy kétszázezer főre becsülhető. (Ebben nincsenek benne az ún. fogdaügynökök, a polgári hírszerzésnek „bedolgozók” vagy például a sorkatonaság körében beszervezett informátorok. Az eddig előkerült szórványadatokból – egyelőre – ezeknek még a nagyságrendje is talány.) A Történeti Levéltárban mintegy ötven-hatvanezernyi személyhez rendelhető részadat lelhető fel az egykori hálózati személyek köréből. Ezekből „szűrhető ki” a fentebb már visszatérően említett jogszabályi kritériumok és eljárásmód alapján a bizonyossággal azonosítható ügynökök hányada.

A fedőnevekből kiinduló kérelmek nyomán elvégzett identifikálások tapasztalata szerint a teljes bizonyossággal azonosítható hálózati személyek száma tízezer körüli végösszeggel valószínűsíthető. Az eddigi kutatói és állampolgári megkeresések alapján végzett azonosítások mellett persze hátra van a még „érintetlen” iratok, illetve részadatok halmaza. Ezekkel is számolva mintegy duplájára emelkedhetne az azonosított egykori hálózati személyek aránya, azaz öt és tíz százalék között prognosztizálható a volt kollaboránsok (kétszázezres) teljes köréhez viszonyított „találati arány”. A Történeti Levéltár birtokába került különböző iratfajtákon található részadatoknak jórészt csak egy esetlegesen közös érintkezési tartománya segíti, hogy bizonyossággal rátaláljunk a keresett ügynökre. (Ezt érzékelteti a diagramon belüli fehér kör!, míg az azonosító karton a már említett 6-os azonosító lap, a „B”-dosszié a beszervezési dokumentáció, az „M”-dosszié pedig az ügynökmunka dossziéja, de ezen csak fedőnév található.) 

A bizonyossággal azonosított ügynökök sokfélesége

„Álmomban két macska voltam,

s játszottam egymással.”

Karinthy Frigyes

 Az egykori hálózati személyek (ügynökök) a felsorolt adat-, illetve iratfajták alapján azonosíthatók. A formai kritériumokon túlmenően mégis felmerül a kérdés e bizonyító erejű dokumentumok tartalmát illetően. Az eddigi azonosítások tapasztalatai alapján minden ügy egyedi sajátossággal bír, és egyedi sorsok – majdhogynem végtelen – sokféleségébe nyújt bepillantást. Ezeket persze aligha lehet figyelembe venni a kodifikálás során, mert a diszkrét esetek sora a végrehajthatatlanságig relativizálná a főszabályt. Bár az említett sajátosság csak az információs kárpótlás eredendő célja rovására lenne érvényesíthető, mindenesetre a kérdéssel foglalkozónak – bárki legyen is az – ezen kettősségnek tudatában kell lennie. Mivel minden esetben az ügy egyediségén van a hangsúly, ezek csak néhány jellemző példával illusztrálhatók.

Formailag a megmaradt (beszervezési) B-dosszié ellen lehet a legkevesebb apelláta, noha az számos esetben nem bizonyítja, hogy az ügynök valóban elvégezte – egyáltalán végezte-e – azt, amire „szerződött”. Más eset, ha az érintettség kritériumai közül mindössze azzal dokumentálható valakinek az „előnyben részesülése”, hogy mondjuk külföldi tanulmányútjához felkészülendő a „céggel” fizettetett ki néhány szakkönyvet. Folytatható a sor azzal, hogy a Történeti Levéltár polcain olyan munkadossziék is fellelhetők, melyek borítójuk alapján azonosíthatók, de belül üresek. (Már így adták át!) Azaz a beszervezett vagy nem adott jelentést, vagy nem maradtak fenn azok. Ennek a szériának egy további „minősíthető” változata, hogy fennmaradtak ugyan a jelentések, de azok mind az egykori tartótiszt bosszankodó értékelései szerint, mind mai olvasatban egyértelműen semmitmondóak. Az eddig említett példák a diszkrét esetekhez tartoznak ugyan, de korántsem egyedüliek. Egyedinek – mert más hasonló még nem került elő – a következő tekinthető: egy elmaradt kiállításmegnyitón „illetékes elvtárs” elkérte a megnyitásra felkért személytől az el sem hangozhatott beszéd vázlatát, amely azután az állambiztonság jóvoltából ugyanezen felkért személy adataihoz kötötten úgymond ügynökjelentésként örökítődött az utókorra.

