A rendszerváltás kelet-európai értelmisége számára az átalakulás egyik legfontosabb váratlan újdonsága a bizonytalanság mint életszervező elem beköszöntése volt. Ebben az összefüggésben nem a demokratikus társadalom szükségszerű politikai nyitottságára gondolok. Nincs szó a piacgazdaságok viselkedésének nehezebb előre jelezhetőségéről vagy a nemzetközi környezet erősödő hatásából következő makrogazdasági bizonytalanságokról. Ezek valahol, persze, az itt vizsgált téma peremén áttételesen előbukkannak, de az igazi kérdés ennél egyszerűbb. Elementáris és minden közértelmiségi számára kézzel fogható. Hirtelen a legkülönfélébb csoportokban megjelenik – ha csak elvi lehetőségként is – a létbizonytalanság mint probléma. A korábbi államszocialista rendszerek, ha nyilvánosan elfogadták őket színpadul, és formálisan alkalmazkodtak játékszabályaikhoz, végül is az értelmiségi számára sajátos biztosítási formaként működtek. Kiszámítható volt, hogy kinek, milyen sebességgel, hogyan nő a státusa. Hogy ki milyen feltételek mellett, milyen időtávval foglalkozhat kedvenc szakmai témájával. Hogy – ha jól viselkedik – hol fog ülni, mit tesz, mit tehet majd húsz év múlva. S ha a gyereke tanulni kezdhet valamelyik fakultáson, mikor mire viheti. Bizonyos értelemben itt nem voltak „szükséges” és „felesleges” értelmiségiek. Hiszen az állam végül is tudta, hogy szinte kizárólagos munkaadó, és hogy az értelmiségi, akinek ezen az egzisztenciális szinten megtagadják a beilleszkedést, hajlamossá válik a társadalmi béke megbontására. S ez elvben veszélyeztette volna a nehezen kikényszerített valós vagy vélt társadalmi egyensúlyokat. Persze e korban is voltak jobban és kevésbé leterhelt generációk. De eltérő esélyeik – ha hasonlóan lojálisak voltak – nem egyszerűen gazdasági vagy politikai ciklusoktól, hanem inkább attól függtek, hogy a 20. század második felének nagy történelmi törésvonalaiból melyik miként érintette személyes sorsukat.

Állandósult bizonytalanság

1989–1991 után mindez gyorsan megváltozik. A forradalminak tűnő változások lecsengésével hirtelen megjelenik a „felesleges” értelmiségi típusa. Egyszerre sokan kezdik azt érezni, hogy feleslegesek (a munkaerőpiacon vagy saját elképzelt, illetve megálmodott szereplehetőségeikhez képest). A pillanat persze többfajta nem várt „feleslegességet” mos egybe. Egyfelől kiderül, hogy bizonyos értelmiségi munkahelyek a világ megnyílásával, a hidegháború befejeződésével oka-fogyottakká válnak. Itt nemcsak a régi rend ideológiáit kiszolgálókról és a velük szinte hivatásszerűen szembenállókról volt szó, hanem például olyan mérnökökről is, akik azon berendezések tervezésével foglalkoztak, amelyekhez korábban egyedül azért nem juthattunk hozzá, mert ide, a frontvonalon túlra azokat Nyugatról nem adták el. Voltak szezonálisan feleslegesek. Ezek többnyire az általuk gyártott, felügyelt vagy forgalmazott termékek korábbi piacai összeszűkülésétől vagy eltűnésétől szenvedtek, de nagyobbrészt azért viszonylag rövid idő után képesek voltak átállni. Voltak munkaformáikból következően „feleslegesek”. Arra szükség volt, amit termeltek, de nem úgy, ahogy azt ők elő tudták állítani. Tanulni, az új közeghez alkalmazkodni pedig nem tanították igazán meg őket. S végül voltak a nemzedéki szempontból „feleslegesek”, különböző fiatal értelmiségiek, akik számukra mintanemzedékekhez hasonlóan automatikusan úgy választottak szakmákat, hogy azok munkaerő-piacait lényegében figyelmen kívül hagyták. Vagy egyszerűen pályakezdők, akik induló évei a legmélyebb recesszió idejére estek.

