Kántor Lajos Barangolás Északon
– De hát haragszom-e én a finnekre azért, mert ezerkilencszáztizenhatban a cári hadsereg egyik finn lövésze bátyámat lelőtte?
Gy. Szabó Béla, a százéves híres mesélő, a fametszésben és anekdotázásban kiváló grafikus mondja ezt a
Ki haragudhatna, és miért, pláne magyar, a finnekre? Persze Gy. Szabó Béla sem holmi történelmi, sosem volt viszályt emlegetett, ellenkezőleg, mexikói repülőútjára emlékezve éppen azt fejtegette, hogy az emberi kapcsolatok a meghatározók, s a személyes élmény mindennél többet jelent. Él ugyanakkor a népek tudatában a história, ezt a magyarok ugyanúgy tudják, mint a finnek, akik a svédek és az oroszok közé szorítva bizony évszázadokig küzdöttek a függetlenségükért. Közben megőrizték az optimizmusukat. Illyés Gyula egy régi beszélgetést elevenít fel, korántsem haszontalan magyar önvizsgálattal. Az irodalomhoz kanyarodik vissza, természetesen.
– Meghökkentő, de optimista nagy versünk alig van. Véletlen ez? Hajdan Schöpflinnel erről beszélgetve, ő ebben látta irodalmunk legjellegzetesebb vonását, ez különbözteti meg a miénket a többi nép irodalmától. Valóban így van? Mi ojtotta belénk ezt a sötéten látást s mi végre? Annyira ellenkezik híres józanságunkkal, híres szalmaláng-lobogásunkkal is!
– Tán épp azt ellensúlyozzuk vele – mondta egy másik beszélgető társam, akivel Schöpflint idéztük. – Pillanatnyi pontossággal éreztem, hogy most kapcsolt, most vette át e kérdés körül forgó gondolataimat, azok lökőerejét.
– Más nép nem ismeri ezt az érzést? – kérdezte, inkább önmagától.
– A nálunk kisebb népek sem ismerik – segítettem az ellenőrzésben. – Hallott valaha norvégot népe „nagyszerű halálá”-ról énekelni? Hollandot, aki országos végveszélyről beszél? Vagy szlovákot, vagy horvátot?
– Várjunk csak. Azoknak vannak rokonaik.
– Nemrég került kezembe egy albán antológia. Csak úgy dagad a mellük a biztonságtól.
– És a finnek?
– Azok sem ismerik. Még az észtek sem. Sőt a vótok és a lívek sem, szegény nyelvrokonaink, pedig azok elpusztulása már megállíthatatlan. Azzal, hogy kevesen vagyunk, nem lehet megmagyarázni ezt az érzést. Mellesleg nem is vagyunk olyan kevesen. Azt hiszem, számra a tizenegyedik helyen állunk Európa népei közt.
Most biztosan nem vagyunk kevesen, legalábbis a vendégfogadóknak. Sebestyén némiképp nyugtalankodik, bár tudja, hogy a jyväskyläi barátok abszolút megbízhatóak, vagyis ha elfogadták ezt a létszámot, megszervezik a röptéri beszállítást is a tanszék tagjainak a kiskocsijaival. A gép leszállását kell csak megúszniuk; köd vagy felhő, az utasnak (Sebestyénnek) teljesen mindegy, összefüggő sűrű fehérség legalább egy fél órája; nemhogy ezer, de egyetlen tó sem látszik már alattuk, eltűntek persze az összekötő zöld földnyelvek is, amelyek eddig mégiscsak szárazföldre engedtek következtetni ott alant. A finn útitársak s még kevésbé a légikisasszonyok magatartásán nem olvasható le veszélyhelyzet. A gépjük időre, percre pontosan érkezik.
A hivatalos program kezdetéig közel fél napjuk lesz, hogy az egyetemi tulajdonú,
A legtöbb néznivalója Gy. Szabó régi pártfogójának, Kós Károlynak van, hiszen ő nem csupán Ruskin és Morris erdélyi tanítványa, hanem a finn példa követője is. Arról a közvélemény már nemigen tud, hogy – noha sosem járt mostanáig Finnországban – közvetlen kapcsolatba került a múlt század elején jeles finn szakemberekkel, az építész Saarinennel, mindenekelőtt pedig a festő és iparművész Akseli Gallen-Kallelával, a Kalevala világhírű képi megjelenítőjével. Budapesten ismerkedtek meg, és 1907-ben (vagy 1908-ban?) Gallen-Kallela Körösfőre is ellátogatott, s e látogatásnak tanúja, sőt aktív közreműködője volt az ifjú Kós. A későbbi években Károly bácsi erről kevesebbet mesélt (Sebestyén legalábbis nem hallott róla), de a szakirodalom hangsúlyozza Gallen-Kallela meghatározó hatását, a finn példa jelentőségét – például a sztánai Varjúvár megszületésében. Egy kicsit utánaolvasva e finn kapcsolatnak, Sebestyén most érti meg, hogy Kós Károly milyen örömmel mondott igent erre az utazásra. Hiszen annak is már hetven éve, hogy az Erdélyi Helikonban az akkor centenáriumához érkezett Kalevalát ünnepelte: „…az élő finn nép, a mai Finnország számára többet jelent, mint kultúrájának ősiségét, a többi európai kultúrnépekéivel való egyenértékűségét. Talán nem mondok igen sokat, ha azt mondom, hogy a Kalevala felfedezése, összegyűjtése és kiadása abban az időben, a múlt század második negyedében, amikor a finn élet talán legsúlyosabb válságát élte, amikor szinte hajszálon múlott, hogy megmaradhat-e a kettős – svéd és orosz – nyomás közt a maréknyi és szegény finn nemzet, egyike volt s talán legdöntőbbje azoknak az okoknak és erőknek, melyek a finn nemzet mérlegében az életet jelentő serpenyőbe estek – szinte az utolsó pillanatban már. A már-már halott finn öntudat és magabízás, a finn életreménység, a finn nép küldetésébe és hivatottságába vetett és már megrendült hit új életre támasztója, a halódó és szertehulló finn erők újra összekovácsolója és megsokszorozója lett a Kalevala felfedezése. A Kalevalával mindent mert újra akarni a finn, és – ma meg is kapott mindent, amit nemzet megkaphat a sorstól: a szabad, független élet boldog valóságát…”