Végül egy sokadik esetről, szintén csak címszavakban. Az 1950-ben feloszlatott szerzetesrendek egyike illegalitásban próbált tovább működni. Értelemszerűen kínkeserves kalodában, a politikai rendőrség ágenseinek folyamatos szimatolása és persze a sorra elhurcolt – hol bebörtönzött, hol kiengedett – rendtársak egymás között is kialakuló gyanakvása közepette. Egyik, már titokban választott provinciálisuk ügynökké lett, de ennek fejében dokumentálhatóan alkut kötött az ÁVH-val, ami a kádári restauráció-konszolidáció idején is érvényben maradni látszott. A politikai rendőrség mindvégig kétkulacsosnak tekintette, mert – tartótisztjei minősítése szerint – az együttműködést egyvégtében a rend javára használta ki. Saját rendtársai, akik előtt dekonspirált, ugyancsak kétkulacsosnak tekintették, miközben kényszeredetten respektálták a rend érdekében végzett – mondjuk így: elvekben semmi engedmény, de módszerekben bármit a megmaradásért – tevékenységét. Elhunyt a rendszer bukása előtt, ugyanakkor ezt is megélő rendtársai egyöntetűen úgy tartják; az ő érdeme a rend „megszüntetve megőrzött” fennmaradása. A csak igen/nem választást ismerő paragrafus szerint ennek a minősítése is egyértelmű; még annak tudatában is, hogy az ügynökökként regisztráltak legtöbbje különböző pressziók, politikai, egzisztenciális, morális, vagy éppen büntetőjogi zsarolhatóság közepette lett a politikai rendőrség kollaboránsa. Csakhogy „a történelem” – a múlt feltárása – ezután kezdődik...

A besúgói tevékenység nagyon széles spektrumot ölel fel: kezdve az önszorgalmú jelentőkőn, netalán azokon, akiknek az információi nyomán szabadságvesztéssel vagy éppen halálos ítélettel végződő büntetőperes eljárások zajlottak, el egészen a másik végletig, a semmitmondó, terhelő adatot senkire sem tartalmazó jelentésekig, amelyek alapján az ügynök funkcionális hasznavehetetlenségét idővel tartótisztje és annak felettesei voltak kénytelenek kimondani. Más esetekben voltak olyanok, akik önmagukat dekonspirálva próbáltak szabadulni az ügynökstátusból, vagy a dokumentálható beszervezés ellenére sem adtak jelentéseket. A Történeti Levéltárban eddig elvégzett közel hatezer konkrét ügynökazonosítás kellő nagyságrendű vizsgálati halmaz ahhoz, hogy megállapítsuk: a törvényi kritériumok szerint történő azonosíthatóságon túl minden egyes hálózati személy esetén csak további – az adott kor releváns közegét is számításba vevő – egyedi tartalomelemzés segíthet az egykori ügynök karakterének érdemi megítélésében.

A normatív előírás szerint azonosított hálózati személyek zöméről formálisan bizonyítható, hogy dokumentált kapcsolatban álltak a kommunista rendszer állambiztonsági szolgálataival. De ez még vajmi keveset árul el az együttműködés jellegéről, intenzitásáról, annak tartalmáról. Az ügynöklét vagy ezen tevékenység – fő szabályként – nem tekinthető tisztességesnek még a múltbéli, nem jogállami rendszerfüggőség keretei között sem. Az ügynökkérdés, az állambiztonsági hálózatba való tartozás – általánosságban – minden további nélkül tárgyalható negatív kontextusban. Az egyes ügynök viszont csak tevékenységének az adott kor közegébe helyezett egyedi vizsgálata alapján minősíthető. Az immár a jogállamiság kritériumai között elégtételszerzést kereső számára evidencia – kellene hogy legyen – a sine ira et studio vizsgálódás kötelezettsége. (A tárgyilagosság mellőzése legfeljebb az egykoron meghurcoltaktól nem vehető zokon.) Ezen a ponton lép be az ügynökiratok érdemi, történeti, mindenek előtt társadalomtörténeti szempontú feldolgozásának jelentősége.

A történészi múltfeltárás jelenlegi görbe tükre

Attól, hogy az ószeres is régiségekkel

foglalkozik, még nem válik történésszé.

