Új rovatot kezdünk a 2006. évben, 80 évvel a Dienes László-féle folyóiratindítás után, de már készülődve az újramegjelenés félszázados évfordulójára. Levél-dokumentumok közül válogatunk, megtoldva kevés kommentárral.

A szerkesztők által megőrzött levelek egyik legszebbikét alighanem Cs. Szabó Lászlótól idézhetjük. Londonból érkezett, hivatalos postai úton (mert hoztak kézben is, amikor az ellenőrzés már életveszélyessé és persze a kézbesítést veszélyeztetővé vált). 1976. szeptember 14-én pecsételték le Angliában, a kolozsvári pecsét is föltehetőleg szeptemberre utal (fele olvashatatlan). Közvetlen előzménye, hogy a Korunk 1976. augusztusi számában megjelent Cs. Szabó esszéje az Erzsébet-kori angol festészetről, Bálványkép vagy portré címmel. Távolabbi előzményként Veress Dániel közvetítésére kell utalnunk (erről részletesen maga számolt be a Korunk 1993. áprilisi számában, Adalékok egy vállalkozás történetéhez c. írásában). 1976 nyarának elején az irodalmi szerkesztő kapott már egy levelet a Gloucester Mews-i feladótól (a jóval korábbi, magánjellegűek mellett). Álljon itt a két Korunk-vonatkozású elvél teljes szövege.

K. L.

48, Gloucester Mews                                                                                1976. jún. 30.

W.2.   3.HE

Kedves Barátom,

egy órája érkezett június 17. leveled, nagyon köszönöm.

Azt is, hogy írtál, meg aztán a nagy jó hírt is. A szándékolt közlésnek szívből örülök. Olyan rég elküldtem Daninak a kéziratot, hogy egy ideje már a halottaim közé soroltam. Mivel ugyanis kimondottan romániai magyar közlésre szántam, el voltam tökélve, hogy ha ott nem jön, akkor máshol sem, idekint. Legfeljebb holtom után. No de lám, úgy látszik, mégsem kell addig várni. Innen az öröm.

Szerencsére csak sorok maradtak le. A 17. lap vége így szól: „...óh Izrael faragott képeket, mert lesújt az Úristen,”

A folytatás és befejezés mindössze hat sor, itt mellékelem, nagy üröm lett volna az örömben, ha csonkán jelenik meg, elcsukló hanggal, mintha váratlanul megütött volna a guta. Amellett sajnáltam volna, ha nem tudom az istenfélők képébe vágni a keserű befejező kérdést. Persze nem az istenfélelmükkel volt baj, hanem az önelégültségükkel.

Expressz küldöm a levelet, talán hamarább megkapjátok.

Hanem hát... Azért baj mégiscsak volna. Mániám, s ebbe már belenyugodott minden szerkesztő, hogy még sóhajtásnyi szövegről is okvetlenül kérek kefelenyomatot. Mentségemre szolgáljon, hogy viszont félszáz oldalra valót is kivétel nélkül mindig még aznap kétszer átolvasva visszaküldök. Ebből is kérnék hát, s Ti bizonyára küldenétek, csak az a bökkenő, hogy összeesik háromhetes szabadságommal. Július 6. és július 28. közt elérhetetlen vagyok. (Mert külföldön s mozgásban, amennyire a meggyalázott lábam engedi.) Tehát kettő lehetséges: vagy elkülditek címemre, a korrektúra bevár, ha ráér, s én július 29-én visszaküldöm, vagy ha addig nem várhattok, arra kérlek, hogy a nyomdai korrektoron kívül nézesd át sorról sorra valamelyik megbízható, lelkiismeretes embereddel. Nagy szívességedet előre hálásan köszönöm. A sors iróniája, hogy másfél évi várás után éppen ilyen sután jön ki a lépés. De nézd el írói gyengémet, szeretek hiba nélkül megjelenni, pláne Erdélyben –, ez a megjelenés, magunk közt, nekem kedvesebb és meghatóbb, mint ha bárhol másutt jelenne meg, itt nyugaton vagy a „külhazában”, Boldizsár Iván fejedelemségében.

Igen-igen nagy öröm volt viszontlátni öreg barátomat, Mikó professzor urat. Jó tizenöt évet letagadhat a korából.

Ismételt köszönettel
és sok szíves üdvözlettel

Cs.

P.S. A levél s a l. boríték címfeje eltér. Mindkettőt ráírtam a borítékomra.

48, Gloucester Mews                                                                    1976. szeptember 14.

London, W.2. 3 HE

Kedves Barátaim,

megkaptam a KORUNK idei augusztusi számát. Az örömnél csak a hála nagyobb. Milyen szép ajándék.

Rendes feltámadás ez, ahogy illik. Kegyelmes volt hozzám a Sors, és erős volt bennetek az akarat. Ott elevenedett meg poraiból a külföldön élő magyar-erdélyi író, ahol írni s olvasni tanult, még I. Ferencz József császár és király alatt, az iskolát megelőzve már az édesanyjától. S ahol hét- vagy nyolcéves korában megköltötte első (szabad) versét a „lantom sírjáról”. Azt is eltökélvén, hogy műve éppen száz kötetre fog rúgni, mert a könyvszekrény tanúsága szerint annyi Jókai Móriczé is. No hála Istennek, lemaradtam ebben a túlteljesítésben.

Tudom, hogy számos ismerős és ismeretlen jó barátnak tartozom igazán meghatott köszönettel. Kérlek, osszátok el egymás közt.

Külön forró kézszorítást küldök a szövegápoló jótét léleknek; egy vesszőhiba sincs a szövegben. Nem lehetett volna gondosabb és mutatósabb a prezentálás. Szeretet van abban is. Mikor egyik régi s igen jó költő barátom pár hete itt járt Pestről a nemzetközi PEN kongresszuson (nem Gyula, ő bölcsen lemondta), megemlítettem az esetleges közlést, s neki fültől fülig húzódott a szája. „Egy : null az erdélyiek javára ebben a mérkőzésben”, mondta nem minden kajánság nélkül. Ha hozzávesszük V. Dániel pár év előtti szépen illusztrált színházi programját, akkor tulajdonképpen kettő : null a mérkőzés állása. Holnap indulok Hollandiába, a Mikes Kelemen Kör nagy hagyományú, őszi tanulmányi napjaira, ott is felmutatom az augusztusi füzetet, de nem lesz hozzá megjegyzésem, fölösleges.

Még egy szót, magamról. Úgy látszik, a hosszú-hosszú és zimankós távollét ellenére sem fajult el egészen a székely vér. 1974-ben írtam az esszét, egy kórházi szobában, gipszben, kevéssel négy lábujjam amputálása előtt. Újraolvastam az immár félig elfelejtett írást, s megnyugodva látom, hogy a lélek és a szellem – vagy egy a kettő? – semmibe vette a közelítő bicskázást. Talán fűrészt? Nem tudom, mert aludtam.

Megindult köszönet még egyszer mindnyájatoknak, hogy nem felejtettétek el azt, aki végeredményében közétek s hozzátok tartozik, s amit onnan hozott, sohase tagadta meg vagy árulta el. Legalábbis remélem.

Végül egy nagyon nagy kérés. Kérek szépen három példányt, mert errefelé beszerezhetetlen. Méltó és szerető kezeknek szánom.

Igaz szeretettel,

szívből köszönt

Cs.