Petteri Laihonen Egy finnországi nyelvész reflexiói a Bánságról
Miért is foglalkozik valaki Finnországban a magyar nyelv romániai helyzetével? Milyen szempontból, tudományos indítékból teszi ezt? Milyen előzetes tudással rendelkezik a romániai jelenségekről, állapotokról? Továbbá mennyire játszik szerepet az, hogy egy idegen, külső megfigyelő hátterével kutat valaki egy romániai régiót? Milyen módszerekkel dolgozik egy finnországi kutató, és hogyan szerzi a kutatás anyagát?
Az előbb feltett kérdésekre normatív válaszok nem adhatóak, mivel ezek – a tudományosság határain belül – a kutatói szabadsághoz tartoznak. Igyekszem saját tapasztalataimat, gyötrődéseimet leírni, hogy egy lehetséges modellről számoljak be.
Kutatásom konkrétan a romániai Bánsággal és ennek többnyelvűségével foglalkozik. Írásom elején néhány háttéradattal igyekszem az olvasót meggyőzni arról, hogy érdemes ezzel a régióval foglalkozni, majd beszámolok a kutatásom alapjául szolgáló terepmunkáról, bemutatom a kutatásom módszerét, és elemzem kutatói pozíciómat.1
A Bánság kutatási témaként
Nyelvészként kapcsolatba kerültem Románia egy érdekes régiójával, a Bánsággal. A Bánság különleges régió az identitás, a nyelvpolitika és a nemzetiségi kérdés összefüggéseit illetően. A Bánságról sokfélét írtak már ugyan, de abban megegyezni látszik mindenki, hogy kivételes helyzetű régióról van szó, mind romániai, mind kelet-közép-európai kontextusban.
Vitathatatlan tény, hogy a török hódoltság utáni Bánságban egy európai viszonylatban kivételesen soknyelvű és soknemzetiségű népesség élt és él együtt. Amikor megismertem a Bánságot, ennek a hosszas többnyelvű állapotnak a jelenkori elemzését tűztem ki célul magam elé. Amellett, hogy mindenekelőtt a magyar nyelv a kutatási területem, a kezdetektől fogva világos volt számomra, hogy a Bánságban élő magyarokat elsősorban a többnyelvűség szemszögéből érdemes vizsgálni. Továbbá érdemes őket együtt és összehasonlítva elemezni a többi többnyelvű csoporttal, például a németekkel. Ez a fajta interetnikus megközelítésmód egyre inkább teret nyer a Bánátról szóló legújabb kutatásokban. Véleményem szerint kizárólag ennek a módszernek a segítségével lehet tárgyalni azt a meglehetősen bonyolult és sokoldalú kérdést, hogy a bánsági többnyelvű és interetnikus régió mennyire befogadó és toleráns, illetve mennyire terhes nyelvi és etnikai konfliktusoktól.2
Rövid történeti vázlat
A Bánság a 18. század elején viszonylag ritkán lakott terület volt. Ezután
Terepmunka
Napjainkban a trianoni békeszerződés által feldarabolt Bánságnak etnikailag talán legtarkább vidéke a Romániához csatolt terület; ezen a vidéken volt lehetőségem terepmunkát végezni három nyári tanulmányút keretében (1998–2000). Kutatási területünk a romániai Bánságon belül az
A terepmunka gyakorlatilag a következőképpen zajlott: Szegeden kibéreltünk egy autót, átkeltünk a határon, és bejártuk vele a kutatási területet. Szállást a katolikus egyház jótékonysági szervezete biztosított számunkra. A szervezet alkalmazottjai segítettek felvenni a kapcsolatot a helybeli magyarokkal és németekkel, ami kifejezetten megkönnyítette a munkánkat a falvakban, ahol manapság a németek és a magyarok igen szórványosan élnek.5 Minden bizonnyal a katolikus egyház az a szervezet, amely a legközvetlenebb kapcsolatokat ápol a helybeli magyarokkal és németekkel. Ezen kapcsolatoknak köszönhetően az interjúkban lehetségessé vált megszólaltatni – az értelmiségi réteg és a politikai aktivisták helyett – az átlagembert. A helyi magyar elittel, amellyel egy történész, prof. Anssi Halmesvirta készített interjúkat, az RMDSZ segítségével sikerült felvenni a kapcsolatot.
