1942 végén és 1943-ban, vagyis a háború menetében fordulatot jelentő Midway melletti japán vereség, a sztálingrádi csata és a szicíliai partraszállás alatti és utáni hónapokban mintegy tucatnyi olyan magyar dokumentum készült, amelyek valamilyen formában Magyarország békekilátásait latolgatták. Előadásomban ezek közül öttel kívánok foglalkozni: (1) a magyar kormány 1943 első felében készült és a brit külügyminisztériumban 1943 augusztusában iktatott memorandumával, amelyet Szegedy-Maszák Aladár, a Külügyminisztérium politikai osztályának a vezetője látott el kézjegyével1; (2) a Bethlen Istvánhoz és konzervatív-liberális köréhez köthető azon emlékirattal, amely 1943 elején körvonalazódott, és amelyet április végén kapott meg az ankarai brit nagykövet2; (3) Bajcsy-Zsilinszky Endre 1943. július 31-i összeállításával, amelyet a Független Kisgazdapárt nevében adott át Kállay Miklós miniszterelnöknek; (4) Márai Sándor jövőképével, amelyet az 1942 végén megjelent Röpirat a nemzetnevelés ügyében című munkája tartalmaz; s végül (5) Bibó István 1942 és 1944 között keletkezett nagy kéziratának (Az európai egyensúlyról és békéről) idevágó részleteivel.

A Szegedy-Maszák-féle memorandum középpontjában a „helyes” határok kérdése állt. A magyar revizionizmus szokásos logikáját követve az anyag abból indult ki, hogy a „túlzott és integrális nacionalizmus” „nem lehet az új rend alapja”. Vagyis az etnikai elv mellett a földrajzi és a gazdasági szempontokra is tekintettel kell lenni! A Kárpátok medencéje ugyanis „földrajzi és következésképpen gazdasági egységet alkot, 1919 óta államhatárokkal elválasztott területei egymás felé gravitálnak, egymást kiegészítik, és csak szoros gazdasági kapcsolatok mellett érhetik el a politikai stabilitás és a jólét legmagasabb fokát”. Ebből következőleg csaknem minden határszakaszon indokoltnak látta a Magyarország javára történő változtatást.

A kormányzat elképzeléseinek, mert hiszen az anyagot Kállay és külügyminisztere is „lektorálta” és jóváhagyta, leginkább a nyugati politikai határ felelt meg. Az anyag ezen a szakaszon ezért csak kisebb kiigazításokat („pozsonyi hídfő és néhány magyar község”) látott szükségesnek. Az 1938-ban megállapított magyar–szlovák határvonallal kapcsolatban viszont, amely az etnikai választóvonalnak ugyancsak megfelelt, lényeges korrekciókat javasolt a memorandum. Hangsúlyozta, hogy a gazdasági és a földrajzi határ a Szepes–Gömöri-érchegység gerincén húzódik, s hogy Poprádtól keletre nagyszámú ruszin lakosság él, amelyet céltudatos szlovákosítás fenyeget. Az angol békeelőkészítő bizottság magyar referense, C. A. Macartney ezt „Kelet-Szlovákiára irányuló igény bejelentéseként” értelmezte. A szlovák államot a memorandum mindazonáltal megőrzendőnek tartotta, ám „szoros gazdasági és politikai, esetleg perszonáluniós jellegű kapcsolatban” Magyarországgal. Az érv ez esetben is gazdasági és földrajzi volt, amely szempontokból „Szlovákia nem a cseh medencéhez, hanem a Kárpát-medencéhez tartozik, és a magyar Alföld felé gravitál”.

Kárpátalja Magyarországhoz tartozását, amely az etnikai elvnek ugyancsak ellentmondott, részben stratégiai megfontolással – magyar–lengyel közös határ –, részben a ruszinok alacsonyabb „politikai és nemzeti fejlettségével” indokolta az anyag. Néhai Teleki Pál elgondolásához híven ígéretet tett azonban arra, hogy a Magyarországhoz tartozó Kárpátalja a jövőben autonómiát fog élvezni.

