Bukaresti interjú Nicolae Videnie jelenkortörténésszel, a Lista lui Secu összeállítójával

 Az Academia Caţavencu szatirikus hetilap olvasói 2007 nyarától ismét hetente kézbe vehetik a Lista lui Secu (A Szeku listája) című mellékletet, amelynek tartalma – a lapétól eltérően – nem fakaszt mosolyt. A melléklet ugyanis dokumentumértékű: a Szekuritáté egykori tisztjeinek névjegyzéke, betűrendi sorrendben, részletes adatokkal. A Szeku listája előreláthatólag négyezer nevet tartalmaz majd, miközben az erre szakosodott állami intézmény, a CNSAS 2006 végéig mindössze 153 tiszt nevét hozta nyilvánosságra. Pedig – állítja szerkesztője, Nicolae Videnie – „mindaddig nem lesz nemzeti megbékélés az országban, amíg nem tudjuk meg, kik voltak a pribékjeink”. A bukaresti jelenkorkutatót megkértük, rajzolja meg a romániai szekuritátés tiszt robotképét.

– Ki a lista ötletgazdája, és miért a Caţavencué a melléklet?

– A Szeku listájának elkészítése Marius Oprea történész kezdeményezése volt 2003-ban. A Román Jelenkorkutató Intézet munkatársaként javasolta akkor az Academia Caţavencu szerkesztőinek – akikkel együtt annak idején élőláncot alkottunk a parlamenti palota körül a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) támogatására –, hogy jelentessük meg a névjegyzéket. A caţavencusok örömmel támogatták a kezdeményezést, s a lista népszerűsítésének is jót tett a hetilap igen nagy példányszáma.

– Kik a névjegyzék szerkesztői, és ki fizeti a munkájukat?

– A tudományos, dokumentációs munkát ketten végezzük: jómagam, illetve testvérem, George Videnie. A Román Jelenkorkutató Intézet (IRIR) keretében dolgozunk, de jelentős logisztikai segítséget kapunk a Kommunizmus Bűneit Feltáró Intézettől (IICCR) is. A szükséges anyagi hátteret A Szeku listájának kiadója, azaz az Academia Caţavencu biztosítja. Természetesen a kutatócsoportot bővíteni kellene, hiszen a projekt akkora volumenű, hogy kivitelezéséhez egész intézményre volna szükség.

– Miért volt szükség a lista megjelentetésére?

– Véleményem szerint a múlt feltárása elengedhetetlen feltétele a nemzeti megbékélésnek. Azt tapasztaljuk, hogy az 1989 előtti egykori állampárti elit nem szűnt meg hatalmon lenni: ezzel magyarázható a több bányászjárás, az egykori állami vagyon elorzása, a Bancorex csődje, a fiatalok tömeges emigrációja… Az emberközi kapcsolatokban továbbra is érzékelhető az „ők” és „mi” szembenállás. Ezeket az állapotokat csak akkor szüntethetjük meg, ha a kommunista diktatúra gonoszságát a többpárti demokrácia altruizmusával cseréljük fel. Ehhez azonban nem csak nevükön kell nevezni a múlt rendszer pribékjeit, keresztényi szellemben meg is kell nekik bocsátani. A Szeku listája segít felvállalni a múltat, s hozzájárulhat a társadalmi harmónia megteremtéséhez.

– A Szeku listája idén második kiadásához érkezett, 2007. július közepén a „B” betűnél tartottak. Tavaly már közöltek egy 1500 névből álló jegyzéket, A-tól Z-ig. Mi a különbség a két lista között?

– Az első listát Sorin Cucerai és Gabriel Catalan kollégáim állították össze a CNSAS archívumában fellelhető dokumentumok, illetve Marius Oprea dokumentumkötete, A gonosz banalitása alapján. Mi a már megjelent nevekhez tartozó adatokat egészítjük ki, illetve új neveket teszünk fel a listára. A két névjegyzék tehát kiegészíti egymást.

– Melyik korszakot öleli fel A Szeku listája, és milyen titkosszolgálati intézményekre terjed ki?

– Közvetlenül az 1944. augusztus 23-tól kezdődő korszakot kutattuk napjainkig, s figyelembe vettünk bármilyen jellegű politikai rendőrségi tevékenységet, amely azután kezdődött, hogy a király árulásával a szovjetek kezébe került az ország. Politikai rendőrségi tevékenységet nemcsak a Szekuritáté végzett, hanem a rendőrség, a csendőrség, a határőrség, sőt a tűzoltóság is. Nem beszélve a hadseregről, ügyészségről stb…

– Honnan merítenek adatokat?

