Önmagában minden jel halottnak tűnik. Mi ad életet?

             A használatban él.

              WITTGENSTEIN: FILOZÓFIAI VIZSGÁLÓDÁSOK, 432.

A XII-es tankönyvben, az Elbeszélő formák játéka című fejezetben szereplő műveknek az olvasása  másfajta olvasói beállítódást és kompetenciákat is igényel, mint az addig kialakítottak. Megszerzésük biztosíthatja a hozzáférést a kiválasztott (valamint az ajánlott és a hozzájuk hasonló) művekhez, ami azért is fontos lenne, mert – mint kortárs szövegek – világtapasztalat és önértés szempontjából ezek az írások állhatnának a legközelebb a mai olvasóhoz. (Gondoljunk például Ottlik Géza, Mészöly Miklós, Nádas Péter, Esterházy Péter, vagy Darvasi László, Garaczi László, Németh Gábor, Kukorelly Endre, Láng Zsolt prózájára.). A korábbi Mikszáth-, Krúdy-, Kosztolányi-szövegek olvasása megalapozta azokat az olvasói kompetenciákat, amelyek itt is nélkülözhetetlenek, és amelyek a kortárs művek olvasásával fejleszthetők tovább. Ezekben nagyobb szerepet kapnak azok a sajátosságok – a beszédszerűség, a nyelvjáték, a különböző nyelvi világok megidézése, a töredékesség –, amelyek lehetetlenné teszik a referenciális olvasást vagy legalábbis folyamatos bizonytalanságot teremtenek a valóságvonatkozásokat illetően. Az olvasónak tehát az areferencialitás vagy a bizonytalanság elfogadására kell beállítódnia ahhoz, hogy megnyíljanak számára ezek a művek, amelyeknek az olvasásában a metaforikus, metonimikus jelentésképzés kompetenciái nem elégségesek.

Az alábbiakban röviden azt az elméleti, szemléleti hátteret vázoljuk, amellyel megragadható ez az irodalmiság, és amelyre egyes művek bevallottan támaszkodnak is. Elsősorban a jellemző nyelvfelfogásra, időtapasztalatra, emberképre figyelünk, amelyek megvilágíthatják azt is, hogy miért értékelődött fel a szövegszerűség a történetszerűséggel szemben, valamint az irónia és az intertextualitás sajátos szerepére.

(Nyelvszemlélet, időtapasztalat, emberkép)

Kulcsár Szabó Ernő szerint a beszédművészetként értett irodalom létmódjának értelmezését meghatározza az, hogy az adott episztémében milyen szerepet tulajdonítanak a nyelvnek: készletnek vagy alakuló valóságnak tekintik-e, a hozzá való viszonyt eszközhasználatként vagy bennelétként értik-e.1

Az eszközjellegű nyelvhasználatban a nyelv referenciális, utaló szerepe kerül előtérbe, a rögzített nyelvi jelentés a nyelvi jelet a világra vonatkoztatja, így maga a nyelv áttetszővé válik. Az erre a nyelvszemléletre épülő irodalom-felfogásban az irodalmi művek alapja, eredete a nyelven kívüli valóság, a jelentésképzésben, az olvasásban is a közvetlen valóságra vonatkoztatás megy végbe. Ennek a felfogásnak az abszolutizálása az irodalom beszédművészet jellegét számolja fel. Végső soron az eszközjellegű nyelvhasználat érvényesül a 20. század realista epikájában vagy a 30-as évek valóságirodalmában, de a legjobb alkotásokban (pl. Móricz regényeiben vagy Illyés Gyula művében, a Puszták népében) megőrződik az irodalom beszédművészet jellege azáltal is, hogy lehetővé teszik a metaforikus olvasást.

A nyelv felértékelődése a romantika újszerű világtapasztalatában gyökerezik, ahhoz a kulturális fordulathoz kapcsolódik, amelyben az egyediségnek és az időbeliségnek van meghatározó szerepe az addig általánosan elfogadott egyetemes és időtlen nyelvfelfogáshoz és emberképhez képest. A német tudós, Alexander von Humboldt nyelvszemléletében az időtlen, homogén nyelv eszményét a mozgásban levő, teremtő nyelv (energeia) és a nyelvi viszonylagosság gondolata váltja fel. Ezek a felismerések – főként a 20. század folyamán – olyan nyelvfilozófiai és irodalmi konzekvenciákat vonnak maguk után, amelyek egymással párhuzamosan bontakoznak ki.

