Vannak könyvek, amelyek a magyar olvasót nem érik el, mert lefordításuk nem hoz nyereséget. Ezek közé tartozik Ulrich Wickert a Piper Kiadó gondozásában Münchenben 2007-ben megjelent Gauner muss man Gauner nennen (A gazembert gazembernek kell nevezni) című rendkívül érdekes munkája.

A szerző 1942-ben született, Németország legismertebb újságírói közé tartozik. Mint tudósító az Egyesült Államokban és Franciaországban, mint a német televízió munkatársa a német közvéleményt lényegesen befolyásolta. Könyvei bestsellerek, jelenleg Hamburgban él.

Könyvében Ulrich Wickert szakít a napi újságírás béklyóival, és olyan, kritikus, kozmopolita publicistaként, aki az egész világot ismeri, szívéhez mégis Németország áll legközelebb, meggyőző lendülettel ír a mai német társadalom hibáiról. Kik a németek? Miből fakad egyéniségük, amely annyira különbözik a franciákétól, az angolszá-szokétól vagy a hollandokétól? Melyek azok az értékek, amelyek elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy Németország ne maradjon végképp gyógyíthatatlan „beteg”?

A szerző bírálja a tipikusan német tabukat, és leszögezi, a „gyógyulás” kezdete a diagnózis felállítása. A dolgokat nevükön kell nevezni, ami elsősorban gondolkodásbeli tisztaságot feltételez.

Eddigi elmélkedéseit összegezve megállapítja, hogy bár a német társadalom számos visszássággal szembesül, ez még nem ok a csüggedésre. Mert a társadalomban egyre erőteljesebbek azok a hangok, amelyek a békés együttélést, tájékoztatást, biztonságot igénylik, példaképekkel és állampolgár-centrikus vezetéssel. Mindinkább elterjed az a meggyőződés, hogy a mértéktelen individualizmus éppúgy zsákutcába vezet, mint az élet minden területén az anyagias gondolkozás.

Hogy a polgár fentebbi igényeit kocsmaasztalnál vagy családi körben fejtegeti, vagy elkötelezetten fellép a változtatások mellett – személyfüggő attitűd.

A modern demokratikus társadalmak újra- és újradefiniálják a morál fogalmát. A morális értékek nem természeti adottságok, és objektíve sem mérhetők, szükség van erkölcsi alapokra, amelyeket a közösség elfogad, legyen szó bioetikáról, a technika vagy a gazdaság etikájáról. Mégis jó néhány kultúrpolitikus vagy társadalomkutató nem tartja támogatásra érdemesnek a történelmet vagy a szociológiát, mert azok nem „piacképesek”. A tudományos sikert és a tudományos eredményt mindinkább aszerint ítélik meg, hogy alkalmas-e tömegmozgósításra vagy iparilag hasznosítható-e. Tudományos tanszékeket és kutatóintézményeket azzal az indokkal szüntetnek meg, hogy jelentős hasznot nem hoznak. E meggondolás alapján vonnak el támogatást olyan szakoktól, mint a kínai nyelv és kultúra, a keleti nyelvek és kultúrák oktatása, miközben ezeknek a régióknak döntő jelentőségét a világ társadalmának fejlődésében felismerjük. Ha például az amerikai kormányzat vagy George W. Bush elnök csak félig-meddig ismerte volna a Közel-Kelet történelmét és társadalmi struktúráját, akkor nem követhette volna el azt a vészes tévedést, hogy éppolyan egyszerűen bevezethetőnek véli a demokráciát Irakban, mint Németországban a második világháború után.

Abban mindannyian egyetértünk: a fiatal generációknak tájékozódásuk szempontjából szükségük van példaképekre, akik pozitív magatartásra ösztönöznek. A mai példaképek azonban leginkább nagy teljesítményű sportolók vagy popsztárok, és nem új korok új hősei, személyiségei, valós példamutató cselekedetekkel. Századunkban a Harmadik Birodalomban civilbátorságot mutatók habitusát többnyire vegyes érzelmekkel veszik tudomásul. A Wehrmacht bűncselekményeit nagy kiállítás mutatta be, és azokról hosszan és élénken vitatkoztak. De arról nem beszéltek, hogy hány német katona mentett meg zsidókat a deportálástól Lengyelországban élete kockáztatása árán. Bátor volt az a Kínában élő John Rabe kereskedelmi ügynök, aki negyedmillió kínai életét mentette meg a japán csapatok mészárlásától. Kínában ma mint „nankingi jó németet” mauzóleumban tisztelik – ez azonban nem váltja ki a németek rokonszenvét, hiszen már puszta léte rossz színben tünteti fel a németekkel szövetséges japánokat, ami nem illik bele a mai világképbe.

