Mester Béla: Szilágyi István. Hatalom, ember, technika*

Szilágyi István munkássága mindig is megihlette a filozófusokat. Első nagyregényéről, a Kő hull apadó kútba címűről annak idején Bretter György közölt érdekes recenziót az Utunk hasábjain. Ebben a következőket írja: „Bodor Ádám novellái mellett […] ebben a regényben találkozunk leginkább ilyen törekvéssel: mondatokkal, illetve a mondatszerkesztés sajátosságaival ábrázolni azt, ami a nyelvben a világ kifejeződéseként óhatatlanul jelen van. A nyelvhez képest a cselekmény másodlagos jelentőségűvé válik, és a téma közvetlenül a nyelvi viszonyokban mint a viszonyok következménye jelentkezik. A téma tehát nem ürügy többé, nem valamilyen rejtett tartalom hordozója, hanem közvetlen nyelvi megnyilvánulásaiban maga a tartalom, amely mindenekelőtt nyelvi forma.” „A téma tehát nem ürügy többé” – talán ez a félmondat fogalmazza meg leginkább az okot: azt, hogy a filozófushoz miért áll közel a regényíró műve. Túl Bretter egészen nyilvánvaló vonzódásán az irodalomhoz, melynek csodálatos elemzéseket köszönhetünk (például Vörösmarty utolsó verseiről, Nagy László: Asszonyfejű fellegéről, Berzsenyiről, Madáchról), kell itt lennie még valaminek (ahogy az említett esetekben is „van még valami”). Ez pedig szerintem az, hogy néhány író, így Szilágyi is, nem azért ír, mert ilyen-olyan „sajátos” helyzetben érzi magát lenni, s ezt (feltétlenül „a sorok között”!) el szeretné panaszolni országnak-világnak, hanem mert a nyelv rejtélyei érdeklik, prózájának lendületét a nyelv feszültségei adják – nem a sajátos tehát, hanem a nagyon is általános, amely attól sajátos mégis, hogy éppen az küszködik vele, aki.

Ez a Szilágyi István érdekli Mester Bélát is. És nem véletlenül foglalkoztam olyan sokat Bretterrel, hiszen a monográfia szerzője maga is régóta elemzi a kolozsvári filozófus munkásságát, s ennek csupán egyik jele A felőrlődés logikája című 1998-as Bretter-válogatáskötet, amelyet Mester állított össze és látott el bevezető tanulmánnyal.

A filozófiai képzettség egyébként a könyv minden során és a megközelítés módján is érződik. „Hatalom, ember, technika” – ezt az alcímet persze nem kizárólag egy filozófus találhatta ki, de kétségtelen, hogy inkább vall olyan emberre, aki járatos a hatalomról szóló szociológiai és politológiai irodalomban.

Ezzel a tudással felvértezve beszél a monográfus Szilágyi István életművéről. Nagyon rokonszenves arányérzékkel egy olyan úton halad, amelyet hajlamos lennék „kiküzdött középútnak” nevezni. Nem feledkezik meg az író erdélyiségéről, de nem kezeli úgy, mint valami „születési rendellenességet”, sem úgy, mint az értelmezés legfőbb (gyakorlatilag egyetlen) kulcsát.

A kiküzdött középút talán a Hollóidőnek szentelt fejezetekben követhető legjobban. „A történelmi miliő kiemelése a regény fogadtatásában még nem lenne zavaró, ha a történelmi regényt a magyar kultúrában nem értenénk szűkebben, mint amit a műfaj megengedne: inkább az eleinknek emléket állító munkát, szinte emlékművet vagyunk hajlamosak várni, mint a miénkkel összemérhető emberi sorsokat bemutató szöveget” – írja a 120. oldalon. Ez után a határozott és indokolt pontosítás után olyan módszeresen végigkíséri azoknak a történelmi alakoknak az életét és szellemi fejlődését, akik mintául szolgálhattak a regény szereplői megformálásakor, és annyira tüzetesen kimutatja a hasonlóságokat és a különbözőségeket, hogy káprázik belé az agyunk.

Ha jól értem Brettert, az ilyen jellegű vizsgálódás szintén neki adózik. Miről szólnak méltán híres mitológiai esszéi, az Ikarosz legendája, a Laokoón, a néma, a Kronosz, a kegyetlen és a többi, ha nem arról, hogy a konkrét görög hős miképpen és miért válhat az emberiség jelképévé, milyen vágyat, törekvést, érzelmet vagy gondolatot fogalmaz meg egyedülállóan és örökérvényűen, mit tanulhat a ma embere ezekből az egykori sorsokból és példákból? Miből származik egy mítosz feszültsége, ha nem abból, hogy mintha mindig hozzánk szólna, de úgy, hogy sorsát mégsem vehetjük valami furcsa kabátként magunkra? Hogy tanít, de nem didaktikusan és ezért primitív egyszerűséggel, hanem nagyon is bonyolultan, s ha úgy tetszik, kegyetlenül.

És most nézzük a Szilágyi-műveket: ugyan mire tanít a Kő hull…, az Agancsbozót, a Hollóidő? Hogy maradjunk a provinciában, vagy hogy meneküljünk csak el? Hogy mesteremberként kell birkóznunk a sorssal, vagy egyáltalán nem kell birkóznunk vele? Hogy kamaszként tanuljunk a férfiaktól, vagy inkább ne törjük magunkat, mert éppen olyankor nem tudnak semmit, amikor a legnagyobb szükségünk lenne a tapasztalatukra? Látható, hogy a Szilágyi-opusok esetében sem lehet merev ellentétpárokkal előresietni – illetve lehet, csak abban az esetben pont azt veszítjük el, ami után oly nagyon sietünk.

Mester Béla nem siet: szívósan kutakodik, mert őszintén kíváncsi elemzése tárgyára. Politológia, szociológia, feminizmus, történelem – mindent a megértés érdekében mozgat. Nagyon körültekintő és alapos, mégsem törekszik arra, hogy a szöveget saját értelmezésébe zárja. „… próbáltam fogódzókat keresni” – írja tanulmánya zárásaként, és a mondat így, csonkán is munkája jelszava lehetne.

*Kijárat Kiadó, Bp., 2004.