Hát igen, Kalotaszeg és az Erdélyi Helikon felől ez a Kós Károly-i válasz Illyésnek a repülőn elhangzott kérdésére. Ami az épített örökséget illeti, arra még bőven lesz alkalom visszatérni, már csak azért is, mert nyilván szerepelni fog a hivatalos programjukban Alvar Aalto múzeumának a meglátogatása, illetve bent a városban meg Jyväskylä környékén a népi meg a modern architektúra fontos – élő – dokumentumaival szembesülhetnek majd. Itt, a lakótelepen egyelőre a háztömbökhöz tervezett játszóterek, garázsok és az elkülönített, épületnyi szemétgyűjtők tűnnek szembe. Sebestyénnek eszébe jutnak a kalotaszentkirályi utcán felszerelt szemetesedények, Gyé (Szabó) – aki nem tévesztendő össze az innen most hiányzó Csével – arra emlékezik, hogy Mexikóban még az erdőben is látta a kis narancssárga hulladékládákat, rajtuk a felirattal: Gracias por poner la basura en su lugar! (Köszönet, hogy a szemetet a helyére teszi!) Ezt a mondatot, meséli Gyé, hamar megtanulta, és az első napokban már sikert aratott spanyol nyelvtudásával. Finnül viszont ő sem tud, így a szomszédok kézzel-lábbal magyarázzák a szemétgyűjtőhöz igyekvő erdélyi különítményeseknek, hogy külön kell berakni a papírt, az üveget meg az egyéb hulladékot. Hiába, ők már régebbtől tagjai az Európai Uniónak – mi csak igyekeznénk, főképp pedig reménykedünk. Esetleg tanulunk is ezt-azt, például Jyväskyläben.
Meg a környékén. Az Árnyékos Tanya (Varjolan Tila) most éppen néptelen, a vendégeknek persze kinyitják a jurtát, tüzet raknak a közepére, a rénszarvasbőrrel fedett keskeny fapadokon ülve fogyaszthatják el a szertartásszerűen nyílt tűzön főzött kávét – kínálják folyamatosan, tekintélyes mennyiségben – és a lazacos s a sonkás szendvicseket. Hasonlóan szívélyes a felszolgálás a sok kiránduló befogadására épített vendéglőben, a finn vodka (tonic kísérettel) méltó a híréhez. Hírét meghaladó a látvány Petäjävesiben: az 1763–65-ben épített fatemplom egyenesen Kós Károlynak előkészített csemege. Vizek és nyírfaerdők övezte térbe épült ez a ma is használatban lévő csoda, a kívül-belül fából faragott istenhelye, a szószéken emberi és angyalarcokkal. Károly bácsinak szemmel lemérhetően valóban rendkívüli ajándék, amit megtetéznek a Világörökség részévé vált paraszti műemléket bemutató, a finn papíripart és könyvkiadást méltóképpen reprezentáló kötettel. De a társaság laikus része sem tud betelni Petäjävesivel, a sötétedés vet véget a látogatásnak.
Egy hosszabb városon kívüli kirándulás ezúttal földközelből láttatja a finn erdők és vizek végtelenségét. A túravezető nem árulja el az úticélt, egyik aszfaltos útról a másikra letérve lehet találgatni – gödröktől kímélten –, hogy hová is visznek. Természetesen tóparti kirándulóparadicsom a végcél. A Serlachius család volt Mänttä papírmalmának alapítója, a finn papíripar úttörője. Nekik állít emléket a finn festészetet és szobrászatot bemutató gyűjtemény, ahonnan nyilván nem hiányozhat Akseli Gallen-Kallela munkássága. Mondják, szerencsések vagyunk az időjárással, és hogy a múzeumot nyitva találjuk. Télen ugyanis Finnországban sok ilyen hely bezár – sízni, gyalogtúrázni, fedett uszodába járni kell télvíz idején. A kiállított képekről a helyszínen nyilatkoztatni küldöttségünk festőit, grafikusait nem volna ildomos; egy összehasonlíthatatlanul gazdagabb képzőművészeti hagyomány birtokában érthetően másképp ítéltetik meg a mänttäi tárlat, a mi Kalevala-illusztrátoraink pedig messze távolodtak a híres finn Kalevala-festő szecessziós szemléletétől. Persze egy rögtönzött kerekasztal-beszélgetés Kós Károly, Gy. Szabó Béla, Szász Endre és Baász Imre részvételével ugyancsak heves vitát gerjesztene. Berci, azaz Györkös Mányi elvarázsolt szarvasa és szánon suhanó Väinämöinenje volna valószínűleg az otthonosabb Mänttäben, bár az ő kalotaszegi naiv lírája is eleve más, mint az északi Kalevala-jelenítés. Mindent összevetve a társaság megegyezik abban, hogy igazságtalan a világ, ha nem fedezi fel a finn táj és életforma vonzó voltát, az idegenforgalom kínálta lehetőségeket.
