Harminc évvel ezelőtt vált ki a világból Szikszay Jenő. Kiválása, akárcsak kiválósága tiltakozás volt a szabadság nélküli Rend abszurditása, embertelensége ellen.

Nem cselekedhetett másként. Értelmiségi volt. Olyan alkotó értelmiségi típus, aki – Hankiss Ágnes megfogalmazása szerint – egyfelől akár egyetért azzal a politikai struktúrával, amelyben él, akár ellenzékben áll, semmiképpen sem lehet meg politikai közéleti szerep nélkül, másfelől pedig semmiféle politikai-közéleti szereppel nem tud másképpen azonosulni, mint a maga öntörvényű és belülről vezényelt módján.

„Ám alig van – állítja Hankiss Ágnes – olyan bürokratikus szervezet, amelyik semleges az ilyen értelmiségi magatartással szemben. Majdnem mindegy, hogy az ilyen értelmiségi híve vagy ellenfele a bürokratikus rendszernek.”

A Szikszay Jenőhöz hasonló entellektüel felkelti a „Szervezet” érdeklődését: a szemmel tartás igényét éppúgy, mint a pusztulj a szemem elől indulatát.

Az alkotó értelmiségi ambíciói túlfutnak a hatalom által szűkösen behatárolt, nem csupán elfogadhatatlan, de megismerhetetlen, abszurd kánonok övezte lehetőségeken. Egy ideig jóhiszeműen a hatalommal kötött kompromisszum megvalósíthatóságának az illúzióját táplálja. Ám egyre kevésbé érti, miért van az, hogy miközben a látható hatalom nyilvánosan elismeri munkáját, eredményeit, a láthatatlan hatalom lépten-nyomon gáncsolja, sőt egyre nyilvánvalóbban alkotói lenületének megtörésére, később már szellemi, végül fizikai megsemmisítésére is tör.

Szikszay Jenő élete

 Szikszay Jenő tanár volt. Az irodalom megszállottja. Adys frizurát viselt, tanóráin mindig nyakkendőt hordott, zakójának bal felső zsebében kitűrt zsebkendő díszelgett. Az adminisztrációhoz, a bürokráciához nem értett, tanítványai általánosait mindig a felesége számolta ki neki. Szikszay Éva tanítónő úgy emlékezik, hogy férje egy szeget nem tudott beütni, egy villanybiztosítékot nem tudott kicserélni, nem is akart, nem is foglalkozott ilyesmivel, olvasott, tanult, képezte magát, és pallérozta diákjainak tudását. Amint arra Márton Áron püspöktől kapott megbízatást 1947. március 17-én, amikor ideiglenes rendes tanárnak a brassói Római Katolikus Főgimnáziumhoz kinevezték. „Elvárom, hogy a tanításban fontos nevelő-oktató feladatát a jogos várakozásnak megfelelően pontosan, lelkiismeretesen és lankadatlan szorgalommal teljesíteni és sikeresen megoldani ismerje kedves kötelességének. Mindenkor emlékezetében tartsa és egy pillanatig se feledje, hogy tanintézeteinkben az oktatás és nevelés alapját szent vallásunk elévülhetetlen és változtathatatlan elvei és tanai képezik, s hogy az ifjúság tanítója a vezetésére bízott ifjakat nemcsak az előírt tárgyak tanításánál szóval és alkalmilag a szívhez és az értelemhez szóló intelmekkel, hanem főleg a katolikus-keresztény kötelességek hű teljesítése és valláserkölcsös élet által, valamint az istentiszteletek és vallási gyakorlatok pontos megtartásával adott jó példájával is oktatni és nevelni tartozik, hogy a minden jóra fogékony lelkű ifjak a személyes jó példán buzdulva szent hitükben megerősödjenek, az Úr félelmében, mely minden bölcsességnek kezdete, növekedjenek, s ez által az isteni, egyházi és hazai törvények követésére és tiszteletben tartására serények legyenek” – írta a főpásztor.

Megbízatását becsülettel teljesítette.

