Jelen tanulmány az 1956-os magyar forradalom és az ezzel egyidejűleg Romániában lezajlott eseménysorozat összefüggéseit tárgyalja. A témával kapcsolatos kutatásaimat összefoglalva és rendszerezve azt kívánom bemutatni, hogy a „román ’56” nem kizárólag a budapesti forradalom függvénye volt, a romániai rendszerellenes kezdeményezések pedig nemcsak a magyarországi megmozdulások egyfajta recepcióját képeztek, hanem önálló történelmi relevanciával bírnak. Meggyőződésem, hogy 1956 a két ország 1918 utáni párhuzamos történelmének része, amelyben a kizárólagosságra épülő államépítési logika (a fennálló politikai rendszertől függetlenül) a természetes kölcsönhatásokat lenullázta vagy eltorzította.

Az összehasonlító perspektíva alkalmazását sajnos nem könnyíti a két ország közötti jelenkorkutatásban érzékelhető fáziskésés. Magyarországon már a nyolcvanas években megteremtődött egy szakmai nyelvezet és diskurzus, amely (többé-kevésbé) független maradhatott a pártállam ideológiájától, és ami még fontosabb, elfogadottá vált az 1918, illetve az 1945 utáni történelemről szóló reflexív el-beszélésmód.1 Romániában e tekintetben legalább tizenöt éves lemaradás érzékelhető. A kommunista állam és alrendszereinek működéséről és az államszocializmus alkorsza-kairól, különösképpen a döntő jelentőségű 1956–1965 közötti szakaszról eddig alig születtek alapművek.2 A tudományos mércének számító és a romániai felsőoktatásban használt műveket döntően külföldi történészek adták ki.3 A felzárkózást kérdésessé teszi néhány olyan körülmény is, amely a tényfeltáró munkát akadályozza. A korszakban született írott források tekintélyes része, mind központi, mind helyi szinten (megye/tartomány/körzet, város, község) hozzáférhetetlen vagy egyszerűen feltáratlan/feldolgozatlan. Ez nemcsak a levéltárak központi ellenőrzésének tulajdonítható, hanem a helyi közösségeket sújtó szakemberhiánynak és a közelmúlt iránti tudományos érdektelenségnek is.

1956 aztán különös „lélektani” problémát is okoz Romániában. A pártvezetés a kilencvenes évekig egyértelműen revizionista veszélyforrásnak tekintette a magyarországi felkelést és az erdélyi „magyar” jellegű megmozdulásokat.4 Az ’56-ot követő megtorlásról és annak áldozatairól nem volt ildomos beszélni. Előfordulhat tehát, hogy miközben a román véleményformáló értelmiség masszívan antikommunistának vallja magát, a román állam mégsem rehabilitálja az ’56-os elítélteket, és az 1958-as Szoboszlay-per tíz kivégzettjének sírhelye továbbra is ismeretlen marad. De az erdélyi magyar társadalomban is ambivalens módon van jelen az „itthoni” 1956. A hivatalos érdekképviseleti szervezet mindeddig hűvösen fogadta az „ötvenhatosok” emlékezésdiskurzusát, amit elsősorban a történelemhez vonzódó, de nem szakmabeli újságírók, riporterek közvetítenek a társadalom számára. Ebből a fajta feldolgozásból azonban hiányoznak a szükséges árnyalatok. Az eseményekben részt vevők ábrázolása szinte mitikus: ők a hősök (a román sovinizmus ártatlan áldozatai). A köztudatban viszont erősen él az a bukaresti hatalom és a hivatalos magyar elit által szorgalmazott hozzáállás, miszerint felelőtlen kalandornak tekintendő az, aki 1956-ban felmondta az integrációs paradigmát, az egységdiskurzust, és  helyette demokráciát, kulturális/területi autonómiát vagy egyenesen revíziót követelt. Nem meglepő, hogy sokan a „rossz” ’56-os szerepléssel magyarázzák a kolozsvári Bolyai Egyetem megszüntetését és a Magyar Autonóm Tartomány területének átalakítását. Eszerint az erdélyi magyar elit elleni támadássorozat elsősorban annak lenne tulajdonítható, hogy egyesek felelőtlenül megszegték a politikai lojalitás parancsolatát, és megharagították Bukarestet.