– Az összes olyan dokumentumot megvizsgáljuk, amely jelen pillanatban hozzáférhető a levéltárak és a közkönyvtárak, illetve az IRIR és az IICCR olvasótermeiben. Természetesen a CNSAS birtokában lévő szekus dossziék érdekelnek a leginkább. Munkánkhoz használjuk az 1989 után megjelent dokumentumköteteket is, még ha nem is a tudományosság igényével készültek. Felhasználjuk a szekus tisztek különböző feljegyzéseit, amelyek sokat elárulnak tevékenységük jellegéről. Nagy segítségünkre vannak az üldözöttek, megkínzottak és bebörtönzöttek, részben pedig éppen a pribékek naplói, emlékiratai is.

– Melyek a munkamódszereik?

– Óvatosan kell kezelnünk ezeket az iratokat, s egy sor kutatási kritériumot kell betartanunk a tanulmányozásukkor. Ezek közül a legfontosabb az, hogy nem szabad csupán egyetlen forrásra hagyatkoznunk, az adatokat össze kell vetnünk más forrásokkal is. A vizsgált korszak kontextusának figyelembe vételével kell dolgoznunk: köztudott, hogy a terror annak idején elrejtőzött, nem volt jelen hivatalosan is az intézményekben.

– Mennyire hitelesek a vizsgált dokumentumok?

– A Szekuritáté munkaanyagainak hivatalból konspiratív jellegük volt, az információ torzításának számos válfaját alkalmazták elkészítésükkor. Nem volt ritka eset az eredeti dokumentumok megsemmisítése és fiktív iratokkal való helyettesítése sem. Bevált gyakorlat volt, hogy a területi szervek kitalációkon alapuló jelentéseket írtak a „felsőbb párt- és államvezetésnek”; a besúgók is gyakran torzítottak vagy fa-buláltak a jelentéseikben. A politikai rendőrség sokszor erőszakkal kényszerített ki hamis nyilatkozatokat az áldozataitól vagy éppen a beszervezett besúgóktól. Megtörtént az is, hogy a tiszt orvosi, pszichológiai látleleteket hamisított, sok esetben gyilkosságokat is sikerült így leplezni. Nyilván ezen a téren is dúlt a szocialista munkaverseny: anyagi haszon vagy előléptetés reményében számtalan hamis adatokat tartalmazó jelentés, dokumentum született ebben a korszakban. Ezért sokat segítené a munkánkat, ha hozzá tudnánk férni a volt szovjet levéltárakhoz, vagy pedig el tudnánk beszélgetni a Szekuritáté második vonalában dolgozó, még élő tisztekkel is. A kérdésre visszatérve: különösen az emlékiratok, naplók hitelessége kérdőjelezhető meg. Egyrészt objektív okokból, hiszen az emlékezet az évek elteltével néha csal. Egyes emlékiratok szerzői pedig érezhetően szubjektívek: önsajnáltató hangnemben fogalmaznak, vagdalkoznak, vádaskodnak.

– Milyen felkészültséget feltételez az iratok tanulmányozása?

– Természetesen jól kell ismerni a második világháború utáni Románia történetét. Nem lehet azonban e periódus szakértőjének tekinteni azt, aki nem ismeri az orosz nyelvet. Ugyanúgy, ahogy a két világháború közötti román történelmet sem lehet kutatni német nyelvtudás nélkül.

– Egy évvel ezelőtt szóvá tette: egyes kutatók, mint például a kommunizmus bűneit feltáró Tismăneanu-bizottság tagjai, előjogokat élveznek más történészekkel szemben, könnyebben hozzáférnek a levéltári anyagokhoz. Változott-e a helyzet egy év alatt ebben a tekintetben?

– Dehogy változott. Bizonyos történészek mindig is előjogokat fognak élvezni, elsősorban a levéltárosok, akik közelebb ülnek a húsosfazékhoz. Ők hajlamosak túl komolyan venni kettős küldetésüket: a levéltárosit és a történészit, ez pedig visszaélésekhez vezethet, és károsan hat a történelemírásra.

– A CNSAS 2000 és 2006 között 153 egykori szekus tiszt nevét hozta nyilvánosságra. Az átvilágítók népes kutatócsoporttal dolgoznak, több ezer folyóméter archívumanyaghoz férnek hozzá. Miért sikerült önöknek több ezer szekus nevét nyilvánosságra hozni, a CNSAS-nak pedig nem?

– A CNSAS visszaélést követ el, amikor valakik bűnösségét vagy ártatlanságát megállapítja. A polgároknak lenne csak joga igazságot tenni ebben a hamis dilemmában, amit törvénytelenül intézményesítettek. Számomra ugyanis világos: bárki, aki része volt a rendszernek, szolidáris volt a rendszer tetteivel is, így bármelyikünk politikai rendőrségi tevékenységgel vádolható. Ebből a posztulátumból kellene kiindulni akkor, amikor a bűn fokozatait vizsgáljuk. És ez feleslegessé és természetellenessé teszi azt, hogy a CNSAS jó magaviseleti bizonyítványokat állít ki. Sokkal súlyosabb ennél, hogy a CNSAS „a magánélet tiszteletben tartására” hivatkozva cenzúrázza a levéltári dokumentumokat, anélkül hogy törvény szabályozná, mit értünk magánéleten. Ezáltal az átvilágítók átvették a parlament hatáskörét, ami törvénytelen. Hogy néhány példát mondjak: a CNSAS a magánélethez tartozónak tartja azt, ha a vizsgált személyt korábban, egyébként nyilvános bírósági perben sikkasztásért elítélték a múlt rendszerben.