Erdély esetében három, magyar szempontból elfogadható megoldást mérlegelt a dokumentum. Ezek a következők voltak: (1) a magyar–román határ kitolása a Maros vonaláig, amely az 1920-ban elcsatolt területek mintegy 70 százalékának a visszakerülését jelentette volna; (2) egész Erdély visszacsatolása Magyarországhoz „a románoknak és szászoknak biztosítandó legszélesebb körű népi jogok mellett”; és (3) önálló erdélyi állam szervezése a történeti határokat alapul véve s egyben a Királyhágón inneni részek Magyarországhoz csatolása. A három elvi lehetőség közül „kézenfekvőnek”, vagyis legkívánatosabbnak a másodikat nevezte meg az anyag, s legkevésbé szerencsésnek a megosztás tartósítását tartotta, még ha korrigált formában is.

A déli magyar határ véglegesítését „barátságos tárgyalás” formájában képzelte el a memorandum. A kívánatos határvonal nyomvonalát azonban nem konkretizálta. Mindössze annyit jegyzett meg, hogy a „mintegy félmilliónyi magyarság nem kerülhet vissza idegen uralom alá”, s hogy a nagyfokú keveredés miatt ezen a határszakaszon „korlátolt áttelepítésekről” is szó lehet.

Végül Horvátország jövőjével foglalkozott az emlékirat, amit lényegében horvát belügynek tartott. Ettől függetlenül kinyilvánította készségét arra, hogy amennyiben Zágráb is úgy akarná, Magyarország „hajlandó a szorosabb kapcsolatokat vele újból felvenni”.3

A Bethlenhez és köréhez köthető – ún. Schrecker-féle – összeállítás a magyar határok kérdésével érdemben nem foglalkozott. A kései olvasó benyomása az, hogy – egyetlen kivétellel –- implicite mintha az 1943-as határokat fogadta volna el tartós megoldásként. A kivétel Erdély volt, amelynek 1940-es megosztását Magyarország szempontjából „hátrányosnak” minősítette. Elfogadható rendezésként két lehetőséget említett: az 1940-es osztóvonal helyesbítését Magyarország javára vagy – „második megoldásként” – független erdélyi állam szervezését „történelmi határai között, svájci mintára, ahol három egyenrangú nép, a magyar, a román és a szász élne együtt”. A Királyhágón inneni partiumi és esetleg bánsági részek tehát ez utóbbi esetben is Magyarországhoz tartoztak volna.4

Részletesebben foglalkozott viszont az anyag az angolszász hatalmak körében ekkortájt még oly népszerű regionális együttműködés kérdésével. Bethlen István régi és korábban már a nyilvánosság előtt is kifejtett koncepciójának megfelelően „fenntartás nélkül” egyetértett volna a Lengyelország és Magyarország közötti „szoros együttműködéssel”, amelyhez a balti államok, valamint – de csak külön-külön! – a csehek és a szlovákok is csatlakozhattak volna. „Az említett nemzetek – olvashatjuk – Közép-Európa keleti részén egészséges, meglehetősen erős szövetséget alkothatnának, valószínűleg erősebbet, [mint] amilyen az Osztrák–Magyar Monarchia volt.”

A csehek és a szlovákok külön nemzetként való felfogása és külön állami entitásként való elismerése mellett az összeállítás további fontos megszorításokkal is élt. Történelmi és kulturális okokból nemcsak minden olyan tervet ellenzett, amely „Közép-Európa és a Balkán államait egyesítené”, hanem azokat is, amelyek a csehek és a szlovákok mellett a „három jugoszláv nép” csatlakozásával számoltak. Ez esetben ugyanis – olvashatjuk – „Magyarország alámerülne egy szláv tengerben, amelynek nagyobb része Mekkát lát Moszkvában”. „Ha Németország és Oroszország között fekvő területen élő, független nemzetek államszövetségeket hoznának létre, annak egyetlen ésszerű megoldása egy balkáni, illetve egy európai államszövetség lenne, amelyek könnyen megegyeznének az agresszor visszaszorítására irányuló közös külpolitikájukban.”