A romániai ’56 azonban ennél sokkal komplexebb volt. Elsősorban egészen más szellemi-politikai háttérrel indult, mint a magyarországi. A legújabb kutatások egyértelműen bizonyítják, hogy a megmozdulásokban a román lakosság egyes rétegei is részt vettek, köztük elsősorban az üldözött görög katolikus egyház hívei, de a fővárosi diákság is:5 így „erdélyi magyar ’56” helyett talán helyesebb „romániai ’56”-ról beszélni. A romániai lázadó csoportok a magyarországiakkal ellentétben azonban eléggé elszigetelődtek a társadalmon belül, és láthatóan nem voltak képesek és nem is törekedtek arra, hogy konkrét politikai célokat fogalmazzanak meg a rendszer megreformálása érdekében (nem is lehetett volna, mert a Román Munkáspárttól – a továbbiakban RMP – semmilyen támaszpontot nem kaptak 1953 után sem). Céljuk kizárólag a kommunizmusnak a várt nyugati segítséggel való erőszakos megdöntése volt. A pozíciójában alig megingatott hatalom válaszait pedig egy 1954-től kezdődő hosszú önállósodási folyamat alakította. Részben a magyar forradalom hatására, részben egy belső konszolidációs folyamat révén a Gheorghiu-Dej vezette RMP kialakította azokat az államépítési/nemzetépítési technikákat, amelyeket Dej, majd utóda, Nicolae Ceauşescu egészen 1989-ig sikeresen alkalmazott.

Párhuzamos folyamatok, 1948–1956

Kelet-Európában az első időszakban az igen gyenge nemzeti legitimációval rendelkező oktrojált kommunista rezsimek a hagyományos értékrendszer lerombolásával vagy annak radikális átformálásával kísérleteztek, majd idővel fokozatosan és sajátos módon hozzáidomultak az egyes országok társadalmi környezetéhez és történelmi folyamataihoz. Magyarországon elsősorban Révai József6 kísérletezett (kevés sikerrel) egy „népi” nemzetfelfogás népszerűsítésével, mely a kuruc–labanc történelmi ellentétpárból indult ki, és amelynek egyaránt része volt a parasztvezér Dózsa György kultusza és a katolikus Habsburg-dinasztia iránti ellenszenv táplálása. Így amint a fiatal holland kutató, Martin Mevius munkája is kimutatja, a nemzeti szimbólumok használata nemcsak túlélte az 1948-as fordulatot, hanem szervesen beépült a Rákosi–korszak diskurzusába.7

Romániában ugyanakkor a rendelkezésre álló alapkutatások arra engednek következtetni, hogy a kommunista párt a magyarnál is drasztikusabban tagadott meg minden lehetséges nemzeti hagyományt. A régi „nemzetépítő” eliteket nemcsak eltávolította a szellemi élet fősodrából, hanem fizikailag is megtizedelte őket (a máramarosszigeti és más speciális börtönökben a halálozási ráta 1949 és 1953 között nagyságrendekkel magasabb volt, mint Magyarországon), négy év alatt kétszer is, 1948-ban és 1952-ben szovjet mintára szabott alkotmányt vezetett be, de a zászlót és a himnuszt is megváltoztatta (utóbbit is kétszer). Az elvesztett területekről – Besszarábiáról, Észak-Bukovináról és Dél-Dobrudzsáról – való értekezést és megemlékezést még szigorúbban tiltották, mint Magyarországon Erdély vagy a Felvidék emlegetését. Lucian Boia az 1948–1955 közötti korszakot egyenesen „nemzetellenes szakasz”-nak nevezi a román köztudatról szóló művében.8

Az RMP radikalizmusának az is szabad teret engedett, hogy miközben Magyarországon a 20. század első felében a baloldali munkásmozgalmak, illetve a radikális polgári irányzatok erős szellemi hagyománnyal, társadalmi bázissal (különösen a Szociáldemokrata Párt) és parlamenti tapasztalattal is rendelkeztek, a harmincas évektől pedig megjelent az egalitarizmust, földreformot és a paraszttársadalmat a közpolitika célpontjába állító népi mozgalom, Romániában az 1918 utáni korszakot a nemzeti doktrínák uralták. A jelenkori román történelem talán egyedüli modern és (relatíve) széles tömegeket megmozgató ideológiája, amely a Corneliu Zelea Codreanu vezette vasgárdista mozgalomban öltött testet, (bár 1945 után tagjai közül sokan kerültek be a kommunista pártba) elfogadhatatlan volt „társideológiaként”, így a kommunizmus számára nem volt olyan eszmerendszer, amelynek hagyományaira támaszkodhatott volna. A kivétel természetesen Erdély volt, ahol az Osztrák–Magyar Monarchia liberális-modernizációs légkörében kifejlődött munkásmozgalom és annak kulturális normái új kötődéseket teremtettek elsősorban a városi (magyar és német) lakosság körében: a munkásközösség integráló közegként működött, és a nemzeti eszmékhez egy újfajta (lazább) viszonyulást eredményezett, amely természetes jelenségnek tekintette a többnemzetiségű társadalmat. Ennek köszönhetően 1945 után a kommunista pártelitben és holdudvarában jelentős volt az erős ideológiai elkötelezettséggel rendelkező magyarok aránya: 1948 végén az RMP-nek 100 000 magyar nemzetiségű regisztrált tagja (az össztagság 11 százaléka) volt. Ezekben az években a magyar kommunisták úgy hitték, az internacionalizmus összeegyeztethető a nemzeti érzésekkel. A kolozsvári Bolyai Egyetem és később a Magyar Autonóm Tartomány működését olyan magyar és magyar szocializációjú zsidó káderekre bízhatta, akik képeseknek tűntek párhuzamos mentális struktúrákban gondolkozni (nemzetiségi odafigyelés/kommunista társadalmi és kulturális projekt). Ezt elősegítette az, hogy a magyar kisebbséggel rendelkező országok közül Románia volt az egyetlen, ahol a második világháború befejezése után a magyar közösséget nem érte jelentős állami retorzió, hanem az állam „engedménypolitika” révén megkísérelte integrálni ezt a csoportot. A Maniu, Brătianu és politikustársai által képviselt nagy nemzedék nemzetfelfogását 1945 után nem tudták szinkronba hozni az új korszak ideológiai követelményeivel: az exkluzív nacionalizmuskoncepciót nem lehetett átformálni, csak könyörtelenül üldözni és megsemmisíteni (erre jó példa a görög katolikus egyház megszüntetése).

