Szavak és korok

Minden kornak megvannak a jellegzetes, a közérzületet, illetve a közélet valamilyen – új – fontos összetevőjét megidéző kifejezései. Háborús időkben ilyen a parancs. Diktatúrában a hallgatni. Az értékorientált, a szabad verseny elsődlegességét hirdető társadalmak kulcsszava a pályázat. A működő demokrácia világában mindenért pályázni kell: állásért, tisztségért, feladatért, támogatásért. És nem csupán a közszférában, de egyre inkább erre épít a civil világ is. A teljesítményorientált gazdasági szféra el sem képzelhető pályázatok nélkül.

Kérdés, mi jellemző az átmeneti korokra, amikor az általános cél vonatkozásában, a korábbi tagadása szintjén létezik bizonyos konszenzus, de az új helyzet elsősorban procedurális kérdésekben komoly dilemmákkal terhelt. Nem csupán azért, mert emberileg kevésbé igénybe vevő az utasításos rendszer, hiszen diktatúrában a két alternatíva – elfogadás/elutasítás – közül az egyik sem követeli meg egyéni stratégiák kialakítását. Az elutasítás ugyanis az egyén szintjéről ritkán kerül át szélesebb körbe, többnyire nem jut túl egy szűk (magán)emberi körön.

A mai kulcsszónak megfelelően a pályázatok világa éppen a zártkörűségnek, a belül lévők és kívül maradók kettősségének jelenti a végét. Elvben nincs kívül maradó, minden állás, minden köztisztség, minden támogatási forrás bárki számára nyitott. Szakmai szempontok szerinti megmérettetés alakítja ki azt a bizonyos sorrendet, s lesznek nyertesek, illetve vesztesek.

Az eddig elmondottak jórészt ismertek, a fiatalok körében elsősorban. De még mielőtt bárki arra intene, a nyilvánvalóval nincs értelme foglalkozni, megjegyezném csendesen, nem is annyira nyilvánvaló a mai romániai közéletben, hogy a pályázatot mint demokráciaeszközt a megfelelő helyeken értik és el is fogadják. A közvélekedést illetően elég a romániai közéletet keresztül-kasul átszövő korrupcióra utalni, minek okán a legtöbben legyintenek akkor, ha valaki arról szól, hogy a pályázat kifejezést általánossá kell tenni, be kell vinni a köznyelvbe. Mert hát: úgyis másként lesz a döntés. Függetlenül a folyamatgátló tényezőktől, a jelentéstartalomnak kell világosnak lennie. Hiszen a pályázat a demokrácia egyik alapkérdését érinti: az értékek szabad versenyét teszi lehetővé. Más szóval kizárja az esetlegességet, a szubjektivitást, a megvesztegethetőséget. Ki kellene zárnia.

Ahogyan a társadalom egy ilyen kérdéshez viszonyul, annak megvannak nyelvi vonatkozásban is a nyomai. Megérne egy kis nyelvészi kutakodást kideríteni, egyik vagy másik nyelvben mikor jelent meg a pályázat kifejezés. Ugyanis a szó ez esetben is nem csupán tartalmat fejez ki, hanem – áttételesen természetesen – azt is megmutatja, milyen egy kor érdeklődése, a (köz)gondolkodás mire alkot meg kifejezést, milyen értékek mentén strukturálódik egy közösség világa. Ha egy kifejezés nem jön létre – akkor arra nem volt igény, akkor a közösség belső mozgásai ezt nem indokolták.

Pályázat. Application. Bewerbung.

Innen hiányzik egy szó. A kisebbségi lét hozta-okozta reflex okán szinte minden szakszót illetően keressük és odaillesztjük a többségi, a román megfelelőt. Csakhogy esetünkben ilyen nem létezik. Van, aki románul az aplicaţie kifejezést használja, ennek viszont van már egy jól kialakult jelentéstartalma: alkalmazás/felhasználás, illetve rátét meg hajlam/hajlandóság. A pályázat – mint valamilyen cél elérésének az eszköze és módja – semmiképp nem illeszthető a megjelölt jelentésváltozatok bármelyikéhez. Aki tehát a román nyelvben az angol szakszó sima átvételével kísérletezik, rossz úton jár. A concurs (verseny) nem jeleníti meg azt a külön tartalmat, amely a pályázati rendszer sajátja: ez is verseny, de sajátos, mivel ez esetben nem önmagában egy sorrend kialakítása a cél, hanem bizonyos jogosítvány megszerzése. A pályázat nyertese nem oklevelet kap, hanem jogot – pénzek megszerzéséhez, tisztség gyakorlásához, feladat elvégzéséhez. Érdekes különben, hogy a magyar szinonimaszótár a pályázat kifejezést nem tartalmazza, a versenyt vetélkedésként, rivalizálásként, mérkőzésként értelmezi még. Értelmező szótárunk alighanem a kornak „adózó” – 1972-es kiadását használom – szócikke szerint a pályázat meghatározott jellegű szellemi alkotások készítése és beküldése valamely testülethez; folyamodás valamely meghirdetett állás, tisztség elnyerésére.

