Beszélgetés Dávid Gyulával 1956-ról, börtönről, kiadóról,
családról és általában mindenről

Kivételes emberrel beszélgetek. Olyan emberrel, aki a sors minden csapását humorral viselte, lelkileg meggazdagodva került ki belőlük; olyan emberrel, akinek önzetlenségéről, irodalomtörténészi és szerkesztői hozzáértéséről, mozgékonyságáról anekdoták szólnak; olyan emberrel, aki idős korára sem lett sem mogorva, sem korlátolt; olyan emberrel végül, akivel jómagam is szívesen dolgozom, holott főnököm. Úgy kérdezek, mint egy tanítvány a mesterétől, pedig szorosabb értelemben véve nem volt mesterem, és én nem voltam a tanítványa – belőle hiányzik az ehhez szükséges céltudatosság, formálni vágyás, belőlem pedig talán az alázat.

Amikor László Ferenccel készítettem egy interjút a Krónika számára, arra a kérdésemre, hogy honnan származik az önzetlensége és a tenni vágyása (hiszen tudjuk: évtizedeken át ingázott Bukarestbe tanítani, most Kolozsváron teszi ezt, Mozart-fesztivált szervez stb.), azt válaszolta, hogy az édesapjától, László Dezsőtől tanulta, nála látta. Dávid Gyula is így van ezzel?

Édesapám és László Ferenc édesapja egy időben jártak a kilencszázhúszas évek elején a kolozsvári református teológiára, s már diákkorukban a később „a Hetek” néven ismert csoporthoz tartoztak. Babos Sándor, a későbbi mandzsúriai misszionárius, Borbáth Dániel és Horváth Jenő leendő teológiai professzorok, Bedő Béla szászvárosi és Bencze József zaláni lelkész tartoztak ebbe a baráti közösségbe. Össze is jártak, de főképp sűrűn leveleztek – hivatásukhoz és munkájukhoz kapcsolódó, és persze családi dolgokról. Amikor 1957–58-ban Dezső bácsival együtt voltam a börtönben, szinte apa-fiú viszony alakult ki közöttünk. Az ő baráti kapcsolatuk különben halálukig kitartott.

A két család között tehát létezik egyfajta lelki rokonság, én mégis azt hiszem, hogy az önzetlenség, a tenni vágyás az ő nemzedékük közös vonása. Aki akkor, a kisebbségi sors első évtizedében került egyetemre, az érezte, számos olyan közösségi elvárásnak kell megfelelnie, amelyek csupán tágabb értelemben tartoznak az ő feladatköréhez, de amelyek mellé oda kell állni ahhoz, hogy az akkori erdélyi magyar élet valahogy kialakuljon. Ennek a típusú hozzáállásnak megtestesülése volt az Erdélyi Fiatalok című folyóirat, amelynek László Dezső főszerkesztője és spiritus rectora is volt.

A második világháború elvonultával mi is így álltunk hozzá az élethez, de inkább a helyzet, mint a családi örökség következményeként. Mi magunk is úgy éreztük, „meg kell fognunk a munka végét”, sok és sokféle feladatot el kell végeznünk: fenekestül felfordult a világ, és úgy tűnt, akkor lesz itt valami, akkor építhetjük fel azt, ami összeomlott, ha semmitől nem húzódunk félre. Ha visszagondolok arra, mi mindent csinált végig a mi nemzedékünk (a „huszonnyolcasok”, de nemcsak ők), akkor is erre a gondolatra jutok: egy történelmi kihívásnak kellett megfelelnünk. Ennek következtében persze sok olyan dologba is beleugrottunk, amelyekből aztán más sült ki, mint amit elképzeltünk. Mint például magából a szocializmusból is.

Mennyiben befolyásolta vagy alakította ezt a szellemiséget általában és a Dávid Gyuláét különösen a Móricz Zsigmond Kollégium?

