Köztudott dolog, hogy az élet az írói fantáziát utcahosszal verő jelenségeket, történeteket produkál, amelyre az olvasó csak rácsodálkozni tud, talán meg is érti a lényegét, ám valahol titkon mégis idegenkedik a legabszurdabb elképzelést is túllicitáló eseten. Ilyen csodának vagyunk most tanúi az erdélyi német irodalomban: Eginald Schlattner 35 – azaz harmincöt – évnyi hallgatás után, immáron idős emberként az abszolút perifériáról, a Nagyszeben mellett fekvő szegény Veresmartról berobbant a német kultúrába, és sikeres, díjazott író lett azzal az önéletrajzi ihletésű művével, amelyben azt írja le, miként árulta el a Szekuritátének saját testvérét, valamint íróbarátait is. Öccsére súlyos börtönt mértek, fiatal írótársai is húsz éveket kaptak az 1959-es brassói íróperben, míg maga Eginald Schlattner boldog lehetett a másfél év fegyházzal, amit „hazaárulás feljelentésének elmulasztásáért” sóztak rá. Szabadulása azonban nem hozott könnyebb helyzetet számára: undorodtak és féltek tőle az emberek, kerülték a vele való találkozást – nehogy az fatális legyen számukra, így az írói ambíciókat talán még tápláló fiatalember nem kerülhetett vissza az irodalmi életbe. De talán ő is félt önmagától, hogy megint összeomlik, és embereket árul be, így nem is kereste igazán az entellektüelek társaságát. A forradalom után azonban pennát ragadott, papi magányában megírta első, mindjárt ötszázoldalas regényét, majd a másodikat is, és elküldte Bécsbe a Zsolnay kiadónak. A német kiadók a beküldött kéziratok 95 százalékát kiselejtezik, ám Schlattner művéből nagy siker lett, holott ez a munka minden, csak nem modern, amit ma joggal várhatnánk el az irodalomtól. A posztmodern, dekonstruktivista vagy posztkoloniális jegyek – amelyek ma lökést adhatnak egy-egy műnek –, de a mégoly klasszikus formabontás, avagy idősík-, tér- és álomjáték éppoly messze áll ettől az írásművészettől, mint amilyen messze van Bécs Veresmarttól, mégis siker lett az idén tavasszal háromkötetesre duzzadt regényfolyam. Időközben – és ezzel válik cikkünk aktuálissá – a trilógia első része magyarul is megjelent Hajdú Farkas-Zoltán tolmácsolásában, valamint a legtehetségesebb erdélyi producer, Kántor László szervezésében elkészült róla az idén nyáron az első nagyjátékfilm is. A jelenség titkát megértendő vissza kell tekintenünk 1956-ra, sőt a második világháborúra is.

A magyar forradalom után Romániában is megindult a lakosság megfélemlítése, hogy hasonló forradalom ne fordulhasson elő. A magyar, majd a román lakosság ellen kiagyalt titkosszolgálati stratégiák után a németek megrettentése következett, mintha a szovjet lágerekből 1949-ben éppenhogy szélnek eresztett szászok és svábok forradalmi kedvükben lettek volna. Ám példát kellett statuálni a németek körében is, hogy az ország lakosságának teljes nemzetiségi spektrumát lefedjék, és ehhez áldozatok kellettek. Mivel ebben a korban a hazai németeknek politikai vezetőjük már nem volt, ezért az egyházra (dr. Möckel brassói lelkész pere), a nagydisznódi fiatalokra és az írókra csaptak le. Ez utóbbi pernek lett a legnagyobb visszhangja, mivel ezek az emberek eléggé a figyelem középpontjában álltak. A kirakatper kitervelői abból indulhattak ki, hogy a szövegekből csak kimutatható lesz valahogy a kommunizmus irányába érzett rossz szájíz, hiszen a kommunista rendszer nyílt kritikája – ami kapóra jött volna – nem létezett, nem is mehetett volna át a cenzúrán. Legfennebb egy-két elrejtett mondat vagy elejtett megjegyzés meglelésében reménykedhettek a titkosügynökök. A per anyaga 1959-re állt össze, amelyben Hans Bergel, Harald Siegmund, Wolf von Aichelburg, Georg Scherg és Andreas Birkner írókat hazaárulással vádolták meg. A koronatanú, Eginald Schlattner saját testvére, Kurtfelix Schlattner ellen is vallott: a meg- és betört egyetemi hallgató sosemvolt beszélgetésekből államellenes összeesküvést sejtető mondatokra emlékezett, az írók megjelent munkáinak szocializmusellenes olvasatát adta, így a kirakatper a Szekuritáté szempontjából felülmúlta a reményeket, és kitűnőre sikeredett. Schlattner szabadulása után először segédmunkásként dolgozott, majd befejezhette hidrológiai tanulmányait. Diplomával felvértezve különböző, a szász településektől messze fekvő munkahelyeken dolgozott mint rajzoló, tervező, majd mint vízügyi mérnök. Negyvenéves korában, a hetvenes években racionálisan meg nem magyarázható módon, mintegy sugallatra elvégezte a teológiát, és evangélikus pap lett. A per azonban elevenen élt a szász értelmiségiekben, kerülték Schlattnert, és féltek tőle. A kilencvenes évek derekáig papi magányában élt, felnevelte a lányát, majd bekövetkezett az újabb nem várt fordulat, és idős emberként megírta első regényét, amely a nemzetiszocializmussal nézett szembe saját negatív példáján keresztül, majd rövid idő alatt megszületett a második regény is, amely a barátainak és testvérének elárulását írja le enyhén fikcionalizált formában. A harmadik kötet nemrég jelent meg, ebben a szászok és svábok deportálásáról van szó.

