De vinculis in genere (A kötésekről általában) Giordano Bruno azon homályos értelmű írásai közé tartozik, amelyeknek eszmetörténeti jelentősége messze meghaladja az elhíresült művekét. Az az őszinteség, sőt cinizmus, amellyel anyagát vizsgálja, összehasonlíthatóvá teszi Machiavelli Fejedelmével, annál is inkább, mivel a két munka témája rokon: Bruno a pszichológiai manipulációval foglalkozik általánosságban, Machiavelli pedig kiváltképpen a politikai manipulációval. De mennyire halvány és nevetséges manapság a fejedelem-kalandor figurája Bruno mágus-pszichológusa mellett! A fejedelem népszerűsége évszázados megbecsülést hozott számára, és utóbb a modern „fejedelem” – a kommunista párt – A. Gramsci által forgalomba hozott elméletéhez vezetett. A sokára kiadott, alig olvasott és mindig is félreértett De vinculis in genere mégis az az írás, amely ma már megérdemelné igazi és egyedül méltó helyét a tömegmanipuláció elméletei között. A világot uraló „intelligenciatrösztök” tudtukon kívül belőle ihletődtek, éppen Bruno gondolatait ültették gyakorlatba. Lehetséges persze, hogy létezzék egyfajta folytonosság, hiszen úgy tűnik, Bruno hatott a Rózsakeresztes név alatt ismert 17. század eleji ideológiai mozgalomra, melynek óriási visszhangja volt. De tudomásunk szerint se Bruno előtt, se utána nem volt olyan szerző, aki empirikus szempontból kezelte volna ezt az anyagot, minden etikai, vallásos avagy társadalmi jellegű megfontolástól elvonatkoztatva. Mert senki sem gondolt arra, hogy magának a manipulátornak a szempontjából közelítse meg a témát, anélkül hogy kutatásának alapelveként valamely érinthetetlen isteni vagy emberi jogot helyezzen előtérbe, melynek a nevében a manipuláció elítélhető legyen.

A 19. században persze vannak olyan ideológusok, mint Karl Marx vagy Friedrich Engels, akik azt hiszik, hogy a vallás „a nép ópiuma”. Ezáltal ők egyébként mást sem tesznek, mint megismételnek egy kijelentést a brunói De vinculisból, miszerint a vallás csupán a tömegek manipulálásának hatékony eszköze. De míg Marx és Engels humanitárius és utópikus eszméket dédelgetnek, Bruno nem mutat semmiféle érdeklődést az emberi méltóság és jólét oltalmazása iránt: az egyetlen jog, amelyet szem előtt tart, nem tartozik se Istenre, se az emberekre, hanem magáé a manipulátoré.

A 19. század vége felé Gustave Le Bon alapozza meg a „tömegpszichológia” nevű tudományt (a Psychologie des foules 1859-ben jelenik meg), melyet aztán Sigmund Freud fejleszt tovább, akinek Massenpsychologie und Ich-Analyse című munkája (1921) nagy visszhangot keltett. Ámde Le Bon és Freud célja azoknak a pszichológiai mechanizmusoknak a meghatározása, amelyek valamely tömegen belül működnek, és annak megképződését irányítják, nem pedig az, hogy megtanítsanak egy tömeget uralni. Morális aggályai miatt a tudomány nem hajlandó elfogadni egy olyan szempontot, melyet inkább átenged a politikusnak, például egy Hitlernek, a Mein Kampf szerzőjének. Átengedik a fejedelemnek, ami kijár neki, habár tiltakoznak – amint azt Freud is tette – mondjuk Sztálin visszaélései és a Szovjetunióban megteremtett „új rend” ellen.

Mindenki hallott már Machiavelli Fejedelméről, és számos politikus igyekezett követni példáját. De csak manapság ítélhető meg igazán, hogy a De vinculis mennyire túltesz A fejedelmen mélységében, időszerűségében és jelentőségében: manapság, amikor egyetlen nyugati vezető politikus se gondolná már, hogy Machiavelli fejedelmének módjára cselekedhet, olyan kifinomult meggyőzési és manipulációs eszközöket ellenben már szívesen használna, amilyeneket csak az „intelligenciatrösztök” képesek a rendelkezésére bocsátani. Ahhoz, hogy a De vinculis időszerűségét megértsük és értékeljük, tájékozottaknak kellene lennünk e trösztök tevékenységéről a Propaganda minisztériumai kapcsán, bepillantást kellene nyernünk a kémiskolák kézikönyveibe, ami felől azért mégiscsak fogalmunk lehet azon szervezetek olykor áttetsző kulisszáinak köszönhetően, amelyek eszmei célja a rend és a közjólét biztosítása ott, ahol léteznek.