Jyväskylä persze fel van fedezve. Hogyne volna, ha itt működik a Nokia agyközpontja, közel a műszaki egyetemhez, itt a tekintélyes campus, Alvar Aalto épületeivel, többek közt a sokféle igényt kielégítő, szintén Aalto-féle fedett uszodával s a 20. század nagy finn építészének egész életművét összegező-bemutató múzeummal. A tó hidege ellenére lakható, hagyományőrző és modern város. Károly bácsi jutalomutazásának – igaz, ehhez meg kellett érnie a százhuszonkét évet – Petäjävesi fatemploma mellett az Alvar Aalto Múzeum a fő attrakciója. Sebestyén izgatottan figyeli a rangidős öreget, nehogy Aaltóig érve lankadjon az ereje, kedve. De szó sincs erről, a szakmai kihívás feledteti a fáradtságot, Károly bácsi állja a versenyt a fiatalabb százasokkal, sőt a hetvenes Páskándival is. Alvar Aalto tizenöt évvel fiatalabb nála, messzebb is jutott – világhírben éppenséggel –, el Amerikáig; írják róla, hogy a doktrinér funkcionalizmus és konstruktivizmus merev tér- és formarendszerét a természeti környezethez és az emberi igényekhez igazodó, humanizált, modern architektúrává formálta. A helyi, a nemzeti hagyományok azonban kiindulópontul szolgáltak számára, a kísérletezés is erre épült. A jyväskyläi múzeum valamelyik tárlójában egy jellemző felirat: „Nationally international”. Alaprajzok, fényképek között Aalto tervezte berendezési tárgyak, bútorok, sőt poharak. (Sakkfigurát talán nem faragott, mint Károly bácsi.) A zebegényi templomtól, a Varjúvártól és a Wekerle-teleptől vajon meddig jutott volna az erdélyi kortárs, ha 1918 decemberében nem tér véglegesen haza? Massachusettsig aligha, oda nem vágyott. Most az egész társaság őt figyeli, mindenki kíváncsi múlt és jelen találkozására, ahogy ezt Kós ebben a modern építőművészeti múzeumban megéli. Szóval?
– A bekapcsolódás az új folyamatba nem történhetett úgy, hogy a mai magyar építészutódok ott folytassák a maguk kereső munkáját, ahol azt négy évtizeddel előttük elődeiknek a történelmi események kényszere következtében abba kellett hagyniuk. Azóta nagyot változott a világ és a körülmények, újak az emberek, és újak az építészek is. (Károly bácsi nem figyel arra, hogy közben még eltelt újabb négy évtized. Vajon erről az időszakról mi volna a véleménye? Elégedjünk azonban meg azzal, amit befoghat az ő szeme.) De lám, ez az új magyar építőlendület e néhány esztendő alatt – jórészt a többi európai építészetnél mostohább körülmények és szegényesebb viszonyok között is – pótolni tudta a maga négy évtizedes, szinte teljes kiesését. Azt hiszem, nem tévedek, ha megállapítom, hogy mai alkotásai az építészet új, korszerű tartalmi és formai kifejezését, az új stílusát, a negyvenesztendős tanulságokat és tapasztalatokat birtokló és nála kedvezőbb körülmények között termelő és kereső építészetek egyikénél sem kisebb értékűek. Illetőleg nem alacsonyabb rendűek sem korszerű műszaki, illetve funkcionális tartalmukban, sem esztétikai kialakításukban. De azt hiszem, helyes az a megállapításom is, hogy a mai magyar építészet forradalmi iramú és eredményű tevékenységének van mégis egy nagy hiányossága: hiányzik belőle az a sajátos formában megnyilatkozó szellemiség, mely az elmúlt századokban az azonos civilizációjú, kultúrájú és világszemléletű európai nemzetek azonos korszakbeli, azonos rendeltetésű és stílusú építészeti alkotásait többé-kevésbé élesen megkülönböztette egymástól. Éppen e sajátos formaalkotó szellemiségnek a különböző nemzetek építészetében való különböző megnyilvánulása az az értéktöbblet, melyet mint kultúrájuk jellemzőjét a múltban mindig és szükségszerűen kitermeltek nemcsak a nagy és gazdag nemzetek, de a kevésbé nagyok és gazdagok is. A nemzeti sajátosságra gondolok. És ezért nem tartom feleslegesnek, ha az építészeti szecesszió mai szakaszának magyar úttörő munkásai visszaidézik egykori elődeik kereső indulását, számba veszik elgondolásaikat, tudomásul veszik alkotó módszereiket, tapasztalataikat és eredményeiket. Mindenesetre hasznosabb időtöltés lenne, mint Amerikába emigrált európai építészzsenik afrikai néger–arab vagy ázsiai hindu szellemben stilizált egzotikus, groteszk formajátékait importálni és beépíteni a magyar kultúrtájba… A szecessziós folyamatnak különben még nincsen és nem is lehet vége. Az új építészet új tartalmi és formai kifejezése, az új stílus még nem született, nem is születhetett meg, csupán vajúdik. Le Corbusier, Mies van der Rohe és társaik még ma is csak keresik, törik az utat feléje.