A kilencvenes évek második felére e kavarodás kezdett lecsengeni. Kiderült, hogy kik szorulnak ki egyértelműen a játéktérről. Kik azok, akiket már nem engednek a nagypályára, de akik utánpótlás-mérkőzéseken, öregfiúk összecsapásainál még elfoglalhatják magukat. És kik azok, akik tovább működhetnek, de akár hosszú évekig egyfajta „állandósult ideiglenességben”.

A modelleket, az új életlehetőségeket teremtő vagy az azokhoz alkalmazkodó munkaformákat hajlamosak voltunk sajátosan kelet- és közép-európaiaknak látni. A valóságban azonban e foglalkoztatási technikák a fejlett ipari országokban már nagyjából a hetvenes évektől kiépülnek. S diffúziójuk Kelet felé valószínűleg része volt vagy lehetett a globalizációnak, és elvben magától a rendszerváltástól függetlenül. Egyfelől: a nagy tudományos és szellemi központokban a tömegegyetemek még doktori programjaikban is akkora létszámokat termeltek, amelyek alkalmazása a régi intézményi keretek között már nehezen volt elképzelhető. Másfelől: a kutatásszervezés a hatvanas-hetvenes években felfedezi a projektfinanszírozást. Egyre nagyobb összegeket osztanak konkrét ügyekre, adott időhatárokon belül megoldható problémák és kérdések kezelésére – különösebb elkötelezettség nélkül azon szervezetek és intézmények iránt, ahol az ezek megoldásával foglalkozó szakértők működtek. E formák terjedéséből akkor is szervezeti reformok, az értelmiségi alkalmazási politikák átalakulása következett volna a mi vidékeinken is, ha ’89 táján nem omlik össze a Régi Rendszer.

E két nagy összekapcsolódó és sok tekintetben egy irányba mutató változáshoz Kelet-Európa viszonylag lemaradt területein még egy harmadik elem is kapcsolódik. Kisebbségi értelmiségi csoportokban, egyes régiókban vagy országokban egyszerűen továbbra is hiányzott az az intézményi háttér, ahova a most színre lépő vagy ugyan már eddig is alkotó, de az államszocialista díszletek közül kiszorult értelmiségiek kapcsolódhattak. A lebegés, a betagozódás „könnyűszerkezetes” intézményekbe, más szervezetek híján a civil szféra kultusza és egyre inkább az elvándorlás (vagy inkább ennek folyamatos fontolgatása, miközben az érintettek végül is ott maradtak) e csoportokban egyre inkább létmeghatározó alapállapottá vált.

Az új bizonytalanságok elviselhetőségét a kilencvenes években egy fokig persze elősegítette, támogatta egyfajta kívülről érkező intellektuális segélypolitika is. Végül is a közép-európai értelmiséget foglalkoztató legnagyobb intézmények sokkal lassabban változtak, mint ahogy azt korábban a társadalomkritika elképzelte. A már kialakult viszonyokat sok helyütt védte a jog és az intézményi szabályozás, máshol komolyabb megkérdőjelezésükhöz az emberi erőforrások hiányoztak. Végül számos helyen az értelmiség politikai feltöredezettsége sem kedvezett a mélyreható és hatékony reformoknak. Így azután, ha a nyugati politikai segélyezők nem akarták a korábbról megörökölt szerkezeteket erősíteni, akkor ösztöndíj-politikájukat azoktól függetlenítették, „demokráciaépítő” vállalkozásaikat inkább a környezettel csak lazán érintkező önálló alapítványokhoz telepítették. Ez ugyan hatékonynak tűnt a donor ide szánt kis pénzének hasznosítása szempontjából, de végül a „régi” és az „új” intézményi szférák szétválásához vezetett. Létrejött közben a régió legkozmopolitább nagyvárosaiban és máshol a drámai válságövezetekben talán néhány ezer értelmiségi munkahely. Itt menedéket találtak a napi politikából kiábrándult egykori ellenzékiek, az intézményi reformokból valahogy kiszoruló liberális entellektüelek, nyugati részképzésekről hazatérő fiatal értelmiségiek, akiknek kint nem sikerült állást szerezniük, és olyan mozgalmi vállalkozók, akik már nem voltak amatőrök, de nem találtak maguk számára intézményi kereteket. A közvetlen válságövezetekben pedig gyakran mozgalmak is létrejöttek. E miliő önmagában, hangulatában, nyelvében, formai ismérvei szerint nem sokban különbözött attól a nyugat-európai soft értelmiségi közegtől, amit a donorok otthon megszoktak. Ezért különösképpen nem is foglalkoztatta őket, miben térnek el az itteni életlehetőségek e csoportokban a máshol megtapasztaltaktól. Míg azonban egy német vagy francia nagyvárosban e soft közeg természetesen vette körül a hivatalos értelmiség világát, s ha működésmódjában különbözött is attól, eredetében és perspektívájában nem volt attól alapvetően idegen. Nem osztotta vagy inkább nem oszthatta annak működési értékeit, de feltétlenül nem tagadta meg annak éthoszát, társadalmi szerepfelfogását, alapvető önképét. A közép- és kelet-európai értelmiségi rendszerek e mintától különbözően sokkal duálisabbakká váltak. Itt sokkal inkább elváltak a korábbi erődök falai közé bejutottak és azok, akiket éveken át külső szervezetek, ösztöndíjak, pályázatok tápláltak. Szerencsésebb rendszerekben, így a magyarországiakban vagy a lengyelekben, a dualitás a kilencvenes évek végétől kezdődően lassan oldódni kezdett (bár alapelemeiben ma is létezik). Máshol, így a volt szovjet térségben vagy a délkelet-európai kisebbségi értelmiségi miliőkben azonban állandósodni látszik. Sőt a külföldi források viszonylagos fogyásával, a külső politikai érdeklődés átterelődésével más régiókba közben még az „állandósult ideiglenesség” forrásai is zsugorodni kezdenek.