F. Braudel nyomán

Aligha szorul magyarázatra, hogy a rendszerátalakítás részeként a történészek, elsősorban persze a huszadik századi közelmúlt kutatói megkülönböztetett figyelemmel próbálták felderíteni a politikai rendőrség történetét is. Azaz nem annyira az eddig körüljárt ügynökkérdést, hanem a bukott pártállami rendszer legközvetlenebb s egyben leginkább bújtatott-rejtőzködő hatalmi támaszát. Annak megértéséhez, hogy ez az ambíció miként profanizálódott – legalábbis a médianyilvánosság szintjén – ügynökvadászattá, két sajátosságra érdemes utalni. Az egyik a huszadik századi magyar történelem sajátossága, a másik a legutóbbi rendszerátalakítás „diszkrét bája”.

Magyarországon a rövid huszadik század folyamán (1918–1990) kilenc rendszerváltás, illetve erre irányuló markáns kísérlet számolható össze. A megelőző nyolc esetben az újonnan berendezkedők mindannyiszor nevesítettek egy vagy több társadalmi, illetve politikai csoportot, réteget, amely(ek) valami módon felelőssé tétettek az akkori közelmúltért. Különböző közigazgatási vagy bírósági eljárásokban lakoltak számosan nemcsak perrendtartásszerűen elmarasztalható ténykedésükért, hanem egyszerűen azért, mert a bukott rendszer reprezentánsai, közszolgái, illetve vélelmezett/valós szimpatizánsai voltak. Egy-egy generáció tagjai saját egyedi életútjuk során többször kerülhettek ellenlábas oldalra, az egyik rendszer páriájából a rákövetkező kedvezményezettjévé válva és vice versa. A legutóbbi, kilencedik cezúra, a – „tárgyalásos forradalom” vagy ahogy újabban nevezik: a kiegyezéses, alkotmányos rend-szerátalakítás viszont produkált valami olyasmit is, amit a megelőző nyolc egyike sem. Egyfelől azt, hogy a hatalom korábbi reprezentánsainak egy része és a hatalomból újonnan részesedni kívánók egymással egyezkedő – sorozatos alkura kényszerített – politikai és jogszabályozási konstrukcióban lettek részesei az átalakításnak, miközben a homo novusok is különböző szinten és módon integráns részesei voltak annak a régi mechanizmusnak, amit éppen leváltani akartak.

Talán ebből is következett, hogy a huszadik század korábbi rendszerváltásaitól eltérően ez utóbbi fordulatnak nem volt represszióval sújtani kívánt kitüntetett bűnbakja. Jóhiszeműen még az sem kizárt, hogy az 1989-es nemzeti kerekasztal lovagjai tanulni próbáltak a történelemből, és mérlegelték: az előző, radikális váltások nyomán üzembe helyezett különböző számonkérő székek, igazolóbizottságok, népbíróságok igazságtétel címén majdnem annyi újabb igazságtalanságot produkáltak, mint amennyit úgy-ahogy orvosoltak. (Egyes leírások szerint a kerekasztal-tárgyalások idején még a szakértői albizottságok se nagyon firtatták a most tárgyalt problémakört. De hát különböző az emberek bioritmusa: vannak később ébredő magyarok is.)

Az ügynökkérdés mintha ezt az elmaradt bűnbakképzési procedúrát szolgálná: a ténylegesen zajló egyedi információs kárpótlás mellett mintegy kollektív kompenzációként amiatt, hogy a társadalom meglehetősen nagy hányada még tizennyolc év múltán, most is a rendszerátalakítás vesztesének tudja magát. Ez a tágan és alkalmasint csúsztatásokkal értelmezett ügynök lett az a Prügelknabe, aki jobb híján – pótcselekvésként és verbálisan – elpáholható. De ez eminens aktuális közügy, még akkor is, ha éppen elhúzódó rendezetlensége miatt kezd átmenetinek gondolt rendszerváltási deficitből napjainkra demokráciadeficitté konzerválódni. Hogyan keverednek ebbe a történészek úgy, mint „Pilátus a credóba”? Nos, ebben az összeboronálódásban számottevő szerepe van annak, hogy az egymást követő törvények „rövidre zárták” az átvilágítást és az információs kárpótlást a múltfeltárással. Pontosítva: a lusztráció – a fentebb írtak miatt – nem tudta teljesíteni a tőle várt „közéleti megtisztulást”, és az állampolgárok besúgóik iránti érdeklődése is jóval mérsékeltebbnek bizonyult a várakozásnál. (Az átvilágítás kötelezésen nyugvó intézményesített közjogi eljárás volt, az állampolgár viszont szabad elhatározása alapján vált részesévé az információs kárpótlásnak, vagy éppen maradt ki abból.) Keletkezett egy hiátus, s úgy tűnik, kellően nagy volt a csábítás a történészek egy kisebb hányada számára azáltal, hogy ők – a kutatók számára biztosított szinte teljes körű irathozzáférés révén – nagyobb mértékben és mélységben pásztázhattak az ügynökök levéltári „rezervátumában”.