A finn terepmunkások összesen kilencven interjút készítettek; ezek képezik kutatásom fő forrásanyagát. Tizenkét, magyar lakosokkal készített interjút egyedül vezettem, huszonegy, a helyi magyar elittel készült interjút Halmesvirta segítségével, ötvenhetet pedig az etnológusok készítettek főként német ajkú interjúalanyokkal. Mindezek mellett a magyarországi kutatócsoport száz interjút készített.
Interjúim során egy sor olyan kérdéshez próbáltam tartani magam, amely egyrészt a beszélgetés gerincéül szolgált, másrészt pedig az volt a funkciója, hogy a nyelvhasználat témája felé terelje a társalgást. Az interjúkat az interjúalany demográfiai hátterével kapcsolatos alapkérdésekkel szándékoztam kezdeni (kor, születési hely, foglalkozás, végzettség). Ezt a nyelvhasználat történetével kapcsolatos kérdések követték volna (milyen nyelveken beszélnek, milyen nyelveket használtak gyerekkorukban otthon stb.). Az interjúkat az aktuális nyelvhasználatot érintő kérdések tárgyalásával és néhány provokatív jellegű kérdés feltevésével zártam volna (pl. „mondták-e önnek valamikor, hogy ne beszéljen magyarul?”). A gyakorlatban viszont az interjúalanyok annyira beszédesek voltak, hogy az összes eltervezett kérdést lehetetlen volt feltenni, és bizonyos kérdések, amelyeknek az interjú végén kellett volna sorra kerülniük, már az interjú elején, spontán módon szóba jöttek. Emiatt az eltervezett kérdésekből összeállított lista csak emlékeztetőül szolgált, olyan esetekben például, amikor a beszélgetés elakadt. Az interjúk nagy része magánlakásokban készült, és gyakran több ember is részt vett a beszélgetésen. Emiatt az interjúk hangulata kötetlenebb volt, így például az is előfordult, hogy az interjúalany tett fel kérdéseket.
A terepmunka több tekintetben is behatárolja a kutatásomat, és szűkíti annak látókörét. Térben csak a Bánság északi részeire terjed ki, időben rövid találkozásokból (interjúkból) áll. Nyelvileg csak magyarul vagy németül tudó személyekkel készítettünk interjúkat, akik mind többnyelvűnek tartották magukat. Vallás tekintetében az interjúalanyok többsége katolikus. Mivel az interjúk képezik kutatásom fő anyagát, ezért tekintettel kell lenni a kutatási anyag megszorításaira. Például a bánsági egynyelvű románok véleményeit csak másodforrásokból ismerem. Végül az interjúk kötetlen szerkezete arra ad lehetőséget, hogy az interjúalany világról alkotott felfogását, definícióit és kategorizálási rendszereit interakciós keretben elemezzük.
Módszer: nyelvi ideológiák kutatása
Ahogy a terepmunkából hazatérve megkezdtük az elemzéseket, többen úgy éreztük, hogy az általunk megszokott módszerek és fogalmak nem használhatók a Bánság esetében. Így a kétnyelvűség-kutatással kapcsolatos módszertan is, amely érdekes módon gyakran csak egy nyelvvel foglalkozik, habár kétnyelvű személyek nyelvhasználatát kutatja, általában csak az egyik nyelvnek az állapotát vizsgálja tüzetesebben mind egyéni, mind közösségi szinten. Ezért talán csak újabban kezdték vizsgálni pl. a határon túli magyarok államnyelvtudását, amelynek mind identitásbeli,6 mind nyelvi jogi szempontból7 érdekes és meglepő vetületei lehetnek. A Bánságban viszont inkább a hosszú múltú többnyelvűség hatása érdekes a mai állapotokra. Napjainkban a többnyelvűség mint gyakorlat egyre inkább háttérbe szorul, és már csak nehezen lelhető fel.