Machiavelli fejedelme a politikai kalandor őse, akinek alakja eltűnőfélben van. A De vinculis mágusa ezzel szemben a személytelen tömegkommunikációs rendszerek prototípusa, a közvetett cenzúráé, a globális manipulációé és az agytrösztöké, melyek rejtélyes ellenőrzést gyakorolnak a nyugati tömegek felett. Kétségtelen, hogy a szovjet propaganda számára nem ő a követendő példa, hiszen ő nem nélkülözi a kifinomultságot, mint ahogy amaz. Mi több, Bruno mágusa világos tudatában van annak, hogy ha a maga oldalára akarja állítani a tömeget, akárcsak valamely egyént, számolnia kell az elvárások összetettségével, meg kell teremtenie az unicuique suum tökéletes illúzióját. Ezért a brunói manipuláció megköveteli az alany és vágyai tökéletes ismeretét, melynek híján nem lehetséges a „kötés”, a vinculum. Emiatt Bruno maga is elismeri, hogy rendkívül nehéz műveletről van szó, mely csakis az értelem, az éleslátás és az intuíció készségeinek megfelelő szintű kibontakoztatásával vihető véghez. Ezek összetettsége korántsem csekély, hiszen a látszat tökéletes kell legyen ahhoz, hogy célszerűen kielégítse az igencsak sokrétű elvárásokat. Minél több ismerettel rendelkezik a manipulátor azokról, akiket meg kell „kötnie”, annál nagyobb esélye van a sikerre, mivel képes lesz a helyénvaló eszközt kiválasztani a vinculum létrehozásához.

Látható tehát, hogy a brunói erotikus mágiának az a feltett szándéka, hogy egy manipulátor ellenőrizhesse az elszigetelt egyéneket és a tömegeket. Alapfeltevése szerint a legáltalánosabb értelemben felfogott erósz a manipuláció leghatékonyabb eszköze: mindaz, amire vágyunk, a testi élvezettől a nem is sejtett dolgokig, beleértve nyilván a gazdagságot, hatalmat stb. Minden az érosz vonatkozásában határozódik meg, mivel a taszítás és a gyűlölet is csupán a negatív oldalát képezi ugyanazon egyetemes vonzásnak.

A látás és a hallás csupán másodlagos kapuk, melyeken át a „lélekvadász” (animarum venator), a mágus becsempészheti „kötéseit” és csalétkeit (De vinculis in genere. III. 669.). Minden mágikus művelet főbejárata (porta et praecipuus aditus) a fantázia (De Magia. III. 452.), a belső hatások egyetlen kapuja (sola porta) és minden „kötelékek köteléke” (vinculum vinculorum) (i. m. 453.). A képzeletbeli erejéhez járul a gondolkodás, amely képes leigázni a lelket (uo.). Mégis kötelező marad, hogy a „kötés” a fantázián át történjék, mert „semmi sincs az értelemben, ami korábban ne lett volna meg az érzékekben (quod prius non fuerit in sensu), és semmi sincs, ami az érzékektől a rációhoz juthatna a fantázia közvetítése nélkül” (Theses de Magia. III. XLIII. 48.).

Kivéve magát a manipulátort, akiről (elméletileg legalábbis) feltehető, hogy tökéletesen uralja saját imaginációját, a közönséges halandók ellenőrizetlen képzelgéseknek vannak alávetve. Csak egyes, különleges szakmák (mint amilyen a költőé vagy a művészé) követelik meg az imagináció akaratlagos használatát; a képzeletbeli egyébként a külső okok tetszőlegességére hagyatott. Ez esetben meg kell különböztetni az alany szándékos cselekvése által előidézett, ám egyéb természetű képzelgéseit azoktól, amelyek forrása máshol van. Utóbbiakat a démonok idézik elő, vagy emberi akarat gerjeszti (De Magia. III. 449.).

