A 2005. novemberi Kolozsvár köszönti egykori szerelmetes fiát, a száz éve született Cs. Szabó Lászlót.

Valóban köszönti? Emlékszik még rá? Az öntudatra itt ébredő gyermekre, a Rózsa utcai ház lakójára (a németül és magyarul beszélő anyai nagyszülőknél igazi otthonra talált unokára), a Kossuth Lajos utcai evangélikus elemi, a Farkas utcai református kollégium tanulójára, a harmincas évei közepén boldogan hazalátogató neves íróra, a Magyar Rádió irodalmi szerkesztőjére, később a BBC belső munkatársára? Vagy csak a kérdés megfogalmazója akarja felidéztetni az akkor „75 éves veterán”-t, aki Cluj-Napocára címzett levelében maga is törte „racionális fejét”, hogy mi a rejtély megfejtése; Cs. Szabó szavait idézve: „Erdély nélkül félig se lennék az az író, aki vagyok, Erdély viszont valami sokrétű jelenség, talán csak halálom után lehet teljesen szétfejteni”. Mármint a titkot, az íróvá, ilyen íróvá alakulás titkát.

Erdélyét is meg a Kolozsvárét. Amelyet a mai diákok – az ide születettek s még inkább az ide csak tanulni jövők – persze egészen másképp élnek meg, mint az a bundasapkás kisgyerek (egy több mint kilencven esztendeje készült kolozsvári fénykép őrzi a pillanatot) és mint a távolból, Budapestről, Rómából vagy Londonból mindig visszavágyó férfi. Mégis: higgyünk benne, hogy Cs. Szabó városa nem süllyedt el, nem süllyedt el végleg, él valami egykori szelleméből. A házak, utcák, terek többsége, ahol lakott, tanult, ahol barátait – köztük Illyés Gyulát, Márai Sándort, Szabó Lőrincet – kalauzolta, ma is áll. Ezeket a kő- és tégla-tanúkat idézik meg László Miklós most készült fényképei, 2005-ből gondolva vissza a múlt század elejére, közepére, régebbi magyar és európai századokra, melyeknek tudós és művész megőrzője-megjelenítője volt a már-már elfeledett kolozsvári: Cs. Szabó László.

A ma e házak közt járkáló fiatal emlékezzen rá is, legalább a centenáriumi időben; rá, Csére, az egyik legeurópaibb kolozsvári értelmiségire, aki egyként gondozta Erdély örökségét, és éltette a shakespeare-i hagyományt.