Ezek után mindenekelőtt a nyelveket érintő megnyilatkozások keltették fel az érdeklődésemet. Hogy látják a bánsági magyarok a többnyelvűséget, az egynyelvűséget, hogyan viszonyulnak a magyar nyelvhez és a többi nyelvhez? Milyen dolgokhoz és helyzetekhez kapcsolják a különféle nyelvek használatát vagy nem használatát? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása, elemzése leginkább a nyelvi ideológiák kutatásának tárgykörébe tartozik. A nyelvi ideológia terminus nyelvről szóló megfogalmazásokat, véleményeket vagy hiedelmeket foglal magában.8 A nyelvi ideológiák kutatása a nyelvi különbségek ideológiai aspektusaira hívja fel a figyelmet: azokra a (népi) elméletekre, amelyekkel az emberek összefüggéseket teremtenek a nyelvi különbségek s az emberi tulajdonságok vagy az élet fontos eseményei között. Más szóval, a nyelvi ideológiák kutatása a nyelvi különbségek és változások elemzését kapcsolja össze az ezekről és ezek társadalmi összefüggéseiről alkotott vélekedések elemzésével. Elméleti jelentősége a különféle, módszertanilag esetleg egymással hadilábon álló nézőpontok kombinálása, gyakorlati szempontból a természetesnek vélt ideológiák kutatásának újszerűsége. Ebben a tekintetben az elemzés célja kétoldalú: egyrészt különböző ideológiák (pl. a nyelvi és nemzeti összetartozás) átláthatóvá tétele (de nem tagadásuk vagy igazolásuk), másrészt ezen ideológiák múltbeli és mai funkciójának boncolgatása.
A nyelvi ideológiák kutatásának nincs szigorú, egységes módszertana. Eddigi publikációimban az interjúkban előforduló nyelvi ideológiákat mutattam be. Ezeket hasonlítottam össze a Bánságról szóló korábbi tudományos írásokkal. Célom eddig a nyelvi ideológiák sokszínűségének és változatosságának bemutatása volt, ugyanakkor az elemzés során igyekeztem előtérbe állítani azok ellentmondásos vonásait is. Eddigi kutatásaim alapján megállapítható, hogy a Bánságot bemutató korábbi források a területen élő népcsoportokat egymástól izoláltan ábrázolják. A terepmunka során gyűjtött interjúk ezzel szemben arról tanúskodnak, hogy a Bánságban élők a többnyelvűséget regionális identitásuk pozitív jellemzőjének tartják, továbbá anyanyelvükre nem helyeznek olyan hangsúlyt, mint ahogy ez Kelet-Közép-Európában szokásos. A helyi elit írásai viszont e két szemlélet között foglalnak helyet. Egyrészt a területen fellelhető általános, nyelvről szóló megfogalmazásokat mutatják be, másrészt elemzik ezek ellentmondásos vonásait, illetve kapcsolatait a fennálló nemzeti ideológiákkal. Jelenlegi elemzéseimben figyelmem egyre inkább a nem expliciten kifejezett nyelvi ideológiák felé fordult, például olyan interakciós szerkezetek felé, amelyek a magyarországi magyar nyelvhasználatot helyezik a Bánságban beszélt magyar nyelvhasználat fölé.
Kutatói pozíció
A humán tudományokban egyre inkább elterjedni látszik az a nézet, hogy a kutatónak alapvető kötelessége kutatási tárgyához fűződő viszonyát elemezni. Ennek próbálok a következőkben eleget tenni. Első terepmunkám előtt nagyon keveset tudtam a Bánságról, ezért mindenképpen külső megfigyelőnek (outsider) tartom magam.
