Demeter Szilárd: Egérfelügyelő*

Nos, ha divatos lenne még a pszichoanalízis mint szövegértelmezési módszer, akkor Demeter Szilárd új novelláskönyve, az Egérfelügyelő igen alkalmasnak bizonyulna arra, hogy egy értő szemű, a szövegeket legalább annyi műgonddal, mint kaján kíváncsisággal boncolgató kritikus szike alá vegye. Ugyanis így első átolvasásra rengeteg benne az agresszió, konkrétan a halál, annak is az öldökléses esete, függetlenül attól, hogy azt elköveti valaki, vagy a körös-körül leginkább részegen tántorgó emberek közönye miatt következik be. Lehangoló például a Medvevadászat, melyben a Bodor Ádámos reminiszcenciákat hordozó szereplők, a földből kinőtt fiúk azon röhögnek fuldokolva, hogy miután meghalt egyikük új feleségének anyja, testét a disznóknak adták, mert nem akarta a pap eltemetni. Az, hogy a fiúk a legenda szerint apjuk földbe dörzsölt magjából születtek, és hogy az új feleségnek lólába van, akárcsak – a legenda másik változata szerint – az anyjuknak, a Sinistra körzet hangulatát idézi be, így aztán ismerős tájakon ballagunk, annál is inkább, mivel a földből kinőtt fiúk kékszeszt isznak, és csikorgó hidegben a hó alatt alszanak. A túlságosan nyilvánvaló durvaság visszavesz azonban a lehangoltságból, amely a novella kitartott alaphangja lehetne, és egyszerű trágárságba csap át, sajnos.  

Az első novellában csak kicsit megbicsakló ígéretet arra nézve, hogy Bodor-ízű írásokat olvasunk, nem váltja be aztán a kötet többi írása: minden titokzatosság nélkül konstruálja meg a lerobbant és a végletekig nyomorúságos világot, ahol az agresszivitás alapvető rutin, és még csak nem is a túlélést szolgálja, hanem a kommunikáció egyetlen formája. A csoda, legyen az gonosz csoda is, amit a földből kinőtt fiúk előrevetítettek, ritka vendég itt; a debil gyerekek, agresszív őrültek és alkoholisták annál gyakoribbak, illetve nem vendégek ők, hanem helybeliek. A hely pedig: egy kisváros, melyet a bánya és a vasgyár határoz meg, és ahol a tehetetlenség és az unalom bénító kombinációját főleg a gyerekek életében látjuk lecsapódni (Egy nap, Az éneklő köldök, A labda, Egérfelügyelő). Egy fiú labdára fogad azzal, hogy a busz átmegy fölötte, lazán túléli a mutatványt, de a labdáért bemászik a trafóba, és szénné ég, négy értelmi fogyatékos testvér játékai mindegyre a halálos baleseteket súrolják, egy másik fiúcskát az őrült Báró hihetetlen kegyetlenséggel gyilkol meg – nem egyszerűen szociális érzékenységből születő embermesék ezek, hanem olyan brutalitással dolgozó történetek, amely brutalitás egyszerre borzaszt el és válik komolytalanná, vagy legalábbis hiteltelenné. 

„Kedves ifjúság [...] Ne higgyétek, hogy nem tudom, hogy csúnya és illetlen szavakat használtok egymás között. Tökéletesen tisztában vagyok vele. De ne féljetek, semmiféle csínytevéstek, még a legkomiszabb sem rendítheti meg azt a mélységes meggyőződésemet, hogy alapjában véve szemérmesek és ártatlanok vagytok” – ezt idézi Gombrowicz Ferdydurkejéből Demeter Szilárd a 2004-es, Mondolat című kötet Bányatelepi delyricum írásában. Nem is tudok ennél jobbat kitalálni arra nézve, hogy milyen is az Egérfelügyelő kötet, ugyanis ezt a hiperbolizált agresszivitást nem tudom egészen komolyan venni, üreske polgárpukkasztásnak látom, persze lehet, hogy ez a perspektíva naiv, s rászolgál arra a vagány visszavágásra, melyet a szerző ugyancsak a Bányatelepi delyricumban követ el, amikor a magyartanárnője felszólítja a narrátort, írna már a kellemesebb gyermekkori emlékeiről is. „És hogy nem kellene ennyi csúnya szót használni (leírni). A póveres kisfiúra gondolok meg a chatre váró kislányokra, akik a diszkóban a pénzesebb pasikra vadászva (ők azok, akik »Ma-gyarba’« dolgoznak) »Kopj le rólam, te geciláda« szöveggel rázzák le az »itthoni parasztokat« (sic!). Azért megígérem, mosolygunk.” (Mondolat, 134.) Nem azért mondom (mert véletlenül magyartanárnő vagyok), de a szövegnek tényleg nem mindig tesz jót az erőszak és trivialitás fitogtatása, referencián innen és túl.

