„A keret gondolata arra tanít, hogy észrevehetően vagy észrevehetetlenül minden keretek közé illeszkedik“, írja Jean-Claude Lebensztein A keretből kiindulva című, a képzőművészeti alkotások keretei által elválasztott két tér közötti játékot elemző tanulmányában. Bár írása jórészt festményekkel foglalkozik, kitér a keret jelentőségére a társművészetek területén is. Hogy a keretezés mennyire alapvető eszköze az építészetnek, arra jó példát szolgáltat az Oktogon. Architec-ture&Design 2005. évi 3. száma.

Az építészeti tevékenység minden alkotásával valamilyen keretezést hoz létre. Itt elsősorban a felületi határolóként funkcionáló falakra gondolhatunk, de felfoghatók keretsorozatként az utcaképek vagy a homlokzatképzés egyes elemei is. A keretre mint formai eszközre úgy hivatkozik Caroline Barrès és Thierry Coquet Lyon melletti lakópavilonja, hogy egyben annak megszüntetésére tesz kísérletet. Az előre gyártott, bármikor szétszedhető, majd újra összerakható fémszerkezet fedetlenségével már eleve egy keretrendszer alakját ölti magára, de az üvegtáblákkal való kitöltés egy teljesen nyitott struktúrát eredményez (melyet tovább hangsúlyoz a belső válaszfalak elhagyása). A  tervezők szándéka szerint ez a lakódoboz együtt létezik a természettel, mintegy elmosva a természetes és mesterséges közötti határt.

Az üvegfelületet mint a hiány eszközét használja Rem Koolhaas is a portói Casa da Música megtervezésekor. Egészen más úton haladva ő is egy tört vonalú térbeli keretté alakuló formát hoz létre: ferde síkok és alámetszések segítségével az amorf alakzatú épület fokozatosan elveszti felületi határolóinak karakterét. A belső tér és a környezet üvegfelülettel történő konvencionális összekötését provokatív módon a belső koncertteremnél használja. Az összekapcsolásnak ezt a modern építészetből jól ismert módját Jacques Herzog és Pierre de Meuron új anyagok felhasználásával alkalmazza: a müncheni Allianz Aréna gigantikus, lapított ellipszoidra emlékeztető tömegét, annak teljes oldalát és tetejét speciális, levegővel felduzzasztott fóliába burkolták, mely áttetszőségével épp a falak és felületek keretjellegével játszik.

Talán az organikus építészet igyekezett leginkább megkérdőjelezni a keret dogmáját központi elvével, az illeszkedéssel (ez történhet az ember természetéhez, az építészeti hagyományhoz, a természeti környezethez). Az Oktogon Organikus blokkjában bemutatott, Gianni Francione és Mauro Caravoglio által megálmodott, Nyambuban megvalósult villa úgy szünteti meg a keretet, hogy nyomatékosan felhívja a figyelmet annak létezésére. Miközben szabadon áramló tereket és nyitott (azaz nem létező) falakat használ, a virtuális keretezés legváltozatosabb formáit vonultatja fel: arhitektonikusan alkalmazza a víztükröt, és az épület szomszédságában lévő gyors folyót mint mozgó keretet emeli be az építészeti kompozícióba.

Az építészeti formák alkalmasak arra, hogy egymáshoz viszonyítva keretezést alkossanak, ezt példázza Koller József pécsi bírósági épülete. Vakítóan fehér és csupán árnyékok által modellált kőburkolatával szakrális dimenziót nyit az őt körülvevő egyedi vonásoktól megfosztott, szürke, keretszerepbe kényszerített városképben. A nyílásokkal alig perforált súlyos tömbnek egyetlen felületét nyitja meg üvegfallal, rendkívül szellemesen éppen azt, amelyik a bírósági épület szocreál szárnyára néz.

Az Oktogon felvonultatja, milyen lehetőségek kínálkoznak a kortárs építészetben a keret átalakítására – ha teljes eltörlésére nem is törekedhetünk –, módosítására a tartalomnak megfelelően. (Oktogon, 2005/3.)