Döntően. A közösségi nevelés mint eszmény és mint konkrét program a két háború közötti magyar nevelés történetében az Eötvös kollégiumban öltött testet először. Ez az „elitnevelő” közösség volt az előzménye szerintem az 1945 utáni magyarországi „népi kollégiumi” mozgalomnak, amely aztán „átjött” Erdélybe is. A népi kollégiumrendszer Magyarországon kiterjedt hálózatot alkotott, nálunk viszont csupán a kolozsvári Móricz Kollégium jött létre, meg ennek a hajtásaként 1947-ben a József Attila Kollégium (tulajdonképpen egy bentlakás a Kőkert utcában), illetve a középiskolás Budai Nagy Antal Kollégium, és Marosvásárhelyen a szintén középiskolás Tolnai Lajos Kollégium. Mindezeknek egyszerre vetett véget az iskolarendszer 1948-as államosítása.

A Móricz Kollégium viszont egyáltalán nem csupán bentlakás volt, hanem egy olyan együttes, ahol mi, fiatalok, összeforrott közösséget alkottunk, ahová az idősebbek, az erdélyi magyar közélet háború utáni vezető személyiségei rendszeresen bejártak előadásokat tartani, vitafórumokon részt venni. Szabédi Lászlót említeném közülük, meg László Gyulát, aztán Balogh Edgárt, Jordáky Lajost, Venczel Józsefet – hogy jellemezzem azt a sokféle világnézeti hatást, amely bennünket, vidékről (az én esetemben Udvarhelyről) felkerült fiatalokat ért 1947–48-ban. A Kollégium pártolói között sok baloldali lévén, no meg azért, mert magának a kollégiumnak a szellemét is inkább baloldaliként jellemezhetjük, én nem tapasztaltam azt a hátrányos megkülönböztetést, amelyet más „egészségtelen származásúak” már akkor a bőrükön éreztek – holott én, mint már említettem, papfiú vagyok. Az előttem lévő évjáratokból sokan a Kommunista Pártnak is tagjai voltak. Mire én kollégista lettem, már megkezdődött a párt „tisztogatása” – sokakat közülük mindenféle valós vagy erőltetett váddal ki is zártak – a mi belépésünket már nem is erőltették. Az az egy év azonban, amíg én „móriczos” voltam, egyetemi éveim alatt végig egyfajta védettséget jelentett.

Egész életpályáján érezhető az az elhivatottság, melyre az előbb rákérdeztem. Rövid ideig az egyetemen tanított („közbejött” a börtön), aztán pedig a Kriterion szerkesztőjeként mások könyvein dolgozott. Érez ebben valami jelképességet? Az élet véletlenjeinek sora volt ez, vagy a Dávid Gyula sorsa?

Talán mindkettő. Negyedéves voltam, amikor Földes László bevitt az egykori Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó kolozsvári szerkesztőségébe, három évig dolgoztam ebben a fiatal, baráti légkörű csoportban, majd ösztöndíjas aspiráns lettem, s belefogtam az irodalomtörténeti kutatásba, amely számomra a mai napig is a legkedvesebb. Ennek a három éves aspirantúra után vége szakadt, tanársegédi kinevezést kaptam Jancsó Elemér mellé a magyar irodalomtörténeti tanszékre, s következett egy félévi tanítás, aztán a hét év börtön, amely olyan mértékben fordította ki, borította fel a pályámat, hogy az irodalomtörténészi, könyvtárazó, levéltárazó életformához soha nem találtam vissza. Illetve csak rövid időre és egészen más körülmények között: szabadulásom után, 1965 és 1969 között szabadúszó voltam, cikkdíjakból éltem, és akkor ismét járhattam a könyvtárakat, hiszen a vállalt – elég nagy részben román irodalmi tárgyú – írásaimhoz feltétlenül kutatnom kellett. Utána azonban a Kriterionhoz kerültem, és a szerkesztői munkára tevődött át a hangsúly. Részben valamiféle rekompenzációként, részben önmegnyugtatásként úgy alakult, hogy a mások kéziratainak kiadói gondozása vitte el időm és energiáim legnagyobb részét. Ezek között is akadt filológiai jellegű munka, például a Kemény Zsigmond Társaság, vagy az Erdélyi Helikon Marosi Ildikó-szerkesztette két „levelesládája”, Gaál Gábor, Kuncz Aladár levelezése, a Romániai Magyar Írók sorozat jó néhány kötete. Így aztán, valamiféle önmegnyugtatásként azt mondtam magamban: több haszna van annak, ha ezeket a köteteket „feldajkálom”, mintha a saját köteteim számát szaporítanám. Persze, mindig azzal a reménnyel rágtam át magam ezeken a kásahegyeken, hogy egyszer csak kiérek a túloldalra, és akkor nekiülhetek annak, ami igazán az én témám lehet. Ez azonban a mai napig se következett be. Amit a hetvenes évek vége óta sikerült tető alá hoznom, ahhoz vagy a kiadótól, vagy magamtól és a családtól loptam el az időt.