Sztálin halálától kezdve a román és a magyar kommunizmus fejlődését erősen meghatározta a nemzeti múlthoz és az alternatív eszmerendszerekhez való viszony, az, hogy mennyire voltak képesek kialakítani és/vagy elfogadni egy korlátozott pluralizmust. Magyarországon 1956 első közvetett előfeltétele az első Nagy Imre-kormány programjának nyilvánosságra hozatala volt (1953. július 3.). Ekkor jutnak lélegzethez az addig elnyomott csoportok: a nem kommunista értelmiség, a vidéki társadalom aktívabb rétegei. Ekkor merül fel évek után először a korábbi (téves) álláspontok revideálásának a lehetősége is. Ekkor indul el az MDP „belső” forradalma, a kikényszerített egység felbomlása, amit az 1955-ös „visszarendezés” sem képes megállítani, mivel a törésvonalak ekkor már nem „etnikai/szocializációs” háttérből fakadnak (zsidó/nem zsidó, moszkovita/hazai illegalista), hanem politikai jellegűek: a reformerek (a humánusabb/működőképes szocializmus hívei) és a Rákosi-korszak politikáját elfogadhatónak tartó  keményvonalasok között húzódnak.

E tekintetben a román kommunista rendszer már 1953 nyarától egészen más pályán állt, mint a magyarországi. Nem létezett és nem is jöhetett volna létre egy Nagy Imréhez és köréhez mérhető „reformer”, mérsékelt irányzat. Az egyetlen önálló gondolkodású román kommunistát, Lucreţiu Pătrăşcanut már 1946-ban nacionalizmus vádjával marginalizálják, majd 1948-ban letartóztatják és hat évig tartó vizsgálat után kivégzik. 1952-től Gheorghiu-Dej minden potenciális riválisától megszabadul: az RMP addigi valódi vezérétől, Ana Pauker külügyminisztertől, a magyar ügyekben befolyásos Luka László pénzügyminisztertől és Teohari Georgescu belügyminisztertől. Robert Levy Pauker-monográfiájában reformerként mutatja be a külügyminiszter-asszonyt, és bizonyos tekintetben magát Lukát is. Véleményem szerint – ismét az összehasonlítás kedvéért – Paukernek a zsidókérdésben (emigrációpárti), valamint az agrárkérdésben 1950 és 1952 között tanúsított „mérsékelt” álláspontja nem elegendő ahhoz, hogy reformkommunistának, még kevésbé ahhoz, hogy „nemzeti kommunistának” tekinthessük őket. Az 1952-ben megbukott elitcsoport megfontoltabb politikáját Nagy Imrével ellentétben nem stratégiai elgondolás, hanem elsősorban taktikai megfontolások vezették.  Mindez nem csak a több mint százezer ember bebörtönzéséért, kitelepítéséért, deportálásért felelős Teohari Georgescura vonatkozik, hanem Pătrăşcanura is, aki minisztersége alatt a román nemzeti érzelmek tiszteletben tartását nem kötötte össze a demokrácia és a pluralizmus elfogadásával.

Gheorghiu-Dej győzelméhez, vagyis a párt „nemzetiesítésének” a kezdetéhez semmilyen reformkísérlet, önkritika, de még önreflexió sem társult, sőt a politikai olvadást még Sztálin halála sem indította el. Bár a leghírhedtebb börtönöket átalakították és a Duna–Fekete-tenger-csatorna építését leállították, a „tisztán” politikai letartóztatások száma Magyarországhoz képest a csökkenő tendencia ellenére is kiugróan magas maradt (hétezer 1953-ban, ötezer 1954-ben, közel négyezer 1955-ben). 1954-ben tömeges és titkos „cionista” pereket szerveztek a romániai zsidóság neves képviselői ellen. Üldözendők maradtak a „kulákok”, a „szektások”, a hegyekben bujkáló „banditák”, és csak 1954–55-től indult be az addig törvényileg diszkriminált német lakosság integrációja. Az a több tízezer bánsági illetőségű polgár, akit 1951-ben a Bărăganba deportáltak, csak 1955 után térhetett vissza (mások által addigra elfoglalt) lakhelyére.