A modernség különböző szakaszaiban a nyelv felértékelődése más-más viszonyulást jelentett a nyelvhez. A klasszikus vagy esztéta modernségben összefüggésben áll azzal a törekvéssel, hogy a műalkotás a világ töredezettségével szemben belső összefüggései által teremtse meg a teljességet, amely fölött az alkotó rendelkezik mint a megteremtett világ középpontja. A jelentések forrása tehát maga az alkotó, aki a nyelvet újszerű, nem kész, nem konvencionális jelentésekre kényszeríti. A kései modernségben viszont a nyelv radikális felértékelése összefügg azzal a felismeréssel, hogy a megértés nyelvi természetű, valamint annak a belátásával, hogy a nyelv, a szubjektum és a megértés időben létezik és történik.

A kései modernség „a nyelv társalkotói szerepét határozottan a neki való diszkurzív-dialogikus megfelelés interszubjektív formájára vezette vissza. A nyelv általi megelőzöttség tapasztalata ezért itt mindenekelőtt abban mutatkozik meg, hogy a magát nyelvként – nyelvi létmódjában – megszólaltató nyelvvel folytatott interakció eredménye olyan jelentésképződés lesz, amelyben (…) nem egyedül szerzői intenciók jutnak érvényre. A műalkotás beszéde tehát nem egyetlen eredetre vezethető vissza, s mint ilyen sem egyedül az alkotói kompetenciák, sem pusztán a megszólaló nyelvi-irodalmi tradíció beszédeként nem értelmezhető. Abban viszont továbbra is fenntartotta a modernség folytonosságát, hogy a nyelvnek ebben az interszubjektív együtt-alkotó képességében a nyelviség hermetikus horizontját őrizte meg. Szemléletmódját tehát továbbra is meghatározta a köznyelv és az irodalmi nyelv oppozíciója. Következésképp a késő modernség poétikája nemcsak ebben a strukturális oppozícióban keletkezett, hanem ebben is maradt fogva.”2

Mindez párhuzamos azzal a heideggeri fordulattal, amelynek eredményeként a nyelv történetisége is kapcsolatba kerül a létező újraértett időbeliségével. Ennek megfelelően változik az emberkép is: „A nyelviség és az emberkép időbeliségének közös eredete jól követhetően tárul fel a későmodern episztémé új antropológai tapasztalatában. Mert ahogyan Rilkénél sem, ugyanúgy Heidegger humanizmus-levelében sem »az« – abszolút és időindex nélküli – emberről esik szó, mint ahogyan a Boas és Sapir nyomán kibontakozó nyelvszemlélet is feladja »a« nyelv időtlen értelmezésének terminológiáját.”3

A szakirodalom a posztmodern nyelvi fordulatot a logoszmítosz egészelvűségétől való eloldódásnak tekinti, a műalkotás alapjának pedig a nyelv összjátékát. A modernséget lezáró nyelvi fordulat horizontjában „az aktuális szöveget tehát nem a valóság – s intencionális értelemben még csak nem is az autonóm szerzői kompetencia – előzi meg, hanem más szövegek.”4

Esterházy Péter alkotói gyakorlatában például a nyelvi megelőzöttség egyfajta „poliglott” nyelvi valóság formájában jut érvényre. Természetesen nem (csak) az anyanyelv és más nyelvek viszonylataként, hanem az anyanyelvben megnyilatkozó nyelvi világok sokféleségében. A szociolektusok és a nyelvi regiszterek (köznyelviség, réteg- és csoportnyelvek, frazémák, szólások, toposzok, irodalmi citátumok, nyelvjátékok stb.) feszültségéből születik a szöveg hatása.

