Szántó György Marlowe-regényéről

A földgömb című, 1929-ben megjelent regényének megírásáról a következőket mondja Szántó György Fekete éveim című önéletrajzi regényében: „…aztán leültem írógépem mellé, tavasz volt, és életem három legszebb és legboldogabb hónapjában megírtam kedvenc művemet, legteljesebb munkámat, egész magamat, minden örömömmel és minden szenvedésemmel…”1 A Christopher Marlowe-ról szóló regény nem csupán azért emelkedik ki a Szántó-életműből, mivel az író kedvenc művének vallja, hanem mert a regény olvasása során a főhős életútjában, útkeresésében, jellemében és alkotási módjaiban magára Szántóra ismerhetünk.

Christopher Marlowe Erzsébet-kori angol költő és drámaíró John Marlowe canterburyi csizmadia második gyermeke, egyben legidősebb fia. 1579. január 14-én a canterburyi King’s School diákja lett, egy évvel később pedig a cambridge-i Corpus Christi College-ban folytatta tanulmányait. Számos jel arra enged következtetni, hogy esetleg anglikán lelkészi pályára készült. 1587-ben az egyetem vonakodott kiadni számára a magiszteri diplomát amiatt, hogy Marlowe gyakran hiányzott az egyetemről, ám a kétségek eloszlottak, amikor az államtanács levélben biztosította őket, hogy „országának javát érintő ügyekkel” foglalkozott, feltehetően I. Erzsébet titkosszolgálatában. 1587 után Londonban élt, és valószínűleg időről időre kormánymegbízatásokat teljesített. Ateistának tartották, ami abban az időben liberálisabb vallási gondolkodásra utalt. Több feljelentés érkezett eltérő vallási nézeteit illetően, ami azt sejteti, hogy a királyi államtanács szemmel tartotta Marlowe-t. 1593. május 18-án rendeletet adtak ki letartóztatására, két nappal később előírták számára, hogy naponta meg kell jelennie a tanács előtt. Május 30-án Ingram Friser és kétes hírű társai, Nicholas Skeres büntetett előéletű szélhámos és csaló, valamint Robert Poley titkosügynök, udvari spion egy deptfordi kocsmában megölték Marlowe-t. Ezek a lexikonadatok a főhős életútjáról részben fellelhetőek a műben, azonban számos regénybeli eseménynek, mozzanatnak nem találjuk nyomát a hivatalos életrajzban. A földgömb 1982-es kiadásának utószavában Sugár Erzsébet a következő módon indokolja ezt: „Szántó regényeiben (akárcsak sok más író művében) a történelem a cselekmény vázaként szolgál, s a vázat gyakorta az írói fantázia tölti ki és formálja egésszé. A földgömb esetében lényegében élethű a korrajz és hiteles maga Marlowe féktelen és alkotó élete. Amit a krónikák nem jegyeztek fel, a regényíró hozzáálmodta, vagy inkább hozzáillesztette. S természetes, hiszen nem életrajzot, hanem regényt írt.” (281., az idézett kiadás itt és a továbbiakban: Szántó György: A földgömb. Kriterion, Buk., 1986.) Ugyanezt az aspektust emeli ki Géher István is a Marlowe-regénnyel kapcsolatban: „Szántó György könyve nem tudományos igényű életrajz. Ötletesen választott formája a Marlowe korabeli krónikás drámákat idézi; nem csoda, ha az anyagkezelés szabadságában is a reneszánsz példához igazodik. Műfaja: történelmi képzeletjáték.”2 A hiteles történelmi adatokkal összevetve a regény cselekményét sok eltérést tapasztalhatunk, például a Globe színház hat évvel Marlowe halála után nyitotta meg kapuit, tehát életében nem mutathatták be ott darabjait. De ez Szántó számára nem is tűnik fontosnak, a regényben szereplő Francis Bacon, a 16–17. század legjelentősebb filozófusa által hangsúlyozza: „A történelem sok mindent mutat hamis fényben. Néha egy ballada, egy dráma vagy egy szobor többet mond koráról, és megbízhatóbb, mint a történetírók vaskos munkáinak tömege…” (35.) A filozófus szájába adott mondat éppen azt a későbbi elméletet vetíti elénk, amely a történelem abszolút igazságképének felbomlásával foglalkozik, és amely a történetírói munkát is elsősorban narratívák fogalmazásaként tételezi.

