Jánk Károly–Toshio Yoshizumi: Vadnyom

1. Lehet, hogy a haiku körüli sok fehérről (is) kellene írni. A papírfehér és a 17 szótag terhéről, könnyűjének kötelezvényeiről. Haiku: apró-nagy, feszes és/vagy elkent folt, átszivárgás sok fehéren. (Valamin, ami most éppen fehér is.) E fehér papírmoraj valami olyat nyaldos körül, olyantól redőzik, ami az (ön)eltörlő írás és olvasás, a hallgató beszéd paradoxonjának igényét mondja. Beszédesen elhallgatja.

2. Jánk Károly: Vadnyom, Toshio Yoshizumi illusztrációival. Megannyi, műfajokkal szembeni lehetséges szövegi „viselkedés” között éppen komolyan venni egy feszes, fosszilis, precíz, fékentartó, majdhogynem csendre intő műfajt, hagyományt. Megnézi, mi(t) lehet.

Vadnyom. Haiku. Vizuálisan, materiálisan élvezhető könyvtest, ciklusok; idézem: vándorhold, egykori utas, hónapról hónapra, közök, nyom, csak múlt időben. Cikluson belüli újabb ciklusok, nosztalgiák, (Celan és egyéb) motívumok, nyelvben, történetben, újra-megtörténésben levés / nem lehetés interrogációja. „Holdhalmok”, „holdhomlok”: íme a japán haiku-tradíció valahogy mégis magától adódó vagy kitartott textuális memóriája, eltér(ít)ő iterációja: a hold, a víztükör-folyékonyan vagy szilárdan, a fa-, a kert-, az ég-, a föld-trópusokban. És közben „holtvágány”, „forrásközelben”, „más szavak földje”, „vakvágány” s alvajáró, kisfiú, lányarc, erdész, sámán, hajléktalan, guberáló, nehézfiú, részeg, nomád. Transzkripciók, melyekben a haiku máshol, máskor, másként, mintáktól el- s vissza. Aztán a békén hagyott, szinte túl ismerős (olykor túl kényelmes) évszakok („Szürke lomb közén / rezdülő fuvallattal / búgnak a gerlék.” – 39.) s vershelyzetek („Elmentél. Sárgult / levelet sodor a szél – / hová, ki tudja.” –11.). Hommage à Rilke, Krúdy, Babits, Nemes Nagy Ágnes, Hervay, Bobrowski, Hölderlin, Celan, Van Gogh alias „egykori utasok”, a hommage itt kellőképpen poliszémikusan értendő. Szövegemlékezés, ráfelejtés, mikor a „forrás-közel” (28.) immár végképp Hölderlin-nel, Jánkkal, „egykori utasokkal” (Heidegger?) terhes. A nyelv vágya, kísértése 17 szótagban, vágy a két szó közötti csendhelyre, a közökre, a nyelv, a történet, a szövegemlék, az illuzórikus most szabdalta (texturált) időre. Azaz idő-trópusokra („sarjerdő, rég be- / nőtted!” – 70., „Tejfogú emlék…” – 77.), melyeket olykor betű szerint lehet visszakötni az érzékibe. Vágy az innen és a túl közöttire (a szakrális kedvenc helye?, eltolódó határ?) vagy csak ennek mondhatatlanságára („kútba hullt képre”? – 35.), a nyelvben elbomló s véresen nyelvi „szinte” működéseire, az elbillen(t)ésekre („Ahogy a szinte / másról lehull az álarc – / homokhangot fog.” – 31.).

3. Egyesek szerint a haiku 17 szótagos képének olvashatóságát egy képi szimbólumrendszer ismerete garantálja, mint például a fenti–lenti, nappal–éjszaka, fa, kert, víz, ég, hold szimbolikus, konvencionális viszonyai. De ebből az is következhetne, hogy a haiku textuális képe teljesen áttetszővé válik, feloldódik a filozófiában, a meditációban, eltörli magát. A haiku-kép öneltörlő jellege mellett, azzal együtt a kép mégis folyamatosan a nyelv érzékiségéből mint potencialitásból van keletkezőben. (Nincs ott, de medáliaszerű, ez viszont a kép keletkezésének egyik effektusa.) A kép, a verbális ikon nem hámozható le a filozofémáról, hiszen e beszédet éppen képekre utaltságában, képek termelődéseként mutatja meg. A gondolat kristálystruktúrája maga is (meta)kép. 

4. Haiku lehet: végtelenülő-összerántott nyelvkép, képnyelv, kitöltetlenül telített, nagyon is a hely(é)re elkeveredő cserép, (nem)részlet, figurális és betű szerint való, mindkét partról visszaránt.

5.„…a haiku a szimbolikus vagy szillogisztikus értelemnek nem egyszerűen a tagadása…, hanem ezen értelem-lehetőségek láthatóvá tétele, ugyanakkor pedig törlésjel alá helyezése.”1 

6. Van Gogh-kép egy tizenhét szótagnyi haiku-ekphrasziszban. Az ekphrasziszok leíró-elíró (a képet eltérítő-figuráló, távollevősítő, közben tapadóan deiktikus) retorikája működik. „Örvényre hangolt / rozsföldek felett izzó / sugárnapóra” (34.). Átszivárgás a fehéren (vászon, fásli, papír). Az „örvényre hangolt rozsföldek” muzikális-pikturális-textuális sűrűsödése. Termékeny pillanat kiválasztása a költészetben.