Átmenetek

E – nevezzük így – korai nomádizmusból többfajta átmenet figyelhető meg. Mindenesetre meglehetősen könnyen bizonyíthatónak tűnik, hogy aki teheti, stabilizálni akarja pozícióit, kiharcolt állásait. S ezzel egyre többet foglalkozik. Már csak azért is, mert nagyon gyorsan – néhány év alatt – kiderült, hogy a kilencvenes évek első pillanatban olyan stabilnak tűnő új intézményi szerkezete, finanszírozási rendje korántsem ugyanaz. A közvetlen rendszerváltás idején még sokaknak – nemcsak a támogatottaknak, hanem a donoroknak vagy inkább a donorok apparátusaiban alkalmazottaknak is – úgy tűnt, hogy az új szerkezetek a posztszocialista rend meghatározó alkotórészei. Hogy a színre lépő alapítványok, a formálódó programok itt komolyabban, hosszabb távra berendezkedtek. Hogy a kiépülő, a régi világból túlélő oktatásszervezési, kultúr- és kutatáspolitikai megoldásokkal szemben az alternatívként felmutatott, újonnan alapított vagy/és importált változatok életpályákat alapozhatnak meg. Az átmenet különben, ha nem is öröknek, de állandósulónak tűnt. Hiszen nyilvánvaló volt, hogy hosszabb idő alatt kialakult különbségek nem tűnnek el néhány év alatt. A cél pedig egy, a nyugat-európaira, esetleg az atlanti társadalmakra legalább formájában emlékeztető változat kialakítása lehetett. És sokaknak még a kilencvenes évek végén is úgy tűnhetett, a régió legtöbb társadalma ettől még igen messze van. Ráadásul az errefelé újonnan megjelenő szervezetek jó része korábban fejlődő országokban működött. S ott, ha egy ország a segélyek vagy a paternalista támogatás más célterületei közé egyszer bekerült, onnan lényegében – tehetett szinte akármit – általában néhány évtized alatt nem került ki. A „fejlődők” ugyan nagyon különböző szintekről és körülmények közül indultak, és az évek során igen különböző címkéket kaptak a külső donoroktól. Ha politikai elitjük nyugatellenes volt, megtagadhatták vagy korlátozhatták az oda irányuló segélyt, de arra nem találtam példát (talán Korea vagy Tajvan kivételével), hogy valamelyiket azért hagyják ki a kedvezményezett célországok együtteséből, mert már eléggé „fejlett”, s most már maga is megáll a lábán. Ebből következően senki sem gondolta – nemcsak a közvetlenül e segélyekből élők, hanem a külföldi politikai tervezők sem –, hogy a posztszocialista világ jó része tizenöt év után kikerül a „demokráciaépítő” vagy „felzárkóztató” programok célkeresztjéből. Érdekes módon, miközben tömérdek önreflexió, sőt sok kutatás is megjelent az időszak értelmiségpolitikájáról, a nyugati támogató hálózatok körül kialakult, attól sokszor szó szerint egzisztenciálisan függő értelmiség rétegzettségéről, politikai érdekeiről, életstratégiájáról, kapcsolódásáról a nemzeti társadalmakon belül másokhoz lényegében nincsenek vizsgálatok.1