A műben Szántó 1583-tól követi nyomon a főhős életét egészen 1593-ban bekövetkező haláláig. Ha az időrendi sorrendet tekintjük, ez tíz évet ölel fel, a regényben azonban négy évet bont ki részletesen: 1583-at, 1587-et, 1588-at és 1592—1593-at. Szántó nem kronologikus életrajzi adatok alapján építi fel a cselekményt, hanem ezen a négy éven keresztül mutatja be az Erzsébet-kori költő és drámaíró életét oly módon, hogy életútjának négy jelentős állomását tükrözik a fenti évszámok. Ha jól megfigyeljük, a négy évszám köré csoportosuló események Christopher Marlowe művésszé válását, alkotói egyéniségének kiteljesedését lennének hivatottak ábrázolni. Azonban más dolgokat (is) tapasztalhatunk. A főhős életében az 1583-as év a cambridge-i egyetemi évekből való kilépést vetíti elénk; már a regény első részében kitűnik tehetsége, valamint a fennálló rend szabályaiban való kétkedése. Útkeresése, menekülésének oka már az első fejezetekből kiderül. „Láncokat érzek a kezemen, menekülni akarok mostani életemtől” (45.) – mondja, mikor otthagyja a Corpus Christi kollégiumot, és beáll Sir Ernest jobbágyai közé, feleségül véve egy jobbágylányt, Annit. Majd felesége halála után, visszatérve a Corpus Christibe, így magyarázza ezt meg barátjának: „A könyvtárszobák hazudnak. Ezt én mondom neked. A könyvtárszobákban vén mágusok kancsi szeme hunyorgat, inkvizítorok dörzsölgetik kezeiket csuhájuk ujjában, árnyak és lidércfények kergetőznek imbolyogva, baglyok huhognak és denevérek csapongnak a penészszagban. A könyvtárszobákban szeretnénk száz életet élni, és egyet sem élünk, az egyetlen alattomosan tovaillanó életet is ellopják a könyvtárszobák…” (60.) A szökéstoposz, amely a 20. század első évtizedeinek jelentős életérzéséhez kapcsolható, valamint az élet felértékelése az irodalommal vagy a „tudással” szemben, többször is megjelenik a regényben;3 közvetve ez okozza a főhős halálát is, mikor az időközben utcalánnyá lett szerelmét igyekszik kiváltani, majd kiszabadítani, hogy együtt hagyják maguk mögött Londont, és Görögországba meneküljenek. (Görögország mint az antik művészeteszmény hazája, valamint Heléna szülőföldje a Fausttal való összekapcsolást érzékelteti.)

Visszahúzó erőként ábrázolva az egyetemet és a könyvtárt mint intézményt, Marlowe elindul saját útján. Azt is mondhatnánk, hogy élete főművének létrehozásáról és a mű „beteljesüléséről” szól A földgömb. Szántó regényének középpontjában Marlowe életét és sorsát meghatározó alkotása áll. Ez a mű, a Doktor Faustus tragikus históriája című drámája sorsdöntő módon befolyásolja a regény cselekményének menetét és tragikus végkifejletét. A főhős saját művének áldozatává válik, oly módon, hogy saját alkotásának főszereplőjével (Fausttal) azonosulva a mű mintegy démonikusan beleavatkozik Marlowe sorsába, megíratja magát, és lassanként hatalmába kerítve alkotóját végül tragédiájának okozójává válik. A dráma mint műalkotás beleíródik Christopher Marlowe életébe, saját művével folytatott küzdelme teszi drámává, sőt tragédiává saját életét. Marlowe kezdeti, kötött formák elleni lázadása a regény folyamán a nyugodt polgári léttel való totális szembehelyezkedéssé élesül. A regény 21. fejezetéből kiolvashatjuk Marlowe és Szántó közös művészi hitvallását: „A művészi formák nem a gondolat börtöntartói, hanem a szárnyai. Ha nem repülhetünk velük, készítsünk új szárnyakat. Talán nehezebbek vagyunk a régieknél, talán könnyebbek. Mindegy. Új szárnyak kellenek, amelyek hozzánk vannak mérve. Ne húzzanak le súlyukkal, de legyenek elég nagyok ahhoz, hogy elbírják gondolataink súlyát. Félre a kötött formákkal! ” (69.) Ez az utolsó mondat Szántó jelszavaként is tételezhető. A többi önreflexív művészregényében: a Stradivariban, a Sebastianus útja elvégeztetettben is ez az irányító fogalom figyelhető meg, ezért szakítja szét a Stradivari linearitását, ezért újít a Sebastianus-ban is.