Az adósságaim persze még meglehetősen nagyok: be kellene fejezni például a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon ötödik kötetének szerkesztését, amihez normális körülmények között egy félévre lenne szükség, tető alá kellene hoznom a Reményik-kiadást (amelyből az Összes versek után nyomdában van a Pásztortűz egykori vezetőjének irodalmi tárgyú esszéit, kritikáit, vitacikkeit tartalmazó kötet). Új feladat az 1956-os magyar forradalom 50. évfordulójára elindított erdélyi politikai üldözöttek életrajzi adattára, amelyen – az Erdélyi Múzeum-Egyesület égisze alatt – egy egész munkaközösség dolgozik, és amelynek jövőre muszáj megjelenni. Aztán ott van a Kriterion története. Domokos Géza mondta egyszer az Igevár kapcsán, hogy ő csupán a maga részét írta meg, tőlem várja az egész történetet.

Miért mondta ezt? Hiszen mindenkiben csak résztörténetek lehetnek…

Nyilván arra gondolt, hogy beásom magam a Kriterion levéltárába, ahol rengeteg olyan dolog van, amely ezeknek a résztörténeteknek a háttere lehetne, s ami ezeket a résztörténeteket belefoglalja a nagy egységbe. Egyetlen példát említenék: én minden esztendőben félretettem a kinyomtatott kiadói terv nekem kiosztott példányát, amelyre menet közben mindig rávezettem a változásokat. Ezek a változások többfélék voltak: olykor a szerzők nem teljesítették a vállalásaikat, de igen gyakran a felsőbb „irányítás” avatkozott közbe: nem hagytak jóvá sok elképzelést, beerőltettek a kihúzottak helyébe más címeket, s maga a kézirat is elakadt a cenzúra különböző bugyraiban, ideiglenesen vagy éppenséggel örökre. Voltaképpen ez a kiadó belső története. Aztán ott van például a Kriterion nyakára küldött 1983-as központi bizottsági brigád, amely majdnem egy évig sakkban tartotta az egész kiadót – ennek az adatolt története is rendkívül érdekes. Vagy egy-egy kötet cenzúrával kapcsolatos története: megjegyzések, szerkesztői trükkök, összekacsintások, kanyarfúrók stb. Mindez nyilván megtalálható a levéltárban, de ez lesz az utolsó, aminek nekiláthatok.

Térjünk vissza a börtönévekhez. Hadd tegyek föl egy meredek kérdést. Mit tanult a börtönben?

Nézze, az ember életében nincs olyan helyzet, amelynek valami pozitív hozadéka ne lenne. A börtön is ezek közé tartozik, bár az ár, amelyet fizetni kell ezért a pozitív hozadékért, kétségtelenül nagy egy kissé. Ha azonban úgy éljük meg, hogy végig kell csinálni, és fel kell dolgozni, akkor kiegyenlítődik a két oldal.