A párt felső vezetését, mindenekelőtt Gheorghiu-Dejt az 1953–54-es magyar reformkísérlet kezdetben megijesztette: attól tartottak, Moszkva Romániában is reformokat és személyi változásokat fog követelni. Ám ez a félelem csak rövid ideig tartott: éppen a párt első titkári tisztségének elvesztésekor (1954 áprilisában) sikerült Dejnek elindítani a román kommunista hatalom első önálló kezdeményezését, a Szovjetuniótól való fokozatos eltávolodást, majd ismét első titkárként 1955 decemberében az egység nevében megrendezni az RMP II kongresszusát. 1954 és 1956 között felszámolták a román gazdaságra döntő befolyást gyakoroló szovjet–román vegyes társaságokat. Tíz esztendő után a román gazdaság ismét „nemzeti”, értsd „nem idegen” kezekbe kerül mind „külső”, mind „belső” szinten. Ma már a levéltári dokumentáció is visszaigazolja a „nemzetiesítési” stratégiának a beindítását: azazhogy a Szovjetuniótól való függetlenedési folyamattal párhuzamosan a gazdasági apparátust is „románosítják” (a Központi Bizottság ipari és külkereskedelmi osztályát, a Külkereskedelmi Minisztériumot).9

A szuverenitás teljes vagy részleges visszanyeréséért indított művelet jegyében 1955 nyarán Bodnăraş hadügyminiszter azzal a váratlan kéréssel fordult Hruscsovhoz, hogy engedélyezze a szovjet csapatok Romániából való kivonását. 1954–55 között a kultúra és a nemzetiségi politika terén is lassú, de mélyreható változások indultak be. 1954-től fokozódott az a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) létrehozásától megfigyelhető folyamat, hogy az erdélyi magyar közösségnek biztosított nyelvhasználati jogok a MAT területére szorultak vissza, a magyar művelődési intézmények egy részét pedig Kolozsvárról és Bukarestből Marosvásárhelyre helyezték át. Még relevánsabbnak tartom azonban azt, hogy 1955 februárjában létrehozták a KB Tudomány és Művelődési Osztályát, amelynek irányítását Gheorghiu-Dej egy fiatal nemzetépítő káderre, Pavel Ţuguira testálta azzal a megbízással, hogy vegye át a kulturális élet fölött gyakorolt ellenőrzést Mihai Rollertől és (jórészt zsidó származású) munkatársaitól. 1955 nyarán, miközben Roller hirtelen kegyvesztetté vált, a Román Akadémia visszavette soraiba több 1948-ban elbocsátott konzervatív beállítottságú tagját, köztük több prominens történészt és társadalomtudóst.10 A „kiegyezés” nemcsak „nemzeti” formát, hanem új legitimációs forrást is adott a román kommunista rendszernek. Oţetea, Daicoviciu és Dragomir egy pillanatig sem változtatta meg a baloldali gondolkodással szembeni lesújtó véleményét, de felismerte, hogy az adott helyzetben csakis a kommunista párton keresztül lehet megfogalmazni hazafias üzeneteket, elsősorban Erdély múltjáról és hovatartozásáról.

A román kommunista vezetés a posztsztálini ideológiát teljesen más „ügyek” köré építette, mint a magyarországi. 1955 körül már világos volt, hogy míg Budapesten a fő kérdés a liberalizáció mértéke és az elkövetett hibákkal, bűnökkel való elszámolás volt, a bukaresti apparátusban a nyitás kérdése fel sem merült. Az egyetlen kivétel az a szűk, de befolyásos magyar (és zsidó/magyar) kulturális és politikai elit volt, amely már 1953 óta egyértelműen figyelemmel követte a magyarországi eseményeket: nem csak a magyar rádiót hallgatták és a budapesti lapokat olvasták, de 1955-től kezdődően gyakorlatilag a magyarországi reformvonal által kívántak reintegrálódni a magyar közéletbe. A néhány százra becsülhető káder, lapszerkesztő, egyetemi és főiskolai oktató és diák (még) nem a szocializmusból, hanem a román rendszer fantáziátlan merevségéből akart kilépni. 1956 szeptemberének végén a magyar értelmiség fellépése precedens nélküli „kétoldalú” tárgyalásokra kényszerítette a hatalom képviselőit, Constantinescut, Fazekast és Ţuguit. A kétnapos kolozsvári ülésen már nemcsak „partikuláris”, nemzetiségi jellegű kérdések merültek fel, hanem általános politikai-ideológiai témák is. Bukarest képviselői azonban az értelmiség tiltakozását osztogatással szerelték le. Csak egy példa: a Központi Bizottság az 1956 őszén megalapított Napsugár című gyermeklap költségvetését 14 fős szerkesztőség mellett 1,358 millió lejben állapította meg, és az 1,1 millió lej várható hiányt az állam tervezte kipótolni.11 De már a XX. kongresszust követően 1956 tavaszán kiderült, hogy a központi hatalom mozdulatlansága és a párbeszéd hiánya nem pillanatnyi zavar, hanem az egész konstrukció egyik fontos strukturális eleme. Nem meglepő, hogy az egyetlen politikai reformkísérlet csúfos kudarccal végződött: az április 3–12. között tartott négy Politikai Bizottsági ülésen a korábban „sztálinista” Miron Constantinescu által tartott önkritikai, de főleg (Gheorghiu-Dej elleni) „kritikai” hangvételű beszéd a teljes felső vezetés felháborodott reakcióját váltotta ki, és törzsi jellegű önvédelmi mechanizmusokat indított be.