Itt a manipulátor akaratáról van szó, mely teljesen különleges fajtájú kell legyen. Bruno minden fantazmaoperátort – jelen esetben a memória művészét – figyelmeztet, hogy szabályozza és ellenőrizze indulatait és képzelgéseit, nehogy miközben azt hiszi, uralja, éppen ellenkezőleg, viselje ezeknek uralmát. „Vigyázz, nehogy operátorból a fantazmák eszközévé legyél!” – ez a legnagyobb veszély a tanítvány számára (Sigillum sigillorum. II. 193.). Az igazi mágusnak képesnek kell lennie „rendezni, irányítani és igazgatni a fantáziát, akarata szerint alakítani fajtáit” (Theses de Magia. III. XLVIII. 485.).

A jelek szerint, habár az ember hiperkomplex aggyal bír, az nem rendelkezik semmiféle speciális készülékkel az ingerek származás szerinti elemzésére: röviden szólva, képtelen közvetlenül megkülönböztetni az álomszerű adatokat az érzékiektől, a képzeletbelit a kézzelfoghatótól. Bruno emberfeletti dolgot követel meg az operátortól: először is nyomban és hibátlanul kell rendeznie az adatokat eredetük szerint, majd pedig teljesen immunissá kell válnia a külső okok által előidézett indulatokra. Egyszóval azt követeli meg tőle, hogy többé ne reagáljon külső ingerre. Ne hassa meg sem együttérzés, sem a jó és az igaz iránti szeretet, se bármi más, hogy elkerülhesse saját „megkötését”. Ahhoz, hogy mások felett ellenőrzést gyakorolj, először is mások ellenőrzésétől kell megóvnod magad (Theses de Magia. XLVIII.)

Bruno páratlan józansággal választja el a teológiát (a morál alapjaival együtt, amely, ne feledjük, kizárólag teológiai ágazat volt) a „laikus spekulációtól” (civilis speculatio), amely képviselőjének tartja magát. A teológia számára létezik egy igaz vallás és a többi hamis hit, létezik a javarészt ideológiai természetű jó és rossz. Szó sem lehet itt az egyének és a tömegek manipulációjáról, hanem csak egy olyan küldetésről, amelynek célja az egyetlen igazságra való térítés. Bruno számára azonban csak egy szentséges elv, egyetlen igazság létezik: minden manipulálható, senki sem mentesülhet az interszubjektív viszonyok alól, lett légyen szó akár manipulátorról, manipuláltról vagy eszközről (De vinculis. III. 654.). A teológia maga, a keresztény hit és bármely más hit is csak mágikus műveletekkel beiktatott tömeges meggyőződés.

Ahhoz, hogy egy művelet sikerüljön – hangsúlyozza Bruno szüntelenül –, az operátor és alanyai egyaránt meg kell legyenek győződve a hatékonysága felől. A hit a mágia előfeltétele: „Egyetlen operátor – mágus, orvos vagy próféta – sem tehet semmit az alany előzetes hite nélkül” (De Magia. III. 452.), innen Hippokratész mondása: „A leghatékonyabb orvos az, akiben sok ember megbízik” (uo. 453.). „Az univerzális egyesítés alapja [...] a bennünk, operátorokban és a páciensekben is meglévő hiszékenység. Ez a szükséges feltétel, aminek híján nem érünk el semmit sem [...]” (De Magia mathematica. III. VI. 459.). „A hit a legfőbb kötelék, a kötelékek köteléke (vinculum vinculorum), melynek az összes többi úgyszólván az ivadéka: remény, szeretet, vallás, kegyesség, félelem, türelem, élvezet [...], háborgás, gyűlölet, düh, megvetés és így tovább [...]” (Theses de Magia. II. LIII. 490.). „Szükséges, hogy az operátor aktív hittel, a páciens pedig passzív hittel bírjon. Különösen az utóbbira van szüksége bármely alanynak, mert enélkül sem a természetes, sem az isteni operátor nem vihet véghez semmit” (uo.).

A próféta együtt emlegetése a mágussal és az orvossal nem véletlen. Bruno megfontolásainak nyilvánvaló következménye, hogy bármely vallás a tömegek manipulálásának egy formája. A vallásalapítók hatékony eszközökkel tartósan befolyásolták a tudatlan tömegek imaginációját, irányították indulataikat, kihasználták ezeket, hogy előidézzék az önmegtagadás és önfeláldozás érzéseit, amelyek természetes módon nem jelentkeztek volna.