A függéseken belüli töréseket sok vonatkozásban befolyásolta két elem. Egyrészt a társadalomtudományi és artisztikus értelmiség támogatását sokszor a donorok nem önmagában, hanem a helyi elitek geopolitikai (értsd Moszkva-barát), illetve ideológiai (vagyis a régión belüli klasszikus baloldali) visszarendeződésének megakadályozása érdekében folyósították. Amint vagy ennek reális veszélye elmúlt, vagy a baloldal szociáldemokratizálódott, s a „visszarendeződési félelmek” – legalábbis geopolitikai értelemben – oka-fogyottá váltak, e támogatás igen gyorsan leépült. Vagyis – a donorok nyelvén: ha a demokrácia stabil, akkor minek azt külső pénzekből építeni, erősíteni? Természetesen az ebből közvetlenül az első átmeneti években élők a donorok kivonulásában ellenérdekeltek voltak. S nem kevésszer sokféle módon és vonatkozásban megpróbálták támogatóiknak bizonyítani, hogy az új stabilitás törékeny, és léteznek olyan erők, amelyek a régió nyugati beágyazódását az új helyzetben is veszélyeztethetik. Tehát szolgálataikra a „terepen” a továbbiakban is szükség lehet. De önmagukban e technikák eredményei végül is csak igen korlátozottak lehettek.2

A másik korlátozó – s hosszabb távon is következményekkel járó – donorfilozófia a kilencvenes években a támogatott értelmiség és munkahelyei mint intézmények szétválasztása volt. E különbségtételnek voltak technikai, pénzügyi okai. S voltak politikaiak. Az értelmiségi munkahelyek óriás állami intézményeken belül épültek ki, többnyire a korábbi évtizedekben. Ezeket a donorok egyébként is gyakran túl nagynak találták, már csak azért is, mert az adott területeken egyszerűen náluk ilyen nagy szervezetek nem épültek ki. S mert ott nem léteztek, szinte automatikusan itt sem hihették azok létét indokoltnak. Feldarabolásuk, redukciójuk elvben nem az ő ügyük volt (és sokszor pénz híján amúgy is végbement a következő években). De arra sem lehetett – érthetően – rávenni őket, hogy e szervezeteket finanszírozzák. S egyébként is kinek lett volna elég pénze ahhoz, hogy más államok nagy létszámú tudományos intézményeit mint olyanokat támogassa, mentse? És kinek lett volna ez a donorok között érdeke? Már az is nemes feladatnak tűnt, ha néhány embernek vagy csoportnak biztosítottak valamilyen feltételeket a hirtelen jött financiális jégkorszak túléléséhez. De létezett az idegenkedésnek közvetlenebb politikai oka is. A nyolcvanas években a lassan puhuló államszocialista reformországokban sokfelé kiépültek a formális tudományos, egyetemi autonómia valamilyen intézményei. Az ezeket irányítókat – épp a demokráciára hivatkozva – 1989–1991 után nem lehetett olyan könnyen eltávolítani. Volt, ahol az új politikai elit így is próbálkozott saját szövetségesei beléptetésével. De sokfelé sikerrel azért nem járt. Akkor már inkább választotta az elszigetelést, a funkciók kiszervezését – ahol ez megtehető volt egyáltalán. Egyes helyeken, például Oroszországban néhány helyen megkíséreltek párhuzamos új intézmények felépítését. De Közép-Európában helyi forrásokból ilyesmire lényegében nem került sor. Tulajdonképpen az állami költségvetések siralmas állapota a kilencvenes években önmagában is fő oka volt vagy lehetett a szellemi intézmények kritikus forráshiányának. De az, hogy minden formális fogadkozás ellenére a fentiekből következően sok helyen az új politikai elitek sem érezték igazán magukénak vagy egyáltalán szövetségesüknek a korábban kiépült tudományos vagy oktatási elitet, valószínűleg tovább rontotta az amúgy sem rózsás helyzetet.3 Ebben a helyzetben – két metszetben is – komoly következményekkel járt, hogy a donorok nem kívántak kívülről részt venni az értelmiségi szféra intézményi reformjainak beindításában. Először is ebből következően később sem volt lényegi befolyásuk a változásokra (a Bologna-folyamat körüli zaj miatt ez mostanában mintha nehezebben lenne látható-hallható, de a változások szempontjából ez végül is mindegy). Másodszor, amikor megkezdődött a ’89–’91 utáni időszak donorjainak kivonulása a térségből, mert a függő értelmiség intézményi bázisa gyenge volt, vagy alig létezett, e csoportok kifejezetten veszélybe kerültek. A korábbról maradt intézményekben, bár ott is sor került már valamilyen változásokra, komolyabb pozíciói általában igazán nem voltak. A kilencvenes évek végétől a korábbi donorszerepeket kiváltó EU-támogatás egyre inkább a nagy – főleg állami – intézményekbe érkezett, így a csoportok soft hálójának korábbi közvetítő szerepe a régió szellemi élete és a külső donorok között tulajdonképpen megszűnt. Egy részük, akarata ellenére – vagy mert nem tudott, vagy nem akart igazán integrálódni a fennálló intézményi szerkezetekbe – a nomádok első nemzedékét alkotta. Ide sorolódtak még olyan kisebb re-emigráló csoportok – vagy inkább egyének –, akik a hidegháború végével visszatértek eredeti országaikba, de ott nem kellett igazán betagozódniuk. Lehet, hogy megpróbálták és nem ment, többnyire azonban nem is próbálkoztak. Külső kapcsolataik, grantjaik, nyugdíjaik vagy más forrásaik lényegében enélkül is életben tartottak őket. E két csoport állt össze a kilencvenes évek második felére a „keleti nomádok” első modern – egyébként még kisebb létszámú – nemzedékévé.