Az 1956-os megmozdulások

Az 1956-os romániai megmozdulások a magyarországihoz képest nagyrészt önálló folyamatot képeztek. Már a nyári hónapokban két jól körülírható társadalmi csoport lépett fel Erdélyben: a magyar értelmiség tekintélyes része, valamint a román görög katolikus hívők. Az első esetben döntőnek bizonyult a magyarországi folyamatok hatása és a magyar–magyar kapcsolatok revitalizációja. Az 1956. áprilisi cserelátogatás alkalmával népes, debreceni egyetemistákból és tanárokból álló küldöttség érkezett Kolozsvárra. Amint a memoárirodalom és a rendőrség későbbi feljegyzései is bizonyítják, az a néhány napos együttlét elegendő volt, hogy szemléletváltozásra késztesse a kolozsvári értelmiség tekintélyes részét. 1956. augusztus 15-étől pedig lehetségessé vált vízum nélkül utazni a két állam között; ekkor még sokan emlékezhettek Petru Groza korábbi ígéretére a határok „spiritualizációjáról”, és a magánlátogatások megkönnyítését sokan ennek első lépéseként értelmezték. Magyarország újra megjelenése az értelmiségi köztudatban hozzájárult ahhoz, hogy október 23-án a diákok és a fiatalabb tanárok egyértelműen a forradalom mellé álltak.

A magyar értelmiségtől eltérően – amely egy integrációs pályából kanyarodott el – a görög katolikus egyház nem a szomszédos állam reformkísérleteiből, hanem a nemzetközi helyzet radikális változásából indult ki. 1956 nyarán petíciós mozgalom indult Észak-Erdély több tartományában az egyház újbóli engedélyeztetéséért, és csak Máramarosban 15 ezer aláírást gyűjtöttek össze.12 1956. augusztus 12-én Kolozsváron precedens nélküli esemény zajlott le: több ezer hívő szabad ég alatt rendezett szertartást a központban, tiltakozva a templomuktól való megfosztásuk ellen.13 Bár a hatalom letartóztatásokkal és perekkel válaszolt, a megmozdulás sikeressége azt jelentette, hogy az 1949 óta tartó általános terror megszűnőben van.

Ezzel párhuzamosan szerveződött az ún. Szoboszlay-összeesküvés előbb a Bánságban, majd Székelyföldön is. A Szoboszlay-féle konspiráció nemcsak merész céljaiban (forradalom megszervezése egyszerre Budapesten és Bukarestben, amit egy osztrák–magyar–román konföderáció megalakítása követett volna) volt eredeti, hanem összetételében is: a résztvevők és a vezetők között egyaránt voltak magyarok és románok. Szoboszlay és társai, bár legalábbis 1956 nyarától tudatában voltak annak, hogy Magyarországon a kommunista párton belül is bomlási folyamat indult, nem megreformálni kívánták a fennálló rendszert, hanem megdönteni. Szoboszlay figyelte a magyarországi folyamatokat (július második felében oda is látogatott), de „önálló” kezdeményezéssel kívánt fellépni: puccskísérletét augusztus 28-ára időzítette.

Az október 23-i budapesti tüntetéssorozat, majd a forradalom kitörése új lehetőségeket teremtett azoknak, akik már az év folyamán elkezdték a rendszer elleni szervezkedésüket (hogy csak néhány magyar vonatkozású példára utaljak: Szoboszlay Aladár, Fodor Pál, Dobai István és kapcsolathálózatuk), de még inkább azok számára, akik a XX kongresszus hatására értékelték át a fennálló rendszerhez fűződő viszonyukat. Itt feltétlenül meg kell említeni Jordáky Lajos, valamint Földes László „fél-ellenzéki” tevékenységét. Még radikálisabb volt Erdély-szerte a középiskolai tanárok és diákok ellenzéki attitűdje: ilyen háttérrel rendelkezett az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (EMISZ), a Székely Ifjak Szövetsége (SZISZ), valamint a partiumi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége (SZVISZ) és a Felső Maros-völgyi „Fekete kéz” nevű titkos szervezet.