(Történetszerűség, szövegszerűség)

A nyelvi világok különbözőségében a világok osztottsága jelenik meg, vagyis az, hogy az egységes valóságkép lehetetlen, mert minden tudás vagy megértés viszonylagos, így az egységes történettel való világértelmezés is problematikussá válik. Kulcsár Szabó Ernő a történetszerű értelmezésbe vetett bizalom megrendülését és a krónikás történetmondás modelljének felbomlását a világok osztottságának a tapasztalatával hozza összefüggésbe. „A nyelvi repartíció, a »ki-jelentések szóródása« és megoszlása a modern regényben a világok osztottságának tapasztalata, a beszédhorizont dialogikus kettőződése és az epikai hős kérdéses identitása nyomán kezdte megtörni az osztatlan narratíva uralmát.”5 Nagyfokú feszültség figyelhető meg „az elbeszélt történet világának nyelvi diszperzitása és a folyamatosságra törekvő elbeszélés egységteremtő gesztusai között. Az idő- és térdimenziók megszakítottsága akkora teret ad a variabilitásnak, hogy annak sokrétűségével szemközt a narratív történetmondás is új elbeszélő-magatartásokhoz kénytelen folyamodni. Aminek az lesz az eredménye, hogy az elbeszélő immár történetmondóként sem kerülheti el a diszkurzív nyelv használatát.”6 A kései modernség epikájában a reflektált elbeszélés, az öntükröző alakzatok a történetmondás viszonylagosságát érzékeltetik. Például a magyar modernség klasszikusaihoz képest már a kései Kosztolányi szövegei is szokatlanul nyitott értelmezésre szólítanak fel. Míg a megformált művészi szó uralma Babitsnál döntően az üzenetszerű jelentés megnyilvánító értékein alapul, Kosztolányinál inkább az értelmezhetőséghez társulnak értékindexek: az értelmezhetőség modalitása nála többnyire szemben is áll a jelentés autoritásával. Arra azonban nála is igen nehezen találhatnánk példát, amikor a szöveg önreflexiós horizontja – éppen az „irodalmi” nyelv létének tételezése miatt – szabaddá tenné referenciális és figurális beszéd egybeolvadását vagy közvetlen egymásra vonatkoztatását.7

A posztmodern alkotásokban az eredeti szövegalkotás elvének viszonylagosítása a szerzői identitás megszüntetéséhez vezet. A beszéd igazsága mindig csak meghatározott diskurzusszabályok szerint érvényesítheti önmagát. Mivel minden diskurzusformának csupán teremtett a valósága, a beszéd igazságának nem kell szükségszerűen egy (fiktív státuszú) világegészre vonatkoznia. A posztmodern szövegben nem érvényes többé a „szakrális” (irodalmi) és „profán” (mindennapi) nyelv oppozíciója. A „tisztán” irodalmi nyelv hermetikája ezért törekszik önmaga felszámolására Esterházy bizonyos műveiben. A Termelési regény kódja például úgy van megalkotva, hogy megengedi az „aluldeterminált” narratív helyzetben elhangzó profán szereplői megnyilatkozásoknak akár a szöveg önreflexív kijelentéseként való értelmezését is. A posztmodern irodalom egy másik változatában (pl. Kukorelly Endre prózája) az alulretorizált beszéd poétikailag csak egy profán nyelv együttműködésével és csak annak vezérlő horizontjában engedi meg a „szakrális” (irodalmi) regiszter beépülését a szövegvilágba. Garaczi László írásaiban viszont egy dekonstruktív játékban oldódik fel a „szakrális” és a „profán” nyelv közti oppozíció. Például a mesemondás architextuális nyelvéből a jelölési konvenciókat nem identikusan használja föl, a játék úgy működteti őket, hogy megakadályozza az irodalmi stílusértékek közlésértékké válását.  Azaz lehetetlenné teszi a történetképzést, a szöveg magának a játéknak lesz a színtere.8

(Irónia, intertextualitás)