Tudom, ezeket a nyelvi helyzeteket nem kell túlértékelni, a magam részéről jelzésnek tekintem azt illetően, hogy egy ország (társadalom) illetékes szellemi elitje mire miként figyel oda. Ugyanakkor a nyelvi invenció kérdését sem lehet félretenni. Nyelvészek feladata megválaszolni, hogy egyik vagy másik nyelv miként honosít meg addig nem létező tartalmakat hordozó kifejezéseket. A magam részéről nem kis meglepődéssel hallgattam, hogy arabul a számítógépet márkanév jelöli. Mintha magyarul azt mondanánk a komputernek: compack. Amikor végiggondoltam, ráébredtem, más nyelvek esetében is létezik hasonló példa: a fénymásoló a román köznyelvben xerox, a szabadidőcipő adidas névre hallgat. Magyarul a kővel tartósított utat „makadám”-nak nevezik, az eljárást kidolgozó mérnök neve után.

A jelzett példák – átvételek. Új tartalmat hordoznak, amelyek egy bizonyos tudományos-műszaki fejlődési szintet is jelölnek. A pályázat más kategória. Bár szintén korfüggő, de nem valamilyen műszaki megvalósítást, tudományos eredményt jelez, hanem a társadalom „működését”. Ahogyan lényegi kérdésekben eljárnak. Mennyire fontos az illető közösség számára az értékelvűség. Ugyanakkor: amely szóra nincs szükség, az nem jön létre. Amikor szükségessé válik, akkor vagy a társadalmi gyakorlat valamiként kialakítja – lásd a számítógépek világából a honlap, a villámposta/drótposta kifejezéseket –, vagy egyszerűen átvesz, honosít egy kifejezést. Az átvétel akkor ütközik gondba, ha az idegen nyelvből (többnyire angolból) átvett kifejezés a fogadó nyelvben már foglalt, jelentéstartalma többé-kevésbé különbözik attól, amire használni kellene. Ide kell a nyelvújítói felelősség. Ezért sem tudom magyarként szó nélkül hagyni, hogy a Pruteanu-féle nyelvészeknek nem az új társadalmi tartalmak megfelelő nyelvi visszaadására irányul a figyelmük, hanem arra, milyen körben és miként használható a kisebbségi nyelv közösségi színtereken.

Pályázati kultúra

A pályázat – verseny. Értékek versenye jogosítványokért. Mint minden társadalmi gyakorlatnak, a pályáztatásnak is kialakult a maga sajátos kultúrája. Léteznek fontos formai előírások is, amelyeket viszonylag könnyen, szinte változtatás nélkül lehet átemelni olyan országok gyakorlatából, ahol a pályáztatásnak megvan a hagyománya. Ezek a formai elemek a kiírás körülményeire, a pályázatra való jelentkezés feltételeire, a pályázat lebonyolítását szabályozó előírásokra vonatkoznak. Olyan kérdésekre, hogy egy vezető beosztás megszerzését, vagyis a versenybe való benevezést milyen szakmai tapasztalathoz kötik, országonként eltérő válaszok adhatók, de ettől még a lényeg nem változik.

A pályáztatás lényegi elemének az elbírálás szempontrendszere tekinthető, illetve az, hogy ezt a minőségi szempontot milyen eljárással igazolták vissza, netán hitelesítették. Ezért állítható, hogy a pályázati kultúra első számú felelősei a pályáztatók. Vagyis mindenekelőtt a közintézmények, amelyek nem csupán a vezető tisztségek, de bármilyen állás vonatkozásában kötelesek pályáztatni.