Már a finn terepmunkacsoport vezetője is leírta saját benyomásait a Bánságban töltött időről, és eközben megvilágítja a külső megfigyelő különféle fajtáit. Lönnqvist a bánsági terepmunkát összehasonlítja Norvégiában végzett kutatásaival. Ott őt a norvég mindennapok érdekelték külső szemlélőként. A mindennapok kutatásában gyakran csak a külső szemlélő tud összefüggéseket, rendszereket, szimbolikus jelentéseket leírni, mivel a mindennapokat élő emberek ritkán képesek saját magukat kellő távolságból kutatási tárgyként kezelni. Norvégiában Lönnqvist módszere a naplóvezetés volt mindarról, ami számára másnak tűnt a tömegközlekedésben, az egyetemi életben, az emberek otthonában stb. Saját kulturális hátterét, amely nagyon hasonló, de a naplóban leírt dolgokban mégis más, viszonyítási alapul használta.9 Norvégiához képest a Bánságban inkább utazónak, mint külső megfigyelőnek érezte magát, mivel ott a másságot nem az elsőre mindent eltakaró hasonlóság leple alatt kellett keresnie, hanem minden területen szembeötlő volt; a korábbi ismeretekhez képest új jelenségek áramlatát jelentette. Továbbá, a bánsági terepmunka során a korábbi – elméleti és személyes – identitáskonstrukciók inkább kérdésessé váltak, minthogy ezeket összehasonlítási alapként lehetett volna használni.10
Lönnqvist professzorról még annyit kell tudni, hogy finnországi svéd, sokat írt a finnországi svédekről, és befolyásos tagja a finnországi svéd közösségnek. Ennek ellenére nyugdíjba vonulása előtt tíz évig egy finn nyelvű város finn nyelvű egyetemének professzoraként dolgozott.11 Így van elméleti és gyakorlati tapasztalata a „szórványlétről” és általában a kisebbségi kérdésekről. Én magam ezzel szemben egynyelvű finn vidékről származom, és a Bánság jelentette számomra az első személyes találkozást a kisebbségi léttel és annak problematikájával. Kutatásomhoz a nyelvészeti és a hungarológiai tanulmányaim szolgálnak háttérül. Ez a háttér nem bizonyult túl szilárdnak a Bánság esetében. Ismereteim Romániáról különféle másodforrásokból származnak, és többnyire a történelmi Erdélyre koncentrálódnak. Érthető módon a magyarságtudomány is többet foglalkozik azokkal a régiókkal, ahol a magyarok vannak többségben. Már az első terepmunka során kiderült számomra, hogy korábbi olvasmányaim a határon túli régióról nem segítenek a Bánságban való tájékozódásban. A kétnyelvűséggel kapcsolatos nemzetközi nyelvészeti kézikönyvek szintén igen kevés figyelmet szentelnek Romániának és azon belül a Bánságnak.12 Így intellektuális hátterem a Bánság esetében tabula rasa közelinek tűnt számomra, ezért kutatásomban egy hipotézisekből kiinduló, pl. kérdőíves, kvantitatív módszert nem lehetett alkalmazni. Ehelyett kutatói hátteremnek inkább a terepmunkából kiinduló kvalitatív elemzés felelt meg. Ezáltal a célom nem bizonyos előfeltevések bizonyítása vagy cáfolata, hanem eddig feltáratlan jelenségek leírása.
A külső megfigyelői pozícióval kapcsolatban a kutatás indítéka, motivációja is kérdésként merül fel. Számomra a Bánság egy érdekes, de eddig elhanyagolt többnyelvű kutatási területként mutatkozik meg, más szóval fő kutatói indítékom a tudományos kíváncsiság. A Kárpát-medencében zajló kutatásokban két, ettől eltérő kutatási „program” van erősen jelen. Az első a nyelvi jogokért való harc. Ezen kutatásokban a különféle nyelvi jogok hiányára szokás felhívni a figyelmet, illetve a többnyelvűség előnyeit állítják előtérbe. A másik elterjedt program egy bizonyos nyelv vagy kultúra megőrzésére, fejlesztésére irányul. Ilyenkor a Bánság esetében a feltett kérdés az szokott lenni, hogy egy bizonyos nemzetiségi közösség (pl. magyar/német) mennyire tudja megtartani a (feltételezett) eredeti identitását és/vagy nyelvét.13 Mindkét program adatokkal szolgál(na) a nyelvtervezéséhez, és ilyen értelemben hasznosak. Saját kutatásom kritikusabb, inkább elméleti jellegű, és ilyen formában kevésbé használható konkrét nyelvpolitikai megoldások háttéranyagául.14