Az ilyen kijelentések könnyen félreérthetésekhez vezetnek, melyek közül a legközönségesebb elhitetné velünk, hogy Bruno a vallás szociológiai kritikáját gyakorolja. Holott ez az eljárás távolabb áll tőle, mint a teológia maga, melyet egyáltalán nem is akar „leleplezni”, hanem egy tágabb, gyakorlati szögből venne szemügyre. Bruno semmiképpen sem ítéli el a vallást holmi, számára teljesen idegen humanitárius elvek nevében. Különben se magával a vallással foglalkozik, hanem bármely vallás beiktatási módjával, amennyiben találhat egy fogékony tömeget és egy megfelelő üzenetet, amellyel az előbbi megtéríthető. Ami a manipulátort illeti, annál meggyőzőbb, rendületlenebb lesz hitében és erejében, minél inkább sikerül kioltania magában és másokban a philautiát, az önszeretetet, önzést (De vinculis. III. 652, 675.). Minden manipulálható, tanítja Bruno; a manipulátornak azonban nincs joga önző célokra kihasználni erejét a tömeggel szemben. Másfelől úgy tűnik, hogy az alany önszeretete megkönnyíti némileg a „kötéseket”.

Bruno mágikus erotikája, bár nem túl ortodox, lehetővé tette, hogy közelebbi rálátást nyerjünk az erósz és a mágia közötti szubsztanciális és működésbeli azonosság végső következményeire.

Ismét vissza kell kérdeznünk az erósz és a mágia rokonságára: hol ér véget az erósz, és hol kezdődik a mágia? A válasz igen egyszerűnek tűnik: az erósz megnyilvánulásának pillanatában mutatkozik meg a mágia is. Ezért az erotikus mágia jelenti lényegében bármely mágia nullfokát.

A mágia spirituális műveletként való meghatározását kell még elmélyítenünk. Tranzitív tételről van itt szó, mely szerint azt mondhatjuk, hogy bármely spirituális művelet egyben mágikus is. Az erósz pedig egy minden interszubjektív folyamatban közreműködő, legegyszerűbb természetes pneumatikus tevékenység, ami azt jelenti, hogy minden erotikus jelenség egyben mágikus jelenség is, melyben az egyén vagy a manipulátor vagy a manipulált, vagy a manipuláció eszközének szerepét játssza.

Ahhoz, hogy egy alany mágikus műveletekben vegyen részt, nem szükséges, hogy ennek tudatában legyen. Mivel alapjában véve nincs olyan tett, amely ne implikálná így vagy úgy a pneuma mozgását, kijelenthető, hogy az egyén egész létezése a természetes mágia hatáskörébe tartozik. Mivel az egyének közötti viszonyok a legátfogóbb értelemben vett „erotikus” kritériumok szerint rendeződnek, az emberi társadalom a maga összes szintjén nem más, mint működésben lévő mágia. Ha nincs is tudatában, minden egyes létező, mely a világ alkata folytán egy interszubjektív hálózatba ékelt, mágikus folyamatban vesz részt. Az operátor a kivétel, aki a mechanizmus egészére eszmélve előbb az interszubjektív viszonyok megfigyelőjeként lép fel, majd kamatoztatja is tudását.

Mindez kísértetiesen hasonlít Jacques Lacan felfogásához „az áttételek folyamatáról”, miszerint a világ nem más, mint hatalmas interszubjektív váltóberendezés, amelyben mindenki a páciens vagy az analitikus szerepét játssza. Gyakorlója pedig, anélkül hogy Lacan expressis verbis kimondaná, Bruno operátorával analóg helyzetet foglal el: felismerve a világ mechanizmusát, s hogy a világ csakis áttételek gépezete, figyeli a viszonyokat, hogy mindezt eredményesen kiaknázza. Magától értetődő persze, hogy a hozadékát páciensére ruházza át gyógyítása céljából.

Három hiposztázis: mágus, orvos, próféta. Feloldhatatlanul összekapcsolódnak, és határvonalaik nem világosak. A „pszichoanalitikus” is részt vesz a „játékban”, hatásköre a tiltottal és az emberfelettivel szomszédos (egyezzünk meg egyébként, hogy a helyzete máig változatlan: egy sebész soha nem minősítené „kartársnak”, még ha orvosi oklevéllel rendelkezik is).