Tanítványai visszaemlékezéseiben úgy él, mint „régimódi” tanár. Abban volt formabontó, hogy nem a minisztériumban kijelölt tanterv szerint haladt. Az irodalomórákon beszélt Európa és a magyarok történelméről is, de a világban zajló aktuális eseményekre is reflektált. Az általa leadott magyar történelmi ismereteket alaposan visszakérdezte tanítványaitól. Precíz volt az előadásmódja, pontosságot követelt maga is, szép és kifejező magyar beszédet, helyes szövegalkotást. Ám távolságtartó volt. „Egyszerűen bejött, elmondta, amit el akart mondani, majd kiment” – emlékezik egykori diákja. Tartózkodott a beszélgetésektől, vitáktól, amelyeket a hatalom félreértelmezhetett vagy értelmezhetett volna.

Mindvégig igyekezett csak tanárnak maradni, soha egy lépést sem tett semmi vezető állás elnyerésére, sőt, ha ilyesmire kiszemelte a hatalom, következetesen elutasította. Mégis vezető volt: ő volt a brassói, a Brassó megyei magyarság legnagyobb tekintélyű egyénisége. Erre a hatalom is felfigyelt. Arra, hogy nem lépett be a Román Kommunista Pártba. És arra is, hogy elzárkózott a hatalom megnyilvánulásaitól, a múlt klasszikus értékeit népszerűsítette: a humanizmust és a reneszánsz szellemet. Gyakran kérték fel előadások tartására. Szinte állandóan jelen volt Brassó közéletében.

Szolgálatnak tekintette az írást. A Brassói Lapokban jelentette meg a Romániai magyar irodalomtörténet című sorozatát, még akkor, amikor tankönyv nem állt az erdélyi irodalomtanárok rendelkezésére. Ezzel a cikksorozattal vált neve Erdély-szerte ismertté, hiszen nem csupán a pedagógusok és a diákok olvasták haszonnal, hanem mindazok, akiket érdekelt a magyar kultúra.

Szikszay Jenő minden erejét az új magyar irodalomtörténet megírására fordította. Úgy vélte, a korábbiak vagy túlságosan marxista, vagy túlzottan kozmopolita szemléletűek. Titokban dolgozott rajta, utasítása szerint még anyósa sem olvashatott bele a kéziratba: „Nem szabad odaadni neki, öregasszony, még elmondja valakinek” – figyelmeztette feleségét, akit viszont, ha egy-egy rész elkészült, megkért, olvassa fel neki, hallja, hogyan hangzik, milyen áthallásokat tartalmaz.

A mű készült, már a jelenkor irodalmánál tartott, amikor elkezdődött Szikszay Jenő kálváriája.

Abban, hogy ellenzékivé vált, nagy szerepe volt a hatalom fokozódó nacionalista átszerveződésének, annak, hogy kezdték elsorvasztani a magyar oktatást. És Szikszay Jenő védte. Védte a meglévő kereteket, hogy kihasználhassa a kínálkozó lehetőségeket. És ebben a konok, csendes, ám észrevétlenül nem maradható harcában maga mögött érezte a brassói magyarságot is.

Szikszay Jenő mint az állandóan sorvasztott brassói magyar oktatás legexponáltabb védelmezője tisztában volt azzal, hogy bármikor sor kerülhet félreállítására, lehetetlenné tételére. Éppen ezért igyekezett minél kevesebb okot szolgáltatni erre. Tanári munkáját becsületesen végezte, szavaiban, cselekedeteiben megfontolt volt, és tartózkodott attól, hogy bármiféle kapcsolatba kerüljön a Szekuritátéval. De a Szekuritáté gépezete a csendesen, ám eredményesen munkálkodó magyar tanár ellen beindult.

A Paul Goma-ügyet használták ki ürügyként. Állítólag a disszidens román író jegyzetfüzetében rátaláltak Szikszay Jenő nevére is, azt állították, hogy Goma járt a Szikszayék lakásán. Ezt a feleség ma is határozottan cáfolja.

„Paul Gománál a Szekuritáté talált egy kis noteszt – mondja Szikszay Éva –, amelyben brassói, temesvári, kolozsvári tanárok neve, címe és telefonszáma is ott állt. Köztük a férjemé is. Hogy kitől szerezte meg, nem tudom. Állítólag Goma fel akarta venni a kapcsolatot, beszélni akart velük, de férjemmel sohasem beszélt, nálunk nem járt.”