Társadalmi viták, érdekképviseleti és felügyeleti szervek közötti egyeztetés tárgya – kellene hogy legyen – például egy-egy oktatói állás betöltésének a kritériumrendszere. Mit kell/kellene elvárni egy mai tanártól a minőségi oktatás nevében? Komoly vitákat kavart ez a kérdés pár évvel ezelőtt, s elhalt anélkül, hogy társadalmilag hasznosuló következtetésre jutottak volna a vitázók. Ugyanis elsőként azt kell tisztázni, hogy az oktatás vonatkozásában kikkel lehetne/kellene a pályáztatás szempontrendszerét véleményeztetni. A szülők mint a gyermekeik érdekeinek a képviselői, kaphatnak-e ebben a kérdésben bármilyen beleszólási jogot? Az iskola pénzügyi fenntartója milyen jogosítványokkal rendelkezhet az iskola szakmai kérdéseit illetően? A helyi érdekszférák, mindenekelőtt a versenyszféra legitim képviselői mondhatnak-e és miként felelős véleményt a tanrend tartalmi vonatkozásait, a tantárgyak jellegét illetően? Egyáltalán mire készít fel az iskola? A magyar szakszó – közoktatás – azt sugallja, hogy a közösségi feladatokra, a munka világában való érvényesülésre. A román szakszó – învăţământ preuniversitar, vagyis egyetem előtti oktatás – azt sugallja, hogy a közoktatás legfontosabb feladata az egyetemi oktatásra való felkészítés. Egy társadalmi vita alighanem a szóhasználat megváltoztatását idézné elő, hiszen még akkor sem az egyetemre való felkészítés az elsődleges cél, ha az érettségizők döntő többsége tovább tanul.

A pályázati kultúra körébe tartozik, hogy ki és miként teszi szóvá azt, ahogyan vezető köztisztviselők kiválasztása megtörténik. Olyan megyei intézmények esetében, mint a tanfelügyelőség, munkaügyi igazgatóság, különböző szociális területek felügyelő szervei, vagy a művelődési igazgatóság – mit várnak el a jelentkezőktől. Azt hiszem, a kérdés fontossága okán erről is társadalmi vitát lehetne indukálni – bár ilyenre nem emlékszem. Miközben egy színház vagy múzeum kinevezendő igazgatójától elvárja az intézményfenntartó megyei vagy városi tanács (mert sajnos nem önkormányzat a szó valós értelmében), hogy a jelentkező az intézmény működtetésére vonatkozóan tervet készítsen, hogy stratégiai elképzeléseit egy koherens keretben mutassa be, központi szinten a rendszer teljesen formális. Például a megyei művelődési igazgatósági tisztségre jelentkezőtől nem kérnek sem intézményi stratégiát, sem menedzseri tervet, de igenis keményen számon kérik a törvényismeretet. Ami rendben volna, ha a törvények értelmezésének a képességét kérnék számon, ami helyett ezek bebiflázását ellenőrzik. Ez nemcsak azért furcsa, mert az intézményvezető jogi kérdésekben természetesen konzultálhat jogászokkal, hanem azért, mert a jogászképzésben is már jó ideje tesztrendszerű a vizsgáztatás, hiszen nem a törvény betűjét kell ismerni, hanem a logikáját, az alkalmazás mikéntjét, a helyzetet kell tudni értelmezni egy vezetőnek, aztán a konkrét paragrafust illetően megszólal a jogász.

Pályázati kultúra kérdése az is, ahogyan a különböző források meghirdetésre kerülnek. Két klasszikusnak mondható hozzáállás figyelhető meg: a rendszer túlbonyolítása, illetve a nyugati minták átvétele. Mindkettővel kapcsolatosan komoly kifogások fogalmazhatók meg. Ahogyan az illetékes – nemrég elfogadott törvény – a civil szervezeteknek szánt támogatás folyósításának a feltételeit előírja, az inkább elriasztó, mint ösztönző, annyi papír benyújtását teszi kötelezővé, függetlenül attól, hogy mekkora összegű támogatásról van szó. Lépcsőzetességre volna szükség, hiszen a 3–5 millió (régi) lejes támogatásért ugyanannyi igazolást, könyvelésre vonatkozó jelentést kell letenni, mint a 300–500 milliósért. Egy kis rendezvény támogatásáért folyamodó úgy is értelmezheti, hogy a befektetendő munka és az elérhető támogatás nincs arányban – és lemond róla. A nyugati pályáztatási rendszerek pedig az ottani helyzetre jöttek létre, amikor a civil szervezetek költségvetési támogatása bizonyos feltételek mellett lehetséges, tehát – például – számon kérhető a financiális stabilitás, a források „többlábúsága”. Ennek a szempontnak az átemelése romániai viszonyok közé csak a megfelelő átértelmezésekkel fogadható el.

Végül, de nem utolsósorban a pályáztató érdeke, hogy támogatási politikáját minél többen elfogadják, legitimálják. Ennek első számú eszköze a társadalmi vita, a prioritások és meghatározó szempontok vonatkozásában a konszenzus kialakítása.

Pályázó ifjúság

A fiatalok természetes módon nőnek bele a pályázati rendszerbe. A természetesség arra vonatkozik, hogy a legtöbben nem elégednek meg az országon belüli lehetőségekkel, mást, illetve jobb lehetőségeket is keresnek. A magam részéről azt tartanám ideálisnak, ha minden fiatal – függetlenül attól, hogy szellemi vagy fizikai munkára vállalkozik – lehetőséget kapna arra, hogy a nyugati világban tapasztalatot, az őt illető terület vonatkozásában (némi) jártasságot szerezzen.