Van-e valaki a társaságban, aki Kós Károllyal vitába szállna? Akkora, kétségtelenül megszolgált tisztelet veszi körül, ebben a körben is, hogy nemigen számíthat rá Sebestyén, mint potenciális vitavezető, az ellenérvek felsorakoztatására. Méliusz lemaradt tőlük a városban, ő biztosan nem hagyná szó nélkül a szecesszió mába meghosszabbított érvényességét bizonyító okfejtést. Illyés? Déry? Páskándi? Majd ha rátérnek az irodalomra, a magyar tanszéken, alkalmasabb lesz a hely a polémiára. Mérnökemberek dolgába szakmai ismeretek hiányában nem illik beavatkozni. Pedig Sebestyént feszíti egy-két idevágó, tisztázatlan kérdés. Nem is csak a modern világból való. Nemrég olvasta valahol: „Egy filozófus találta fel az építőművészetet? Seneca azt mondja, nem: az architektúra nem filozófiai művészet, mivel egy enyémre és tiédre szétesett világot épít fel, amelyben bírvágy és fényűzés uralkodik.” Erről igazán érdemes volna vitát provokálni, Kós véleményét is meghallgatni. Például a templomépítő Kós Károlyét. Szeretné Sebestyén, ha túl a szecesszión, az organikus építészetről is szó esne. Az amerikai Wrightról például – utóvégre idősebb volt Károly bácsinál, tudnia kellene a mi nagy öregünknek róla; Wright ha a megélt években nem is, szemléletileg messze túljutott a mi mesterünkön. Igazságtalan az összehasonlítás? A Varjúvár megálmodójának körülményei hol hasonlíthatók össze a Vízesés ház vagy éppenséggel a Guggenheim Múzeum építőjének lehetőségeivel? Egy Frank Lloyd Wrightról mintázott furcsa regény mozgatta meg Sebestyén fantáziáját – szívesen kölcsönözné oda Károly bácsinak, aztán érdemben (?) beszélhetnének róla –, azóta filmet is látott a különös életpályájú amerikairól. Mindez csak átvillan az agyán, Alvar Aalto munkáinak a közelében; sem idő, sem tér nem alkalmas ilyen messzire elmenni.
Tulajdonképpen már késésben vannak, ebédre várják őket, legalább a pontosságban bizonyítsák, hogy Közép-Európa nem rosszabb Északnál (vagy csak egy kicsivel). Délután kezdődhet a több napra tervezett szeminárium, többségi és kisebbségi életről, a magyar irodalom részeiről, transzszilvanizmusról, 1956-ról, a Rákosi-, Kádár-, Gheorghiu-Dej- és Ceauşescu-rendszerről, cenzúráról, kortársakról – mindenről, amire Jyväskylä magyarul tanuló diákjai kíváncsiak. De mielőtt még belemerülnének a helyzet elemzésébe, az előadásokba és válaszokba, Sebestyén az Aalto Múzeumban átéltek, átgondoltak hatása alatt egy odahaza megszívlelendő javaslattal áll elő: koncepcionális, esztétikai vitákon innen és túl, kezdjenek hozzá Kolozsvárt a Kós Károly Múzeum szervezéséhez. Az erdélyiek, az egész magyar kultúra önbecsülését jelentené ez az intézmény.
Károly bácsi viszont továbbra sem tekinti magát múzeumi tárgynak. Úgy ül be a szemináriumi terembe, mintha otthon volna, Rákóczi úti házában, és kötetlen négyszemközti beszélgetésben emlékezne vissza pályájára.
– Én, bizony isten, alig tudom elválasztani, hogy nálam mi az irodalom, és mi az építészet. Úgy látom – de lehet, hogy ez tisztán az én bolondériám –, hogy a kettő énnálam csak anyagában különbözik. Az építész felhúzza fából, kőből, téglából, vasbetonból a maga épületét. Az egyik megnézi a házat, a másik megnézi az embert. De mind a kettő jól szemügyre veszi a tájat, a környezetet, amibe ház is, ember is beleilleszkedik. A kettő bennem együtt élt. Az író sem más, mint elsősorban életlehetőségekért dolgozó ember, mint többi művésztársa is. De mint az építész, ő sem írhat azt, amit akar. Az ő munkájánál is ott van a megrendelő, mint az építész munkájánál. A folyamat sorrendje is ugyanaz: a megrendelőnek szükségletei vannak, azok előállítását megrendeli, és ha az elkészített munka megfelelt a rendelés feltételeinek: megfizeti azt. Az író mint szakmunkás: kiszolgálja a rendelőt, és mint művész: munkája kifejezési formájában adja a művészetet. A különbség annyi, hogy az író munkarendelője nem egy fix ember vagy fix emberi testület, de az ember, az időben, társadalomban, az életben élő ember. Maga az emberi társadalom, az emberi élet. Az íróművész keze éppen úgy kötve van, mint az architektus keze. Sőt igazi művész kötöttség nélkül nem is lehetne: kell hogy kösse őt a maga kora, a maga társadalma, korának látása, hite vagy hitetlensége. Csak kontár tud e kötöttségek súlyos terhe nélkül dolgozni: tehát felelőtlenül, lelkiismeretlenül.
Nem ezt szokták idézni Kós Károlytól transzszilván ars poeticaként, jóllehet a korhoz kötött feladat és vállalás tekintetében, személyre lebontva, tulajdonképpen a transzszilvanizmus ideológiája ismerhető fel benne. Jyväskylä diákjai szerencsésnek mondhatják magukat, ritka pillanatok tanúi. Nem akármilyen találkozó ez. Ha már eltértünk a szabványtól, és személyes vallomásokkal indul ez a szeminárium, Sebestyén változtat a tervezett sorrenden: az áldozatvállalásban, példás életvezetésben Kóshoz mérhető nyelvészt, Szabó T. Attilát, az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár intézményteremtő tudósát kéri szólásra. Szabó professzor nem szokott a közszerepléshez, élete nagyobbik részét levéltárban, a kisebbiket az egyetemi katedrán töltötte, most azonban kötélnek áll.