Mind a kései modern, mind a posztmodern műveknek az olvasásában meghatározó az ironikus viszonyok felismerése, egyféle nyitottság kialakítása az olvasói beállítódásban. Az irónia fogalmáról írott híres tanulmányában9 Paul de Man, az irodalomtudományi dekonstrukció legnagyobb hatású képviselője az irónia meghatározásának a lehetetlenségét állítja. Érvelésében áttekinti az irónia legfontosabb filozófiai (Friedrich Schlegel, Friedrich Solger, Hegel, Kierkegaard, Walter Benjamin, Wayne Booth) és retorikai megközelítéseit. Retorikai szempontból az iróniát a trópusok közé sorolják.10 Northrop Frye szerint az irónia „szavak olyan mintázata, amely elfordul a direkt kijelentéstől vagy annak nyilvánvaló jelentésétől”11 De maga a görög trópus szó azt jelenti, hogy fordulni. Az elfordulás, az elhajlás a szó szerinti és az átvitt jelentés között, az irónia minden hagyományos meghatározásában megtalálható (vö. „egyvalamit érteni, mást mondani”, „gánccsal dicsérni”). Eszerint az irónia a trópusok trópusa lenne, de nem lehet ezt mint fogalmat meghatározni. Emellett az irónia rendelkezik perfor-matív funkcióval is: vigasztal, ígér és felment. Ezek a performatív nyelvi aktusok látszólag kívül esnek a tropologikus nyelvi mezőn. Wayne Booth elkülöníti a stabil iróniát a nem stabil iróniától, ez utóbbiról (amelyet Kierkegaard „abszolút végtelen negativitás”-nak nevez) azt állítja, hogy a végtelenbe vezet. Az irónia megértésének a vágya ezt az ironikus folyamatot kívánja megszakítani azzal, hogy rögzíti a jelentést. De maga az irónia megértése is alá van vetve az iróniának: kérdésessé teszi, hogy lehetséges-e a megértés, ha megszakítjuk az ironikus folyamatot. Ebben áll az irónia „veszélyessége”, különösen a schlegeli irónia felforgató jellege.

Paul de Man a schlegeli irónia értelmezésének és egyben hatástalanításának a következő útjait különbözteti meg: 1. Az irónia esztétikai gyakorlattá vagy művészi eszközzé redukálása (Az irónia lehetővé teszi az író számára, hogy szörnyűségeket állítson, és ugyanakkor játékos esztétikai távolságot teremtsen a szóban forgó dolgoktól. Az irónia ebben az esetben egy átfogó esztétikaelmélet része.); 2. Visszavezetése az én mint reflektív struktúra dialektikájára: az irónia az én megkettőződése, tükörszerű struktúrák az énben, amelyekben az én bizonyos távolságtartással képes szemügyre venni önmagát; 3. Az ironikus mozzanatok vagy szerkezetek beillesztése a történelem dialektikájába (Hegel, Kierkegaard).

Friedrich Schlegel a 668. töredékében az iróniát permanens parabázisként határozza meg, folyamatos megszakításként, a narratív fonal megszakításaként. Ezt a definíciót gondolja tovább de Man: az irónia a trópusok allegóriájának permanens parabázisa. „A trópusok allegóriája saját narratív koherenciával, önálló rendszerszerűséggel rendelkezik, és az irónia ezt a koherenciát, ezt a rendszerszerűséget szakítja meg és bolygatja fel.”12

A posztmodern irodalomban megnő a jelentősége és megváltozik a funkciója a szövegköziségnek (intertextualitásnak): már nemcsak az irodalom létmódjának általános jellemzője, hanem szövegszervező elvvé válik. Ez összefügg a művészet- és irodalom-felfogás átalakulásával: az eredetiség követelményének a helyét az újraírás gyakorlata veszi át, az írás a szövegelőzmények megszólaltatása, viszonyba állítása, végső soron a nyelvi, kulturális hagyomány/ok megkerülhetetlenségének a tudatos, bár nem heroikus vállalása. „[O]lyan befogadási szituáció tárult fel – írja Kulcsár-Szabó Zoltán –, amelynek alapvetően más a viszonya az intertextuális jelenségekhez, mint a megelőző korszakoknak (már a szövegfelfogások területén is nagy az eltérés a hagyományhoz képest, s ez igaz a posztmodern irodalomra is, ahol egészen más státuszt tulajdonítanak egy szövegnek, mint például a klasszicizmusban, noha ott is kulcsszerepe volt az idézéstechnikáknak). (…) [A] szövegek befogadásának egyik problémájává éppen e szövegek egymáshoz való viszonya vált.”13