Az első haszna a benn töltött hét esztendőnek, amelyet én feltétlenül éreztem és objektíve is lemérhető, az, hogy ha én 1956-ban megírom a Tolnai Lajosról elkezdett disszertációmat, egy szocreál értelmezés született volna, amelyben az irodalmi mű viszonyok tükrében jelenik meg. Varró János aspiránskollégám Kós Károlyról írta a dolgozatát, és ő végig Kós közéleti harcainak tükröződését, a társadalmi valóságot kereste a művekben. Ez még az 1973-ban megjelent kismonográfiát is meghatározta szemléletileg. Tolnai Lajos életműve szintén alkalmas lett volna egy ilyen jellegű olvasatra. A hatvanas évek közepére azonban a magyar irodalomtudomány kinőtte ezt a gyermekbetegséget, akkor kezdett divatba jönni a szövegközpontú megközelítés, amelynek, mint tudjuk, az a legfontosabb gondolata, hogy a mű világa önmagában teljes, saját törvényei vannak, s nekünk ezekre a törvényekre kell rátalálnunk és megfogalmaznunk őket. Ezzel a nóvummal szembesülve olvastam újra Tolnait hazakerülésem után, és gondoltam át a magam korábbi olvasatát. A disszertáció, amelyet megvédtem és amely 1974-ben megjelent, érzésem szerint mentes az említett gyermekbetegségtől. És ez az örökkévalóság szempontjából feltétlenül pozitívum.

A börtön másik hozadéka szubjektívebb. Fogságom előtt nagyon keveset tudtam a világról, egy jól meghatározott körben, a családom, a barátok, az ismerősök, az egyetemi és kiadói kollégák körében mozogtam. A világ szélesebb köreibe nem volt bejárásom, és ez nem is hiányzott, mert a megszokott életem teljesen kielégített. A börtönben azonban bekerültem egy olyan világba, amely dimenzióit és helyzetét tekintve egyaránt radikálisan különbözött az enyémtől. Hogy egyebet ne említsek: vegyes lakosságú háromszéki szülőfalum gyermekkori „román világa” után megismerkedtem a Mócvidék, a Mezőség, az Avas-vidéke románságával, de az oltyánokkal, a moldvaiakkal is: a legmagasabb végzettségű értelmiségiektől az analfabéta havasi pásztorokig. Sokszor hónapokon át egyedüli magyar voltam a cellában.

Aztán rengeteget okosodtam az emberekhez való viszony és az emberek különbözősége terén. Sok mindenen keresztül kellett menni, olykor rendkívül nehéz helyzeteken. Ilyenkor nagyon fontos, hogy el tudjuk viselni egymást. Persze korántsem volt mindegy, hogy kikkel osztotta meg az ember a nyomorúságát. Én nagy családban nőttem fel: hatan vagyunk testvérek, tehát nem ott kellett megtanulnom közösségben élni vagy alkalmazkodni. De azt kétségtelenül ott értettem meg, hogy mit jelent egy heterogén közösségben élni, hogyan kell elfogadni vagy alakítani a normáit.

Sok mindenről beszélgettünk ott bent, már csak azért is, hogy teljen az idő. Többek között azon is elvitatkoztunk, hogy ha már mindenképpen belőlünk kell kitelnie az „élőhúsbeszolgáltatás”-nak (ahogy egyik, jó humorú sorstársam nevezte), mikor jobb: fiatal-, közép- vagy öregkorban. Akadtak közöttünk olyanok, akiket még gyermekként tartóztattak le, és egy-két évet Ocnele Mari-on, a fiatalkorúak börtönében töltöttek el, s amikor betöltötték a tizennyolcadik évüket, akkor kerültek hozzánk. És voltak hetven-nyolcvan évesek, sőt idősebbek is, tehát minden korosztály képviselői. Természetesen mindenki védte a maga álláspontját, de lényegében akkor sem tudtuk eldönteni, s most sem tudom. Azon az adatlapon, amelynek alapján az említett életrajzi adattárat összeállítjuk, van egy olyan kérdés, hogy „miképpen alakult az élete a szabadulás után?”, és amikor olvasom a válaszokat, akkor látom, hogy nincsen a börtönévek leülésére kedvező életkor. Aki fiatal, úgy érzi, előtte az élet; aki középkorú, annak a kialakult, véglegesnek tűnő élete törik derékba egy pillanat alatt; és nyilván idős korban a legnehezebb elviselni a fogság körülményeit.