A romániai ’56-os események Temesváron „hasonlítottak” a leginkább a magyarországi folyamathoz. Itt a modern(ebb) politikai kultúra és a különböző nemzetiségek harmonikusabb együttélése (tehát az etnikailag motivált ellentétek csekély száma) megteremtett egy kooperációs felületet a román, a magyar és a sváb diákok között, ami nem korlátozódott a diáktársadalom partikuláris kérdéseire (bentlakások építése, ösztöndíjak emelése, orosz nyelvtanítás megszüntetése), hanem elkanyarodott a politika felé is: a Temesváron közzétett „pontok” szinte megegyeznek a szegedi, majd a budapesti diákok eredeti követeléseivel. Október 30-án a temesvári megmozdulás akár forradalommá is válhatott volna, de ezt megakadályozta az állambiztonság radikális (kétezer diák ideiglenes internálása) és ütésszerű intézkedése.

Egészen más volt a kolozsvári diáktüntetések menete és sorsa. Az iratok és a visszaemlékezések olvasásánál azonnal feltűnik a város etnikai szegmentáltsága és a nemzeti pillérekben való szocializáció hatása. A Ion Andreescu képzőművészeti főiskola és a Bolyai diákjainak azon kezdeményezését, hogy október 24-ére rendezzenek egy közös román–magyar tüntetést, az állambiztonság és a Babeş vezetése rendkívül hatékonyan hárította el. A kölcsönös félelem és bizonytalanság lehetetlenné tett minden együttműködést; a város polgárai és a munkások sem mozdultak meg, még annyira sem, mint Temesváron. Bukarestben végül szórványos szimpátiatüntetésekre került sor, de a diákok által november 5-ére tervezett egyetlen nyilvános, bár nem engedélyezett megmozdulást, a Securitate és az Ifjúmunkás Szövetség rohambrigádjai hiúsították meg.14 A magyarországi eseményekről elsősorban a Szabad Európa Rádió román adásából, valamint az újvidéki stúdió román műsorából tájékozódó diákok itt ráadásul elsősorban nem a lakosság más rétegeinek támogatására apelláltak, hanem a külső (amerikai) segítségben bíztak.

A megtorlás rendszere

Az ’56 utáni romániai megtorlásrendszer többszintű stratégiát alkotott: a totalitárius állam egyszerre válaszolt a „lentről” és „kívülről” érkező kihívásokra. Ennek az összetett, hosszasan elhúzódó folyamatnak – ami csak 1964-ben zárult le az általános politikai amnesztiával – itt csak a főbb erővonalait rekonstruálom:15

1) A magyarországi és a romániai megtorlásban közös a folyamat kezdetének időzítése. Mindkét országban a fordulópontot az 1957. január elején Budapesten megtartott tanácskozás jelentette.16 Romániában február és március között vette kezdetét a forradalom idején tanúsított politikai magatartás, ritkább esetben az „ellenforradalmi cselekmények” vizsgálata, amelyet egy február 23-án megtartott szűk körű tanácskozáson a belügyminisztérium és a Központi Bizottság igyekezett összehangolni. Ennek jegyzőkönyve nemrég vált kutathatóvá a bukaresti állami levéltárban.

2) A megtorlás intenzitása 1958-ban és 1959 első felében tetőzött: csak ebben az intervallumban több mint 10 ezer személyt tartóztattak le.17 Egy 1967-es összegző jelentés szerint 1958-ban és 1959-ben az állambiztonság összesen 15 272 személyt tartóztatott le,18 ebből pedig csak 1958 januárja és 1959 májusa között a három területi hadbíróság (Bukarest, Kolozsvár, Iaşi19) 7222 személyt ítélt el. Különösen 1958-ban volt magas a halálos ítéletek (34 halálos ítéletről van adatunk, de a valódi szám ennél magasabb lehet), valamint az életfogytiglani , illetve a 20–25 éves kényszermunka-büntetések száma. A börtönkörülmények és a Duna-delta táboraiban uralkodó állapotok sokkal keményebbek voltak, mint akármelyik magyarországi börtönben: az 1958. június 14-én kitört szamosújvári lázadást gépfegyverekkel verték le a Kolozsvárról odavezényelt állambiztonsági erők: ez az egyetlen sortűz több tucat életet követelt, de a rendkívül súlyos eset körülményei szinte ismeretlenek mindmáig.

3) A megtorlás mérlege: 1956 októbere és 1962 decembere között politikai okokból több mint 28 ezer személyt tartóztattak le Romániában.20 Azonban az elmarasztaló ítéletek számát illetően csak az 1957. január és 1959. május közötti időszakra rendelkezünk pontos adattal: ekkor 9978 ítélet született. A romániai megtorlás arányaiban tehát a magyarországihoz mérhető, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy Romániában az államhatalom inkább „elképzelt forradalmakat” torolt meg.

