Gondolatok a Felszabadulási kiállításokkal kapcsolatos kutatási témámhoz

Mit kutatni és miért?

Kutatásomban fényt szeretnék deríteni Magyarországon a szocializmus ideje alatt folytatott kiállítási tevékenységre, különösen a felszabadulási kiállítások szerepére. A felszabadulás évfordulóján, április 4. körül, rendszeres jelleggel rendeztek kiállításokat múzeumokban, művelődési házakban és üzemekben, s ilyenkor a kapitalizmus és a német megszállás rabsága alól való „felszabadulásról” emlékeztek meg. Érdeklődésem központjában az áll, hogy milyen kulturális örökséget, kulturális emlékezetet próbáltak meg teremteni. Kutatásom mindenekelőtt a hatalom és a kultúra, illetve az identitás viszonyának vizsgálataként fogható fel. A hatalom olyan értelemben, hogy a múzeum úgy manifesztálja a kollektív emlékezet egységeként és kirakataként a hatalmat, hogy válogatja azt, amit érdemes megőrizni és kiállítani. Másrészt a hatalom feszültségei kapcsolódnak a hivatalos ideológia tudatformálási törekvéseihez és a jelentések kontrollálásához.

Ez lenne tehát a feladat. De hogy a csodában jutottam ehhez a témához? Egyrészt az aktualitása miatt. A múlt értelmezése egy folyamat, amely mindenképpen összemosódik a hatalom és politikai törekvések kérdéseivel. Ami Magyarországon különösen szembetűnő, hogy a kulturális örökség egyes részei – például múzeumi gyűjtemények, mint a Terror Háza esetében – nagy mértékben átpolitizálódnak. Kutatásom témájának számos kapcsolódási pontja van a Magyarországon jelenleg is folyó társadalmi vitákhoz. Egyfelől, a kutatás a „múltat be kell vallani” –féle diskurzus része (akaratlanul is!), amely az előző rezsim „átvilágítását” használja módszereként. De sokkal fontosabb lenne „rávilágítani” mint „átvilágítani” – inkább (részleges és töredékekből álló) megértésre törekedni, mint valaminek a leleplezésére.

Az aktualitáson túl az érdeklődésem magja múzeumelméleti. A doktori disszertációm csírái rejlenek egy korábbi szemináriumi munkámban: a múzeumok népművelési törekvéseiről a szocializmusban; mikor is az anyaggyűjtés során gyakran találkoztam a felszabadulási kiállítások fogalmával. Egy különös „küldetést” kaptam azonban akkor, amikor rábukkantam egy hatvanas évekbeli múzeumi folyóiratban egy kiállítás megnyitóbeszédére, amelyben arról volt szó, hogy a szocializmusba való áttérés egy új rendszerbe helyezte a tárgyakat, az anyagi kultúrát is. Úgy éreztem, ez a mondat sokkal többet jelentett, mint aminek először tűnt. Tulajdonképpen továbbra is ennek a mondatnak próbálok utánajárni – igyekszem többet tudni a tárgyak és az általuk hordozott emlékezet átrendezéséről, amely az előző rezsim ideje alatt ment végbe.

Ideiglenes kiállítás kontra maradandó emlék:
minek kutatni az ideiglenest?

Maga a kiállítási típus is problémát jelenthet a kutató szamára, hiszen az állandó kiállításokkal szemben az ideiglenes kiállítások – amelyeket gyakran valami évforduló kapcsán készítettek és amelyek közül a felszabadulási kiállítások egy kíváló példa – rövid határidővel és szűkös költségvetéssel készültek. Továbbá – és nagyrészt az előzőkből fakadóan – ezek a kiállítások nem voltak kellőképpen dokumentálva, legalábbis az évtizedekkel később történő kutatás szempontjából. Azt is mondhatnánk, hogy általában az ideiglenes kiállítás nem annyira „tartalmas” és izgalmas, emellett szerényebb technikai és esztétikai megoldásokkal bír – sok esetben bizonyára így is volt. Én azonban azt szeretném bizonyítani kutatásommal, hogy a felszabadulási kiállítások ideiglenes jellegüktől eltekintve is „komoly műveletek” voltak – különösen a 70-es, 80-as években, amelyeknek az összeállításáért nagy erőfeszítéseket vállaltak.