Ausztria esetleges csatlakozását az emlékirat minden formában helytelenítette. Az osztrákokról – érvelt – mostanra kiderült, hogy németek, s fenntartásaik nem a német egységgel, hanem a porosz-náci uralommal szemben vannak. Egy „porosz-talanított Németországban tökéletesen boldogok lennének; de nem a magyar–szláv föderációban”. Ezzel szemben nagyon is elképzelhetőnek tartotta Horvátország csatlakozását a közép-európai föderációhoz, feltéve ha nem akar ismét egyesülni Szerbiával. Arra, hogy ez esetben mi lenne Szlovénia sorsa, az anyag nem tért ki.

Mindezek alapján a két eddig tárgyalt memorandum közötti legfőbb különbséget abban ragadhatjuk meg, hogy míg Bethlenék Erdélytől eltekintve nem támasztottak újabb területi követeléseket, s el tudták képzelni Magyarországot egy közép-európai föderáció vagy konföderáció részeként, addig Szegedy-Maszák, illetve Kállay és köre egy olyan Kárpát-medencei gazdasági és politikai egységben – „kárpátmedencei Commonwealth” – gondolkodott, amelynek külső határai alig vagy egyáltalán nem különböztek volna az 1918 előtti történelmi magyar határoktól.

Bajcsy-Zsilinszky Endre a Horthy-rendszer baloldali ellenzékéhez tartozó Kisgazdapárt nevében adta át memorandumát a miniszterelnöknek.5 Határelképzelései ennek ellenére semmiben sem különböztek a kormányzati és egyéb konzervatív körökéitől. Ezeknek a „Pax Hungarica” címszó alá sorolt elképzeléseknek négy pillére volt: (1) a délszlávokkal történő „kiegyezés”; (2) „Erdély önkormányzata”; (3) „magyar–szlovák kiegyezés”; és végül (4) „Kárpátalja önkormányzata”.

Mit jelentettek volna ezek a címszavak pontosabban? A délszlávok esetében Bajcsy markáns különbséget tett a szerbek és a horvátok között. A szerbekkel fennálló határvitát egy „illetékes nemzetközi fórum” – talán a békekonferencia? – elé kívánta vinni. Azt pedig, hogy a horvátok Szerbiához kívánnak-e csatlakozni vagy netán Magyarországhoz, Zágráb belügyének nevezte. Mindenesetre nem zárta ki egy olyan „önkéntes és elemi erejű megnyilatkozás” lehetőségét, amely a „Szent Koronához való horvát visszacsatlakozás irányába” mutatna, „természetesen Horvátország teljes önálló államiságának és Magyarországgal való paritásának” elismerésével.

Erdéllyel kapcsolatos elképzelésének sine qua nonja az a kategorikus imperatívusz volt, miszerint „Erdélynek mindenképpen egyben kell maradnia és egészben visszacsatlakoznia a Szent Koronához”. Ezzel összefüggésben számolt egy olyan lehetőséggel, hogy a „mindjobban káoszba kerülő Közép-Európában” „az alkotmányos szabadság és jogrend egyetlen országának” – ez természetesen Magyarország – nemzetközileg is óhajtott kötelességévé válhat Dél-Erdély katonai megszállása. Az önkormányzatiság mibenlétéről ebben az összeállításában egyetlen szót sem szólt. Ismeretes viszont, hogy ugyanezekben a hetekben fogalmazta Erdély múltja és jövője című könyvének kéziratát, amely a Magyar Revíziós Liga szervezésében 1944 februárjában jelent meg angolul Svájcban. Ebből tudjuk, hogy a történelmi tapasztalatokra alapozva Bajcsy négy bánságra kívánta osztani Erdélyt: két románra, egy magyar–székelyre és egy szászra. A svájci államszervezési modellt követve az egyes bánságok messzemenő autonómiát élveztek volna, s a közös erdélyi országgyűlésben 3:2:1 arányban kaptak volna képviseletet a románok, a magyarok és a szászok.6