1977 húsvétja előtt két héttel kezdték el zaklatni. Keresték az iskolában, beidézték kihallgatásra a Szekuritátéra. Vallatták. Nem kevesebbet követeltek tőle, mint hogy ismerje be, kapcsolatban áll a külföldi reakciós erőkkel, hazaáruló.

Távollétében a lakásán házkutatást tartottak. A leadót keresték, amellyel a kapcsolatot tartja a nyugati reakciósokkal. Természetesen nem találtak semmit. Megtalálták viszont a magyar irodalomtörténet kéziratának tizennégy kötetét, elkobozták, azóta sem került elő.

Fontos feladata lenne a brassói magyarság magyar elöljáróinak, hogy felkutassák a köteteket. Eltelt harminc év, már a titkosítás is elévült! Egyedül a Népköltészet című kötet maradt meg, azt anyósa olvasta éppen, annak ellenére, hogy a feleségnek Szikszay Jenő megtiltotta olvasásra átadását bárkinek is.

1977 húsvétjának hétfőjén engedték ki a Szekuritátéról. Az orvosi látlelet szerint halála előtt megrugdosták. Verésről nem beszélt a feleségének, ha megverték is – ami valószínű –, nem akarta megijeszteni. Felbolygatta a hír, hogy az irodalomtörténet kéziratát elkobozták. Azt mondta, régi szokás szerint öntözni megy az ismerős nőkhöz. Senkinél nem volt.

A padláson találták meg felakasztva, húsvét harmadnapján, 1977. április 12-én.

Sokan gondoltak arra, hogy Szikszay Jenőt megölték. A Szekuritáté tette el láb alól.

Takács Lajos brassói pártfunkcionárius igyekezett hivatalosan tisztázni a halál körülményeit. A megyei pártvezetőktől cinikus választ kapott: „Szerelmes volt egy diáklányába, aki érzelmeit nem viszonozta. Ezért öngyilkos lett.”

Takács Lajos, akinek betekintése volt a milícia és tisztiorvos jegyzőkönyveibe is, Szikszay Jenő barátjának, a kovásznai dr. Benedek Gézának megvallotta: „Szó sem lehetett öngyilkosságról!”

Szikszay Jenő temetése is furcsán zajlott le. Az iskola vezetősége nem engedélyezte a diákok részvételét a gyászszertartáson. Koszorúra sem gyűjthettek. A temetésen, aki szólni akart, leintették. Volt osztályfőnökébe, Soós József főesperesbe és Kovács Béla kanonokba is belefojtották a szót. Vasvári Aladár pápai prelátus ekkor erőt gyűjtött, és mégis elbúcsúztatta.

Szikszay Jenő búcsúlevelét az újra házkutatást tartó szekuritátésok találták meg. Ami táplálta a politikai gyilkosság mítoszát. A levélben, amelyben Szikszay Éva felismerte férje kézírását, ez áll:

„Édeseim, Éva, gyermekeim! Méltatlanul megaláztak, bántalmaztak, megfenyegettek, a fenyegetésben benne volt, hogy tönkreteszik a családomat, hát azt nem akarom, hogy miattam szenvedjetek, még akkor sem, ha teljesen ártatlan vagyok. Elhatároztam tehát, hogy véget vetek életemnek. Senkitől és semmitől nem félek, csak titeket akarlak megkímélni a hajszától. Könnyes szemmel, de szilárd lélekkel megyek utolsó utamra. Isten veletek, Évám, felejts el, gyermekei, legyetek becsületes emberek, fogadjatok szót jóanyátoknak, és gyámolítsátok őt. Tanuljatok, s legyetek emberek. Vigyetek haza szülőfalumba. Brassó, 1977. IV 11. Jenő, apátok. ”

Szikszay Jenő utóélete

 Szikszay Évának 2002-ben nyílt lehetősége betekinteni a Szekuritáté Ügyiratait Átvilágító Bizottság kezelésében található Szikszay-dossziéba. Huszonöt évvel a férje rejtélyes halála után.