Rajtunk, amikor már megkaptuk a magunk éveit – én különben körülbelül a fele útig nem hittem, hogy az egészet leülöm – úgysem múlt semmi. Illetve amikor múlt volna, amikor a kihallgatást vezető kapitány felajánlotta az ítélet közlése után, hogy megrövidíthetem a fogságom idejét, ha bizonyos „érdemeket” igyekszem szerezni, ha „okosan viselkedem”, akkor természetesen nemet mondtam. Csak éppen azzal gyötörtem magam: vajon mit tettem, hogy ilyesmit mernek nekem felajánlani. De aztán elmúlt (egyébként nem én voltam az egyetlen, akinek ilyen ajánlatot tettek). Akinek viszont nem volt ereje nemet mondani, az később nagyon megbánta: egy életen át hordozhatta a sebeket, valamilyen formában egy életen át gyötörte a lelkifurdalás.

Páskándi Géza volt a társa ebben a szenvedéstörténetben. Mennyiben módosult a barátság ott bent?

A barátságunk ott bent alakult ki. Gézát az előtt teljesen felületesen ismertem. Én már nem dolgoztam az Irodalmi Kiadónál, amikor ő egyetemi hallgatóként felkerült Kolozsvárra. Vele, Páll Lajossal és másokkal ott barátkoztam össze. Módosulni tehát nem módosulhatott, de ami kialakult a közös élmények és a közös terhek vállalásának hatására, az életünk végéig megmarad. Mindehhez hozzátartozik, hogy én mindig is tudtam alkalmazkodni azokhoz, akikhez ragaszkodtam. A börtönbeli együttélésnek egyébként is egyik alapelve az, hogy az ember kinézi magának azokat, akikkel semmi szín alatt nem akar érintkezni. Az ellenséges viszonyt is elkerülendő az ilyenekkel a szokásos formulákon („jó reggelt”, „jó estét”, „jó étvágyat”) és néhány semleges szón kívül semmilyen közelebbi nexust nem szabad fenntartani. Gézával és Lajossal nyilván akartam barátkozni, és szabadulásunk után is tartott a barátság. (Néhány évig Géza is dolgozott a Kriterion kolozsvári szerkesztőségében, amikor családot alapított, a szomszédunkban kaptak lakást.) Meg később is, miután Pestre távozott, ahányszor csak tehettem, mindig felkerestem. Páll Lajossal, aki szabadulását követően Korondra húzódott vissza, ugyanígy vagyok. Vele jóval többet voltam együtt, mint Gézával, mert amikor a kolónián kitört a tífuszjárvány s ő is, én is beleestünk, mindkettőnket a konstancai kórházba szállítottak, majd együtt kerültünk egy másik kolóniára, végül pedig vissza, Szamosújvárra s ott is a börtön bútorgyárába. A szomszédos ágyból szabadult; miután én is hazakerültem, ha csak tehetem, beugrom hozzájuk, Korondra.

Különben vannak, akikkel nem ültem, de valamikor összehozott az élet, s akikkel akár évekig nem találkozom, de amikor ismét összefutunk, ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.

Ehhez a folytatáshoz Páskándi vagy Páll Lajos esetében nem járulnak hozzá a benti élmények, például a rizsgyomlálás vagy a tífusz?

Azt hiszem, anélkül is működött volna a barátság. Mert ott van például Fodor Sándor, akivel az Irodalmi Könyvkiadó korszakában, 1951 és 1953 között barátkoztunk össze, vagy ott volt Marosi Péter, vagy Kacsir Mária, vagy Kacsó Jutka, akivel a Kriterionnál dolgoztunk együtt – velük is működik ez az évtizedeket áthidaló baráti kapcsolat. Nem hiszem tehát, hogy a közösen elfogyasztott káposztalevesekkel függne össze a rokonszenv, vagy minőségileg más lenne, mint a többiekkel. Annyi csupán, hogy az a bizonyos „fél szavakból is értjük egymást” az élet nagyobb körére terjed ki, mint az említettekkel.

Ez a történet ’56 holdudvarában játszódott. Mit jelentett ’56 Erdélyben?