Az új nomádok

Bennünket elsősorban azonban itt és most nem ők, hanem a következő, nagy szervezetbe soha nem tagozódó korosztályok érdekelnek. Szereplehetőségeik áttekintése előtt azonban röviden meg kellene vizsgálni, hogyan tért el ettől a fenti alapmintától, illetve hol volt azonos vele a kisebbségi magyar értelmiségi elitek hasonló csoportjainak helyzete. Valódi vizsgálatot erről nem ismerek, de történetünk szempontjából négy ponton személyes megfigyeléseim szerint azért fontos eltérések látszanak.

Először. A nyugat–keleti támogatási sémáktól eltérően a kisebbségi értelmiségi kapcsolatokat az „anyaországban” működtetőket ideológiai okokból a személyi sorsok viszonylag kevésbé foglalkoztatták, az intézményeké annál inkább. Tulajdonképpen azok működtetését, újjászervezését, korszerűsítését tartották alapfunkciójuknak. Ráadásul a kelet–nyugati játékban komolyabban semmilyen donor sem hitte, hogy kulturális intézmények támogatásán keresztül alapvető politikai változásokat indíthat el, vagy stabilizálhat. A kultúr- és értelmiségpolitika a kisebbségpolitikusok számára azonban kiemelt, sőt legfőbb működési területnek tűnt.

Másodszor. Ugyanekkor a kisebbségi értelmiségi színtereket kívülről építők, finanszírozók összehasonlíthatatlanul kevésbé értettek ehhez a szakmához, mint a donorok adminisztrátorai a nagy kelet–nyugati játszmában. Azok ugyan gyakran keveset tudtak Kelet-Európáról, de adminisztráltak hasonló programokat valahol Ázsiában vagy Latin-Amerikában. Voltak hazai mintáik, amelyekhez illeszkedő megoldásokat, szervezeteket szerettek volna a lehetőségekhez képest itt is kialakítani. S alkalomadtán bevonhattak a munkába olyan nyugati szakértőket, akik otthon is hasonló intézményeket irányítottak, ellenőriztek. Egy ilyen szakmai háttér egyáltalán nem létezett a kisebbségi programokban. „Anyaországi” kulcsembereik többnyire nemzeti érzelmű amatőrök voltak – lényegében kapcsolatok nélkül a magyarországi egyetem- vagy tudományszervezésben. Ráadásul azt mindenki tudta, hogy oly típusú mintatranszferrel, intézményi formamásolással, amelynek lehetősége a nyugati donorok előtt azért folyamatosan lebegett, itt a kisebbségi mezőben nem is érdemes próbálkozni.

