2007 júniusában a CIA két dokumentumcsomagot tett közzé honlapján (http://www.foia.cia.gov). Az egyik Family Jewels (Családi ékszerek) néven vonult be a köztudatba, és egy 1973-as dokumentumcsomagot tartalmaz, amelyben James Schlesinger akkori CIA-vezető kérésére az alkalmazottak olyan esetekről számoltak be, amelyek szerintük nem voltak törvényesek, illetőleg az Ügynökség chartája alapján nem illeszkedtek a CIA tevékenységi köréhez.

A másik gyűjtemény a CAESAR-POLO-ESAU akták nevet viseli, és főként a Szovjetunióval és Kínával kapcsolatos, részletes szakértői elemzéseket tartalmaz az 1953–1973-as időszakból. Az ESAU dokumentumok között feltűnnek a harmadik világgal kapcsolatos elemzések, illetve csehszlovákiai, lengyel, jugoszláviai problémákat vizsgáló szövegek is. (1969-ből és 1970-ből való szövegek például: The Struggle in the Polish Leadership and the Revolt of the Apparat / Küzdelmek a lengyel vezetésben és az apparátus lázadása; Czechoslovakia: The Problem of Soviet Control / Csehszlovákia: a szovjet irányítás kérdése; Yugoslavia: The Outworn Structure / Jugoszlávia: a kinőtt struktúra.)

A CAESAR-dokumentumok között találunk a magyar politikai helyzetről szóló, 1957 januárjában készült áttekintést is: Factionalism in the Hungarian Workers (Communist) Party (1945–1956). (Viszályok a Magyar Dolgozók [Kommunisták] Pártjában 1945 és 1956 között, 16-os számú irat). Ennek áttekintése alapján is megállapítható, hogy a publikálásra került dokumentumok elsősorban nem tényközléseik révén izgalmasak az egykor szovjet érdekszférába tartozó államokban, sokkal inkább a „Közép-Európa-imázs” vizsgálata szempontjából: hogy mire figyeltek és mikor az Egyesült Államokban, milyen szempontok szerint rendezték el az információkat, hogyan értelmeztek. Az 1956-os forradalom is feltűnik ebben a jelentésben (négy oldalon a nyolcvanháromból), és éppen a dokumentum logikáját követve arra összpontosul a figyelem, hogy az egyes, MDP-n belüli csoportok és klikkek hogyan viszonyultak az eseményekhez, mikor és milyen mértékben kerültek hatalmi pozícióba.

A 24-es, 1959 szeptemberéből származó dokumentum (The Soviet Writer and Soviet Cultural Policy / A szovjet író és a szovjet kultúrpolitika) a szovjet írók hatalomhoz való viszonyát elemzi az 1953 és 1959 közötti időszakban. A 49 oldalas irat kitér ennek az időszaknak az írói tiltakozóakcióira, az írókongresszusokra, illetve arra is, hogy milyen eszközökkel próbálta a hatalom „jobb belátásra bírni” az alkotókat. Hruscsov elve a dokumentum alapján az „elvtársi meggyőzés” volt, nem annyira a közvetlen és erőszakos fellépés. Természetesen ennek is voltak fokozatai és változatai.

1957-ben a moszkvai írók egy jelentős csoportja konfliktusba keveredett a központi pártvezetéssel, illetve a „vidéki” írókkal: hallgatással tiltakoztak az őket ért támadások ellen. Ekkortájt, egy művészek tiszteletére adott fogadáson történt a jelentés szerint: „A május 20-i Pravda beszámolt arról, hogy »élénk eszme-cserére« került sor ez alkalommal, amelynek része volt moszkvai diplomáciai források szerint egy Hruscsov és Margarita Aliger költőnő közötti éles szóváltás is. Úgy tűnik, amikor Hruscsov a magyar írók »ellenforradalmi« szerepére utalt felszólalásában, kijelentette, hogy a magyar vezetés nagy hibát követett el, amikor elmulasztott lelőni két Petőfi Kör-beli vezetőt – amely kör jelentős szerepet játszott a felkelés előkészítésében. Aliger itt közbevágott, és megkérdezte: »Most fenyeget minket?« Hruscsov állítólag azt válaszolta: »Nem, mi kinyújtjuk a kezünket a szovjet írók felé. De az íróknak tudniuk kell, hogy ha szembeszállnak velünk, a kezünk nem fog remegni.« Hruscsov válasza, amelyet töröltek a beszédének augusztusban közreadott változatából, nem hagyott semmi kétséget afelől, hogy a rendszer komolyan foglalkozik a szépírók soraiban felbukkanó ellenzékiséggel. Egyértelmű fenyegetés volt azok számára, akik a hivatalos vonallal szembeszegültek, és érzékeltette volt, hogy amennyiben folytatják, az »ellenforradalmi« tevékenység komoly vádjával kell szembesülniük.”

1959 májusáig, a Szovjet Írók III. Kongresszusáig úgy tűnt, a Hruscsov által kilátásba helyezett fenyegetések és az egyéb támadások, megszorító intézkedések elhallgattatták vagy háttérbe szorították az ellenzéki hangokat, a lázongó írók többsége nyilvános önkritikát gyakorolt. Az írókongresszuson viszont (az újabb liberalizálódó széljárást is figyelve) olyan írók bírálták az aktuális irodalompolitikát, mint Szemjon Kirszanov, Alekszandr Tvardovszkij, illetve Konsztantyin Pausztovszkij. Az 1959 szeptemberében lezárt CIA-jelentés ezt a kongresszust egy új, kompromisszumos egyensúlyi helyzet kialakulásának kezdőpontjaként értékeli.

Tanulságos még ebben a jelentésben egy beidézett, 1957-es újságcikk, amely a hallgatás alakzatával, értelmezéseivel kapcsolatos – a moszkvai írók tiltakozó akciójáról van szó nyilván. A szovjet irodalompolitikában (akárcsak a román irodalompolitikában egyébként) a hallgatás sosem volt elég a kommunizmus ideje alatt: a megszólalás, a nyilvános véleménynyilvánítás sokáig létező elvárás volt minden íróval szemben. A Leonyid Szoboljev által írt cikk mondatai a következőképpen hangzottak: „A hallgatásotok veszélyes. Elbizonytalanítja az olvasókat. Mit jelez? A mások véleményének fennhéjázó figyelmen kívül hagyását? A saját tévedhetetlenségben való megingathatatlan, másokat lekicsinylő hitet? Netán az áldozathozatal valamiféle drámáját? Nézzétek el nekünk, de nem értjük, és a nép sem érti.”

A CIA-dokumentumok afféle emészthető amerikai esszéstílusban foglalják össze témájukat – többségüket akár tankönyvszövegként is használni lehetne. Természetesen figyelembe véve azt, hogy az ötvenes-hetvenes években írt tankönyvekről lenne szó.