Szlovákia számára, amelyen persze nem a mai, hanem az 1938 utáni szlovák államot értette, társországi státust ajánlott a szlovákok döntésétől függően vagy az 1868-as horvát–magyar, vagy az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés mintájára.

Kárpátalja esetében Teleki Pál 1940-es autonómiatervezetéből indult ki. A három megye területét kiegészítette volna még Máramaros déli részével, amely Romániához, illetve 1940 óta ismét Magyarországhoz tartozott. Emellett javasolta, hogy a kormány „nagylelkűségben, engedékenységben és a nemzetiségi jogok honorálásában” is menjen messzebb annál, mint amit egyszer már a parlament elé terjesztett törvényjavaslat tartalmazott.

Az integrális vagy ahhoz közelítő nagyrevíziós elképzelések nemcsak a kormányköröket és a kormányzat mérsékelt ellenzékének meghatározó személyiségeit, hanem a szellemi elit számos kiemelkedő képviselőjét is jellemezték. Nagyon tanulságos ebből a szempontból Márai Sándor említett 1942-es művének történetpolitikai eszmefuttatását megvizsgálni. Az uralkodó körök önszemléletének számos toposzát magáévá téve Márai is úgy vélte, hogy a „nyugati keresztény műveltség” „keleti védbástyájaként” betöltött történelmi szerepe, a Szent István-i állameszmében megtestesülő „ezeréves türelmi gondolat”, valamint a „háború által teremtett helyzet a Duna-medencében a magyarságot vezető szerepre jelölte ki”. „Szent István ezeréves birodalma – olvashatjuk többféle megfogalmazásban is – nemzetiségi állam. Lényegét és jogcímét az élethez nem a faji képlet, tehát nem a mennyiségi elv bizonyítja, hanem a Szent István-i állameszme, mely a honfoglaló magyarság vezetése alatt minden itt élő népnek alkotmányos életjogokat biztosít. […] A magyar állam nemzetiségei soha nem lehetnek hűtlenek a Szent István-i állameszméhez, mely az együttélés, a boldogulás olyan lehetőségeit, méltányos feltételeit nyújtja számukra, legigazibb életérdekeit oly mértékben biztosítja, mint egyetlen más állameszme sem.”7

Sőt ezen túlmenően még azt is feltételezte, hogy a háború utáni Európában mindössze két nemzetnek lesz „rendkívül fontos szerepe”: „a magyarnak Délkelet-Európában s a franciának Nyugaton”. Azzal, hogy ezek a gondolatok milyen mértékben illeszkednek a Horthy-rendszerrel szemben egyébként sok szempontból kritikus Márai történelemszemléletéhez, illetve milyen mértékben tekinthetők egy „baloldali” konzervatív demokrata író „jobb kézzel írt” alkalmazkodásának a „koreszmékhez”, amint ezt a dilemmát a szélsőjobboldali sajtó már akkor megpendítette, ezúttal nem kívánunk foglalkozni.

A régi magyar állam ilyen vagy olyan formájú helyreállításának az igénye természetesen nem kizárólagosan uralta az 1943–44-es magyar politikai gondolkodást. Az integrális vagy nagyrevízió eszméje mellett jelen volt az etnikai, illetve néprajzi-nemzetiségi elvű határmódosítás programja is. A szociáldemokraták és a liberálisok mellett ez jellemezte a népi írók számos képviselőjének, többek között Szabó Dezsőnek, Németh Lászlónak és Kovács Imrének a gondolkodását is. A Szent István-i államelvvel és a történelmi határokkal való szakítás, illetve a kulturális-nyelvi nemzetfelfogás konzekvenciáinak az elfogadása hatotta át Bibó Istvánnak azt az 1942–44-ben készült nagy kéziratát is, amely a háború után közzétett, közismert esszéinek az alapjává vált. Előadásom befejező részében – mint markáns ellenkoncepciót – ennek a kéziratnak a magyar határokra vonatkozó álláspontját ismertetem.