Harmadszor. Szlovákia kivételével a kilencvenes években fennmaradó értelmiségi jövedelemkülönbségek Magyarország és a kisebbségi társadalmak között – az eredeti akaratokkal ellentétben – kezdték erősen befolyásolni az intézményépítést. Miután meghatározó módon nem egyéni támogatások rendszerének működtetéséről, hanem intézményépítésről volt igazán szó, a támogatás is oda mehetett, ahol intézményt építettek. Ez persze önmagában dicséretes kiindulópontnak tűnt, de így nyilvánvalóan jelenleg a folyamatokra befolyással bíró helyi értelmiségiek köré építettek intézményeket, mert azok végül is így juthattak (kívülről) igazán szerephez, súlyhoz, sőt jövedelemhez. A jelenlegi politikai és értelmiségi elit köré úgy lehetett minimális biztonságot „importálni”, ha őket intézményekkel körbe tudták rakni. Ezzel azonban lényegében befagyasztották a jelenlegi elit szakmaszerkezetét, értelmiségi működési területeit. Sőt abban helyenként tömegképzést is indukáltak, a pályára lépők munkaerőpiaci esélyeitől lényegében függetlenül. S akkor még nem beszéltünk arról, hogy az egyébként is létező kisebbségi értelmiségi műhelyek hálózatait szinte mindenütt az akkor többségi elitek még az ötvenes-hatvanas években nagyobbrészt, a „lenini nemzetiségpolitikák” különböző helyi változataiba illesztve hozták létre. Ezzel önmagában semmiféle kritikát nem fogalmazok meg azokról. Egyszerűen konstatálom, hogy a rendszerek – amelyekbe természetesen korábbról fennmaradt intézmények is beépültek – egy másik kor lenyomata s azután ezekre települ a pillanatnyi lokális személyes lobbyképességet érvényesítő újabb intézményépítési hullám. Az így összeálló rendszer válik a következő kisebbségi értelmiségi nemzetek öntőformájává. S mert szükségképpen nem illeszkedik a gyorsan változó helyi átfogóbb karriermintákhoz, szinte természetesen válik egy újabb nomád nemzedék keltetőjévé.

Negyedszer. Ez a képzési rendszer a sokszor megfogalmazódó váddal szemben (hogy meghirdetett célja ellenére a kivándorlásra készít fel), végül is ezt nem teszi, mert igazán nincs kapcsolatban a magyarországi munkaerőpiaccal sem. A rendszerből magyar nyelvű szakokon nagyobbrészt klasszikus bölcsész vagy társadalomtudományi profilokkal kerülnek ki emberek, míg a magyarországi munkaerőpiac ipari, technológiai, természettudományi szakokon vár igazán új szakembereket.4 Ez a sajátságos elhelyezkedési inkongruencia a kisebbségi felsőoktatásban valószínűleg a szövegünk bevezetőjében említett általános környezeten túl nagyban átszínezi a fiatal kisebbségi nomádok mozgásterét, és más terepekhez képest talán nagyobb számban stabilizálja a nomád életmódot is.

Szerepminták

Mindebből következően meglehetős biztonsággal programozhatóak az új nomádok kifutási pályái. Ezekből befejezésképpen öt, már ma jobban látható változatot sorolnék fel.