– Nép és nyelv címmel megjelent negyedik gyűjteményes kötetem címében domborodik ki a legszembetűnőbben az a szemléletmódbeli magatartás, amely – az én megítélésem szerint is – egész tudományos munkálkodásom jellemzője: a nép, a társadalom és a nyelv szoros egységében való gondolkodás magatartása. Elzártságomban magánosan dolgozva, csak mikor már három kötetem megjelent, egyik nyugati folyóiratban közzétett ismertetés utalásából értesültem arról, hogy e magatartásommal tulajdonképpen beletartozom abba az egyre erősödő nyelvtudományi irányzatba, amelyet a sokféle nyugati nyelvtudományi irányzat között etnolingvisztika névvel illetnek. Annak ellenére azonban, hogy bár honi talajban új barázdát vontam, de hogy ilyenformán mégsem „magam találtam fel a puskaport”, azt hiszem: még a magyar nyelvtudomány s még inkább az egyetemes nyelvtudomány vonatkozásában van e magatartásomban valamelyes eredeti táji, jó értelemben vett „transzszilvanista” szín… Az írói és a nyelvészi babérok tekintetében az a véleményem, a történeti előzmények ismerete és a nemzetiségi sors arra int, hogy az anyanyelv féltő szeretetében írónak és nyelvésznek össze kell fognia nyelvápolás-nyelvművelés végzésére.
Méliusz Jóskának sok ennyi a transzszilvanizmusból. Sebestyén ha akarná, sem tudná megakadályozni, hogy magához ragadja a szót. És jóllehet nem volt jelen az Alvar Aalto Múzeumban elhangzottaknál, egyszerre válaszol a délelőtti és délutáni szövegekre.
– Kós Károly maga-vallottan képzőművészként, politikusként, társadalmi szervezőként – mindezek következtében – volt író is. A transzszilvanizmus – egy szecessziós művészeteszménynek a társadalmi tapasztalattal létrejött vadházasságából születvén – nem esztétikai, hanem történelemszemlélet volt: egy szépségekben, erkölcsiekben nem szegény politikai illúzió, konkrét gyakorlati-politikai implikációkkal. Egyszerre népies demokratizmussal telítetten és a demokratizmus leszűkítésétől szegényülten. Egy adott pillanatban, radikális polgári nonkonformizmusként, még naiv fokú tőkeellenesség és plebejus, arisztokráciaellenes politikai program is lehetett. Megközelítése a politika kategóriáján kívül – mondottuk mi régen – lehetetlenség. Mi magunkat 1930 táján írónak képzelő gyerkőcök – nemzedékem – egy infantilis, rajongó narodnyikság szintjén a transzszilvanizmust még szép idillként éltük meg. Húszévesen – az akkori húszévesek még gyerekek voltak! – magam is megírtam álmodozó rajongásomat a szoborhoz, a transzszilván Kóshoz. S írtam a „transzszilván Kuncz”-ról, s persze Szabó Dezsőről, a Wagner-operai ősről-hősről és titánról. Az Erdélyi Fiatalokban a kálvinista Jancsó Béláék, velünk, európaibb és fiatalabb rebellis egzisztencialista kálvinistákkal együtt, már az etika felé húzták el és a főket helyrecsavaró szociológia felé taszították (lásd: Mikó Imre) Kós partikulárisan magyar – annak láttuk – üdvtanát. Részben tehát „depolitizálták” a transzszilvanizmust; ám másrészt, a politikát transzcendenciákba emelve át, a környező valósággal is szembesítették. Ami végül is – milyen gyorsan! – az ihlető Kós és messianisztikus transzszilvanizmusa messzemenő cáfolatáig sodorta nemzedékünket.
Szegény finn diákok! De még tanáraik is, akik a magyarban gyengébbek számára fordítják az elhangzó szövegeket. Most aztán töményen kapják az erdélyi magyar irodalmat, irodalom- és politikatörténetet, személyi konfliktusokkal fűszerezve. Sebestyén László kötelességének érzi, hogy rövid magyarázatot fűzzön az eddigiekhez, és ezzel egyelőre le is zárja az otthon persze máig sem lezárt vitát. A továbbiakban valamivel könnyebb lesz talán a szeminárium dolga, legalábbis azáltal, hogy közelebb kerülünk a jelenkorhoz. A most következőkről valószínűleg már eddig is többet hallottak Jyväskyläban. Illyés Gyuláé a szó.
– Minél jobban öregszem, vagyis minél több a múltam, annál világosabban érzem: a jövőt is csak a múlt köveiből építhetjük föl. Ami van, az lett, s mihelyt csak egy pillanatot élt: már volt is. Az igazi föladat: mit vessünk el s mit tartsunk meg a múltból. Vagyis mi értékes tartósan.
Az Illyés életműve bizonyosan az, mondaná ki hangosan Sebestyén. Vagyis tartósan értékes; hiába próbálják egyesek mostanság kétségbe vonni esztétikai és etikai értékeit, nem utolsósorban politikai-konjunkturális, magatartásbeli részleteket hangsúlyozva, magyarországi és erdélyi fiatalok, többek közt felújítva a József Attila vagy Illyés Gyula hamis alternatívákat.