Az eddigi néhány Kárpát-medencei kisebbségekről szóló tanulmányban, amelyet külső megfigyelők készítettek, már rámutattak arra, hogy érdemes a többnyelvűségre és az interkulturális jelenségekre több figyelmet fordítani.15 Például Langman16 arra a meglepő konklúzióra jut egy fiatal felvidéki magyar kulturális aktivistáról szóló esettanulmány végén, hogy az illető identitásának meghatározó része a szlovák nyelv ismerete. Susan Gal, aki nemzetközi fórumokon több fontos tanulmányt jelentetett meg a magyarpárú kétnyelvű közösségekről,17 azzal vádolja a magyar és német nyelvészeket, hogy elhanyagolják a Kárpát-medencei magyar és német kisebbségek körében elterjedt kétnyelvűség kutatását. Szerinte inkább nyelvi szigetekként kezelik ezeket a közösségeket, és kutatásaik arra korlátozódnak, hogy mennyire képesek bizonyos nyelvi és kulturális archaikus vonásokat megőrizni.18
A külső szemlélővel szemben a belső megfigyelő nézőpontjának mindenképp megvan az az előnye, hogy számára ismertek, magától értetődőek a kulturális kódok. Amennyiben a kutató nem tagja a vizsgált közösségnek, mint esetünkben is, a kutatás bizonyos fokú, az adott kultúrá(k)ban, nyelv(ek)ben való járatosságot igényel. Az olyan általános tudnivalók, mint másodforrások alapján felépített történelmi, demográfiai és nyelvpolitikai ismeretek, bevezető jelleggel bírnak írásaimban. Ezeken kívül
A bánsági többnyelvűséget kutató „igazi belső megfigyelőnek” legalább négy nyelvet kellene ismernie. Az én kompetenciám a térségben beszélt nyelvek közül kettőre, azaz a magyarra és a németre terjed ki. Ez bizonyos értelemben hiányosság, mert legalább a román nyelv ismerete még nagyon hasznos lenne. Ráadásul a bánsági nyelvi kontaktusok teljes, megfelelő vizsgálata legkevesebb négy nyelv (román, német, magyar, szerb) tárgyalóképes szinten való ismeretét igényelné. Gyakorlatilag azonban, legalábbis Kelet-Közép-Európa többnyelvű régióinak viszonylatában, a legtöbb kutató legföljebb két nyelvet birtokol. Továbbá a korábbi kutatások legnagyobb része csak egy adott nyelvcsoportra fókuszál.
Egyfajta áthidaló megoldásként megpróbáltam olyan tanulmányokat keresni, amelyek az én kutatásomban háttérbe szorított, nem vizsgált megközelítési módokat, nézőpontokat mutattak be.19 Továbbá a magyar- és német ajkú kisebbségekre való fókuszálás azt a célt is szolgálja, hogy némiképp behatárolja, leszűkítse az amúgy hatalmas kutatási területet, amelyet a térség etnikai és nyelvi sokfélesége jelent. A Bánság nyelvi sokszínűségét, változatosságát csak egy kiterjedt, többnyelvű kutatókat bevonó kutatási program térképezhetné fel a maga teljességében.
Egy közelebbi, alaposabb vizsgálatban a belső megfigyelő és külső szemlélő szakkifejezéseket meglehetősen bizonytalannak, vitathatónak, esetlegesnek találhatjuk. Kelet-Közép-Európában a kulturális és nyelvi határok megvonását állandó viták övezik. Kérdéses például a magyarországi magyar kutató belső megfigyelői státusa a határon túli magyar közösségek esetében. Mindenképp megfontolandó, hogy határozott különbségek figyelhetőek meg a magyarországi és a helyi magyar kutatók írásai között.20 Ebből a szempontól vizsgálva úgy tűnik, hogy többféle kutatói kategóriát különböztethetünk meg: a saját kultúrájukat helyi kutatókként vizsgálókat, az anyaországi kutatókat, más kultúrájú külföldi kutatókat, az adott állam többségi nemzetiségéből származó kutatókat stb. Ezek közül a kutatói pozíciók, helyzetek közül a miénk, azaz a külföldi idegen nemzetiségű kutató helyzete tűnik a legkevésbé érdekektől megterheltnek.