Szántó konstrukciójában ez a jelszó jellemzi Christopher Marlowe életét is, munkái mellett. Kezdetben mégis inkább a művekre esik a hangsúly, első alkotását, a Nagy Tamerlán című drámát például újításként ötös jambusokban írta meg: „A szavak és mondatok természetesen vették fel új jelmezüket, az új drámai forma szokatlan ritmusát, az ötös jambust.” (85.) Az alkotás lázában égő Marlowe beleírja magát, saját életét a Faust-drámába: be nem teljesült vágyait, lázadását, a felső hatalom kísértését. Kétségtelen, hogy a cambridge-i évek alatti szigorú, pontos szabályok által rögzített életvitel lázadó indulatokat érlel Marlowe-ban, az itt szerzett kiábrándító tapasztalatokkal gazdagítva Faustus jellemét. „Mert csakis ifjúkori önarcképnek tekinthetjük a sötét talárba kényszerített világfit, aki a lelkét is eladja, hogy a természetfölötti hatalom birtokában (így) henceghessen… Akárcsak a nyugtalan szellemű hitevesztett teológus, akit istenkísértő kételyei ellenállhatatlan erővel űznek előre a szabadgondolkodás veszélyes csapásain… ”4 – írja Géher István. Szántó az egész mű megírását misztikus keretbe zárja, a Faustus elkíséri Marlowe-t egész életútján keresztül, közvetve saját szerencsétlenségének és elveszésének forrásává válik. Egy fekete kutya vagy egy titokzatos legény kíséri, mindaddig, amíg meg nem írja drámáját. A kakastollas, nagy orrú fiatalember egy vásári bábjáték ördögfigurájára emlékezteti Marlowe-t, aztán újabb és újabb szereplők emlékeztetnek rá: a 7. fejezetben az alkímiával foglalkozó Black professzor új tanítványa hasonlít rá, majd a szerelmének munkát adó, Francis nevű titokzatos személyen is ezt a hasonlóságot figyelhetjük meg. Ha Marlowe szemszögéből nézzük a dolgokat, a regénybeli cselekmény bonyolódásával egyre inkább megalapozottnak látszik az a feltételezés, hogy a főhős életét egy tőle független, titokzatos erő alakítja, irányítja, és ebbe a gondolatmenetbe illeszkedik, hogy a halálát okozó sérülést is igen titokzatos körülmények között kapja. A főhős életébe, alkotótevékenységébe olyan démoni erők avatkoznak be, amelyek saját művében, a Faustusban is dominálnak. Ez a kivetítés jellemzi a regényt, központi helyzetbe állítva Marlowe művét. Habár más drámáinak, a Nagy Tamerlánnak, a Második Edwardnak megírását is nyomon követi a regény, központi műnek mégis a Doktor Faustust tekinthetjük.

Önéletrajzi regényében a Faustus alkotójáról született regényének ötletéről, a terv megszületéséről így ír: „Londesz Elek fordításában elolvastuk Christo-pher Marlowe Faustját. Nem szoktam előszavakat olvasni, tudja isten, miért kértem Adélt, hogy elolvassa ennek bevezetőjét is. Kétoldalas Marlowe életrajz, remekül írta meg Londesz. Egy pillanat alatt felragyogott előttem egy regény minden alakjával, minden plasztikájával, minden színével a korba állítva, sőt maga a kor lelke…”5 A műben kirajzolódó portrék mögött kisebb-nagyobb mértékben felsejlenek a művészregény szerzőjének vonásai is, így az Erzsébet-kori drámaíró Szántó-alteregónak tekinthető.