 „Itt állok, másként nem tehetek” – mondotta Luther Márton, akinek fegyvere abbéli meggyőződés volt, hogy helyesen cselekszik. Erre a magunk meggyőződéséhez való ragaszkodásra volna szükség ma is – fejtegeti a szerző. Erre a civilkurázsira, amely  az etikai értékeket megvédelmezi mindenkivel  – esetenként az állammal – szemben (is).  Aki a randalírozó szélsőjobboldaliakkal szembehelyezkedik, éppolyan bátorságot mutat, mint az a tisztviselő a rendőrőrsön, aki kollégái tettlegessége ellen tiltakozik, és a közvélemény figyelmét erre felhívja.

Nagy feltűnést keltett Kurt Beck, a Rajna-vidék pfalzi miniszterelnök esete, amikor a wiesbadeni karácsonyi piacon egy kissé ittas munkanélküli gúnyosan megköszönte neki a munkanélküliséget Németországban. Beck spontánul válaszolt: „Ha megmosdik és megborotválkozik, akkor ön is talál munkát.” Ez a reakció akkoriban nagy visszhangra talált. Végre egy politikus, akinek mersze volt a dolgokat a nevükön nevezni! Beck egyszeriben hős lett, a munkanélküli meg önmaga áldozata.

A mai társadalom tájékozatlanságához sajnos a média is igen nagy mértékben hozzájárul. A demokráciában önmagát „negyedik hatalomként” definiáló intézmény ugyanis sok esetben szócsöve a non-értékeknek. Botrány- és katasztrófabeszámolók árasztják el és zavarják össze az olvasót/nézőt. A legintimebb magánszféra sem szent a sajtó számára, és vonatkozik ez esetenként akár a legkomolyabb sajtóorgánumokra  és tévéadókra is.

Ilyen körülmények között a polgárok az élet minden vonatkozásában tájékozódás után vágyakoznak. Sok millió fiatal vett részt azon az ifjúsági világtalálkozón, ahol a pápát éltették. Nem azért, mert vallásosak, hanem azért, mert értékek, közösség, testvériség és béke után vágyakoztak. És valóban, néhány napig megélték, milyen békességes és boldog lehet az emberi együttélés nagy tömegben – közösségben. Amikor XVI. Benedek pápa Bajorországba utazott, a tömegek ünnepelték – a nem katolikusok is, akik igényelték a hovatovább háttérbe szorított vallási értékeket.

Ennek a világnak a rendje megváltozik – véli a szerző. Új nagyhatalmak születnek Ázsiában. Kína és India a következő évtizedekben gazdasági szuperhatalommá fejlődik, túlszárnyalva Európát, sőt Amerikát is. A globalizáció a régi Európát gazdasági, társadalmi és kulturális szempontból fenyegeti. Az európai gazdasági zóna csupán az Egyesült Államokkal szövetkezve képes közösen Ázsiával szemben helytállni.

Mit jelent ez Európa polgárainak és mit a németeknek? A jóslatok nem derűlátók. Mind több munkát telepítenek a messzi külföldre. A korosztályok piramisa a feje tetején áll, a szociális szisztémák összeomlanak. Az afrikai államokból érkező bevándorlási hullámok leginkább a Fölközi-tenger népeinek jelentenek kihívást, amellyel megbirkózni nem tudnak. Ez együtt jár e bevándorlók fundamentalista és radikális magatartásával, amelyhez iszlám merényletek elkövetésével keresnek nyomáscsökkentő szelepet. A dolog következménye, hogy a keresztények féltik biztonságukat.

Ezekre a veszélyekre kezd társadalmunk reagálni. Újraébred a vágyakozás olyan régi értékek és erkölcsök iránt, mint a megbízhatóság, védettség és közösségi szellem. Az egyre hatványozottabban jelentkező bizonytalanságok felerősítik a biztonság iránti vágyat. Ennek megfelelően változnak meg követelményeink a gyermekneveléssel kapcsolatban is. A társadalom jövőképessége attól függ, hogy sikerül-e gyermekeinket hagyományos és tartós kapcsolatokra nevelni.

A németeknek meg kellene tanulniuk, hogy csak akkor lesznek képesek emberközpontú államot felépíteni, ha sikerül a „nemzet” fogalmát újból definiálni. Szükség van egészséges öntudatra, és a szégyenkezést a náci korszak miatt le kell vetkőzni. Az országnak nem lehet egy „jó” és egy „gonosz” történelme. Németnek lenni annyit jelent, hogy tudomásul vesszük a múltat a maga jó és rossz korszakaival.

Mindez azonban csak akkor sikerülhet, ha őszinte szavakat használunk. A gazembert gazembernek, a hazugot hazugnak nevezzük. Mégpedig nyilvánosan, nemcsak barátok között egy pohár sör mellett. Ezzel olyan úton indulunk el, amely egy boldogabb jövőbe vezethet. Mindez Magyarországra is vonatkozik, ahol a középszerűség uralkodik sok pénz birtokában.