Márton László: Ne bánts, Virág!

 Az újabb kori magyar irodalomnak vannak ismert, népszerű színházi regényei, hogy itt csak Spiró György ifjúkori remekművét, Az Ikszeket említsük, csakhogy ez a regény a tizenkilencedik század eleji Lengyelországban játszódik, egyik epizódjából a szerző megírhatta Major Tamás búcsújátékához Az imposztort. Vannak jelenkori történetek is, Horváth Péter különös, groteszk látomása például, a Színház a magasban vagy Karinthy Ferenc hetvenes évek elején megjelenő kisregénye, Az ősbemutató, amely talán – ha mindenképpen hasonlítani lehetne (vagy kellene?) valamihez, de hát ha az Úr megajándékozott az összehasonlítás gyönyörével, éljünk is vele – leginkább hasonlítható Márton László kisregényéhez, a Ne bánts, Virág!-hoz. A cím, s ezt a szerző már az elején elárulja, nem véletlen, a vidéki színházban éppen a Nebáncsvirág című operettet próbálják, egyszerre a könyv hősének, a „szerzőnek” a darabjával. Színre állításában közreműködik a magyar operett haldokló királya (ez itt szó szerint értendő, s ennek még lesznek némely következményei a szerző lelkiállapotára, elmélyítve különös tudását a világról, amelynek része a színház is, sőt, meg is fordíthatjuk, a világ az egyik, nem elhanyagolhatatlan fragmentuma a Thalia hajlékának, másképpen „színház az egész világ…” Van azonban a címnek egy baljósabb-groteszkebb árnyalatú jelentése is, a szerző darabjának rendezője, akiben igazán nem nehéz ráismerni a hetvenes-nyolcvanas évek kísérletező magyar színházának egyik fenegyerekére, akit már többen is így vagy úgy megörökítettek  regényben. (Például Temesi Ferenc, aki bevallja, hogy nehezen tudta kivonni halandó magát a bűvköréből, noha egyfolytában játszott, rájátszott, ripacskodott.) Egyfolytában révetegen, félrészegen mondogatja: „Ne bánts, Virág!... Ne bántsál már, Virág!” S a testén látható „szerelmi sebesülésekből” következtethetően nem is teljesen alaptalanul. (Hogy az olvasó is érthesse: a rendező szeretője ez időben egy Virág nevű lendületes nőszemély…) Karinthy szerzője is egy kisvárosi színházba érkezik darabja ősbemutatójára, s egy éjszaka kalandjait regéli el a maliciózus szerző, nem is imitálva, hogy nem önéletrajzi elemekkel megspékelt történetet ír, ahol a szereplők nem véletlenül hasonlítanak életbeli mintáikra. Hogy minél finomabban, csak alig érintve, ahogy a halászó és lecsapó sirály a vizet, célozzunk a „kulcsregény” meglehetősen bonyolult (vagy összebonyolított) problémájára. Rohanó korunkban túl sok kulcs van forgalomban ahhoz, hogy megtalálhassuk hozzá a megfelelő zárakat. Vagy fordítva, a zárakhoz a bepasszoló kulcsokat… Márton szerzője is darabja próbájára jön le, de ő nem olyasfajta kalandokba bocsátkozik, mint Karinthy hőse – kiürült az analógia, el vele! –, mindössze egy napot tölt a városkában, ezalatt viszont szinte minden megtörténik vele, ami egy halandóval a nagybetűs életben egyáltalán megeshet, noha látszólag alig történik valami. Beül a próbára, látja, hogy darabjáért nemhogy lelkesednének, mindenki unja, számba se veszik, nem érdekli őket, látja, hogy a valaha nagy hírű fenegyerek túlitta már magát, túl van a delelőn, kiégett, már alig vannak ötletei, iszik, hogy szerepelhessen, és szerepel, hogy ihasson, és jönnek is szépen, sorban, a sörök és az unicumok, időnként berobban ama bizonyos Virág is, értékes tanácsokat osztogat, jön, megy, eltévedt boszorkány, miközben a rendező maga elé mered, belenyal ki tudja hányadik unicumjába, beleiszik ki tudja hányadik sörébe, és révetegen mondja: „Ne bánts, Virág, ne bántsál már, Virág!