A szakosodással és a illetékességek elhatárolásával azt mondhatnánk, hogy a brunói mágia másik két gyakorlója, a tulajdonképpeni mágus és a próféta manapság eltűnt. Valószínűbb azonban, hogy komoly és hivatalos látszatokkal álcázták magukat, melyek közül csak az egyik az analitikus és végső soron nem is a legfontosabb. Manapság a mágus közkapcsolat-szervezéssel, propagandával, piackutatással, szociológiai felmérésekkel, reklámmal, tájékoztatással, ellentájékoztatással, félretájékoztatással, cenzúrával, kémkedéssel és kriptográfiával is foglalkozik, az utóbbi a mágia egyik ágazata lévén a 16. században. A jelenlegi társadalom e kulcsfigurája csakis a brunói manipulátor nyúlványa, akinek elveit továbbra is követi, de vigyáz arra, hogy ezeknek technikai és személytelen külsőt adjon. A történészek jogtalanul következtettek a mágiának a „mennyiségi tudomány” megjelenésével egyidejű eltűnésére. Utóbbi csak a mágia egy részének került a helyébe, különben pedig a technológia közvetítésével meghosszabbította ennek álmait és céljait. Az elektromosság, a gyors szállítás, a rádió és a televízió, a repülő és a számítógép csak kiteljesítette a mágia által megfogalmazott ígéreteket, melyek a mágus természetfeletti eljárásainak arzenáljába tartoztak: fény termelése, hirtelen helyváltoztatás, távközlés, levegőbe emelkedés, csalhatatlan memóriával bírás. A technológia mondhatni demokratikus mágia, mely mindenki számára megengedi, hogy élvezze a mágus rendkívüli képességeit.

Ezzel szemben semmi nem pótolhatja a mágiát tulajdonképpeni funkciójában, vagyis az interszubjektív viszonyok terén. Mivel mindig is van egy operacionális vetületük, a mai alkalmazott szociológia, pszichológia és pszichoszociológia a reneszánsz kori mágia közvetlen meghosszabbításai.

Milyen eredményeket érhetünk el az interszubjektív viszonyok ismeretével?

Egy homogén, ideológiailag egészséges és kormányozható társadalmat. Bruno totális manipulátora megfelelő nevelést és vallást nyújt alanyainak: „Különösen vigyáznunk kell a nevelés helyére és módjára, arra, hogy a tanulmányok mely pedagógia, mely vallás, mely felekezet hatására folytak, milyen könyvekkel és milyen szerzőkkel. Ezek ugyanis saját maguktól, nem pedig járulékosan hozzák létre az alany összes tulajdonságát” (Theses de Magia. LII.).

Az ellenőrzés és a kiválasztás a rend oszlopai. Képzelőerő híján is érthető, hogy a brunói manipulátor tisztségét az Állam vette át, és ennek az új, „kiteljesedett mágusnak” az a feladata, hogy egy uniformizált társadalom számára megtermelje a szükséges ideológiai eszközöket. Bármely nevelés olyan elvárásokat is teremt, amelyeket az Állam nem elégíthet ki. A csalódottak számára ott vannak az alternatív elvárásokat létesítő ideológiai központok. Ha az Állam termeli a „kultúrát”, akkor ezek a másfajta manipulációs központok az „ellenkultúrát” termelik, és elsősorban a kiszorultakhoz szólnak.

Ne tévesszen meg az alternatív kulturális divatok jellege: bizonyos körülmények között az állami kultúránál is erősebbek, s ilyen esetben fejlődés vagy forradalom által a helyébe is kerülnek. Ezért, ha fenn akar maradni, az Államnak csalhatatlan nevelést kell biztosítania polgárai számára, és a lehetőségekhez mérten ki kell elégítenie a vágyaikat. Ha ez nem sikerül, saját magának kell gondoskodnia ellenkultúráról, amelynek ideológiai összetevőit rendszerezni kell, hogy megelőzhető legyen a kiszorultak kohéziója és hatalmuk gyarapodása. A legegyszerűbb és leghatékonyabb, ugyanakkor a legimmorálisabb módszer abban rejlik, hogy virágozzék a romboló és önromboló fantazmák piaca, főképpen a „mentális hatalomé”. Az erőszak hatása visszafordul az agresszívek ellen, az önpusztítás hatálytalanítja a kiszorultak egy másik részét, míg a maradék azzal van elfoglalva, hogy az emberi pszichikum ismeretlen – de nyilván ártalmatlan – lehetőségein meditáljon és rajongjon. Ha olykor erőszakos rítusok társulnak is a mentális gyakorlatokhoz, csekély a valószínűsége, hogy ezek érintsék az állami kultúrát. Ezeknek a kifinomult műveleteknek az az előnye, hogy elkerülhetők a közvetlen megtorlások, és megőrizhető a szabadság eszméje, melynek fontosságát veszélyes alábecsülni. Másrészt az alternatív divatok egyaránt tekintély és gazdagság forrásai alkotóik számára, s a kapcsolódó iparok megfelelő működését biztosítják: imázs, lemez, ruházat. E műveletek piaci sikere viszont valós veszélyt jelent az Államra nézve, mely hallgatólagosan együttműködött céljaik elérése érdekében, hogy elterelje a kiszorultak figyelmét. Csakhogy a jelenség olyan méreteket ölthet, hogy a közvetlen manipulátorok vagy maga az Állam gyakorlatilag elveszítik az ellenőrzést. Új divatok virágzanak, amelyeket már nem az Állam agyalt ki az önfenntartás végett. Újabb előre nem vetített erőszakhullám tör ki. Az önpusztító gyakorlatok elérik az ifjú generációk képviselőit, akikre az Állam a legszebb reményeit alapozhatná. A helyzet egyre összetettebb, s a szükséges intézkedések olyan intelligenciabefektetéseket igényelnek, amelyek jobb célokra lennének hivatottak.

