Papp Sándor Zsigmond: Az éjfekete bozót*

Papp Sándor Zsigmond új novelláskötetének címlapján Egon Schiele Die kleine Stadt II. című képének részlete látható, némileg félrevezetően, hiszen a kötetbe foglalt novellák lepusztult külvárosi világa igencsak távol áll Schiele egymáshoz simuló, magas homlokzatú házakkal, keskeny utcákkal teli városképétől.

Az éjfekete bozót világa már nem a város, hanem a kültelkek, a periféria. Mintha a szerző előző novelláskötetéhez (Ahonnan a város, 1998) képest tovább ment volna néhány utcával, a bérházvilágból a külváros peremére, a Beethoven utca 9. szám alól a Két mészégetőről elnevezett kocsma környékére. Az itt lakók számára a város már elérhetetlenül messze van, az a hely, ahonnan flancolásból selyemharisnyát hozatnak, ahol cukrászdát is lehet nyitni, nem csak pékséget, ahol a „bensőséges és lepusztult” kerületiekkel ellentétben udvariasak, tartózkodók és jólöltözöttek a postáskisasszonyok. Az a mód, ahogy a periféria népe viszonyul a központhoz, sajátos értékrendet teremt. Az ő szemükben a város vágyott hely, ahova a tehetségesek (például a helyi focicsapat játékosai) is csak véletlenül, mintegy a szerencsének köszönhetően jutnak el, ugyanakkor elérhetetlen és irigyelt, éppen ezért fosztogatható világ. „Ha pedig valaki a városból emelt el valamit, nyílt dicséretre ugyan nem számíthatott, de úgy kezelték, mintha legalábbis munkát kapott volna, egy szerényen jövedelmező, ám biztosnak tűnő állást.” (Az éjfekete bozót)

A helyszín (ez esetben a külváros) Papp Sándor Zsigmond novelláiban általában fontos szerepet kap, nem csupán a cselekmény színtere, hanem maga is szereplő, mégpedig többnyire főszereplő. A kötetbeli írásokat nem csupán az újra és újra felbukkanó, hol háttérben statisztáló, hol pedig főszereplővé váló figurák, hanem elsősorban ez a történetformáló erővel felruházott, megelevenített helyszín kapcsolja össze laza szerkezetű novellafüzérré. Minden újabb történet újabb vonással gazdagítja a kültelek rajzát, kivétel nélkül mindegyik novellában (többnyire már az első bekezdésekben) olvasható egy-egy hosszabb-rövidebb, de a cselekmény alakulása szempontjából mindig fontos, utalásokat, sejtetéseket tartalmazó környezetleírás, helyszínrajz. A rövid, megfellebbezhetetlen ítéletként hangzó kijelentések a legerősebbek („átkozott hely volt, szemmel vert, elfeledett környék”, „az ősz is állandósulni látszott akkor a vidéken”, „az utcák torkolatából csöndes szomorúság szivárgott”, „melankolikus, vérszegény vidék” volt stb.), mintha maguk az elbeszélt események csupán a fenti kijelentések bizonyításaként, illusztrációjaként szolgálnának. Már nem az emberek alakítják az őket körülvevő tájat, hanem a lepusztult környezet maga formálja saját képére a környék lakóit. Az embereken dühös káromkodhatnék vagy ficánkoló jókedv vesz erőt, vagy a mindent átitató füst szagától fuldokolnak. A történetek narrátorai időnként megpróbálják bemérni, egy épületben vagy személyben azonosítani a környéket megülő nyomasztó hangulat fókuszát, forrását, a feloldására azonban senki sem vállalkozhat.

Mint a kis közösségekben általában, az emberek tisztában vannak egymás szokásaival, rögeszméivel, de nem sokat törődnek velük. Mindenki tudja, hogy „Eperjesnél másként nem lehetett paradicsomot vételezni, csak ha előtte minden egyes darabot féltő szeretettel megsimogatott, vagy ott volt Bézs, aki képes volt hangos patáliát csapni, ha az újságot nem középen hajtották ketté. Zalbács néni nyáron is égette a lámpát a konyhában, hogy az ételek meg ne romoljanak, Fodolyán pedig szűnni nem akaró fejfájásra panaszkodott, mintha egy palack nyakán préselnék át a testét.” (94.) Egymás előéletét, botlásait, bűneit ugyanilyen jól ismerik, ám ezeket hallgatólagos egyezség alapján senki sem hánytorgatja. A csoda, a varázserejű, mindenkit őszinte önvallomásra kényszerítő háromfülű malac voltaképpen azért háborítja fel az embereket, mert jelenléte veszélyezteti a közösség belső egyensúlyát: kénytelenek kimondani azt, amit mindenki tud, de amiről senki sem beszél. Mint minden zárt közösségnek, ennek is megvannak a maga belső szabályai. Az idegenek (az egyik szereplő által következetesen „oláhoknak” nevezett alkalmi munkások, rabok és börtönőrök, csavargók, az „üvegesek” vagy az agyagos cigányok) megjelenése homályos veszélyérzetet kelt az „őslakosokban”. A kasztrációs félelem és frigiditás freudi motívumaira épülő címadó novellában egy asszony üldözi el, „tünteti el” amolyan külvárosi Kirké módjára a házába tévedő vándorokat. A Protekcióban agyonverik a kerületi szavalóverseny zsűrizésére küldött ellenszenves költőt, a borzongás helyett inkább csak undort keltő Apám reggelijében csavargókat darabol a narrátor kannibál hajlamú apja. A gyilkosságoknak nincs igazi súlya, a többnyire névtelen, arctalan idegeneket a periféria népe „nem is vette emberszámba. Talán azt sem bánták volna, ha az eset után menten ketrecbe csukják, s bárki kedvére leköpdösheti őket.” (A csapott breton)