A háború utáni területi rendezés mindennél fontosabb szempontjának Bibó a határok stabilitását tartotta. Azt az akkor és azóta is divatos nézetet, amely a határok „spiritualizálásától” remélte a területi és ezáltal a nemzetközi egyensúly kialakulását, naivitásnak tartotta. „Olyan lelkiállapot – írta erre reflektálva az egyik szövegvariánsban –, amelyben a határok holléte az emberek és a nemzetek számára közömbös, nagyon sokára fog bekövetkezni, s azok, akik a határok spiritualizálását mint politikai programot hirdették vagy hirdetni szokták, a legkevésbé közömbösek azzal szemben, hogy ez vagy az a határ hol van. A határokat ma nem spiritualizálni, hanem stabilizálni kell: olyan határokat csinálni, melyekbe bele lehet nyugodni, melyeket meg lehet szokni.”8

De melyek a stabil határok, és hogyan stabilizálhatók az instabil határok? A kor geopolitikusai, illetve a politikai földrajz kutatói – például Fiedrich Ratzel, Karl Haushofer vagy a magyar Teleki Pál – általában földrajzi és gazdasági szempontokból indultak ki, és ezeket próbálták egyeztetni a politikai kívánalmakkal. Bár írásaikat Bibó jól ismerte, szempontjaikat a legkisebb mértékben sem vette át. Ehelyett az európai állam- és nemzetfejlődés történetéből indult ki. A nemzet modern gondolata – állapította meg Meineckét és Szekfű Gyulát ismételve – eredendően nem nyelvi vagy kulturális, hanem politikai fogalom. Kiindulópontja egy állami keret, amelyet „a nép a demokratizált nemzeti tömegérzelmek erejével birtokba akar venni és a magáénak akar tudni”.9 Nyugat-Európában ez a nemzetnek keretül szolgáló modern állam már a 15–18. században kialakult, s a nemzeti vagy protonemzeti homoge-nizáció is elkezdődött az újkor hajnalán. E politika motorjai mindenütt az abszolút monarchiák voltak. Amikor a modern, demokratikus nacionalizmus ebben a térségben a 18. század végén megjelent, a kitöltésre váró államkeretek vagy adottak voltak (Franciaország, Nagy-Britannia, Spanyolország, Portugália), vagy gyorsan létre lehetett hozni őket (Hollandia, Belgium).

Közép- és Kelet-Európában azonban másként alakult a történelem menete. A középkori államalakulatok, mindenekelőtt a cseh, a magyar és a lengyel királyság ismeretes módon elbuktak, s a helyükbe lépő multietnikus birodalmak vagy nem akartak (Oszmán Birodalom), vagy nem tudtak (Habsburg és Romanov Birodalom) eredményesen homogenizálni és ezáltal integrált kulturális és politikai közösségeket létrehozni. Így alakult ki Európának ezen a felén az a fajta nacionalizmus, amelynek alapjává nem az állampolgári hovatartozás, hanem a nyelv és a nyelvre épülő kultúra vált, s amely a 19. század elejétől egyre nagyobb erővel kezdte ostromolni a multietnikus birodalmak építményét. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy a nyelvi-kulturális közösségek választóvonalai részben bizonytalanok voltak, részben nem estek egybe a régi történelmi határokkal. Vagyis – mint Bibó írta – „e nemzetek történelmi érzelmei […] más és rendesen nagyobb területhez fűződtek, mint amely területen a megfelelő nyelvű lakosság élt”. Következésképpen hamar kialakult az a helyzet, hogy az „itt újjászületett összes nemzet szomszédai túlnyomó részével ádáz határvitába bonyolódott”.10 Más szóval a politikai egyensúly megbillent, és helyét politikai hisztériák foglalták el.

