Lapkivágásaim közt keresgélve az alábbi német nyelvű szövegre leltem. Megjelent a bécsi Die Presse 1990. január 8-i számában. Szerzője Krizsán Árpád fotoriporter, az írás címe: Von „Wanzen” und alten Securitate-Bekannten („Poloskákról” és szekuritátés ismerősökről). Műfaja: fotoriport. Azt a mozzanatot rögzíti, amikor Mihai Călbăjos telefonszerelő megtalálja azt a – szobahőmérő nagyságú, tízezer dollár értékű – japán mikroelektronikai készüléket, amelyik a nyolcvanas évek végén a Szekuritáté kolozsvári lehallgató-központjába közvetítette a Cseke–Gyímesi-lakásban (Györgyfalvi út 182/30.) elhangzottakat. Szerettem volna megőrizni az utókor számára a nem mindennapi leletet, de kérésemtől az addig verejtékben úszó Călbăjos szemmel láthatóan ledermedt. Alább  az is kiderül, hogy miért.   

Krizsán Árpád írása, Borbáth Zsuzsánna fordításában:

 „Pár nappal a Ceauseşcu-diktatúra bukása után Kolozsváron leszerelik a lehallgatókészülékeket. A telefonközpontok megkapják azokat a szigorúan őrzött listákat, amelyek azok nevét tartalmazták, akiket nemrég még lehallgattak. A névsor alapján szakembereket küldtek szerte a városba, hogy felkutassák a poloskákat. Az ellenzéki Cs. Gyímesi Éva lakásában feszült a légkör: a telefonközponttól kiküldött férfi már másodszor próbálja megtalálni a poloskát. Évát és férjét, Cseke Pétert már 1983 óta folytonosan figyeli a Szekuritáté, gyakran kihallgatják őket, időnként, mint a karácsonyi bevásárlásokkor, a forradalom napjai előtt is demonstratívan követik. Nem titok, hogy a lakásukat is lehallgatták.

Poloskát nem találnak a lakásban, a telefonkészülékbe sincs beszerelve. Többórás keresés után, a kíváncsi tömbházlakók szeme láttára a szerelő felfedezi az eldugott szerkentyűt a lépcsőházban, a telefonhálózat kapcsolószekrénye mögött. Előbb persze fel kellett feszítenie a kábelszekrény ajtaját, amelyhez csak a szeku szakembereinek volt kulcsuk. „Ilyet életemben nem láttam” – álmélkodik a technikus is. Ő csak annyit tud, hogy egy erősítőről van szó, amelyik a telefonkagylót mint mikrofont működteti. Az egyik darabon a következő felirat olvasható: „Made in Japan.”

De ez a csodaszerkentyű sem mindig működött hibátlanul. Cseke Péter elmesélte, hogy időnként a telefonszámlájuk hihetetlenül magasra ugrott. Valószínű – fűzte hozzá ironikusan –, hogy a telefonbeszélgetéseink lehallgatását is velünk fizettették meg.

A munka befejeztével a szerelő újabb megbízatásért jelentkezik a központnál. Az ominózus listát sosem kapja kézhez, felettesei mindig csak a következő nevet árulják el neki.

Keszthelyi Andrással elkísérjük hát a Pascaly utcába, de az épületbe nem mehetünk be. „Vannak itt még titkok!” – adja tudtunkra diplomatikusan. Várakozás közben derül ki, hogy Keszthelyi egyik „ismerőse” napok óta figyel bennünket, amitől kiráz engem a hideg. András ugyanis az Ellenpontok című szamizdat polgárjogi folyóirat belső munkatársa volt 1983-ban, akit két évvel később arra kényszerítettek, hogy áttelepüljön Magyarországra. Nos, a györgyfalvi telefonközpont előtt ráismert arra a szekus-ügynökre, aki annak idején mindenképpen ki akarta cserélni az ő telefonját is...”

Az 1989. december 21. és 1990. július 10. közt átélt eseményekről nekem is vannak folyamatos feljegyzéseim, és azok is egy újság hasábjain jelentek meg – majdhogynem naplószerűen. Később kötetben is közreadtam ezeket (Korfordulós újesztendő. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 1994). Ám ahogy most újraolvasom „szerkesztői feljegyzéseimet”, meglep, hogy a „fordulat utáni” új teendők tömkelegében nem írok a lakásunkban zajló háromnapos „poloskairtásról” (sem). Nyilván, arra gondoltam, hogy a falusiak hetilapjának, a Falvak Népének az olvasóit aligha érdekelhetik az efféle történetek. Amidőn pedig – 1990 májusában – a Korunkhoz kerültem, az újabb teendők közelében már „távolinak” éreztem ezt a ma is „forró” témát.

Azt persze kezdettől (1983-tól?) sejtettettük, hogy lehallgatókészülék működik a lakásunkban, csak azt nem tudtuk, hová rejtették. Az elhangzott szavaknak ugyanis következményük volt – főként a nyolcvanas évek végén, és olykor egyik napról a másikra. De most nem ezekre – a különben messzire vezető részletkérdésekre – akarok kitérni, inkább a fenti szöveggel kapcsolatos tényeket szeretném rögzíteni. (A magam számadását különben is megteszem, mihelyt a múlt évben kikért szekus-dossziémat kézbe vehetem.)

Azokban a „forradalmas” napokban a legnagyobb élményünk az volt, hogy egy diktatúra ellen tüntető menet élén, illetve a görög katolikus katedrális bejáratánál viszontláthattuk Doina Corneát. Majd a Szabad Román Televízió képernyője előtt a korábban házi őrizetben tartott Mircea Dinescut. Egyetemi franciatanárunk számtalan üzenetét első feleségem, Cs. Gyímesi  Éva juttatta ki Nyugatra, ugyanő szervezte meg, hogy a külvilágtól elzárt családja élelmiszerekhez, szívbeteg férje pedig életmentő gyógyszerekhez juthasson. Nem tudom, hogy a D. C. vezényletével megalakuló posztkommunista hatalom (a Nemzeti Megmentési Front Ideiglenes Kolozs Megyei Tanácsa) milyen elvek/szempontok szerint válogatta meg az embereit. Tény, hogy a legbuzgóbb „ifjú forradalmárok”-ban rendre szekus követőinket fedezhettük fel, a telefonlehallgatások megszüntetését pedig attól a Iulian Topliceanu hadseregtábornoktól kellett kérnem a Nemzeti Megmentési Front Kolozs Megyei Ideiglenes Tanácsának alakuló ülésén, aki december 21-én Kolozsváron a diktatúra ellen felvonuló tömegbe lövetett.

Mihai Călbăjos telefonszerelővel sem találkoztam korábban. Az a magas, szikár alak, aki hibabejelentéseink után – időnként kellő baksis ellenében – „működőképessé” tette a készülékünket, egy életre eltűnt a környezetünkből. Călbăjos viszont csak harmadnapra találta meg a lehallgatót. Intuíciója segítette hozzá, hogy felfedezze.

Amikor megpillantotta, időzített bombának hitte.

Bevallása szerint, akkor ismerte meg a félelmet.

Mi akkor búcsúztunk tőle.