Vajon a mai nyugati Állam igazi mágus vagy varázslóinas, aki homályos és ellenőrizhetetlen erőket szabadít fel?

Nehéz megmondani. Mindenesetre, a Mágus-állam – amennyiben nem holmi bűvészekről van szó – sokkal kedvezőbb a Rendőrállamnál, amely saját elavult „kultúrája” érdekében nem átall elfojtani minden szabadságot és a szabadság látszatait is, átalakulva a teljes reményvesztés börtönévé. A túlzott kifinomultság és rugalmasság a Mágus-állam legfőbb hibája, ami miatt Varázsló-állammá romolhat le; ezek hiánya viszont a Börtönőr-állam legfőbb hibája. De a kettő lényegi különbsége, ami az előbbit részesíti előnyben, az, hogy mivel a mágia a metamorfózisok tudománya, rendelkezik a változás, a körülményekhez való alkalmazkodás, a javulás képességével, míg a rendőrség csakis az marad, ami mindig is volt: ez esetben elavult értékek, illetve egy haszontalan és a nemzetek életére kártékony politikai oligarchia ádáz védelmezője. A kényszerek rendszere pusztulásra ítélt, mert mindaz, amit védelmez, csakis élettelen szólamok tömkelege. A Mágus-állam viszont újabb és újabb lehetőségeket és taktikákat akar kivitelezni, és éppen a vitalitás feleslege gátolja működését. Bizonyára maga is csupán elenyésző részét aknázhatja ki mágikus erőforrásainak. De sejthető, hogy ennek a rendkívüli gazdagságnak elvileg gyökértelenítenie kell a rendőrideológia odvas fáját. Miért nem történik így? Mert a Mágus-állam éberségét kimerítik a maga belső játékai, és felkészületlennek bizonyul egy alapvető és külső viszonyaiban hatékony mágia foganatosításában. Ez az intelligenciaszörnyeteg nyomban fegyvertelen, ha arról van szó, hogy hosszú távú műveleteket tervezzen, vagy „vonzó” arculatot mutasson a nemzetközi viszonyokban. Közvetlen és kíméletlen pragmatizmusa meglehetősen hamis képet fest róla, mely legalább annyira visszataszító is partnerei számára, a cifra ígéretek és diskurzusok pedig ellenhatékonyaknak bizonyulnak, hasonlóan az intelligencia terén való nyilvánvaló túlzásaihoz és a radikális megoldásokra való hírhedt képtelenségéhez.

Ha meglep, hogy a Rendőrállam még mindig működik, rá lehetne kérdezni arra is, hogy a határtalan erőforrásokkal rendelkező Mágus-állam miért gyengélkedik annyira, hogy nap mint nap veszíteni látszik a másik ideológiai és területi fejlődésével szemben.

A következtetés elkerülhetetlen: a Mágus-állam belső diverziókra pazarolja intelligenciáját, képtelennek mutatkozik egy hosszú távú mágia kidolgozására, hogy a rendőralakulatok előrenyomulása okozta hipnózist semlegesítse. A jövő mégis neki dolgozik, és a Rendőrállam ideiglenes győzelme sem hagy kétségeket afelől, hogy az erőszakos kényszereknek meg kell hajolniuk a mágia kifinomult eljárásai előtt, amely a múlt, a jelen és a jövő tudománya.

Balon Ruff Zsolt fordítása