7. Ezra Pound, a kínai írásjelek, haikuk egyik csodálója, imagistából vorticista lesz, ez úgy is mondható, hogy örvényre hangolja a nyelvi kép koncepcióját: a vortex „csomópont vagy sugárzó konglomerátum”, „amelyből, amelyen keresztül és amelybe a gondolatok megállás nélkül rohannak”2.

8. A következőket nyomták a 28. lapra: Fent, félközép, enyhén jobbrazárt: „Kialudt fényben / más szavak földjét lakni – / forrásközelben.” Bal szél, közép: „28 / egykori utas”. Lent, jobb szél: „HÖLDERLIN”. Mindez tipográfiailag akár hommage à („egykori utas”) Mallarmé is lehetne. Hölderlin, Jánk. A szöveg forrásra emlékezik (ráfelejt), amely szöveg, amely forrásra emlékezik, amely.

9. An és KuuA. T. Yoshizumi képei, amiket a könyv címoldala illusztrációknak nevez, mégsem annyira könyvillusztrációkként működnek, inkább annak történeteként, hogy miként bonyolódhat viszonyokba a haiku, illetve az írás, a gráfia gesztusaitól (so)sem mentes grafika. Képek és szövegek összekívánkozása. Petca Ovidiu szerint haiku-parafrázisok, „eredeti japán érzelmekkel” (98.). Nekem többszöri nézés után is úgy tűnt, hogy a Yoshizumi képek megvannak e kissé bereklámozós (egy kis egzotikumot kínáló?) „eredeti japán érzelmek” nélkül is.

10. An A majdnem fekete és majdnem fehér terjeszkedése, visszahúzódása, pecsételődések, rátévedt nyomok, kráternyi foltok, tátongás, archetipikus erőviszonyok? A nehézkedés, vonzás, szóródás, összeszedődés kromatikus retorikája. Olyan átterjedés, szivárgás, mely kérdőre vonja az alap–alak, háttér–figura oppozíciók állásait. Területvesztés, -foglalás. Még történik.

11. KuuA Vonal, vonás, rovás meghatározatlan többes számban, sűrűsödés, torlódás, ritkulás (vö. a vasreszelék és mágnes poétikája). Csomó, foszlás, megannyi textu(r)ális trópus. Vonások, melyek olykor átfordulnak egy-egy írásjel lehetőségébe. Akár Kleenél a vonal, mely grafémát és képet csavar egybe. Itt: vonalak, szálak, rostok. Egymás felé vagy ellen indulók, bog, átkötés, szakadás, graféma-gyanús elcsavarodás, bemetszés, (betévedő vad)nyomok, olykor rácsok, karto-grafálás. Olykor a távol-keleti kalligrafikus festészet és az írásművészet, a gráfia és a grafika megosztott ecsetvonásainak, kézmozdulatainak anamnézise. A nyelv elcsábítása az ellene szegülés kedvéért. (Kedvéért, nem végett.)

12. Hogy mi lehet a Vadnyom szövegei és az An, KuuA képek között? Foucault írja: „Képeskönyvben lapozgatva az ember a szavak és a fölöttük levő képek közötti, számukra – közös határként – a szüntelen átjárást biztosító keskeny, fehér térköznek nem szentel figyelmet. Ám épp ezen a milliméternyi fehér sávon, e senki földjén szövődnek kép és szöveg közt megjelölés, megnevezés, leírás és osztályozás viszonyai.”3

Maradjunk annyiban, hogy viszonyai, hogy szövődnek, bomolnak. A keskeny fehér köz, a különbözés és az átfedődés atópiája – haiku és grafika között, haikun belül, grafikán belül – ajánlva van. Kép és szöveg közti mérhetetlen és termékeny fehérlés.

13. Átkötés, szövegcserép: 

„…a könyv tér, amely se föld, se ég, se fekete, se fehér, se igen, se nem, a szerelem, ami nincsen, a nincsen, ami nagyon van.”4

14. S a könyv öröme nem marad el. A Vadnyom haikut a Yoshizumi-képekkel (!) könyvnek nevezném.

JEGYZETEK

1. Angyalosi Gergely: Roland Barthes, a semleges próféta. Osiris–Gond, Bp., 1996. 171.

2. Ezra Pound, idézi Varga Tünde: Vizuális nyelv – nyelvi vizualitás: Ezra Pound Image-fogalma. In: Bednanics Gábor – Bengi László – Kulcsár Szabó Ernő – Szegedy-Maszák Mihály (szerk.): Hang és szöveg. Osiris, Bp., 2003. 514.

3. Michel Foucault: Ez nem pipa. Athenaeum, 1993. 4. 148.

4. Selyem Zsuzsa: A létige megőrül. Jánk Károly Másvilág című verseskötete kapcsán arról, hogy a költészet nem más, mint az A és non A közötti „átjárás nincsen” genus proximuma. In: Uő: Valami helyet. Komp-Press, Kvár, 2003. 21.

Koinónia, Kvár, 2005.