Ide, a jyväskyläi magyar intézetbe Olaszországból vártak neves irodalomtörténészt, a hungarológia vezető szakemberét – helyette angol érkezett Cushing professzor személyében. Sebestyén most veszi észre a mozgékony kis embert, a hátsó sorból nyújtja az ujját. Egyike ő azoknak, akik egyszerre érzékelik kívülről és belülről a problémákat. Londoni tapasztalatok birtokában közli a helybeli nem magyarokkal, szinte tökéletesen beszélve a szeminárium nyelvét:
– Nemcsak úgy tiszteletből, hanem meggyőződésből mondom: Illyés nélkül egyáltalán nem lehet Magyarországot megismerni. A szokásos útikönyv az ország hírességeit feltárja az idegen előtt, s ő gyorsan megismerkedik a Lánchíddal, a szegedi halászlével, az egri várral s a Dunai Vasművel, egyszóval az ország külsőségeivel. Illyés viszont a nép életével foglalkozik, nem hallomásból vagy tudományos kutatómunka következtében, hanem saját meghitt tapasztalatain át. Megismeri a népet, szereti, s megértően kritizálja… A modern magyar irodalom nagy része a magyar társadalmat tárgyalja. A külföldi, ha nem ismeri az idevágó problémákat, sohasem tud megérteni, megbecsülni olyan írókat, mint például Móriczot, Mórát s az utánuk következőket, sőt Adyt, József Attilát sem. A falukutatók rengeteg felvilágosító munkát hajtottak végre, de nem úgy, mint Illyés. Neki nem kellett kutatni, csak saját életéről, családjáról, szomszédairól írt, mégpedig oly tárgyilagosan, mint senki más. Ez a tárgyilagosság Illyés nagy ereje. Sokat utazott, sokat látott Európa különböző országaiban, szíve mégis a dunántúli pusztákhoz húzta vissza, s európai szemmel megvizsgálta az ottani viszonyokat. Nagy dolog, hogy egy ilyen világlátott, sokat tapasztalt írónak a képzelete mindig visszaidézi a szűk dunántúli hazáját, nem akar kozmopolita lenni. Illyés olyan szerény, mint nagy elődje, Arany János.
Illyés ezt a távolról jött irodalomtörténeti elismerést szokása szerint tréfával ütné el, de Sebestyén nem hagy rá lehetőséget; átugorva a Puszták népétől az ötvenes évekig, sőt a nyolcvanasok elejéig terjedő illyési időt és nem hagyva alkalmat arra sem, hogy az „ötágú síp” Illyés Gyulától származó tételére (illetve a ma már hat, hét vagy több ágra) bővebben kitérjenek (utóvégre annak jegyében vannak itt), a jelenlévők egyöntetű helyeslése közben felkéri Illyés Gyulát, olvassa fel az Egy mondat a zsarnokságról című versét. (Ahányszor újra hallja, olvassa, mindig megdöbben, hogy arra is akadt magyar irodalmár: kitámadni, lefokozni a kornak ezt a remekét, alighanem leghitelesebb lírai dokumentumát.) A hatás, az Illyés monoton hangján szóló szövegé, itt is, ezúttal is rendkívüli. Szünet után jöhetnek a szükséges történelmi-irodalomtörténeti adatok, a szeminárium előzetes terve szerint. Ezt Sebestyén vállalja magára, személyes emlékekkel tűzdelve meg a romániai diktatúra és a cenzúra évtizedeinek általa meglehetősen jól ismert történetét. Aztán egy erdélyi koronatanú következik: Páskándi Géza.
– Arra, hogy
Géza „begyűjtött vallomását” azért érdemes elsőnek meghallgatni, mert emlékezésében össze tudja kötni az Ifjúmunkás-újságíró, a rendszer kegyelte ifjú költő élményeit a megváltástanból felocsúdó, az úgymond szocializmus börtönét megjárt diák és író tudatváltozásával. Jyväskyläben, a fiatalok számára bizonyosan, ez a személyre lebontott szembenézés alighanem premiernek számít.
– Mások szenvedései, az „egyedül üdvözítő” osztályharc által nem lehet megváltani az emberiséget. Proletáruralommal. Diktatúrával. Így hát már ’56 körül rá kellett jönnöm, nem igaz Lenin mondása: a baloldaliság a kommunizmus gyermekbetegsége. Fordítva érvényes: a kommunizmus – valóban – a baloldaliság gyermekbetegsége. Persze bárki megkérdezhetné: ha ez egyre világosabbá vált számomra, miért bástyáztam körül magam gyakorta Marx-, Engels-, Lenin-, sőt Sztálin-idézetekkel is. A válasz tulajdonképpen egyszerű: túl azon, hogy az uralmon lévőt a saját nyelvén, terminológiáján, frazeológiáján belül akartam meggyőzni, így védve is magamat – valójában nem mondtam le a kritika jogáról, s a megdöntését, mint nem időszerűt, talonba tettem. Börtönöm után a fogvacogva kritizálás korszaka jött el számomra. Azért idéztem őket szaporán, hogy ne vacogjon a fogam annyira. Vagy ne vegyék észre. Ez történt. S mindezzel számot kell vetni. Hisz még élnek az illúziók, bármelyik oldalon. Igen: „Bábel nyelveit” rosszul – fertelmes bűnökkel – akarták integrálni. Impériumokban. Gunyorral mondtam a Deltában egy-két barátomnak: a világ két táborra szakadt. A másik a munkatábor.
(Itt közbe kell szólni, megmagyarázni, hogy mit jelent a Delta: a nádvágást, az elítéltek kényszermunkáját. Mint ahogy a Csatorna hasonló szenvedéseket, a Duna és a Fekete-tenger összekötését célzó gyilkos munkatábort. Mindkettő az otthon maradt „civilek” számára a rettegést jelenítette meg Romániában, az ötvenes-hatvanas években.)