A brassói Unirea Líceum magyartanárát, Szikszay Jenőt Ungurean (Ungureanu) fedőnéven tartotta nyilván a Szekuritáté. A 89087-es dosszié (18638-as mutató) tartalmazza a megfigyelt személy személyi és munkahelyi adatait, s azt, hogy a magyar irredentizmus propagandistájaként került a Szekuritáté látókörébe.

1951. április 12-én kelt jelentésében egy Helene fedőnevű besúgó tartótisztjének tudomására hozza, hogy Szikszay Jenő „magyartanár kiváló szakember, egészséges szellemiségű, ugyanakkor kényelmes és a burzsoá rendszer iránt elfogult”.

A hatkötetes dosszié 363–1-es sz. első, a célszemély megfigyelési adatait rögzítő kötet első oldalainak áttekintése után nyilvánvalóvá válik, hogy Szikszay Jenőt valójában a román ellenzéki disszidens, Paul Goma miatt kezdték figyelni. Több besúgó is a politikai rendőrség tudomására hozta ugyanis, hogy Szikszay Jenő nyilvánosan is szót ejtett arról, hogy a Szabad Európa Rádióból értesült az akkor már Nyugatra távozott Paul Goma rendszerellenes tevékenységéről.

A barátai, tanártársai, ismerősei köréből származó információk nyomán a brassói Szekuritáté hamar megfogalmazta a közismert brassói magyar személyiség elleni vádjait. Egy Károly fedőnevű ügynök szerint Ungurean (azaz Szikszay Jenő) „magyar nacionalista, irredenta propagandát folytat, az iskolában a magyar szellemiség életben tartásáért tevékenykedik. Nyíltan hangoztatta, hogy megfelelő iskolai oktatás nélkül a magyar nyelv és kultúra lassú halálra van ítélve, s hogy a magyarok számára a magyar nyelv ismeretének hiánya olyan, mintha még köszönni sem tudnának.”

Felrótták Szikszay Jenőnek az állítólagos románellenes kijelentéseit, a vegyes házasságok iránti ellenérzését s azt, hogy a magyar kultúra és nyelv ápolásában látta az erdélyi magyarság megmaradásának jövőjét.

A dossziéból az is kiderül, hogy Szikszay Jenőt a Szekuritáté megpróbálta beszervezni. Azt szerették volna előbb meggyőző rábeszéléssel, majd fenyegetéssel elérni, hogy ismerőseiről, Ménessy Pálról, Bíró Józsefről, László Béláról, Varga Tiborról, Héjja Gyuláról, Salamon Imréről, Gödri Jánosról, Birta Imréről, Tiboldi Béláról, Szemlér Ferencről, Szakács Albertről, Kányádi Sándorról szolgáltasson információkat.

A megkörnyékezett tanár 1972-ben határozottan visszautasította a beszervezésre vonatkozó ajánlatot – derül ki a dossziéból.

Szikszay Jenőnek széles ismeretségi és baráti köre volt, az akkori erdélyi magyar közéletben ismert és jelentős szerepet játszó személyiségekkel állt baráti kapcsolatban. Nem véletlen hát, hogy diákokat, tanárkollégákat, rokonokat és ismerősöket faggattak ki róla a politikai rendőrség tagjai. És voltak a diákok, tanárkollégák, rokonok és ismerősök közt olyanok, mint például „Coloman”, „Dani”, „Mészáros Ştefan”, „Andrei”, „Varadi”, „Radu Alexandru”, „Nestor” vagy „Molnár”, akik eleget is tettek a felkérésnek, és valós vagy valótlan adatok, hamis rágalmak özönével próbálták a Szekuritáté irántuk tanúsított bizalmát megszolgálni.

Egy Stoian nevű besúgó a családi környezetre, Marius pedig Szikszay Jenőnek a Brassói Lapokkal fenntartott kapcsolatára vonatkozó információkat szolgáltatott.