Értelmezhetjük úgy is, hogy a felszabadulási kiállításokat a szocializmusba való áttérésként ünnepelték, amelyek feladata az volt, hogy emlékeztessenek arra, hogy a szocializmusba való áttérés helyes döntés volt, és továbbra is jó úton halad az ország és a népe. Így a kiállítások egyik alapfeladata az volt, hogy legitimizálják a közelmúltról és a jelenről alkotott képet. A nagyobb kiállításokat általában ötévente rendezték, amelyek rendszeres keresztmetszetet adtak egyrészt arról, hogy a hatalom szempontjából hogyan jelenítődik meg a közelmúlt, a jelen és a jövő története (a politikai-társadalmi reprezentációk átalakulása), másrészt a történeti muzeológia helyzetét tükrözik, állást foglalnak a szakmai vitákban. Továbbá ezek a kiállítások jó alapul szolgálnak a kutatásokhoz, mivel tematikailag annyira leszűkítettek, fókuszáltak – s a kiállítások anyagában minden 1945-tel kezdődött. Másképpen szólva, ezekből a kiállításokból kirajzolódik a magyar társadalom egyfajta korképe, ami érdekes módon éppen attól olyan hiteles, hogy csak bizonyos eszmei-politikai/ideológiai kereteken belül mozoghatott. Tehát ezek a kiállítások nem mások, mint a hatalom által kialakított (vagy legalábbis jóváhagyott) elbeszélések a közelmúltról és a jelenről.

A forrásanyag forrásánál: leltári munka

A kutatási anyagom legfőképp az országos múzeumokban központilag rendezett kiállítások forgatókönyvei, illetve egyéb kiállításokkal kapcsolatos leltári anyag: vendégkönyvek, megnyitó-beszédek, fényképek, plakátok, sajtóanyag. Emellett a korabeli múzeumi folyóiratokban (pl. Múzeumi Híradó, Múzeumi Közlemények) megjelent kiállításokról szóló cikkeket használom, háttéranyagként viszont a különböző pártszervek által kiadott kultúrpolitikai jelentések, irányelvek, célkitűzések (pl. a múzeumügyre vonatkozó ötéves tervek) szolgálnak. Ezen túl használom a korabeli napilapokat (Népszabadság, Népszava) is az ünnepek tágabb (és látványosabb) társadalmi kontextusának kiderítésére. Ez mind természetesen sok és hosszadalmas leltári munkát igényel. Nyáron adódott lehetőségem arra, hogy több mint két hónapig gyűjtsek anyagot a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Adattárában, illetve a Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattárában. Több mint 1500 oldalnyi anyag gyűlt össze, de több mindennel gazdagodtam: emberi kapcsolatokkal, őszinte érdeklődéssel a munkám iránt a múzeológusok részéről, izgalmas történetekkel a kulisszák mögül. Még egyszer bebizonyosodott, hogy a múzeumba mindig a hátsó ajtón (vagy portán) a legérdemesebb belépni!

Maradandó emlékké?

Meglehet, hogy a felszabadulási kiállítások csak egy mellékszál a magyar muzeológia történetében – csupán egy kuriózum. Például sokan gondolják úgy, hogy a május elsejével kapcsolatos „felhajtás” sokkal jelentősebb volt a felszabadulás megünneplésénél. A múzeumok felől nézve viszont másképpen fest a dolog. A felszabadulási kiállításokat érintő korabeli diskurzus mennyisége is utal arra, hogy az április negyedike körül zajló tevékenység egy jóval tágabb és összetettebb jelentésháló része, amely magában foglalja a legújabbkori muzeológia elméleti vitáinak nagy részét, másrészt a történelemírás korra vonatkozó kérdéseit is. Egy kérdés marad: hogyan válnak a tárgyak eszmékké és az eszmék tárgyakká? A kutatásomban ezekre a tágabb összefüggésekre is igyekszem rámutatni, amelyen keresztül – reményeim szerint – valamelyest érthetőbbé válik a magyar történelmi muzeológia egyik korszaka.