– Első látásra világos, hogy a „romantikus idők”, de általában a nagy remény periódusai eufemizálók: eszményt támasztanak. A nagy eszményektől való megfosztás általában kakofemizáló szellemkorszakot eredményez. A diktatúrák olyan korsza-
kok, amikor is eleve kiosztott a szerep: ki és mit eufemizálhat és mit kakofemizálhat? Hogy egyensúly legyen: a kijelölt ellenségnek teljes sárba rántás jár, a „mieinknek” valóban osztályrésze a magas piedesztál, ünnepélyesség, szakrális kongás, monumentális kiüresedés. Ez volt például a bolsevik diktatúra sajátja, miközben például ateizmusa, antiklerikalizmusa mindent porba taszított, ami a vallásosságban valóban magasztos. A globális nemzeti hagyományt, történelmet is. A históriai modelleket, mintákat, példaképeket cenzúrázta, és ez a cenzúra nem szűnt meg bukásával. Reflexeinkben él.
Géza szavainak meggyőző ereje lemérhető a csenden. Ő maga is láthatóan elégedett, jelentőségteljesen néz Sebestyénre, várja az egyetértő visszajelzést; de rápillant Illyésre és Déryre is. No és Méliuszra. A mi Méliuszunknak most még mélyebben kellene önmagába néznie, hiszen ő valóban volt hatalmi pozícióban, tulajdonképpen kétszer is, a ’49-es letartóztatása előtt, majd az ötvenes évek végétől, a hatvanasokban, Bukarestben, kiadóvezetőként, írószövetségi alelnök korában (bár ez utóbbi időszakot ő valószínűleg nem mondaná a hatalomban-részesedés idejének). Hat évet töltött ő is börtönben, mint Géza, csak éppen valamivel előbb. Közben bekövetkezett családi tragédiájáról többször is írt. Az viszont jellemző a korra (és a szerzőre?), gondolja Sebestyén, sőt irodalomtörténeti elemzésre volna érdemes, hogy börtönélményeit Méliusz a Tranzit kávéházban (1982-ben) úgy mondja el, mintha (második) feleségének álmát mesélné, álomutazásként, természetesen földrajzilag távolítva, Svédországba (!) helyezve a történést. Igaz, Géza is odaírta a Weisskopf úr, hány óra? című börtönnovellájának címe alá, hogy „Az antifasiszta harcosok emlékének”, de még 1965-ben tette, kevéssel szabadulása után. A kívül-belül csend, az „idősüketség” akkor döbbenetesen ható metaforáját alkotta meg. Ám ne vitassuk el Méliusz Józseftől sem a „rémálom” jelenítésének erejét. Hallgassák meg ezt is a jó jyväskyläiek.
– Az őrszemélyzet biztonságát és az éber elővigyázatosságot szolgáló intézkedéseket civil ember számára elképzelhetetlen következetességgel dolgozták ki valahol, titokzatos helyen, nem tudni, hol, nem tudni, kik, de nyilván sok évtizedes gyakorlat, bő tapasztalatok alapján, amelyek a börtöntechnikát, a valószínűleg még a középkorban keletkezett modellt – hogy megfelelő technokrata nyelvezettel szóljunk – az elképzelhető legkorszerűbb, illetve a legmagasabb szintig tökéletesítették; és ha igen, nem vétség anyanyelvünk szelleme ellen a föld alatti erődítmény-börtönnel vetekedő műintézetek fokozat szerinti efféle jelölése: börtön, börtönebb, legbörtönebb, sőt legeslegbörtönebb, azaz úgy változtatni át főnevet melléknévvé, hogy ezzel a börtöntörténelemmel egybeeső új ontológiai jelentéseket és egyben érték-meghatározó, akár határozószónak elfogadható főneveket teremtsünk. Ismételjük így: 1. börtön, 2. börtönebb, 3. legbörtönebb, 4. legeslegbörtönebb.
Az újabb kori, a második világháborút és 1956-ot követő börtöntörténet erdélyi, romániai fejezete rendkívül gazdag, itt, a szemináriumon csak szemelgetni lehet belőle. Sebestyén megpróbálja számba venni, hogy csak ezeknek a kerekasztal-beszélgetéseknek a meghívottai közül kiket kellett volna még feltétlenül megszólaltatnia, ideutaztatnia. Kiket is? László Dezsőt, Venczel Jóskát, Balogh Edgárt. Veress Dani is megélt egyet-mást a román szocialista igazságszolgáltatásban. Venczel mesélhetett volna Márton Áron püspök börtönéről. Edgár a Népi Szövetség élén állt Kurkó Gyárfás tragédiájáról. (A fiatalabb érdekeltek még nem kerekasztalozók.) A Királyhágó másik felén persze tekintélyesebb a lista. Szerencsére itt van Déry Tibor (kissé törékenyen), nem marad hát egyoldalú a népi demokrácia magyar börtönviseltjeiről, pontosabban börtönviseltjeitől kapható kép.
A Tamáshegy magasából – megbékélten a múlttal? – Déry így üzen: Ítélet nincs. Miért mondta ezt?
– Személy szerint engem azok a rossz emlékek kísérgetnek a legmakacsabbul, amelyek kártevéseimről számolnak be, a tudatosakról, de még az önkéntelenekről is. (Sebestyén, csak magának: ha Méliusztól is idézni lehetne egy ilyen mondatot… Vagy Edgártól…) A tett pillanatában, mint általában a felületes, könnyelmű emberek, nem mérem fel következményeiket, csak hosszabb-rövidebb idő elmúltával dolgozta fel őket mindig elkéső fantáziám. Maradt még így is lelkiismeretem elképzelt számláján elég tétel, amelyet nem vettem tudomásul, s kiveszett emlékezetemből; nyilván ennek köszönhetem nyugalmas öregségemet. Tegyem hozzá, nem hivalkodva, de nem is bűntudattal, hogy a magam sérelmeiről – például elszenvedett igazságtalanságokról, mert ilyen is volt – többnyire könnyen s gyorsan elfeledkezem, gyakori megaláztatásaim úgy múltak ki belőlem, hogy – azt hiszem – nem hagytak nyomot későbbi életemben, sem a világról, sem egyes személyekről hozott mérlegelő ítéletemben.