Kulcsár Szabó Ernő szerint: „A posztmodern idézésmód újszerűségét többnyire azzal szokás elutasítani, hogy már a századvég (sőt, korábban Laurence Sterne) is alkalmazta ezt az eljárást, azaz, a jelöletlen idézetek nem a tradíciótörés, hanem éppenséggel a klasszikus modernséghez való posztmodern »visszatérés« bizonyítékai. Itt azonban azt az – egyébként általában mellőzött – tényt kell döntőnek tekintenünk, hogy a klasszikus modernség az idézet révén valamilyen, az adott műtől függetlenül létező szöveggel teremt kapcsolatot. A posztmodernségben viszont az ilyen kapcsolatteremtés elvileg lehetetlen, hiszen a posztmodern szöveg mint jelentés nélküli jelek láncolata nem tart igényt efféle vonatkoztathatóságra. A klasszikus modernséggel ellentétben ugyanis a posztmodern irodalom a nyelven, a művészeten kívüli jelentésimpulzusok olyan átvételét is elutasítja, amely például az avantgárd kollázs-technikájában még megengedhető: a művön kívüli világ, a valóság ott a deszemiotizált szöveg »részeként« jelenik meg – a maga eredeti, módosítatlan, át nem formált alakjában műbe emelt realitás »idézetté« válik. A klasszikus modernség idézésmódja olyan – irodalmi szövegek közti – metadiskurzust teremt, amely mintegy az elsődleges jelentések »fölött« jön létre; míg a posztmodernben – az előbbiek következtében – csupán metadiskurzusok lehetségesek: ezek foglalják el a primér diskurzusok helyét. Mivel ez az irányzat kiiktatta a nyelven kívüli vonatkoztathatóságot, a korábbi metadiskurzus-szerepet betöltő idézetek elsődleges esztétikai jelentések hordozóivá válnak.”14

Umberto Eco Az intertextuális irónia és az olvasat szintjei című írásában azokra az eljárásokra reflektál, amelyeket a kritikusok egy része az ő regényeiben a posztmodern írásmód jellegzetességeinek tart, a metanarrativitásra, a dialogizmusra (abban a bahtyini értelemben, hogy a szövegek egymással beszélgetnek), a kettős kódolásra, az intertextuális iróniára. Eco szerint akkor beszélünk metanarrativitásról, „amikor a szöveg önmagára vagy önmaga természetére reflektál, illetve amikor megszólal a szerző, és ő reflektál a saját maga által elmondottakra, sőt esetleg az olvasót is egyetértésre buzdítja; ez a jelenség pedig jóval régebbi, mint a posztmodern.”15 Az intertextuális iróniáról pedig megállapítja, hogy „technikai” szempontból nem is irónia, ha az irónia hagyományos meghatározásához viszonyítjuk. „Irónia az, amikor nem az igazságnak, hanem annak az ellenkezőjét mondjuk, amiről feltételezzük, hogy a megszólított igaznak hiszi. (…) Ha a megszólított nem tud a játékról, az irónia puszta hazugság marad.”16 Az inter-textuális irónia érzékelése ugyanis az olvasó elváráshorizontjától, előzetes tudásától, szövegemlékezetétől függ. Az intertextuális értelemtöbblet nem egy zárt összefüggésrendszer felismeréséből adódik, mert „horizontális, labirintusszerű, rizomatikus és végtelen, szövegről szövegre halad – hisz nincs más ígéret, csak az intertextualitás állandó moraja.”17

A nyitott jelentésszerkezet megteremtésében tehát meghatározó a szerepe a játéknak és az iróniának, amelyek fokozottabb olvasói aktivitást igényelnek, rugalmasságot, így az olvasó a szó szoros értelmében társszerzővé válhat. Ezeknek a kompetenciáknak a birtokában az olvasó a kortárs szövegek felől olvassa újra és érti az irodalmi hagyományt. Mondhatni alkotja meg kulturális identitását.

A tankönyvben szereplő Ajánló természeténél fogva nyitott. Az alábbi szerzőkre azért hívjuk fel (részben ismételten) a figyelmet, hogy további lehetőségeket kínáljunk az olvasásra.

Garaczi László, Háy János, Karácsony Benő, Kukorelly Endre, Márton László, Németh Gábor, Láng Zsolt, Orbán János Dénes, Parti Nagy Lajos; Paul Auster, Thomas Bernhard, Italo Calvino, Umberto Eco, Cristoph Ransmayr, José Saramago, Virginia Woolf

Alapvető könyvészet
 a tárgyalt tankönyvfejezethez

(Az elbeszélő művek olvasása 1. végén megadott könyvészeti lista kiegészítése)

De Man, Paul: Az irónia fogalmáról. Fordította: Katona Gábor. In: Esztétikai ideológia. Janus/Osiris, Bp., 2000.