4) A megtorlás nemzetiségi jellege szempontjából a kezdeti szakaszban nem lehet kimondottan etnikai diszkriminációt felfedezni: a letartóztatottak nagy része román nemzetiségű, szélsőjobboldali meggyőződésű személy volt. 1957-ben a magyarok aránya kb. 10 százalékos volt, majd a következő évben ez a szám 15 százalékra emelkedett, a hatvanas évek elején pedig elérte a 18–20 százalékot. Megfigyelhető azonban, hogy a legsúlyosabb ítéleteket az 1958–1959-ben megtartott „magyar” perek során (Szoboszlay-féle, Varró–Lakó-féle, Sass Kálmán-féle, EMISZ-féle) hozták meg. A bírósági megtorlásnak kétszeres funkciót tulajdonítottak: az egyéni felelősség megállapítása mellett egyre tágabb szerepet kapott az egész (nemzeti, vallási vagy falusi) közösségnek szánt figyelmeztetés. 

5) A kommunista párton belüli állapotok rendezése: Gheorghiu-Dej pozíciója az 1958 nyári szovjet katonai kivonulás után annyira megszilárdult, hogy sikerült megszereznie az egész pártapparátus támogatását minden potenciális reformtörekvéssel vagy potenciális hatalmi kihívással (pl. az 1958-ban kizárt, nagyrészt nem román nemzetiségű „illegalistákkal”) szemben. A párt és az államapparátus megszilárdításához nagymértékben hozzájárultak a zsidókkal szemben foganatosított intézkedések. Közel hat év tiltás után 1958 januárjában újból engedélyezték a zsidók kivándorlását, és néhány hét alatt több mint százezer személy iratkozott fel a kivándorlási listákra. Őket azonnal eltávolították a korábban betöltött állásukból, és „hűtlen” elemekként megfosztották román állampolgárságuktól is. A közéletre jellemző alig leplezett antiszemitizmus 1959-tól összekapcsolódott a szintén „idegen” magyarok elleni politikai támadással.

6) A magyarok megbélyegzése mint potenciális veszély. Az 1956 utáni kisebbségpolitikai fordulat legitimálta a két világháború közötti államépítési technikák újbóli bevezetését és egyre szisztematikusabb alkalmazását: felgyorsult az észak-erdélyi városok románosítása (Kolozsvár, Szatmárnémeti, Nagybánya, Nagyvárad, később Marosvásárhely), a nem román kulturális/oktatási intézmények elsorvasztása, a kisebbségek gazdasági/társadalmi érvényesülésének megakadályozása (pl. a gyárakban és közüzemekben alkalmazott „numerus clausus”).

7) A megtorlás összefüggő alrendszerei. Az államnak a polgárok életébe való mind nagyobb mértékű beavatkozásában a perek és az elítéltek családjai ellen foganatosított intézkedések csak a jéghegy csúcsát képezték. 1956-tól ugrásszerűen megnőtt a Securitate által többnyire zsarolással beszervezett, de vele akár évtizedekig együttműködő személyek száma; köztük számos volt politikai üldözött is megtalálható volt. Későbbi együttműködésükkel a volt ellenzékiek saját társaik előtt is hitelüket vesztették, míg a már politikailag integrált rétegek önigazolásként érvelhettek azzal, hogy 1956 után már nincsenek „tiszta” emberek.21

8) 1956 hosszú távú következményei. Az, ahogy a román állambiztonság a magyar forradalom következményeit kezelte, valamint az erre (is) építő későbbi nemzeti kommunista rendszer jellege azt bizonyítja, hogy Gheorghiu-Dej és Ceauşescu gondolkodásában a nemzeti szempontok figyelembevétele és a politikai reformok, a humánusabb szocializmus nem jártak együtt. A román kommunista rendszer csak 1956 után érezte biztosabbnak mind belpolitikai pozícióját, mind külpolitikai mozgásterét. Gheorghiu-Dej és az akkor már kulcsszerepet játszó Ceauşescu teljesen másképpen értelmezték 1956-ot, mint a magyar kommunisták: míg Kádár és környezete belátta, hogy a kezdeti időszak után a rendszert nem lehet terrorral és az általános nyomor közepette fenntartani, a román vezetőket kimondottan bátorította az, hogy az 1956 utáni, a „renitens” etnikai, politikai és társadalmi csoportok ellen indított támadás teljes sikerrel járt. Az ellenzéki csoportok leverésében és módszeres behálózásában ugyanis bizonyítottnak látták azt a széles körben elfogadott tételt, miszerint egy olyan erősen rétegzett és csekély szolidaritást mutató társadalomban, mint amilyen a román társadalom, a stabilitás záloga nem a (bármennyire is korlátozott) pluralizmus, hanem a diktatórikus kormányzás.

Jegyzetek

1. Itt elsősorban Rainer M. János és az 1956-os Intézet munkatársainak, valamint Romsics Ignác és Valuch Tibor szintéziseire gondolok (Magyarország története a XX században. Osiris, Bp., 1999 és Magyarország társadalomtörténete a XX század második felében. Osiris, Bp., 2001.).