Aki feladja. Azt hiszem, a nomádok legnagyobb része, ha élvezi is esetleg ezt az állapotot, tudja, hogy nem tart majd túl sokáig. Kelet- és Közép-Európában a fiatal értelmiségiek elsöprő többségének nincs olyan családi háttérbiztosítása, hogy hosszabb távon elviselhető legyen a várakozás az értelmiségi munkahelyek kapujában. Az időnként mégiscsak befutó támogatás nem elég tartalékok képzéséhez. A közvélemény nem fogadná el komoly státusveszteség nélkül, hogy valaki túl hosszú ideig a kreatív projektek között mondjuk fizikai munkával vagy munkanélküli segélyekből tartsa el magát. A projektek hálózata inkább csak nagyvárosokban tenné lehetővé, hogy néhány embernél több, ezekben egyfajta értelmiségi vállalkozóként életben maradjon. Igazi generációs fordulópontnak itt a családalapítás ideje tűnik. Forradalmi, ellenállási mozgalmak vizsgálataiból tudjuk, hogy gyakran ebben az életszakaszban szoktak a korábbi aktivisták is „kiugrani” szervezeteikből. Gondolom, a nomádok nagy többsége – vagy inkább szüleik, kedveseik, környezetük – sem bírja ki igazán az állandósult bizonytalanságot. S ha valami „polgári” elhelyezkedési lehetőség kínálkozik, szívesen élnek vele. Jobb esetben persze az „értelmiségi nomadizmus” így is szép emlék, esetleg jól konzervált személyiségépítési inspirációs forrás marad.

Értelmiségi vállalkozó.  A nomádok igen kis része professzionalizálódik, hiszen ha kis számban is, de ez a közeg képes vállalkozások eltartására. Végül is itt sajátos piacról van szó. A külföldi ösztöndíjakból az érintettek lassan kinőnek, de az államigazgatás okosodása, EU-integrációs megrendelések és kivételes esetben a civil szféra azért el tud valamennyi tudásmunkás-kisvállalkozást tartani. Tipikusan ez majd vagy már ma is azoknak adatik meg, akik kapcsolódni tudnak külföldi esetleges ösztöndíjaik korábbi színtereihez vagy a nagyobb otthoni hivatalos szellemi műhelyekhez, esetleg politikai pártokhoz. Ezek egyfajta „tartalékseregeként”, „külső köreként” karriert is lehet építeni. E vállalkozások épp „többlábúságukkal”, talán vegyes profiljukkal a nagy állami értelmiségi szervezeteknél mozgékonyabbnak, versenyképesebbnek tűnhetnek. Ismerek olyan „vegyes” változatokat is, amelyekben nomádunk „kint” – az anyaországban vagy New Yorkban – intellektuális napszámban keres, azután otthon a köztes szakaszokban alkotó nomádként szabadon él. Egészében a nomádoknak talán egy tizedének adatik meg, hogy tartósan beépüljön e modellbe.

A szervezeti konformista. Ez a legegyszerűbb változat. Aki előtt megnyílik a belépés, a „nyugdíjas” állások elfoglalásának lehetősége, az él is azzal. A mai egyetemi oktatói, kutatói korszerkezetből következően tíz éven belül tömegével kell állásoknak előbukkanniuk, hiszen a hatvanas-hetvenes években az értelmiségi munkaerőpiacra belépett tömegek ekkor vonulnak majd nyugdíjba számos országban. Kérdés persze, hogy kik élik meg majd a mai nomádokból nagyobb sérülések nélkül ezt az időszakot. Félő, hogy kevesen. Így azután az akkor megnyíló állások nagyobb részét azok kapják meg, akik éppen kéznél lesznek – esetleg potenciális felkészültségüktől függetlenül. Másrészt, aki túl sokáig vár valami elnyerésére, a „beérkezésére”, az belenyomorodhat a várakozásba. Így azután keserű, féltékeny, belülről bizonytalan, külső kritikára agresszíven reagáló, ritka hajú, derékban megvastagodott egykori nomádokkal telhetnek meg az intézmények. Akik azért szakmájukban nem lesznek túl begyakorlottak, s akik ráadásul azt fogják hinni magukról, hogy rendkívül progresszívek…

Az elmenekülő. Ezek a nomádok eddigi életüket kudarcként élik meg. Úgy érzik, elsősorban a környezet felelős azért, hogy ők „nem tudtak beilleszkedni”. Kis részük persze azért megy el, mert megtetszett neki a nomád életmód, s azt világvárosokban, nagy egyetemek környékén vagy a nemzetközi kreatív iparból élve jobban tudja gyakorolni. Nagy többségük pedig azért, mert egyszerűen simán élni szeretne, s ebből a szempontból szinte mindegy, hogy hol. S ahol megadatik, ott beépül. A nomadizmus elpárolgott.