Miután a pártállammal kollaboráló ügynökök egy része az elmúlt években kutatói bogarászások hozadékaként került nyilvánosságra – és legtöbbjüknek élénk médiavisszhangja is volt –, olyan benyomás (is) keletkezhetett, hogy a múltfeltárás jórészt ügynökvadászattá profanizálódott. Azért írok benyomásról, mert a múltfeltárás ennél persze sokkal többről, illetve másról szól, kellene hogy szóljon. Többek között a vonatkozó korszak történeti feltárását segítő forrásanyagok összessége és azok belső arányai alapján is. Ha az ún. pártállami időszak központi párt- és államigazgatási szerveinek eddig levéltárba került iratait vesszük számba – mellőzve mind az alárendelt pártapparátusok, mind pedig a helyi-területi igazgatási bürokrácia aktatermelését –, a Történeti Levéltár jelenlegi állománya nem több mint a fentebb említett „központi államigazgatási anyagok” 7–8 százaléka. Noha ez a hányad – közvetve – az egykori titkosszolgálatoknak az államéleten belüli súlyát is jelzi, ezen iratoknak csak elenyésző töredéke segíti, hogy az ügynökök nyomára leljünk. Sőt mi több, ez még a Levéltárba került irategyüttesen belül is csak egy kisebb iratszegmens, miközben a Történeti Levéltár iratainak döntő hányada a megfigyeltekről, a meghurcoltakról, a különböző mértékben joghátrányt szenvedett áldozatok kínkeserves egyedi sorsáról informál (lásd a diagramot).

Az egykori áldozatokról fennmaradt iratmennyiséghez képest sokkal kisebb hányad őriz forrásokat „a cég(ek)” hivatali működéséről és ennél is töredékesebb arányban a hálózati személyekről, az ügynökökről. Ha a fentebb már érintett „mi mennyi?” kérdését ez ügyben is feltesszük, tételesen a következő mondható: az állambiztonsági szolgálatoknál keletkeztetett irategyüttesben – a Történeti Levéltár anyagában – sem több az arányuk, mint 7 százalék, s ha ezt a korszak egészéről fennmaradt központi államigazgatási forrásokba integráljuk, arányuk fél (0,5) százaléknyi. Forrásoldalról közelítve a pártállami korszak érdemi feltárásához jószerivel adalékokat – bár kétségtelenül delikát adalékokat – találunk a Történeti Levéltárban. A rendszer működésének történészi nézőpontú, komplex feltárásához inkább őriz érdemleges forrásokat a Magyar Országos Levéltár a Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár, vagy éppen Budapest Főváros Levéltára. 

A hamis benyomás jószerével abból a tárgyilag félrevezető fogalomhasználatból ered, hogy az ügynökvadászati trófeákat – a konjunkturális hírpiac révén – a történészi múltfeltárás hozadékaként próbálják kommunikálni. A szóban forgó közelmúlt történetének tárgyi gazdagságában és sokszínűségében az ügynökkérdés alig nyúlfarknyi méretű. De mert jóformán csak ez jut szélesebb nyilvánossághoz, az a helyzet látszik előállni, hogy – ide passzoló képzavarral – „a farok csóválja a kutyát.” Sőt még ez a közkeletű szófordulat sem tükrözi a tényleges arányokat, ami hozzávetőlegesen a következő: a klinikai fehér egér farka végén nőtt pattanást (versus ügynökök) százezerszeresére kell nagyítani ahhoz, hogy elfedhető legyen vele a laboratórium ablaka előtt bóklászó elefánt (versus a pártállam korszakának története).