Közismert volt, hogy az Unirea Líceum tanára bensőséges kapcsolatokat ápolt a Brassói Lapok szerkesztőségével, a lap munkatársaival, különösen Albert Sándor főszerkesztővel. Számos utalás van arra a dossziéban, hogy az újságban megjelentetett írásait, elsősorban romániai magyar irodalomtörténetét a román kommunista rezsim veszélyesnek tartotta. Egyébként alig van olyan jelentés vagy jelentésösszegzés, amelyben ne merülne fel a Brassói Lapok neve, az, hogy az újság Szikszay Jenő közösségformáló nézeteinek „szócsöve”. Marius  egyenesen azt állította, hogy a BL munkatársaival folytatott beszélgetései során mindig nacionalista álláspontra helyezkedett. 

Azt, hogy mennyire veszélyesnek tartotta a Szekuritáté Szikszay Jenőt, bizonyítja az a négy vaskos kötet, amely a Szikszay család lehallgatott telefonbeszélgetéseinek írott változatát tartalmazza. A családi házba lehallgatómikrofont telepítettek, a telefonbeszélgetéseket hosszú éveken át rögzítették. Ez nagyon aprólékos, sziszifuszi munka volt, s olyannyira tökélyre vitték a Szekuritáté munkatársai a megfigyelést, hogy pontosan tudták, ki, mikor hagyja el a bepoloskázott szobát, vagy mikor lép be oda. Az Albert Sándor főszerkesztővel, Kovács Béla brassó-bolonyai plébános-kanonokkal, rokonokkal, családi barátokkal folytatott beszélgetések, találkozások egész hanganyaga kézírásos és gépelt változatban egyaránt szerepel a szekuritátés dossziéban.

A sokéves megfigyelés eredménye a hatalom számára inkább semmitmondó, mert ugyan kit érdekelt, hogy a család hova megy kirándulni, épp milyen süteményt készítenek. Mégis mindenütt árulkodó jeleket keresett a Szekuritáté, s az „érdekesnek” tartott beszélgetéstöredékek gondosan alá vannak húzva.

A dossziékban számtalan levél van, amelyeket a megfigyelt személy küldött Magyarországra, és olyan visszatartott levelek is, amelyekben a család számára ismeretlen személyek írnak külföldi rokonoknak, ismerősöknek Szikszay Jenőről, haláláról.

Néhány túlbuzgó besúgó, a hatalom kegyét keresve, valótlan, rágalmazó állításokkal traktálta a megbízót: példának okáért Szikszay Jenő soha nem volt párttag, mégis azt állították róla, hogy nem jó párttag, és családi életével kapcsolatosan is hamis vádakkal illették.

Arra mindig is vigyázott az elnyomó hatalom, hogy nyoma se maradjon a fizikai és lelki terrornak, a brutális meghurcoltatásnak. Utalások vannak a családi házban lezajlott házkutatásra, a kézirat-és könyvelkobzásokra, de a fizikai bántalmazásra nem.

A szekuritátés dosszié tartalmazza a boncolási jegyzőkönyvet is, azzal a végkövetkeztetéssel, hogy Szikszay Jenő önkezével vetett véget életének. Jelentések vannak a temetésről, arról, hogy több mint 200 brassói, virággal a kézben, jelenlétével némán tüntetett az elnyomás ellen.

Halálát követően a Szekuritáté még mindig veszélyesnek tartotta a Szikszay családot is: gyermekét és feleségét éveken át megfigyelték, telefonbeszélgetéseiket lehallgatták.

A sokéves fizikai és lelki kényszer hatására megtört Szikszay Jenő 1977. április 8-án írásban vállalta, hogy a hatóságokat értesíti az esetlegesen tudomására jutó államellenes cselekedetekről. A kézírás utal arra, hogy ezt a természetétől idegen – s egyébként soha be nem tartott – kötelezettségvállalást milyen körülmények között tette: a korábbi kurzív, kalligrafikus kézírás kusza és zilált, egy megtört ember lelkiállapotának tükre. Három nap múlva öngyilkos lett.

A Szekuritáté Ügyiratait Átvilágító Bizottság Szikszay Éva kérésére kiállította az erkölcsi bizonyítványt: „Szikszay Jenő nem folytatott politikai rendőri munkát és nem támogatta a politikai rendőrséget.” Nem volt besúgó.

A hamis, megalkuvó élet helyett Szikszay Jenő az autentikus létet választotta.