A nyomorgyerekekről szóló írások részben egyszer már megjelentek a 2001-es Tempetőfi naplójában, melynek hat történetéhez további négyet toldott Demeter Szilárd, így jött ki a nyomdából a harmadik kötet, mely egyben második novelláskönyve. A közbeeső kritika- és esszékötet, a Mondolat (2004-ben jelent meg az Erdélyi Híradó Kiadónál) úgy kapcsolódik be a sorba , hogy az Orrbelefütty nevű szereplő mindenik eddigi kötetbe beletrappol. Egyedi figura ez az Orrbelefütty, nekem nagyon rokonszenves, egy kisgyerek, aki Istennek mondja magát, pontosabban „isten volt, néha csak félisten, vagy félisten harmada.” (Egy nap az Egérfelügyelőben, 11.). Nem tudom, hogy a félisten harmada vajon egyhatod istent jelent-e – de sejtem, hogy az elemi matematika itt nem ér –, és hogy ez pontosan milyen erőkkel jár. Sajnos nem tudja Orrbelefütty sem, ami addig nem is gond, amíg a megszokott napi programját végzi, hogyaszondja „leszökkent a falról, három ugrással átszelte a műutat, a hídon át beszaladt a belső udvarra, és virágok nőttek a lába nyomán. Féktelen jókedve kerekedett, összevissza rohangált, virág-hieroglifekkel írta fűbe örömét, majd lihegve huppant be a többi lurkó mellé a cseberbe, alig fértek. A nagy pancsolásra nagyanyjuk ismét kidugta a fejét, úgy döntött, inkább feláldoz egy keveset az eprekből, mintsem hogy megfojtsák egymást az unokái.” (Egy nap az Egérfelügyelőben, 15.). Akkor van szerintem gond ezzel az igazán jó nyárközepi leírással, amikor a szerző ezt is belegyömöszöli egy őrült ember rettenetes tettébe – ezzel saját jókedvű szövegén követ el erőszakot: egy öreg a pincébe csalja, és a fulladásba ringatott kisgyerek meztelen tetemét egy kutyával és disznókkal együtt zárja be, három nap, amíg rájuk találnak a szomszédok. Szóval ez az Orrbelefütty a Mondolatban is szerephez jutott, egy ál-filmforgatókönyv szövegében, az Elsőáldozásban, végigtrappol a kisváros utcáin székelyruhában, el a garázssor előtt, dobermann ugat, átugrik egy betonkerítésen, megbámul egy hatalmas, üres épületet, megjárja magát a temetőben, ahol további székelyruhás gyerekek kergetőznek, részt vesz az elsőáldozáson, széndarabokat dobál unottan, majd a Stalker megy a tévében. Orrbelefütty útját azért írom le, mert sok elemet tartalmaz azok közül, melyekből a novellák helyszíne, a kis-bánya-vasgyárváros összerakódik. Valahol a gazdálkodó közösség és a tömbháznegyed között, az előbbi szokásrendje, ez utóbbi urbánus jellege, „egy múlt századbeli szicíliai falu és a lepusztult szocreál keveréke” (Bányatelepi delyricum a Mondolatban, 132.).

Az a négy novella, amely nem jelent meg a Tempetőfi naplójában, kissé variálja a képet: Az ötezer forintos bankjegy például bűnügyi történet, szerelemmel bonyolítva, a kötetcímadó Egérfelügyelő pedig ismét egy sajátos gyerekről mesél. Az egérfelügyelőnek nevezett fiú azonban nem a nyomorgyerekek közül való, épp ellenkezőleg: nevelőapjának halála után derül ki róla a görög mitológia és filozófia tölti ki egész lényét, így természetszerűen ő sem tud beilleszkedni a kisvárosi gimnázium a kommunizmus alatt átlagosnál is normakövetőbb rendszerébe. Ezért válik belőle a bányakönyvtár könyvmozgatója, miután úgy átmenetileg belekeveredik egy kettős öngyilkosságba is. Az egérfelügyelő története az önmaga lehangoltságában ismét hatásos lenne, de a mitológiai és filozófiai magyarázatok nem illeszkednek jól a narrációba: attól, hogy többször is szóba kerül a szeretőket szeretetszögekkel egymáshoz erősítő Aphrodité, nem válik erősebb képsorrá a bizonyos Tóni bácsi és Marika néni véletlenszerű és öngyilkossághoz vezető szerelme, inkább szórja a figyelmet. A könyv tulajdonképpeni témáját, a bányaváros és lakói száraz leírását zavarják a hozzáadott elemek, mint a fitogtatott erőszakosság, a narrátori attitűdben időnként felbukkanó vagánykodás, vagy ebben az utolsó novellában a mitológiai magyarázat. Mint ahogyan a kötet borítóján látható betonút-részlet és benne a megkötött lábnyomok képe is bőven elég a lepusztultság benyomásához – a kanálisrács mögül kiszaglászó egér, melyet bemontíroztak, túl sok már a meggyőző munkából. 

*Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2005.