Francis Fukuyama: State-Building.
Governance and World Order in the 21st Century

Az elmúlt év különösen színvonalas angol nyelvű politológiai könyvpiacán Samuel P. Huntington Kik vagyunk? és Francis Fukuyama Államok építése című munkája kapta a leghangosabb visszhangot. A következőkben az utóbbi mű rövid ismertetésére teszünk kísérletet. Francis Fukuyama, a washingtoni John Hopkins Egyetem professzora méltán tartozik az amerikai politikai elit legfontosabb ideológusai közé, 1989-ben megjelent és a történelem végét a liberális demokrácia győzelmével megjósoló gondolata mára a tárgykör klasszikusai közé emelte nevét. Véleményét mind demokrata, mind pedig republikánus körökben figyelembe veszik, így a magyar olvasók számára is fontos álláspontjának ismerete.

Legújabb tanulmányában Fukuyama az államokról mint elementárisan fontos funkcionális intézményekről, valamint jövőjükről ír. Legfontosabb tézise szerint az államok felépítésének kérdése a jövő első számú prioritása lesz: a 21. század legnagyobb kihívásának működőképes, sikeres államok felépítést tartja. Véleménye szerint az eddig legtöbb fejtörést okozó nemzetközi és globális problémáknak, mint a szegénység és a terrorizmus vagy az AIDS és a kábítószerek, legfőbb kiváltó oka az államok gyengesége volt. Ezen problémák megoldásának elengedhetetlen feltétele, hogy olyan képességeket sajátítsunk el, amelyek segítségünkre lesznek erős államok szervezésénél és felépítésénél.

Fukuyama – több neves elemzővel ellentétben – a terrorizmus közelmúltban történt felerősödésére mint az államok működőképességének gyengülésére, nem pedig mint a szegénység globális problémájának egyre égetőbb következményére tekint. Egyenesen azt mondja, hogy a fenti két jelenség között semmilyen direkt összefüggés nincsen. Ezt alátámasztandó azzal érvel, hogy a legtöbb terrorista jó anyagi körülmények közül származik, és cselekedeteit nem életszínvonalának minőségéből lehet megérteni. Ezzel azt állítja tehát, hogy egy klasszikus kollektivista, a népért cselekvő jelenséggel állunk szemben, és nem a terrorizmus egyik megújított, forradalmi formájával.

Fukuyama a kilencvenes évek neoliberális, a piacot mint legadekvátabb szabályozó szervet leíró doktrínáját mára elavultnak, túlhaladottnak nevezi. Az elmúlt évtizedek – szerzőnk szerint – bebizonyították, hogy a kilencvenes években univerzálisnak hitt nyugati liberális értékek nem általánosan érvényesek, és így nem minden körülmények között azonosak. A thaiföldi és koreai gazdasági krízist egyenesen az elhibázott neoliberális gazdaságpolitika eredményének tekinti. Végzetes következményekkel járhat tehát a jövő társadalmi fejlődése szempontjából a kulturális és társadalmi sajátosságok ily mértékben történő figyelmen kívül hagyása. Példaként – a tengeren túli közgazdaságtanban egyre többet hangoztatott – dán gazdasági modellt hozza fel, amelynek bevezetése lehetetlen lenne például Moldávia vagy Pakisztán esetében.

Szerzőnk a jövőt tehát nem az államok további gyengítésében, leépítésében látja, hanem éppen ellenkezőleg: az erős és hatékony állam szükségességére hívja fel figyelmünket. Véleménye szerint miközben egyes funkciókat megszüntetünk, szükséges az ezek helyén természetesen előálló hiányok pótlására más funkciókat megerősítenünk. Fukuyama kettős terminológiát vezet be az „erős”, ill. „gyenge” állam kifejezés helyett, ezek pedig az állami funkciók „sávszélessége” és ezen funkciók működőképességének besorolása a jól működő („erős”), illetve a rosszul működő („gyenge”) jelzők segítségével. Nem lehet tehát azt az államot erősnek nevezni, amely ugyan mindenre kiterjedő sávszélességet – állami funkciókat – épít ki, de mindeközben ezen állami rendszerek korruptak, rosszul, lassan vagy sok hibával működnek. Véleménye szerint a fentieket figyelembe véve irreleváns a sokak által ezzel szorosan összekapcsolt kérdés, miszerint az állam centralizálva vagy decentralizálva működik-e jobban. Meglátása alapján azok az államok lehetnek versenyképesek a jövőben, amelyek a külső körülmények hatására – ezeket felmérve – alkalmazkodni tudnak az új körülmények kihívásaihoz. Tehát éppen decentralizálódnak vagy centralizálódnak, illetve növelik vagy csökkentik funkcióik sávszélességét az adott helyzet kívánalmaihoz alkalmazkodva.

Milyen megoldásokat kell tehát választaniuk a nemzetközi szervezeteknek, ha az eddigi fejlődő államok megsegítésénél elkövetett tévedéseiket a jövőben el akarják kerülni? A legfőbb hiba Fukuyama szerint éppen az, amit ilyen esetekben a nemzetközi segélyező, hitelező szervezetek eddig szinte mindig elkövettek: a befektetett pénzükért cserébe az általuk kidolgozott általános, minden lokális sajátosságtól mentes terv végrehajtását követelték meg a segélyezett országoktól. Az egységes – központilag kifejlesztett – államépítési teórián alapuló terv ugyanis nem veszi figyelembe a helyi kulturális, történelmi és gazdasági adottságokat, és ezáltal – ami legalább akkora baj – az emberek nem tekintik sajátjuknak a rájuk erőltetett megoldásokat. Fukuyama szerint a nyugati döntéshozók nem szabhatják meg, hogy valamely országba beáramoltatott forrásokat a helyi vezetők hogyan és mire használjanak fel, hanem inkább ezen helyi politikusok eredményekért érzett felelősségét kell motiválni. A gyenge országokat tehát abban kell segíteni – összegez Fukuyama –, hogy felépítsék a saját kultúrájuknak és társadalmuknak megfelelő államot.

A szerző felállítja azt az általános hipotézist, miszerint az államok jelenlegi formájukban a jövő társadalmi rendjének is alapvető egységei lesznek. Ezen feltételezést kibontva tehát az államokra a nemzetközi terrorizmus problémájának megoldásánál is mint alapvető pillérekre kell számítani. Mivel az Egyesült Államok nem képes minden országban nyomozni, illetve katonai erővel bevonulni, ahol Amerikát és a nyugati világot fenyegető szervezetek működnek, ezért a nemzetközi terrorizmus problémájának megoldásához ezen államok terrorizmussal szembeni ellenálló képességét kell erősíteni, hogy egyedül is képesek legyenek leküzdeni a felmerülő problémákat. Különösen igaz ez a kijelentés a fejlődő országokra.

Fukuyama érzékeny szeizmográfként reagál a világ rezdüléseire, és próbál a felmerülő problémákra megoldást kínálni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a jó tíz esztendővel ezelőtt megfogalmazott, a történelem végét megjósoló gondolatmenetét ebben a műben homlokegyenest megfordítja, elveti az általa korábban megfogalmazott univerzális értékek végleges győzelmét, és a globális problémák helyi, lokális kezelését és megoldását sürgeti, ezzel is ösztönözve a jelenkor gondolkodóit a hasonló paradigmaváltás meglépésére. A szerző kihívásokra adott válaszai megfontolásra érdemesek, és sokat segíthetnek azoknak a megoldásoknak a kidolgozásában, amelyek a közép-európai államokra érvényesek.

Cornell University Press, Ithaca/New York, 2004.