A megoldás, az egyensúly helyreállítása a stabil határok függvénye, amelyet az állam- és nemzetfejlődés logikája következtében Közép- és Kelet-Európában mindenütt a „nemzeti egységek lélektanilag és szociológiailag kitapintható határai”, vagyis a nyelvi határok mentén kell keresni. „Az összes többi szempont tehát – írta –: a földrajzi, gazdasági, stratégiai, kikerekítési, közlekedési és Isten tudja még miféle szempont, melyeket Közép- és Kelet-Európában divat a legesztelenebb gomolyagban felsorakoztatni, legfeljebb egészen lokális keretek között, községhatároknál jöhetnek számításba, nagyobb méretű számbavételük azonban a legnagyobb bajok forrásává lesz.” Azt, hogy jó határ úgy sincs, tehát azt kell erősíteni, amely valamilyen oknál fogva kialakult, Bibó éppoly „babonának” nevezte, mint azt, hogy Európának ezen a részén a népek oly keverten laknak, hogy „közöttük igazságos határt úgysem lehet vonni”. Pontosabban a nyelvi kevertségnek csak két-három ilyen esetét ismerte el, köztük Erdélyét és a lengyel korridorét.11

A fenti gondolatmenetből logikusan következett, hogy Bibó nemcsak a „politikai, történeti és nyelvi összefüggéstelenség” „párját ritkító példájaként” jellemzett Habsburg Birodalom felbomlását tartotta elkerülhetetlennek, hanem a jóval szervesebb múltra visszatekintő, de ugyancsak multietnikus történelmi Magyarországét is. „Az 1918. évi békecsinálók alapgondolata, hogy ti. Ausztria–Magyarországot fel kell osztani, és a nyelvi határok és önrendelkezési jog alapján nemzeti államokat kell létesíteni, teljességgel jó volt” – írta. A katasztrófa és a hiszterizálódás nem ennek az elvnek az alkalmazásából következett, hanem abból, hogy a „békecsinálók nem követték saját elveiket”. „Nem engedtek világosan megnyilatkozó egyesülési törekvéseknek, nem likvidáltak minden likvidálásra érett történeti egységet, másrészt a likvidálásnál nem vigyáztak a területekhez fűződő történelmi érzelmekre; ugyanakkor a legengesztelhetetlenebbül számba vették az ún. földrajzi, gazdasági, stratégiai, közlekedési, kikerekítési stb. szempontokat, helyesebben engedték, hogy az érdekeltek ezeket az állítólagos elvi szempontokat húzzák elő valami félelemben fogant ostoba kívánság teljesítésére, pl. a határnak a nyelvi határról valami »természetes« védelmi vonalig való előretolására stb.”12 Ebből kiindulva feltételezte, hogy „a történeti Magyarországnak kíméletes, emberséges és az etnikai szempontokat szigorúan számba vevő felosztása kétségtelenül alkalmas lett volna arra, hogy a magyarokat a történeti Magyarország fenntarthatatlan voltára ráébressze, annál is inkább, mert hamar napvilágra került volna, hogy az elszakított szlovákok, románok, szerbek és horvátok részéről nem mutatkozik semmiféle komoly visszakívánkozás a történeti Magyarországba”. Azzal viszont, hogy a nemzetiségi lakosság mellett több mint hárommillió magyart is elszakítottak, „egy lehetséges és reális Magyarországnak a képe továbbra sem rajzolódott ki, hanem az aktuális és végsőkig el nem fogadható Magyarország maradt szembeállítva az egykori, a nagy, a dicsőséges, a történelmi Magyarországgal”.13    