…” A szerző kínjában, unalmában beül az operett próbájára, ahol a csoda egyfolytában történik, a Felvinczy nevű haldokló mágus jóvoltából, aki, mint Prospero, fölemeli a varázspálcáját, és beindulnak a dolgok… A szerző a kettős élmény hatására világosan érzi, hogy ő itt felesleges, ő ebben a világban soha nem lesz otthon, ő itt mindig idegen marad, kívülálló azonban, hiszi, legalábbis az elején, amikor még gyanútlan, hogy sajátos s bizonyos szempontból megalázó helyzetének vannak előnyei is, megfigyelheti a színházat belülről, úgy, hogy ő közben, kényszerűen vagy nem, de kívül marad. Csakhogy ekkor a történet fordulópontján történik valami, a magyar operett koronázatlan királya – aki haldokolva is lendületesen ripacskodik, és démonizálja színészeit, elbűvölve és elrémítve őket, rendezi az operettet, s akit a próba után (ahol úgy játszik „elő”, mint fiatal korában) külön autóval visznek a kórházba, mivel sejthetően napjai vannak hátra, s a szó dideregtető értelmében a színház tartja életben – felfigyel a szerzőre, mintha ismerné valahonnan, mintha olvasta volna, ahogyan állítja is, valami írását, és elhívja magához délutánra, a szállodai szobába, ahol nemes egyszerűséggel, a társalgás egy pontján, a következő kérdéssel fordul hozzá: „No és hogy tetszik?” A szerző egy pillanatig zavarba jön, hiszen láthatta délelőtt a Nebáncsvirág próbáján, hogy mit produkált ez a haldokló művész a világot jelentő deszkákon, akadna bőven mondanivalója, de nem fejtheti ki teljességében, mert Felvinczy, ez a darab mágusának a neve, legyint: „Nem a próba!… – lihegte. – A koporsó!… Az hogy tetszik?” Mert elfelejtettük mondani, a szállodai szobában már ott várakozik a művész végső nyughelye is, amelybe a pletyka szerint esténként bele is fekszik… „A szerzőnek elállt a lélegzete. Most mit mondjon? »Hát… Nem is tudom… Gusztusos…« – nyögte ki végül.” Mire Felvinczy kissé felélénkülve kínálta oda: „»Ha akarja« – súgta a szerzőnek –, »belefekhet.« »Nyugodtan feküdjék bele« – biztatta a szerzőt. – »Persze nem sokáig. Csak egy-két percig. És előbb vesse le a cipőjét.« »Ha nem akarja levetni a cipőjét, mert szégyelli, hogy lyukas a zoknija« – mondta egy kis idő múlva –, »akkor felőlem cipőstül is belefekhet, nem bánom. De akkor becsületszavát kell adnia, hogy az elmúlt negyvennyolc óra folyamán egyszer sem lépett kutyaszarba!« Mintha póznán emelte volna magasba a fejét, azt a megfiatalodott halálfejet, annyira vékony volt a nyaka. És mint egy halálistenség, aki minden élő részletre odafigyel, olyan csúfondáros arcot vágott, és kajánul vetette oda, mint aki már az alvilág bejáratánál ismételgeti az átjutáshoz szükséges jelszót: »Ne bánts, Virág!… Ne bántsál már, Virág!