Itt is megfigyelhető tehát, amit Harkai Vass Éva A művészregény a 20. századi magyar irodalomban című tanulmányában állít, miszerint „a szerzői én a művészregény regénytípusán át való közvetett megnyilatkozásaként interpretálható”.6 A kötött formák elleni lázadás, a két művészeti forma, az író és a színész együttes jelenléte Marlowe életében rögtön festészetről irodalomra való kényszerű váltását juttatja eszünkbe. A szerencsétlenül járt Marlowe, aki egyik színielőadásán a lábát törte, már nem léphetett fel többet, mivel egész életére megsántult. Majd a regény végén a főhős egy tőrdöfés következtében megvakul, és két nap mérhetetlen szenvedés után meghal. Az életrajzi adatok szerint a Marlowe halálát okozó tőrdöfés „jobb szeme felől, két hüvelyk mélységben és egy hüvelyk szélességben” esett, „mely halálos sebben a fejülmondott Morley azon helyt és azon nyomban meghala”.7 Szántó végigjátszatja Marlowe-val azt a szerepet, amelyet annak idején neki is el kellett viselnie a megvakulása után.

Egy másik jelentős életútbeli hasonlóság a beteljesületlenség érzése, valamint a magány. Mind Marlowe, mind Szántó saját helyét keresi a világban, városról városra vándorolnak, amíg Szántót meg nem állítja a végzetes recehártyaleválás, Marlowe-t pedig a szerencsétlen tőrdöfés.

A regény szereplői túlnyomórészt olyan személyek, akiknek nevével gyakran találkozhatott az olvasó, főként alkotásaik révén. Szántó nem fiktív alakokkal népesítette be regényének világát, hanem olyan személyekkel, akik neve által még hitelesebben formálhatta meg az adott korszak hangulatát. A legismertebb figura a regényben Marlowe mellett Shakespeare. Sugár Erzsébet szerint A földgömb megalkotásakor Szántó „Marlowe-ról készült írni, de látókörébe szüntelenül betolakszik Shakespeare. Egyazon évben születtek, mégis a két kortárs közül az egyik az előd, a másik az utolérhetetlen utód.” (281.) Shakespeare és Marlowe viszonya nem túl szoros, kapcsolatukban mégis érzékelhetjük azt a kontinuitást, amely az előd és az utód viszonyára jellemző. Marlowe maga mondja ki a regényben halála előtt: „És ő így fog beszélni, mint most nekem, célba jutva azon az úton, amelyet én törtem, amelyen én indultam.” (276.) Szántó Marlowe szemével láttatja a stratfordi zsenit, találkozásuk színhelye egy művészkocsma, ahol Marlowe a Nagy Tamerlán című művét olvassa fel pályatársainak. Shakespeare jelenléte és búcsúajándéka Marlowe halálakor is azt az érzést kelti az olvasóban, hogy amit Marlowe elkezdett, azt pályatársa fogja kiteljesíteni, tökéletességre vinni. Shakespeare mint a művészzseni képe a következő módon jelenik meg a regényben: „Füleit takaró gesztenyeszín hullámos hajfürtjei szabályos üde arcot kereteztek. Ezen az arcon a homlok dominált. Kit sohasem látott még ilyen homlokot. A sugárzó értelemnek e nagyszerű kupolája szinte mágnesként vonzotta Kit tekintetét.” (87.) A sugárzó homlok, valamint a ragyogó szempár tulajdonosának nevét nem írja le Szántó, csak sejteti, hogy ki lehet ez a különleges ember. A regény folyamán egyszer sem ejti ki Shakespeare nevét, Billként vagy a sratfordiként emlegeti. A valós figurák közül a hangsúly főként a művészszereplőkre esik, a híres színészpáros William Kempe és Edward Alleyn bemutatása mellett az írók képei vannak túlsúlyban: Thomas Nashe, Robert Green, John Lyly, George Peele, Gabriel Harvey, Harry Lodge, Thomas Kyd, Ben Johnson.