Ugyanakkor különböző kutatások arra is rávilágítottak, hogy például szociolingvisták esetében nem beszélhetünk igazi belső megfigyelésről egy nem standard nyelvváltozat esetében, mert ők maguk többnyire a nyelv standard, normatív változatát használják. Ennek következtében a legújabb szociolingvisztikai kutatásoktól bizonyos méretű etnográfiai munkát követelnek.21 Úgy tűnik, hogy a belső szemlélői nézőpont Kelet-Közép-Európában hasonló problémákkal szembesül. Például a kutatás mintájában az elit gyakran túlreprezentált; Langman és Lanstyák a következőképpen indokolják meg az ilyen típusú mintát: „[a mintában] a nyelvi kérdéseket és társadalmi viszonyokat illetően nagyobb fokú (ön)tudatosságra számíthatunk.”22 Ez az indoklás nem empirikus bizonyítékokra épül, hanem sokkal inkább az oktatás szerepét túlértékelő előítéletre. Jelen kutatásom épp arra mutat rá, hogy legalábbis a Bánság esetében ez a prekoncepció nem állja meg a helyét. Természetesen a diskurzusformák és kifejezések ilyenkor különböznek az értelmiség nyelvhasználatától.
A külső szemlélő további előnye, hogy esetében az empirikus vizsgálódás szüksége és igénye olyan jelenségekre terjed ki, amelyek a belső megfigyelő számára adottaknak, magától értetődőeknek tűnhetnek. Például az interjúkban a külső megfigyelő feltehet olyan, a mindennapi élet területére vonatkozó kérdéseket, amelyeket egy helyi, belső megfigyelőtől egyébként udvariatlannak, tapintatlannak ítélnének meg, mivel a helyi viszonyok ismeretében feltételezik, hogy eleve tudja a választ. Végül pedig a külső szemlélőnek lehetősége nyílik felfedezni és elemezni a nyelvi kultúrának olyan ellentmondásos dimenzióit is, amelyek fel-felbukkanó jellemzői a Bánságnak.
Konklúziók helyett
Mire jó ez a kutatás? Kinek használ az, ha valaki távolról ismerkedik meg egy romániai régióval, és erről publikál különféle fórumokon? Ezek a kérdések (is) a tudományetika tárgykörébe tartoznak, fekete-fehér válaszok nem adhatók rájuk, habár az emberek gyakran pl. az életszínvonal gyors változását remélik a tudományos kutatásoktól. A valóságban a fejlődés sokkal kisebb léptékű. A magyar szociolingvisták például csak lassan kezdik elérni, hogy a sok tévhit a határon túli magyarok nyelvhasználatáról ne legyen annyira elterjedt legalábbis a magyarországi értelmiségiek körében.
Az én esetemben a kutatás haszna az lehetne, hogy a nemzetközi tudományos körökben is hozzáférhetővé váljanak a Bánságról és az ott elő magyar szórványközösségről szóló adatok. Továbbá kutatásomban igyekszem az interjúalanyok megnyilatkozásait hűen bemutatni és elemezni, ezáltal ismertetem a bánsági magyarok mindennapi vélekedését a világ előtt. Tudományos szempontból pedig igyekszem egy új módszert és szempontrendszert alkalmazni a romániai magyarok kutatásában és ezzel gazdagítani a magyarpárú többnyelvűség kutatását.
Jegyzetek
1. A témában eddig megjelent cikkeim: Laihonen, Petteri: Multilingualism in the
2. A bánsági békés együttélés és etnikai küzdelmek paradoxonjaira lásd: Wolf, Josef: Development of Ethnic Structure in the
3. A Bánság történelméről, különféle etnikai csoportjainak be- és kitelepüléséről a legteljesebb képet Wolf i.m. alapján kaphatja az olvasó.
A népszámlálásokhoz lásd Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája. III. Arad, Krassó-Szörény és Temes megye. Népszámlálási adatok 1869–1992 között. Csíkszereda, 2000. (www.kia.hu/konyvtar/erdely/vallas.htm); www.recensamant.ro; www.mtaki.hu.