Az önmagába zárkózott kültelki világ mindennapjainak hangulata fontosabb, mint a klasszikus értelemben vett tájleírás, a helyszínek tárgyi elemekre való bontása. „Esténként a sötétség is tömöttebb volt errefelé. Koromszínű vattaként ereszkedett alá, kibélelte a házak közét, a kerítések könnyű hézagait, és elnyelte, magába szívta a zajokat, az eltévedt lépéseket és a horkolást is. Így aztán sosem derült ki semmi, a csalfaságról éppúgy hallgattak, mint a hitvesi kakaskodásról vagy a késelésről. A düh, a méreg úgy szivárgott elő az emberekből, mint egy tiszta vizű forrás, és itatott át ruhát, káromkodást, vette el az étel meleg ízét.” (5.)

A Papp Sándor Zsigmond-próza jellemzője ez a háziasított, ideiglenesen házakkal, utcákkal beépített senkiföldje, amelyen az emberek az örök átmenetiség érzésével mozognak. A külváros lakói állandóan abban reménykednek, hogy idővel elmehetnek innen. Filmsztár lesz belőlük, szavalóversenyt nyernek, a dél-amerikai szappanoperák mintájára megjelenik ismeretlen és milliomos ikertestvérük, vagy egyszerűen csak sikerül annyi pénzt összeszedni, amiből az ember „saját fodrászatot nyit valahol a Törekvés sugárút legvégén. Az már majdnem a város.” (90.)

A kötet legsikerültebb írásaiban a helyszínhez kapcsolódó átmenetiség-érzést a csupán jelzésszerűen ábrázolt történelmi pillanat (a homályos utalásokból kikövetkeztethető rendszerváltással járó bizonytalanság) és különösen a kamasz-elbeszélő jelenléte erősíti. Az éjfekete bozót vagy A maszlag narrátora gyermek- és felnőttkor határán egyensúlyozó, az elsőből már kinőtt, a másikat még nem vállaló szereplői hol félreértik az őket körülvevő világ összefüggéseit, hol pedig (éppen az életkorukból fakadó sajátos fogékonyságnak köszönhetően) feltárják azokat.

Az éjfekete bozót zárt, klausztrofób világ. A nevesített, egyénített szereplők körül arctalan, névtelen tömegek mozognak: a kocsma vagy a borbélyüzlet vendégköre, egy külvárosi iskola tanárai és diákjai, a könyvtár olvasói, szomszédok, járókelők. Ők azok, akik az antik drámák kórusához hasonlóan értékelik, értelmezik az eseményeket. Az arctalan tömegből a színházi reflektorként ide-oda mozgó elbeszélői tekintet időnként kiemel egy-egy figurát, elidőz rajta, történetet kerekít köréje, majd visszaejti a sötétségbe. Többnyire saját hangjuk sincs, a kötet tíz novellájából csak a három kamasz-narrátor mondja a saját történetét. Az elbeszélői hang személytelen, de nem távolságtartó, általában nem tud sokkal többet a szereplőkről, mint amennyit ők maguk is tudnak egymásról, de segítségére van a múltra való visszatekintés perspektívája, amely a különálló eseményeket, jelenségeket egyetlen történetszálra fűzi.

Az éjfekete bozót írásainak feszültségét, dinamikáját (akárcsak Bodor, García Márquez vagy Kafka írásaiban) a sivár, lepusztult környezet és a fantasztikum, a megmagyarázhatatlan események ellentéte biztosítja. A csoda nem olyan mozzanatokban jelentkezik, mint a mérgezett ivóvízzel és szennyvízcsatornában élő krokodillal riogató nagyvárosi folklórban, a „városi legendákban”. Apró, lényegtelen események, mint a nagyposta falára kitett dombormű-térkép egy darabjának leválása is okozhatnak tömeghisztériát és népfelkelést – és Gregor Samsa esete óta tudjuk, hogy nem a csoda az igazán lényeges, hanem a csodához való emberi viszonyulás. Az Ábrahám gyertyáiban a természetellenes jelenség (a mindenkit töredelmes igazmondásra kényszerítő háromfülű malac) elől eleinte mindenki elzárkózik, majd különleges képességeit a rendőrség hasznosítja egy nyomozás során, hogy végül az agyagos cigányok üstjében végezze.

Papp Sándor Zsigmond új kötetében a novellák felütése többnyire felkelti a figyelmet: „Rattkay bácsit a maszlag vitte el, tudta ezt mindenki.”, „Japán darabjait a takarítónő seperte össze nem sokkal nyitás előtt.” „Apám akkor már vagy fél éve kedvelte az emberhúst.” A helyszín azonban a történet fölé nő. A köpködő, majd kővé váló borbély, a háromfülű csodamalac vagy a kannibál hajlamú apa meggyilkolásának történetéből hiányzik az a borzongás, amit a valószínűtlen események természetesként való kezelése szokott kelteni az olvasóban.

*Alexandra Kiadó, Pécs, 2005.