Eco, Umberto: La Mancha és Bábel között. Irodalomról. Európa Könyvkiadó, Bp., 2004.

Jauss, Hans Robert: Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika. Osiris Kiadó, Bp., 1997.

Kulcsár Szabó Ernő: Törvény és szabály között. Az elbeszélés mint nyelvi-poétikai magatartás a harmincas évek regényeiben. In: „Szintézis nélküli évek”. Nyelv, elbeszélés és világkép a harmincas évek epikájában. Szerk. Kabdebó Lóránt és Kulcsár Szabó Ernő. Janus Pannonius Egyetemi Kiadó, Pécs, 1993.

Kulcsár Szabó Ernő: Esterházy Péter. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1996.

Kulcsár Szabó Ernő: Irodalom és hermeneutika. Akadémiai Kiadó, Bp., 2000.

Manguel, Alberto: Az olvasás története. Park Könyvkiadó, Bp., 1998.

Szegedy-Maszák Mihály: Ottlik Géza. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1994.

JEGYZETEK

  1. Vö. Kulcsár Szabó Ernő: A nyelv mint alkotótárs (Nyelviség és esztétikai tapasztalat újabb irodalmunkban). In: Irodalom és hermeneutika. Akadémiai Kiadó. Bp., 2000.

  2. I. m. 127.

  3. I. m. 126.

  4. I. m. 120.

  5. Kulcsár Szabó Ernő: Törvény és szabály között. Az elbeszélés mint nyelvi-poétikai magatartás a harmincas évek regényeiben. In: „Szintézis nélküli évek”. Nyelv, elbeszélés és világkép a harmincas évek epikájában. Szerk. Kabdebó Lóránt és Kulcsár Szabó Ernő. Janus Pannonius Egyetemi Kiadó, Pécs, 1993. 69.

  6. I. m. 69.

  7. Vö. Kulcsár Szabó Ernő: A nyelv mint alkotótárs. 130.

 8. Vö. i. m. 131–133.

  9. In: Esztétikai ideológia. Janus/Osiris, Budapest, 2000.

10. A magyar retorikai kézikönyv az iróniát a szemantikai alakzatok közé sorolja, amelyek az immutatióhoz tartoznak, s mint ilyenek, egy szót, kifejezést egy másik szóval, kifejezéssel helyettesítenek, s a helyettesítés jellege, minősége határozza meg az alakzat (itt többnyire trópus) fajtáját. „Mint alakzatnak Szókratész óta az az alapjelentése, hogy mást mondunk, mint amit gondolunk; leggyakrabban az ellenkezőjét gondoljuk annak, amit mondunk, és akkor használjuk, ha az igazat, a valóságnak megfelelőt nem mondhatjuk ki, vagy nem akarjuk kimondani. Többnyire feddés dicséret formájában vagy ennek ellenkezője. Az irónia gyakran más alakzatokkal együtt, azokkal összefonódva jelentkezik. Ilyenek az ambiguitas és a hiperbola. Egyetlen szóban kifejezett irónia is képes az egész mondatot, mondatösszefüggést is átszínezni, s akkor gondolatalakzattá alakul. Különös esete az önirónia.” (Szabó G. Zoltán-Szörényi László: Kis magyar retorika. Bevezetés az irodalmi retorikába. Helikon Kiadó, Bp., 1997. 143.)

11. Northop Frye: A kritika anatómiája. Helikon Kiadó, Bp., 1998.

12. I. m. 196–197.

13. Kulcsár-Szabó Zoltán: Intertextualitás: létmód és/vagy funkció? Irodalomtörténet 1995/4. 499.

14. Kulcsár Szabó Ernő: Az irodalmi modernség integratív történeti értelmezhetősége. In: Uő: Irodalom és hermeneutika. Akadémiai Kiadó, Bp., 2000. 94.

15. Umberto Eco: La Mancha és Bábel között. Irodalomról. Európa Könyvkiadó, Bp., 2004. 318.

16. I. m. 349.

17. I. m. 351.