A nyugati érdeklődés természetes úton vezet el a pályázati rendszerig. Ezért az is természetes, hogy a fiatalok részéről komoly kifogások hangzanak el a pályáztatási rendszereket illetően. A fiatalokat illetően számomra a kérdés az, hogy létezik-e egy olyan keret, egy olyan közeg, amelyben egyrészt valós és értékes tapasztalat birtokába jutnak, másrészt pedig a létező gyakorlatról lehetőségük nyílik felelősen megnyilatkozni. Az Európai Unióval kapcsolatos mozgások tovább fokozták a pályáztatás iránti érdeklődést, bár nem vagyok biztos abban, hogy a létező dilemmák feloldásához is közelebb vinnének.

Az ifjúság kialakította a maga struktúráit, idejében ráhangolódott a folyamatra. A pályázati információszolgáltatás például egyik kulcskérdése a mai helyzetnek, természetesnek mondható, hogy néhány diák, illetve friss végzős hozta létre az első pályázati információs rendszert erdélyi magyar és román érdeklődők részére. A www.pontweb.ro úgy nőtte ki magát az egyik legfontosabb pályázati információs forrássá, hogy a környezetében egész mozgalmat indított el. Ma már több (politológus) hallgató számol azzal, hogy pályázati munkával foglalkozzon hosszú távon: pályázatíró csoportokat alakítsanak, irodát hozzanak létre, illetve a pályázatírás és menedzsment kérdéskörében trénerekké képezzék magukat.

Aki villámpostás levelezőlisták tagja, naponta tapasztalja, hogy a különböző pályázati képzések egymást érik, és ezek főszereplői rendre fiatalok. Résztvevőkként is, de trénerekként is. Szinte csodálkozik az ember, hogy az önkormányzataink, a helyi közigazgatás miért nem fordult az eddiginél sokkal nagyobb mértékben feléjük, miért nem igyekszik kiaknázni a fiatalokban rejlő potenciált.

Szerencsére a fiatalok nem várnak arra, hogy felfedezzék őket, hanem a számukra, illetve szerintük fontos kérdéseket nem csupán az ifjúság számára tematizálják. A fiatalok szervezetei fogtak össze MIT-ernyő alatt, hogy a romániai magyar pályáztatási rendszerrel kapcsolatosan összegező-elemző anyagot állítsanak össze, és ezt közvitára bocsátották. A vita a civil szféra sok szereplőjének reményei szerint nem csupán a figyelem középpontjába emel majd olyan kérdéseket, mint a romániai magyarság számára fontos oktatási, művelődési, szociális terület prioritásai, de a vita során javaslat születhet arra vonatkozóan is, miként kellene megreformálni a jelenlegi támogatási rendszert. Mert hogy reformra szükség van, azt azok a politikusok is elismerik, akik a mai rendszert – úgy-ahogy – működtetik.

A pályázatok világában nagy kihívást jelent az Európai Unió által meghirdetett támogatások lehívása. A romániai magyar civil szféra szereplőinek talán tíz – lehet, még kisebb – százaléka rendelkezik olyan infrastruktúrával, anyagi helyzettel, hogy reménykedhet ilyen alapok megszerzésében. Viszont amennyiben ezekről lemaradunk, a már létező közösségi hátrányunk fokozódik, vagyis megoldást kellene találni.

Az említettek többnyire formai kérdések, hiszen arra vonatkoznak, hogy a mai struktúra milyen támogatási lehetőségek felé teszi lehetővé a siker reményében történő fordulást. De ezzel még a lényegi kérdések függőben vannak, hiszen arra a dilemmára, hogy mit kellene támogatni, milyen távlati célok, stratégiák és milyen közeli feladatok legyenek elsődlegesek, nincs válasz. Az a véleményem, hogy ebben a vonatkozásban is a fiatalok részéről jöhet meghatározó impulzus. Több támogatáspolitikai tanácskozáson, illetve megbeszélésen vettem részt az utóbbi fél évben, és azt kellett tapasztalnom, hogy a felelős helyzetben lévő (intézmény)vezetők nem kívánnak kilépni a jelenlegi paradigmából, nem akarják vagy nem tudják elfogadni, hogy a mai trendek lényegi változtatásokra köteleznek. Egyszerű korrekciókkal például az oktatásügy egyre romló folyamatai nem állíthatók meg – amit igen kevesen hajlandók belátni.

Amikor pályázó ifjúságról szólok, akkor nem azokra gondolok tehát, akik sikeres pályázatokat képesek benyújtani, hanem azokra, akiktől egy sor olyan helyzettisztázó megoldás várható, amelyekkel kapcsolódni lehetne a különböző pályázati rendszerekhez.