Az ügynökvadászati ipar jóvoltából megjelenített kollaboráns ráadásul nemcsak történeti nézőpontból aránytévesztő, hanem a szóban forgó rendszer belső működési rendje tekintetében is hamis. A politikai rendőrség egyszerre használta és nézte le – bizalmatlansággal elegyített hatalmi gőggel – saját kollaboránsait (is). A rendszer sine qua nonját jelentő pártirányítás pedig hasonlóképpen szimultán használta és nézte le saját politikai rendőrségét is, ha másért nem, hát azért, hogy érzékeltesse: „ki az úr a házban”. A különböző szintű pártfórumok evidens járadékként kebelezték be a pártszolgálatot végző „szervek” információit, de azok forrásai névtelen-arctalan Senki Alfonzok voltak számukra. (Bocsánat, Rejtő Jenő.) Ebből adódóan tekinthető vaskos strukturális dezinformálásnak az ügynökleleplezések úgymond historiográfiai hozadékként való tálalása. Strukturális dezinformálásnak, az információs kárpótlás és a történészkedés közös görbe tükrének tekinthetjük azért is, mert miközben esetileg nevesítődnek a hatalmi hierarchia hazugságláncának legalján álló kollaboránsok, az egykori hivatásos kopók még a társadalmi elégtételszerzés ugyanezen – legalább nevesíteni őket! – elvárását is elkerülhették. Ezzel valóban mindmáig egyedül áll Magyarország a régió többi rendszerváltó államai között.

Vissza a múltfeltárás szakmai nézőpontjához. Ennek kapcsán vetődik fel az is, hogy a professziójukat érdemlegesen művelő historikusok, tágabban a történész szakma hitelessége milyen mértékben csorbul attól, ha az egykori ügynökök soraiban folytatott szelektív hajtóvadászatot múltfeltárásként jelenítik meg. Többedszer ismétlem, hogy ez részben az elhibázott jogszabályszerkezetből is következik. A jelenlegi hazai szabályozás a legtöbb posztszocialista ország „társintézeteiben” biztosított kutatói irathozzáférhetőségnél is teljesebb körű. Ebből eredően nagy a kísértés arra, hogy az autentikus múltfeltárás összekeveredjék a címlapsztoris leleplezéssel. Így lehet adott esetben a letűnt rendszer egyik-másik kérdéskörének tized- vagy huszadrangú statisztáit – az inkább áltörténetinek mondható rekonstrukció során – főhősökké „előcsúsztatni” abban az esetben, ha abból szaftosnak ígérkező médiaszenzáció kerekíthető. Ezzel épp a letűnt rendszer egykori párttollnokai éltek visszatérően, igaz, legtöbbször annak idején is historikusi kompetenciát mímelve. „Utódaik” jóvoltából nemcsak hogy tovább él, hanem újra is termelődik a – meghaladni gondolt/remélt – pártszolgálatban végzett tendenciózus történetmondás. A pluralista demokrácia csak odáig tágította volna a felettébb igényelt kutatói szabadságot, hogy most már több párt védőszárnya alatt lehet „történészkedni”? A történelem ugyan mindenkié, de kérdés, hogy ez feljogosít-e egyúttal a szemezgető-szabadrablásos birtoklásra is. Az viszont aligha kérdés, hogy ha a történész a szakmai konvenciókat félretéve úgymond igazságos Mátyás álruháját magára öltve kiáltja is, hogy „huncut a bíró”, más műfajba tévedt.

A Történeti Levéltárat látogató kutatók növekvő hányada és az újabban kutatott témakörök zöme mind kevésbé fókuszál az ügynökkérdésre. A valóban szakmabeliek egyre inkább érzékelik, hogy ezen iratok – keletkeztetőik eredeti szándékától eltérően – legalább annyi értékes információt hordoznak a szocialista rendszer egyedi társadalmi megélésének mindennapi jellemzőiről, mint az ezt egykor permanensen vizslatni igyekvő szervekről és besúgóikról. A tudományos kutatóknak eddig kereken félmillió oldalnyi fénymásolatot adtunk ki a múlt feltárását segítendő. Immár száz fölött van azon önálló kiadványok száma, és több százra rúg azoknak a tanulmányoknak a száma, amelyek bőségesen merítenek a Történeti Levéltár forrásaiból. S egyre szaporodnak közöttük azok is, amelyek a múltfeltárásnak ezt a társadalomtörténeti nézőpontját érvényesítik, azt is tudomásul véve, hogy a történetileg releváns közelítések többségének csak szűkebb szakmai közegükben van többnyire szolid visszhangja. A múltfeltárás szakmai nézőpontjából talán nem is olyan nagy baj, hogy a mértéktartó historikusi, történetszociológiai elemzéseket mód nyílik elkülöníteni az ügynökvadászat iparosainak – általában nagyobb médiavisszhangot kiváltó – zsurnaliszta produkcióitól. A történész szakma hitelessége szempontjából kifejezetten üdvösebb, ha a két műfaj minél világosabban elválik egymástól.