Az első regény, a Fejvesztett kakas¹ tulajdonképp egyetlen nap, 1944. augusztus 23. történetét meséli el szász szempontból. Természetesen a regény cselekménye visszanyúlik az egész második világháborúra, és számtalan utalást találunk a korábbi időkre, a hazai németek történetére. Bőségesen jellemzi a szerző a szomszéd népeket, magyarokat, románokat, cigányokat, igazi erdélyi panorámát kap az olvasó, némi malíciával mondva a sztereotípiák gyűjtői nagy haszonnal forgathatják a regényt, az összes sztereotípia felnagyítva jelenik meg benne, ám a németországi siker titka mégsem ez, hiszen erdélyi regény van elég. Éppen a Schlattner által elárult írók írtak ilyeneket kiszabadulásuk és Németországba távozásuk után, amelyben önmagukat – illetve alteregójukat – vagy hősnek, vagy áldozatnak állították be, ám nem bűnösnek. Schlattner önéletrajzi ihletettségű főhőse szembenéz önmagával, és leszámol azzal, hogy miképp került a nemzetiszocialista eszmék bűvkörébe. Egyféle gyónás ez a kötet, amely a mai német irodalomban elég ritka, a délkelet-európai német irodalomban, azaz Romániában, Magyarországon, a hajdani Bukovinában meg egyáltalán nem létezik. Schlattner arra keresi a választ, miért kellett elhagyniuk a németeknek választott és megszeretett hazájukat, Erdélyt, amely szó szerint földi paradicsomként jelenik meg a regény oldalain. A válasz nagyon egyszerű: mert hittek a birodalmi német propagandának, Hitler oldalára álltak, és ezzel elárulták a szomszéd népeket, aminek következménye az exodus lett. Schlattner nem csak áruló, ő érző ember is, fájdalmak hordozója, bibliai gondolatok újra átélője. Fáj neki az erdélyi németek távozása, ám a távozás eredendő okát a saját bűnében, a népének bűneiben látja-láttatja. A német olvasó, de legfőképpen a német kritikusok meg vezekelve olvassák a regényt, amelynek főhőse a kedvesét mentve német golyóktól hal meg, ugyanis az augusztus 23-i átállás napján a Luftwaffe támadja a fogarasi lőszergyárat, és válogatás nélkül lő mindenkire, azokat a szászokat találva el, akikkel előző nap este vacsoráztak. Legfőképpen a 68-as német értelmiségi nemzedéknek az alapállása a saját hibák, bűnök keresése – szemben az előző generációk másra mutogatásával: Schlattner ebbe a kontextusba kitűnően beleillik. A fordító páros, Hajdú Farkas-Zoltán és Iringó kitűnő érzékkel ülteti át magyarra ezt a vezeklő, sok helyen bibliai hangvételű regényt. A nyelvi kavalkáddal sem volt egyszerű megbirkózni, mert a szereplők nyilvánvaló módon – néhol egyenesen eltúlozva – a régió összes nyelvét használják. Talán nem ártott volna lábjegyzetelni a fordítást, hogy a románul vagy németül nem tudó olvasó a szavak, mondatok pontos jelentését és történelmi konnotációját is megértse.