2. Szerencsére egyre több kivétel is akad: pl. Dorin Liviu Bîtfoi Petru Groza-életrajza (Petru Groza, ultimul burghez. O biografie. Compania, Buc., 2004.), Andi Mihalache doktori munkájának könyvváltozata (Istorie şi practici discursive în România democrat-populară.  Albatros, Buc., 2003.), Cristian Vasile tanulmányai a görög katolikus egyházról, valamint Adrian Cioroianu összefoglaló jellegű könyve (Pe umerii lui Marx. O introducere în istoria comunismului românesc. Curtea Veche, Buc., 2005.). Az erdélyi magyar történettudomány új hullámáról a Korunk e számában közölt tanulmányok és a Bárdi Nándor szerkesztette Autonóm magyarok? Székelyföld változása az „ötvenes” években. Pro-Print, Csíkszereda, 2005. című kötetben szereplő írások adnak ízelítőt.

3. Dennis Deletant, Robert Levy, Katherine Verdery, Gail Kligman és Tom Gallagher műveire gondolok itt elsősorban.

4. Kulcsolvasmány e tekintetben Cristian Troncotă: Istoria serviciilor secrete româneşti. De la Cuza la Ceauşescu. Ed. Ion Cristoiu, Buc., 1999, Pavel Ţugui: Istoria şi limba română în vremea lui Gheorghiu-Dej. Memoriile unui fost şef de Secţie a CC al PMR. Ed. Ion Cristoiu, Buc., 1999.

5. A görög katolikus mozgalomról lásd Cristian Vasile: Istoria bisericii Greco-Catolice sub regimul comunist 1945-1989. Documente şi mărturii. Polirom, Iaşi, 2003. és Între Vatican şi Kremlin. Biserica Greco-catolică în timpul regimului comunist. Curtea Veche, Buc., 2003, valamint Ioana Bocă: 1956. Un an de ruptură. Fundaţia Academia Civică, Buc., 2001.

6. Révai József nemzetfelfogásáról lásd Lukács Zs. Tibor tanulmányát in Romsics I. (szerk.): Trianon és a magyar politikai gondolkodás 1920–1953. Osiris, Bp., 1998.

7. Martin Mevius: Agents of Moscow. The Hungarian Communist Party and the origins of socialist patriotism 1941-1953. Oxford University Press, Oxford,  2005.

8. Lucian Boia: Történelem és mítosz a román köztudatban. Kriterion, Buk., 1999 (1997). 71.

9. A zsidó származású káderek eltávolításáról szóló adalékokra a KB Gazdasági Osztályának irattárában bukkantam rá. ANIC, fond CC PCR, Secţia economică, dos. 36/1952, 37/1952, 24/1953.

10. Erről Andi Mihalache 2003, 76–77; a kultúrharcról egy résztvevő szempontjából lásd Ţugui: i.m. 7–-59.

11. ANIC, fond CC PCR, Cancelarie, dos. 103/1956, 34. f.

12. Vasile : Istoria... 35.

13. Uő: Între Vatican şi Kremlin. 251.

14. Fazekas János az 1957. február 23-i pártvezetés és az állambiztonsági szervek közötti csúcstalálkozón utalt arra, hogy az állambiztonságiak és ifjúmunkásokból álló brigádok több száz diákot bántalmaztak a nyílt utcán és az egyetemi menzában. Fazekas szerint Butyka Ferenc, a Securitate vizsgálati osztályának akkori vezetője azzal dicsekedett kollégái előtt, hogy saját kezével ölte meg az egyik tüntetőt. ANIC, fond CC PCR, Cancelarie, dos. 113/1957, 26-28, ff.

15. A folyamat részletes áttekintéséhez: Stefano Bottoni: Kényszerből stratégia: a román állambiztonság válaszlépései a magyar forradalomra 1956–1958. In: Fedinec Cs.–Ablonczy B. (szerk.): Folyamatok a változásban. Teleki László Alapítvány. Bp., 2005,  221–254.

16. 1956 kézikönyve. Kronológia. Bp., 1956-os Intézet, 1996. 286. A magyarországi megtorlások előkészítéséről és végrehajtásáról lásd Zinner Tibor: A kádári megtorlás rendszere. Hamvas Béla Intézet, Bp., 2001.

17. ACNSAS, fond Documentar, dosar 53, vol. 3, 127-133. ff.

18. ACNSAS, fond Documentar, dosar 53, vol. 21, 76-79. ff.

19. ACNSAS, fond Documentar, dosar 53, vol. 1, 100 f.

20. Lásd a Kényszerből stratégia: a román állambiztonság válaszlépései a magyar forradalomra (1956–1958) című tanulmány bővített változatában szereplő összesítő táblázatot (A Hét, 2005. október 13. 7. ).

21. A kompromittálás mechanizmusait kíméletlenül rekonstruálja Esterházy Péter Javított kiadás című könyvében, amelyet édesapjának a kádári állambiztonsággal való együttműködéséről írt. Megjelent:  Magvető, Bp., 2002.