…«” És a történet csúcspontján megtörténik, amit a szerző egészen eddig a pillanatig elképzelni sem tudott volna, noha hitte, lényétől semmi sem idegen, és azt is, hogy mindent ki kell próbálni… És ide még annyit, hogy háromnegyed hétkor, miután a koporsóból is, a művész szállodai szobájából is szerencsésen kijutott (bejutni nehezebb volt: egy Jusztina nevű erdélyi nőt kellett lekenyereznie utolsó ötszáz forintjával, hogy bejuthasson, ez az idősebb nő cerberusként őrizte Felvinczy nyugalmát), „…fájlalta a derekát. Az oldalát! A hátát!!! És nem értette, mitől van ez a hirtelen rátörő erős fájdalom. Hiszen feküdt ő már csupasz betonpadlón, puszta földön, katonai fogdában deszkapriccsen, mégsem volt soha semmi baja, és órákig feküdt, nem tíz percig, mint most Felvinczy koporsójában!” Erről ennyit. A kis terjedelmű, bravúrosan komponált történetről még sok mindent lehetne mondani, teli van jól eltalált, jellegzetes színházi és kisvárosi figurákkal, mutatva, hogy a szerző érdeklődése történelmi regényei után, ahogyan ezt egyébként újabb elbeszélései is mutatják, kora és közelmúltja nem túl felemelő (hadd ne használjunk súlyosabb jelzőket, egyébként lehetne!) világa felé fordult. Fontosabb azonban legalább madártávlatból, vagy egy erdélyi vakond nézőpontjából szemügyre venni ama problémát, hogy mit is jelentett a szerző életében a színház. Nem akarjuk a mű kulcsregényjellegét vizsgálni, de ki kell mondanunk, most nem a történet szerző néven emlegetett hősére gondolunk, hanem magára a Ne bánts, Virág! Szerzőjére, Márton Lászlóra, akit mozgalmas ifjúkorában igen-igen érdekelt a színház, darabokat írt és átírt, cipelte a zongorát, úgyszólván a színházban élt, készülve a feladatra, megírni a nagy magyar drámákat, s amikor ez megtörtént és megszületett ötrészes nagy és a Báthoryak idején játszódó történelmi drámaciklusa, és láthatta, hogy nem ez kell, hogy nem ő kell, egyszerre kiábrándult fiatalkori szerelméből, s ha e kényes kérdésben tett ritka önvallomásainak hinni lehet, egyszer s mindenkorra befejezte a színházzal. Azóta regényeket ír és nem is akármilyeneket. Nagy történelmi regényei után (Jakob Wunschwitz igaz története, Testvériség, Minerva búvóhelye) most mégis egy pillanatra, elbeszélések írása közben, újabb regényekre készülve váratlanul egy s az ő szempontjából tényleg megsemmisítően ironikus, sőt szarkasztikus történetet írt, ami kis terjedelme ellenére is megdöbbentően hiteles és teljes képet nyújt a mai magyar színházról, egy vidéki társulat egyetlen napjának eseményeit pörgetve, ráadásul úgy, hogy némely szereplőre rá lehet ismerni. De mondom, ebbe most nem mennék bele, hiszek a szerzőnek, aki önvallomásában ezeket írja, igen tanulságosan: „Ezúton hívom fel az olvasó figyelmét arra, hogy az elbeszélésben feltüntetett események és személyek a szerző képzeletének szülöttei. […] Ha az olvasó mégis hasonlóságokat észlel, azok nem szándékosak, nem is a véletlen művei, hanem szükségszerűen következnek a magyar közélet mindmáig fennálló jellegzetességeiből.” Sapienti sat!… csak fájdalom, pontosan azok nem fogják érteni, vagy kéjes dühvel értik majd félre, akikről szól. A nemrég az elágazó ösvények kertjébe költöző Kurt Vonnegut szerint: „…így megy ez!” Azonban tagadhatatlan, hogy a Márton nevű szerző, a maga idejében, ha kívülről, ha belülről (belülről nyilván, de kényszerűen vagy vállaltan, cinkosságot mímelve kívül maradva), de alapos ismereteket szerzett a színház színes, izgalmas, lélegzetelállító s az egyszerű halandó számára sokszor felfoghatatlan, bonyolult, csillogó és varázslatosan hazug világáról. Mégis igazolódik a történet szerző hősének felismerése, ő most meglesheti „ezeket”, hogy egyszer majd megírja. Csak sajnálhatjuk, hogy nem terjedelmesebb történetben, de valami azt súgja nekünk, hogy e tárgyban Márton Lászlónak nem ez lesz az utolsó szava.