A regény németországi sikere, a témában megbújó kihívás, valamint – legyünk őszinték – az elődeink nacionalista politikáját tudatosító történelmi felelősségvállalás erkölcsi parancsa (hiszen a szászok távozásának oka a magyar, majd a román politika intoleranciájában is keresendő) felkeltette a filmesek érdeklődését is: Kántor László nemzetközi csapatot szervezett a lehetetlen megvalósítására, és német nyelvű, feliratozott játékfilmet készített a regényből.² A filmes csapatnak azzal kellett szembenéznie, hogy a számtalan eseménnyel szabdalt cselekményt, a soknemzetiségű, többnyelvű környezetet, a gondolatvitelt meghatározó történelmi sztereotípiákat egységes, pergő cselekménysorba foglalja, amely úgy érzékeltesse a főhős útját a nemzetiszocializmusig és vissza, egészen az üldözött zsidó lány előtt tett vallomásáig, hogy az ne hasson sematikusnak, ne legyen a tékozló fiú történetének, a pálfordulásnak, valamint a Szent Ágoston-i vallomásoknak az utánérzete. Radu Gabrea és Kántor László csapatának ez sikerült, a film eredeti erdélyi helyszíneken, dinamikus szereplőkkel (Alicja Bachleda Curus, David Zimmerschied, Alexander Tudor Mustaţă és Ioana Teodora Iacob) jeleníti meg a most már megnevezett főszereplő, Felix Goldschmidt (játssza David Zimmerschied) történetét. Az apró kép-hang-párbeszéd utalásokkal összefüggővé varázsolt történet az erdélyi nézőnek katartikus, de a régiót nem ismerők számára is élvezhető. Legfennebb azt nem értik, hogyan kerültek a szászok Dracula vidékére, és csodálkozva kérdezhetik, miért lovagolnak belgának tűnő zászlóval a német külsejű városban a technicitásukat érthetetlen módon levetkőzött németek (tulajdonképpen a Vasgárda), de az ilyen részletek a film végére elfelejtődnek, és felemelő érzéssel éli át mindenki, amint az üldözött Gisellát a főhős bevezeti a bálterembe, így demonstrálva az (erdélyi) népek egységét.

És miért kakasos a regény meg a film? Schlattner ezt a – különben nem létező – „népi” hiedelmet tette meg a regény vezérfonalává, a lefejezett kakas szerencsétlenséget hoz, csak a kapura kiszögezett fej űzi el a rossz szellemeket. A kulcsfontosságú részeknél, például a regény végén, mielőtt a végzetes német légitámadás megindul, szintén lefejezett kakast lát egy szolgáló, illetve a filmben a bálterembe hajítja be egy ismeretlen személy. A népi hiedelemtől az intellektuális felelősségvállalásig terjed az író spektruma, amelyet kitűnő érzékkel tud adagolni, ugyanis ilyen típusú hiedelem a mai német irodalomban és köztudatban már nincsen, csupán a vágyakozás van meg a népi-mitikus idők iránt. Schlattner egy kicsit ebbe az időbe pozicionálja magát, de úgy, hogy az átjárhatóság a modern korba megmaradjon. Ezt a magyar fordítás érzékeltetni tudja, és a film bizonyos részletei is értelmezhetőek ebben a tér-idő játékban.

A schlattneri történet azonban nem ér véget. A második regénye, amely a bevezetőben leírt árulással néz szembe, még nagyobb elismerést hozott az írónak – az elárultak bosszúságára. A Rote Handschuhe (Vöröspecsenye – kézfejütögető játék börtönben, katonaságnál és kisgyerekek körében) a szerző kolozsvári egyetemi éveit eleveníti fel, és elvezeti az olvasót a bűnig, az árulásig. A bűnt megérteni lehet, elfogadni nem: a szerző viaskodik önmagával, keresi a kiutat, amelyet végül az irodalmi élet adott meg számára: az elismerés a felmentést, a keresztény megbocsátást jelentette számára. A fordítás készül, a film is tervbe van véve, várjuk.

JEGYZETEK

1. Eginald Schlattner: Fejvesztett kakas. Fordította Hajdú Farkas-Zoltán és Hajdú Iringó. Kvár, Koinónia, 2006. 572 oldal.

2. Der geköpfte Hahn / Cocoşul decapitat. Magyar–román–német–osztrák koprodukció. Rendezte Radu Gabrea. Producer Kántor László. Új Budapest Filmstúdió, 2007.