A két világháború közötti „magyar hisztériáért” Bibó tehát elsősorban az első világháború győzteseit tette felelőssé. Ugyanakkor súlyos bírálatot mondott a magyar revizionizmus anakronisztikus és részben valótlan, részben vitatható érvrendszere fölött is. Trianon etnikai igazságtalanságai miatt érthetőnek, ám mégis nagy hibának tartotta, hogy sem a hivatalos külpolitika és a propaganda, sem a közvélemény nem tett különbséget „etnográfiai revizionizmus” és az „ezeréves határokat visszakövetelő” „történeti irredenta” között. Előbbit teljes mértékben jogosnak és az európai stabilitás szempontjából is szükségesnek, az utóbbit azonban elérhetetlen vágyálomnak, illetve a „krónikus vakság” tünetének minősítette. Ebből következőleg az integrális revízió érvrendszerét is lesújtó kritikában részesítette. A „kultúrfölényt”, a „Kárpátok medencéjének ideális földrajzi egységét” és különösen a Szent István-i állameszmét olyan „gyermekes konstrukcióknak” gondolta, amelyek a magyar lakosság elkábítására ugyan alkalmasak voltak, a külföld meggyőzésére azonban egyáltalán nem. „…ahol magyarok laknak, ott van Magyarország, és sehol másutt, s a magyar nép nem primus inter pares, nincs semmiféle fölényre jogosító tulajdonsága (possess any quality of superiority), hanem egyszerűen egy kelet-európai nép a sok közül” – szögezte le.14

Az 1938 és 1941 közötti magyar revíziós eredményeket Bibó ezekből az elvi premisszákból kiindulva, ám azokat rugalmasan alkalmazva értékelte. A szlovák– magyar határ 1938-as revíziója a lehető legteljesebb mértékben megfelelt az etnikai elvnek. Ezért ezt Bibó rendben lévőnek minősítette. Nem helytelenítette Kárpátalja 1939-es visszakerülését sem, noha az ott élőknek a magyarok 10 százalékát sem tették ki. Álláspontját azzal indokolta, hogy „a ruszin nép egy meglehetősen bizonytalan nemzeti tudatú, inkább lokális népi tudatú néptöredék volt, melynél valóban létezett egy történeti magyar irányzat is”.15 Erdélyt – amint erre már utaltunk – a térség azon tájai közé sorolta, ahol a nagyfokú nyelvi keveredés miatt nem lehetett korrekt nyelvi választóvonalat húzni. Az 1940-es megosztást mindazonáltal az 1920-as döntésnél és az 1920 előtti állapotnál egyaránt igazságosabbnak tartotta, és egyben alkalmasnak arra is, hogy egy végleges és kölcsönösen megnyugtató rendezés kiindulópontjává váljon. A döntéshozók – érvelt – nem a megosztással követtek el hibát, hanem azzal, hogy a megosztás „nem volt népkicseréléssel összekapcsolva”. Ebből adódott, hogy egyik fél sem ismerte el véglegesnek a rendezést, hanem „mindkét fél fenntartotta az igényeit, mely mindkét részről egyrészt az idegen uralom alá került fajtestvérek felszabadítására irányult, másrészt minden etnikai szemponttól függetlenül egy történeti status quo helyreállítását tűzte ki célul”.16 Az erdélyi regionális tudatnak, amelyet a térség egységének megőrzése mellett érvelő transzszilvanizmus különböző irányzatai hangoztattak, Bibó nem tulajdonított jelentőséget.