Az ellenértelmiségi. Nomád marad abban az értelemben, hogy nem épült be a hagyományos intézményekbe. De mert azoktól – okkal vagy ok nélkül – magát kitaszítottnak érzi, végül szembefordul a fennálló renddel. Ezt kétféle formában teheti. Peremértelmiségiként, a többség számára nehezen észlelhető gettókba zárva. Vagy mozgalmakhoz csatlakozva, esetleg ilyeneket maga köré-alá szervezve. Ezek a mozgalmak a hagyományos rend kritikájára szakosodnak, értelmüket annak tagadásából nyerik. Mindkét esetben – még ha látszólag a másodikban a rendszer által kitagadott korábbi nomádok vezetik is a rohamot a régi erődökkel szemben – számára a nomadizmus megszűnik. Hiszen akár a peremen, akár az elutasításban az egykori nomád szervezetileg, emberi kapcsolatait illetően megtelepedett. S ezekből a közegekből utasítja el a korábbi elitek uralta környezetet. Ebből a szempontból mindegy, győz vagy veszít közben.

JEGYZETEK

1. Például a 2005. júliusi berlini ICCEES, az Oroszország- és Kelet-Európa-kutatók világkongresszusának sok száz  – a régióval kapcsolatos legkülönfélébb s közöttük sok értelmiségpolitikai témát feldolgozó előadása között nem találtam olyat, amely ezzel a sajátos rendszerváltási függőséggel foglalkozott volna. Miközben a megszólalók jó része – legalábbis akiket ismerhettem, vagy akiknek a pályáját valamiképpen korábbról követhettem – rövidebb-hosszabb ideig ebbe a függő értelmiségi kategóriába tartozott. Sokan, ahol ennek keretei valamiképpen megmaradtak, talán ma is azok.

2. Ebből a szempontból igen tanulságos a Szabad Európa/Szabadság Rádió különböző nemzeti szerkesztőségeinek, nyelvi stúdióinak sorsa. A rádió amerikai vezetői egyes relációkban már a kilencvenes évek elején-közepén a politikai rendszerváltást véglegesnek tartották, vagy úgy vélték, hogy úgyis ott Nyugat-Európa lesz a kapcsolódások meghatározó iránya, és a rádiót leállítottak (pl. a magyar vagy a lengyel adást). Másokban, a Balkánon és a volt szovjet térségben azonban nem. A nemzeti szerkesztőségek fennmaradásáért az illető ország korábbi nyugati emigrációja általában keményen küzdött, mert sok szempontból a hidegháborús években fontos értelmisége egzisztenciálisan is összenőtt a rádióval, és természetesen egyetlen szerkesztőség sem kívánta magát belülről felszámolni. Ennek ellenére a geopolitikai megfontolások a személyes lobbizásnál mindenütt erősebbeknek bizonyultak.

3. Ez persze fordítva is igaz volt. Például a kizárólag amerikai alapítványi forrásokra felépített szentpétervári Európai Egyetem alapításánál a donorok arra számítottak, hogy az egyetem rendre orosz forrásokat is megnyit, s hogy így az alapítványok fokozatosan kivonulhatnak a terepről. Hiába fogadtattak el ilyen sémákat az Egyetem vezetésével, az lényegében képtelen volt helyi támogatókat felhajtani. Hogy az eredeti pénzügyi kivonulási sémák ne verjék szét az egész intézményt, az amerikaiak legalább kétszer kitolni voltak kénytelenek az általuk megállapított határidőket. Maradtak, és bár nem tetszik nekik, de fizetnek, mert nem akarja őket orosz finanszírozó kiváltani. Adott esetben ez nem jelenti orosz források hiányát a városban, de jelenti azt, hogy az elvben rendelkezésre állók nem akarják egy ilyen „nyugati” intézmény működtetésében a „kisebb testvér” szerepét eljátszani.

4. A magyarországi ösztöndíjakkal ott doktori tanulmányokat folytató kisebbségiek között elenyésző számban vannak csak mérnök- vagy természettudományi doktorandusok. Komolyabb elhelyezkedési ajánlatokra éppen ők számíthatnának.