– És a börtönök?
– Két ízben fogott börtön, egyszer 1938-ban két hónapig, Gide oroszországi naplójának lefordításáért, melyet egy kiadó megbízásából végeztem, másodszorra két évtizeddel később három évig, politikai működésemért… kinek? az ország… a szocializmus megbízásából? Sietek megnyugtatni Önöket, hogy egyik börtönöm sem hasonlítható Casanova velencei ólomkamráihoz, sem Kazinczy Kufsteinjéhez, hisz – hogy mást ne mondjak – a sorrendben másodiknak a felét vagy még annál is többet kíméletes rabkórházi cellákban töltöttem, s nem a bánásmódon múlt, hogy nevetni való csontvázként kerültem ki belőlük, testi valóm mulatságos karikatúrájaként. Ez lelkiállapotom lenyomata lett volna? Ne firtassuk most test és lélek bonyolult összefüggéseit!
– Feltehető persze a kérdés: mihez kezdjen az ártatlanul elítélt? Engedelmet, szónoki kérdés: magamhoz intézem. Sajnálatosan kiadós börtöntapasztalataim ellenére tanácstalan vagyok: a lázadást ajánljam-e vagy a beletörődést a világ untig ismert folyamába? Egyik is, másik is súlyos benső sérülésekkel járhat: az első a legyőzött hite vesztésével és reménytelenségével, a másik, a bölcs belenyugvás, a lélek lassú romlásával. Szemre tetszetősebb az ellenállás, de meddig? Gyakorlati hasznát elvesztve mikor válik önmaga számára is nevetségessé, a rögeszméit hápogó parano-iás kóresetévé? Tartást ad? De vajon belső szabadságot is? S ez nem őrizhető-e meg éppenséggel jobban, ha bölcsen vagy csak ravaszul kiegyezünk a világról való megvető tudásunkkal?
Déry, vérbeli epikusként, a börtönben is gyűjtötte, gyűjteni tudta az írói élményeket – a fogolytársak és önmaga megfigyelésével. Novelláiból kellene most felolvasni vagy talán még inkább a Szerelem című filmet levetíteni. Ha erre nincs mód, hallgassunk még néhány Déry-mondatot, a „Halott hitelezők” címszó alatt:
– A börtönből kilépve, bármily egészséges vagyok is (?!), bűntudatot éreztem mindenkivel szemben, ki ott maradt. A jóvátételi szándék: csomagküldés, könyvküldés stb. természetesen hamar elpárolgott, de a bűntudat körme nyoma megmaradt a szívben. Hogy javított-e valamennyit későbbi erkölcsi magatartásomon, nem tudom. Közeli rokona annak a bűntudatnak – a túlélőnek –, melyet halottaimmal szemben érzek, számukra persze kevés haszonnal.
Sebestyén megszavaztatná Dérynek is a Nobel-díjat, marad azonban a taps. Apropó, bűntudat. Majdnem elfelejtette, hogy velük van Gellért Sándor, a mikolai-szatmári költő. Nyelvi erejét, önmagát értékelve, az Adyéhoz mérte, amin Sebestyén mindig mosolygott. Viszont a doni katonaélményei, az újkori eposz, A magyarok háborújának 24 éneke szenvedéstörténetben, emberség és embertelenség költői jelenítésében hozzátartozik az utóbbi szemináriumi órák témájához. No és az elmúlt évtizedek erdélyi magyar verses epikájához, lírájához. Nem mellesleg, a 20. századi finn költészet fordítója Sándor. Legyen hát Jyväskyläben övé az utolsó szó.
– Sokan megkérdezték tőlem: miért éppen finnből fordítok? Először azért, mert készülök könyvet írni a magyar nyelvről. S ehhez kell a finn nyelv tudása is. Finn versfordításaim bizonyítékok akarnak lenni a világ felé: tudok már annyira finnül, hogy hozzáfoghatok a magyar szavak jelentéstanának a megírásához. Másodszor: a finn versek új ingert adtak az elfáradt léleknek. Új tárnákat nyitottak meg bennem. Megkaptam bennük azt az „Új lovat”, amit Ady is kér, hogy tovább vágtathasson, „Mert az embernek, míg csak ember, Megállni nem lehet”. Harmadszor: úgy gondoltam, hogy azokat a nyelvi szépségeket, amelyek még itt szunnyadnak bennem, kitomboltatom a finn versfordításokban.
Sebestyén látja, hogy nagyon kifárasztották a házigazdákat, illene ezt valahogy ellensúlyozni, kitartásukat méltóképpen megköszönni. Az erdélyiek gesztusaként Gellért Sándort kéri, mondja el zárásul Uuno
*Részlet A mennyei kapu (Apokrif kerekasztal) című, a budapesti Korona Kiadónál megjelenés eéőtt álló könyvből.
Valakinek gyógyír kellett
a sebére? Ő hozta már
rá az olajfa-levelet. –
De hol van most az a madár?
Egyszer úgy egy estefelé
nagy útjáról tért meg éppen,
s jaj, mit látott!? Hogy a hollók
vertek tanyát a fészkében.
És akkor elrepült tőlem,
repült, míg az égi határ
kékes ködébe nem veszett
az a madár, fehér madár.