’56 tulajdonképpen egy korábban, ’52-ben vagy ’53-ban elkezdődött folyamat magaslati pontja. Az ötvenes évek derekára egyértelművé vált, hogy a szocializmusnak a hozadékában rengeteg olyan negatívum rejlik, amit korrigálni kellene. Én és a nemzedékem tagjai ugyanis nem gondolkodhattunk egy másik társadalmi rendszerben, csak a meglévőnek a „kijavításán”. Ma már tudom, hogy a negatívumok közelebb állnak a rendszer lényegéhez, s éppenséggel a pozitívumok mennek kivételszámba. Az igazi cél ugyanis nem az volt, hogy egy szociálisan igazságosabb világot hozzanak létre, hanem kizárólag az, hogy ezekkel a szépen hangzó jelszavakkal egy birodalom világhatalomra törjön. Ezt akkor, a negyvenes évek végén én sem láttam át, hittem abban, hogy a társadalmi igazságosságot, az emberek és népek közötti egyenlőséget, testvériséget hirdető eszmék valóra váltása „megéri” azt a szenvedést, amit emberkategóriákra hoz. Közben a világ kettéosztottsága is a legvalóságosabb realitás volt, ha szabad így mondanom, és nem is álmodtuk, hogy ezen bárki is változtatni tudna. A már 1953-ban, ’54-ben megfogalmazódó követelések egytől egyig arra irányultak, hogy azokat a negatívumokat, amelyek a rendszeren belül jelentkeztek, valamiképpen korrigálják. De minél közelebb kerültünk ’56-hoz, annál nyilvánvalóbbakká váltak a rendszer szervi hibái, és annál inkább radikalizálódtak a követelések – Magyarországon. S ha bátortalanabbul, de nálunk is hangot kapott egy s más.

Október 23-a után aztán nap mint nap radikalizálódott a hangulat: Nagy Imre is, aki, amikor először szólt az Országház erkélyéről, az ominózus „elvtársak!” megszólítással kezdte, hogy végül a kötelet is vállalja a Forradalom igazságáért. A többpártrendszer vállalása, a szovjet csapatok kivonásának követelése, Magyarország semlegességének, a Varsói Szerződésből való kilépésnek a kinyilvánítása mind egy-egy lépés volt a bitófa alá vezető úton. A mi számunkra ’56 azt jelentette, hogy magunkévá tettük ezt a „szomszédos szellemiséget”.

Én ’56 szeptemberében disszertációmhoz anyagot gyűjteni kint jártam Magyar-országon, és jártam is a Széchényi Könyvtárat meg az Akadémia Könyvtárát, kézirattárát, de azért megfordultam másfelé is, olyan helyeken, ahol már a hangulat forrott, ahol nyíltan beszéltek az emberek. És ott teljes mértékben szembesültem azzal a hangulattal, amely a forradalomhoz vezetett. A Rajk László temetése előtti napon indultam haza, és akkor már érezni lehetett a robbanás előszelét. Egyrészt tehát betekinthettem abba, ami készül, másrészt pedig elfogadhattam és azonosulhattam néhány olyan dologgal, ami később a forradalom lényegét jelentette. Október 23-án én világosan tudtam, hogy ami odaát történik, az nem „ellenforradalom”, nem „kapitalista restauráció”, nem „fehérterror”, hanem ennek a folyamatnak a betetőzése. És hogy a magyarság most végre radikálisan szembenéz egyrészt a nemzeti függetlenséggel, amellyel sok minden összefüggött, másrészt a szociális problémákkal, amelyek az elnyomásból származtak. Nyilvánvaló, hogy itt Erdélyben másként élte meg ’56-ot az, akit osztályellenségként még az ötvenes évek első felében a Duna-csatornához vittek, megint másként a vagyonosabb rétegek, vagy azok az értelmiségiek, akik nem tudtak integrálódni a népi demokratikus érába. Mindezeknek az elvárásai és követelései is különböztek, de abban mindenki egyetértett, hogy forradalom tört ki, és ennek mindenki hangot is adott a maga színvonalán. Volt, aki a második deci után elküldte melegebb égtájakra, esetleg meg is verte a néptanácsi elnököt vagy a párttitkárt, de volt, aki röpcédulákon próbált szembeszállni a forradalomról hivatalosan terjesztett hazugsággal, voltak, akik nekiindultak a határnak, segíteni a forradalmat, ott voltak a diák-követelések megfogalmazói, s ott voltak az egész erdélyi kérdést, a magyar–román viszonyt gyökeresen újragondoló egyetemes rendezési tervek megalkotói – majd megszenvedői. Mindez benne van abban, amit ma summásan úgy nevezünk, hogy „a magyar forradalom romániai visszhangja”.