– Szavaiból kitűnik, nincs jó véleménye az átvilágító testületről. Hogyan működnek együtt a CNSAS-val?

– Én egyszerű kutatóként férhetek hozzá a levéltári anyagokhoz, van akkreditációm. Többletinformációkhoz azonban nem jutok hozzá. A múlt év augusztusában felkértem a CNSAS-t, kaphassam meg mindazoknak az elérhetőségét, akik eddig kérvényezték az intézménytől a szekus dossziéikat. Elmagyaráztam: azért van szükségem erre, mert a kérvényezők segíthetnek nekem abban, kik voltak azok a tisztek, akikkel dolguk volt. Constantin Ticu Dumitrescutól akkor azt a választ kaptam: „Ne folytasd a kutatásaidat, mert a CNSAS úgyis hamarosan leközli valamennyi szekus tiszt, mintegy 11 ezer személy listáját.” Én azt a listát azóta is várom. Csendes László, a CNSAS jelenlegi elnöke pedig az adattörvényre hivatkozva ismételt kérésemre azt válaszolta: csak azoknak az elérhetőségét tudja megadni, akik ehhez hozzájárulnak.

– Valójában hány nevet kellene tartalmaznia A Szeku listája teljes változatának?

–  A CNSAS-ból származó források szerint eddig 14 ezer volt szekus tisztet sikerült nyilvántartásba venniük. Mi egyelőre 4 ezer névvel számolunk, de a lista a kutatásaink során bővülhet.

– A listán bizonyára olyan személyek is szerepelnek, akik emberéleteket tettek tönkre, emberéleteket oltottak ki. A törvény szerint ennyi év elteltével még felelősségre vonhatók tetteikért?

– A jogi eljárás megköveteli, hogy bizonyítani kell a vádakat. Ehhez például holttestek is kellenek. A meghurcoltak, az áldozatok élete tele van bizonyítékokkal, jogi értékük ezeknek azonban nincs.

– Átfogalmazom a kérdést: hány embert kellene felelősségre vonni A Szeku listájáról?

– Ha tetteikből indulunk ki, mindegyiküket. Ha a jogi eljárásból, akkor egyiküket sem.

– Hányan élnek még a névjegyzékben szereplők közül?

– Ennek nem tudtunk utánanézni, de a kiadó tervei között e statisztika összeállítása is szerepel.

– A statisztikánál maradva: A Szeku listáján szereplők kevés kivétellel román nemzetiségűek. Ez mivel magyarázható?

– Nem a nemzetisége határozza meg az ember tetteit. Ha a romántól eltérő nemzetiségű tisztek lettek volna többségben, az sem jelentette volna azt, hogy a többségi nemzet ártatlan. A mi kutatásainkból az derült ki, hogy a kommunista rendszer első éveiben több, a kisebbségek soraiból származó személy kapott igen magas beosztást, ám helyüket igen gyorsan román nemzetiségűek vették át.

– Meg tudná rajzolni a romániai szekus tiszt robotképét?

– Igen. Gonosz, gonosz, gonosz.

– Volt alkalma személyesen találkozni valakikkel a listán szereplők közül?

– 1989 előtt egészen bizonyosan. Lehet, hogy utána is, de nem tudok róla, mert titkos küldetésben voltak. 

– Fenyegető telefonhívásokat kapott?

– Nem, és nem is tartok ettől, hiszen a nemzeti megbékélés a célom, nem a bosszú. A CNSAS-ból azonban már figyelmeztettek: ne bántsam az intézményt. Én csak annyit tettem, hogy kollegiálisan felhívtam a figyelmet a hibáikra.

– A volt kommunista országok hogyan jártak el ezen a téren: nyilvánosságra hozták a politikai rendőrség tagjainak listáját?

– Sajnos nincs tudomásom hasonló kezdeményezésről más országokban.

– Lusztráció azonban máshol is létezik. A Szeku listája hozzájárul a romániai lusztrációhoz?

– A lusztráció olyan politikai eszköz, amely a diktatúrák és a tekintélyelvű rendszerek sajátja, mint amilyen a II. Károlyé, Antonescué vagy a kommunistáké volt. A politikai életből a választóknak kell kizárniuk a nemkívánatos személyeket.

Kérdezett Cseke Péter Tamás