Az 1941-ben visszakerült délvidéki területeken – eltérően a felvidéki és az erdélyi visszacsatolt területektől – a magyarság nem abszolút, hanem csak relatív – kevesebb, mint 40 százalékos – többséget képviselt. Ez azért alakult így, mert a magyar hadsereg nemcsak a magyar többségű Észak-Bácskát vette birtokba, hanem – Hitler engedélyével – bevonult olyan régi magyar területekre is, ahol a szerbek, illetve a délszlávok alkottak többséget.  Bibó ezt nagy hibának tartotta, és a „politikai okosság” hiányának minősítette. Az „újvidéki vérengzésről”, melyet „morális katasztrófának” nevezett, még lesújtóbb kritikát mondott. Ahol ilyesmi történhet – írta –, „ott más nyelvű, de magyar szívű nemzetiségekről, a magyar nép nevelői szerepéről immár komoly ábrázattal nem lehet beszélni”. „…hogy gyakoroljon egy államhatalom, nemzet, nép más népek felett hegemóniát, ami mindenekelőtt pszichikai ráhatás, ha saját karhatalmát nem tudja kézben tartani?” – kérdezte rezignáltan.17

A határkérdés alapvető fontosságának hangsúlyozásával szemben a status quo európai hívei, sőt a magyar baloldal egy-két képviselője is számos ellenérvet vonultattak fel. Ilyen volt a régió népeinek elmaradott társadalmi szerkezetére és a demokratikus hagyományok  hiányára való hivatkozás, amelyek azzal a feltételezéssel egészültek ki, hogy ha ezeken az anomáliákon segítenek, vagyis ha bevezetik az általános és titkos választójogot, továbbá felosztják a nagybirtokokat, s ezzel megszüntetik a hagyományos politikai elit uralmát, akkor a határviták is elveszítik a jelentőségüket. Hasonló logika alapján tételezték fel sokan azt is, hogy az államok közötti föderáció, illetve a konföderáció ugyancsak tárgytalanná teheti a határvitákat. Bibó egyik feltételezést sem osztotta. A föderáció – írta – olyan, mint a házasság. Csak akkor szabad „belépni”, ha „minden függő kérdést elintézünk és elrendezünk”, mert egyébként előbb vagy utóbb felbomlik. Nem tartható univerzális gyógyszernek az egyébként általa is alapvetőnek gondolt demokratizálás sem. Bármi fog történni: marad a térség ütközőzóna, vagy csatlakozik a „szovjethez”, netán belülről is szovjetizáltatnék, „a belső politikai ellentétekbe és feszültségekbe csakhamar a bibliai hét ördögök módjára észrevétlenül a régi nemzeti ellentétek bújnának bele, s rosszabb lenne a dolga ezen országoknak, mint volt azelőtt. Igenis neki kell állani az itteni határviták megismeréséhez és megoldásához” – vonta le ismét ugyanazt a konklúziót.18

A konzervatívok elgondolásaitól eltérően Bibó elképzelései túlélték a háborús vereséget, és az 1945 utáni magyar békeelőkészítés alapjává váltak.

Jegyzetek

1. Szegedy-Maszák Aladár: Az ember ősszel visszanéz… Szerk. Csorba László. Európa Könyvkiadó, História, 2. köt. Bp., 1996. 230–240.

2. Magyar–brit titkos tárgyalások 1943-ban. Szerk. Juhász Gyula. Kossuth Kiadó, Bp., 1978. 39.

3. Szegedy-Maszák Aladár: i.m. 230–240.

4. Magyar–brit titkos tárgyalások 1943-ban.

5. Bajcsy-Zsilinszky dokumentumok. Közreadja Pintér István. Századok, 1965. 1–2. 177–198. Idézetek a 192–195. oldalon.

6. Bajcsy-Zsilinszky Endre: Erdély múltja és jövője. Bp., 1990. 99–100.

7. Márai Sándor: Röpirat a nemzetnevelés ügyében. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1993. 46–47,72–75, 81. és 87.

8. Bibó István: Válogatott tanulmányok. I. köt. Szerk. Huszár Tibor, Vida István, Nagy Endre. Magvető Kiadó, Bp., 1986. 612.

9. Uo. 324.

10. Uo. 326–327.

11. Uo. 352–353.

12. Uo. 353–354.

13. Uo. 616.

14. Uo. 623.

15. Uo. 621.

16. Uo. 621. és 625.

17. Uo. 623.

18. Uo. 613.