Tudom, hogy ódzkodik a hangzatos szavaktól, például attól, hogy „hős”, de ez mégiscsak egy nagy történet. Hogyan fogalmazná meg azt, ami történt Önnel?

Nem volt ez hősiesség, csak a vállalása valaminek, amivel az ember azonosulni tudott, amit véleményként, eszményként, meggyőződésként vállalt. Amíg „kint” voltunk, addig ez természetes volt, és végső soron nemcsak a magyarság körében, hanem a tényekkel tisztában levő románok körében is. „Bent” pedig… hát nem tudom, mennyiben meríti ki a hősiesség kritériumait, hogy a kihallgatások során vállaltam mindazt, amit kint mondtam és éreztem (és ez nem utólagos konstrukció – egyszerűen nem tudtam volna letagadni azt, hogy együtt éreztem azokkal, akik odakint meghaltak a forradalomért).

A sors, amely adatott nekünk, nem nevezhető egyéni sorsnak – ez közösségi sors. Az otthon levőknek nehezebb lehetett, hiszen mi olyan helyzetben tengődtünk, ahol minden körülmény abnormális volt, ők viszont egy teljesen megszokott életet kényszerültek a legközelebbi társ nélkül megélni. Bent is történtek szökési kísérletek (sajnos egytől egyig rosszul végződtek) és öngyilkosságok, hiszen a teherbírás egyénenként változik, de mégiscsak egy egyértelmű helyzetben éltünk: a rabok és a rabtartók között ott volt a rács.

Már elhangzott, hogy Gyula bácsi amolyan hétvégi apa és nagytata. Hogyan viseli ezt a családja?

Az én számomra a család volt az, amelybe a hazatérésem után háborítatlanul befogadtak. A fiam az után született, hogy elvittek, őt hétévesen ismertem meg. A lányom akkor ment ötödikbe. Feleségem nem vált el: a családot úgy kaptam vissza, mintha mi sem történt volna. És ez – tudom – óriási dolog, hiszen sok barátomnak, ismerősömnek esett szét a családja. Azóta több mint negyven év telt el. Gyermekeinknek is családjuk van, megvan a maguk élete, örömökkel, gondokkal, amelyeket természetesen megosztunk, bár átvállalni nem tudjuk őket. A legkisebb unokám is kilencedikes. Amíg kisebbek voltak, sokat voltunk együtt, sok örömet okoztak nekünk – s talán az ő számukra sem volt fölösleges a velünk töltött idő. A gyermekkori érzelmi kötődések nagyon mélyek tudnak lenni. Az a bizonyos „modern családi kör” ma sok száz kilométerrel tágabb, országhatárokon is átível, de bensőséges melege változatlan.

Amikor 1992-ben nyugdíjasként megváltam a Kriteriontól, ott volt egy csomó új közösségi feladat (EMKE, Magyarok Világszövetsége) – meg az újonnan létrehozott kiadó, a Polis, amelybe egy fiatal csapat „hívott be”, s amely nagy kihívásnak ígérkezett. A feleségem akkor, az elején nehezen viselte, főleg azt, hogy az idők múlásával sehogy sem akart fogyatkozni a munka, sőt mind több, mindinkább egész embert igénylő lett. De aztán belátta, hogy egyrészt nincs kivel beszélni, másrészt: nekem szükségem van arra, hogy feladatokat vállaljak. Egy idő után minden egyebet leépítettem. Azt mondtam: ha az ember valamit csinálni akar, akkor álljon oda mellé egészen. Közben azonban igyekszem úgy szervezni meg a munkámat, hogy minél több legyen belőle elvégezhető otthon.

Ha időnként – s nem is ritkán – ide-oda el kell mennem hazulról, egyre többször érzem a hazaérkezés örömét. Szoktam is mondani: azért érdemes elmenni hazulról, mert különben az ember nem érkezhet haza.

Kérdezett: Demény Péter