„Nem mulatságos, hogy a megszorult emberiség minden bajának orvoslását és minden érdemének elismerését a történelem ítélőszékétől várja? Bukott drámaírók, félreismert diplomaták, rossz polgármesterek, kifosztottak és fosztogatók, mind a történelem ítélőszéke felé sandítanak. A történelem ítélőszéke? – Nevezzük inkább a történelem sóhivatalának.”

Karácsony Benő

 Az ügynökkérdés – ha másért nem, hát a jogállamiság önbecsülése miatt – érdemi súlyú aktuális közügy. Ebből adódóan az ügynökazonosítások minden fellelhető forrás bevonásával következetesen folytatandók, még akkor is, ha annak „eredményessége” – úgy tűnik – aligha fogja meghaladni a szóba jöhető egykori hálózati személyek egy töredékét. Ez a folyamat viszont azzal a józan hangsúlyáthelyezéssel folytatandó, hogy helyrebillenjen a jelenleg is tartó visszásság: az ügynökleleplezések buzgalmában mintha feledésbe merülnének a – részben besúgások következményeként – joghátrányt szenvedettek, meghurcoltak, a rendszer áldozatai. Legalább az egyéb szankciókat nélkülöző nevesítés formájában kapják meg az információs kárpótlást az érintettek, még akkor is, ha ez jó részüknek már nem lehet más, mint posztumusz elégtételadás.

Kérdés azonban, hogy ebbe – a forráshozzáférés sajátosságai révén – a történészeket szükséges-e bevonni alvállalkozóknak. Az információs kárpótlás és a múltfeltárás „adatbázisa” több ponton érintkezik ugyan, de a kettő mind célját, mind pedig a teljesíthetőség módszerét tekintve nagyon eltérő feladat. A múltfeltárás jelenlegi ügynökvadász vonulata képes lehet teljesíteni a panem et circenses évezredes ösztönalapú elégtételszerzés-igényének a könnyebbik felét, a cirkuszt, az egykori kollaboránsok azon töredékének az előszámlálásával, „felmutatásával”, akik valóban a letűnt rendszer leginkább nemtelen eszközökkel operáló gépezetének, a politikai rendőrségnek a „bedolgozói” közül valók. S miközben nagy garral veretik el a por az egykori kollaboránsok nevesíthető töredékén, ködfelhő mögé rejtőzhetnek egyfelől tartótisztjeik s általánosabban az államvédelem/állambiztonság pártszolgáló gépezetének – a rendszer teljes regnálási idejével kalkulálva – százezres apparátusa, másfelől pedig a letűnt pártállami rendszer tényleges irányító garnitúrája is. Az ügynökcentrikus közelítésben elvész a diktatúra legsajátabb jellemzőjének, a pártállami egyediségnek a megmutatása. Jelenleg az információs kárpótlás és a múltfeltárás – nemcsak a közgondolkodásban összemosódó, hanem törvénnyel is szentesített – összeboronáltsága téríti kényszerpályára az utóbbit. Magyarán, az információs kárpótlás és az átvilágítás érdemi rendezése esetén a történeti múltfeltárást végzők nem kényszerülnének arra, hogy teljes körű irathozzáférésük révén egy mindinkább hektikussá lett aktuális közügyben legyenek – legjobb szándékot feltételezve is – funkciótévesztő „muszáj Herkulesek”. Mert a céhbeli történetírás azon túl kezdődik, ahol az ügynökvadászati ipar sztahanovistái bevégzik a „leleplezést”. 

A tárgyalásos, megegyezéses rendszerátalakításnak – tetszik, avagy sem – ehhez illeszkedő konzekvenciái is vannak. Nemkülönben az eltelt – majdhogynem „korszaknyi” – éveknek. A rosszul begombolt mellényt – Deák Ferencet idézve – újra lehet és újra kell gombolni. De abból már sem zsakett, sem frakk nem szabható. Akkor sem, ha egynémely kiérdemesült cirkuszi illuzionista vagy – elitebb ízlésűeknek – Thomas Mann Cipollája ezzel hitegetné a nagyérdeműt. A múltat nem lezárni kell, amint azt manapság is visszatérően szajkózzák, hanem feltárni. De ehhez aligha a legüdvözítőbb út a korábban már érintett „farka csóválja a kutyát” közelítés. Vagy ha igen, akkor az ige, mégoly ironikus formában is – testté lőn, beteljesítve Karácsony Benő lassan évszázados próféciáját: a történelem ítélőszéke helyett üzembe helyezzük a történelem sóhivatalát – a demokratikus jogállamiság nagyobb dicsőségére…