4. A jyväskyläi kutatás indítóoka prof. Lönnqvist érdeklődése volt a bánáti németek (svábok) iránt. „Mit is jelent az, hogy egy kultúra, egy összetett etnikai, nyelvi és történelmi elemekből álló teljesség kihal?” Barna Gábor–Lönnqvist, Bo: The Lost Future – die expatriierte Kultur. Schweizerisches Archiv für Volkskunde, 96. 121–143. 2000. 131. (ford. PL). Továbbá milyen szerepet játszanak az idős emberek, akik még ismerik és őrzik ezt a kultúrát, de akik már nem hisznek ennek a jövőjében? Uo.
5. A „szórványkisebbség faluban” a magyarok esetében a következőt jelenti: 104 bánsági faluban 50–150 magyar lakik, 20–50 magyar lakik 9 faluban és 94 faluban egy-egy magyar család található. Amellett Bánság és
6. Lásd Langman, Juliet: Identitás és nyelv: fiatal magyarok a felvidéken. Nyelvi érintkezések a Kárpát-medencében, különös tekintettel a ‘magyarpárú’ kétnyelvűségre. Lanstyák István & Szabómihály Gizella (eds.). Kalligram,
7. Lásd Kontra Miklós: Contextualizing the Sociolinguistics of Hungarian Outside Hungary project. In: Anna Fenyvesi, (ed.): Hungarian Language Contact Outside Hungary: Studies on Hungarian as a minority language: Benjamins, Amsterdam 2005. 41–42.
8. Az elméleti háttérhez lásd a következő cikkgyűjteményeket: Schieflin, Bambi–Woolard, Kathryn–Kroskrity, Paul (eds): Language Ideologies: Practice and Theory.
9. Lönnqvist, Bo: The outsider’s view. Ethnological studies in everyday life in
10. Lönnqvist, Bo: Wo ist die ‘Heimat’ des Volkskundlers? In: Volkskultur und Moderne. Europäische Ethnologie zur Jahrtausendwende. Band 21. Wien: Veröffentlichungen des Instituts für Europäische Ethnologie der Universität Wien, 141–148. 2000. 147.
11. 2003-ban a kb. 82 ezer lakosú Jyväskylänek 193 svéd anyanyelvű lakosa volt.
12. Egy a ritka kivételek közül: Goebl, Hans-Nelde et al: Contact Linguistics: An International Handbook of Contemporary Research. Vol. II Walter
13. Lásd pl. Toma, Alina: Grenzen und Perspektiven einer Sprache und Kultur – die Lage des Deutschen im Rumänischer Banat. In: Hans Gehl (Hg.) Sprachgebrauch – Sprachanpassung: Eine Untersuchung zum heutigen Gebrauch der deutschen Sprache in Westrumänien und zur sprachlichen Anpassung der Donauschwaben. Tübingen: Institut für donauschwäbische Geschichte und Landeskunde, 46–91. 1998. 59; Kupó Jenő: Etnikumközi viszonyok néhány bánsági településen. In: Bodó Barna (szerk.): Hagyomány és interkulturalitás.
14. A különféle nyelvészeti, szociolingvisztikai kutatások használhatóságáról lásd Luykx, Aurolyn: Whose Language Is It Anyway? Historical Fetishism and the Construction of Expertise in Bolivian Language Planning. Literacy, Education and Development Volume 5, Number 2. 2003. (www.tc.columbia.edu/cice/articles/al152.htm
15. Vö. Gal, Susan: Language Ideologies and Linguistic Diversity: Where Culture Meets Power. A magyar nyelv idegenben. Keresztes László & Maticsák Sándor (szerk.). Debreceni Egyetem, 2002. 203–204.
16. Langmann: i.m.
17. A következő kettőt vagy legalább az elsőt szintén
18. Gal 2002. 203–204.
19. Más szempontokhoz lásd pl. Cristea, Octav, Laţea, Puiu & Chelcea, Liviu: Egy roma közösség etnikai megbélyegzettsége. Antropológiai Műhely (11–12) 3–4. 1997. 47–58.
20. Lásd Laihonen 2004.
21. Wilson, John: Who needs social theory anyway? In: Nikolas Coupland, Srikant Sarangi & Christopher N. Candlin (eds.): Sociolinguistics and Social Theory. Pearson,
22. Langman, Juliet & Lanstyák István: Language negotiations in