A regényben előforduló hősök típusainak megkülönböztetésekor Henryk Markiewitz tipológiája nyújthat támpontokat. Kétségtelen, hogy a regényben szereplők közül túlnyomó többségben a pszeudovalóságos alakok szerepelnek, akiket a valóságos személyekkel csak nevük, egy-egy jellemvonásuk, életrajzi adatuk köt össze. Nevük ugyan történelmi-kulturális asszociációkat kelt, ám a regényen belül a mű szerves, autonóm alkotóelemeiként funkcionálnak. Ilyen hősöknek tekinthetjük a regényben szereplő összes történelmi nevet viselő személyt, Erzsébet királynőtől kezdve Marlowe-ig, Shakespeare-ig, George Peele-ig, Thomas Nashe-ig, Burbage-ig, és még sorolhatnánk. A ténylegesen „fiktív” hősök csoportjába csupán egy kiemelkedő szereplőt sorolhatunk, a cambridge-i Corpus Christiben tanuló magyar John Gálffy alakját. Ez az egyetlen művészfigura a regényben, akinek életére vonatkozóan nem találhatunk semmiféle hiteles adatot, azonban ha jobban megfigyeljük, általában Szántó minden művében találhatunk egy-egy magyar származású mellékszereplőt. Egyfajta modellnek is tekinthetjük, a reneszánsz magyar művészének vagy diákjának figurájaként, akinek jellemében érdekesen keveredik a cambridge-i magiszter tudásszomja és a hazájára minduntalan visszagondoló magyar nemes.

A földgömb önreflexív művészregénynek tekinthető: a drámaíró életéről szóló szöveg maga is a drámai műfaj sajátosságai köré próbál szerveződni. Prológussal indul a regény:

„Íme, négy részben s majd száz fejezetben

Megint egy régi ember élete.

Az első és utolsó szerelem,

Barátság, harc, örömök, szenvedések…

Egy rezgő fűszál a naprendszerekben:

Christopher Marlowe élete és halála.

Íme, négy részben s majd száz fejezetben,

És mindössze tíz sor a lexikonban. ”

Nem csupán a négy részre (felvonásra) való tagoláson figyelhetjük meg a regény drámával való összekapcsolódását. A drámaíróról szóló regénybe drámai szövegeket illeszt be, a prológussal való indítás mellett a négy rész elején felsorolja a szereplők névsorát, ahogy egy színházi előadás plakátján vagy egy-egy drámában előírt szabály. A fenti eljárások révén Szántó megpróbálja átstrukturálni, átkomponálni a regény külső formai jegyeit. Megpróbálja összeolvasztani a két műfajt, a regényt és a drámát, regényt ír négy részben és drámát majdnem száz fejezetben.

Ha megfigyeljük a művészregény történeti alakulásrajzát, felfedezhetünk olyan, regénytörténeti szempontból is meghatározó jelentőségű alkotásokat, amelyek egy-egy vonásukkal, olykor épp a műfajon belüli formabontás révén kapcsolódnak ehhez a regénytípushoz. A műfaji újítások eredménye az, hogy ezáltal nemcsak egy-egy ilyen mű művészregényjellege kérdőjeleződik meg, hanem regényjellegük, saját műfajiságuk is problematikussá válik. Ilyen regénymegújító kísérletnek tekinthető A földgömb is, amely a regény műfaj-specifikus jegyei mellett tartalmazza a dráma lényegi vonásait, más műfajokat, például a mítoszt is játékba hozza. A IV. rész 23. fejezetében például Marlowe a görög szépség, Heléna mítoszát éli újra álmában, oly módon, hogy a mítosz szorosan összekapcsolódik saját életével és drámájával, a Faustusszal. A szerencsétlenné vált, lezüllött Marlowe hirtelen találkozik egykori szerelmével, Kate-tel egy bordélyházban, és az együtt töltött éjszaka után Marlowe álmában éli újra a görög Heléna történetét, kezdve Zeusz és Tündareósz király lányának, Lédának nászától, végigvezetve a történetet egészen Trója elestéig. A görög mítosz világában azonban felbukkan a végzetes mű, Marlowe álmában a szárnyas Euphorión víziója tűnik fel mint Heléna, az örök női ideál és Faust gyermeke. A mű és alkotója közötti azonosulás itt is megfigyelhető, mikor Marlowe kijelenti Kate-nek: „És ha gyereked lehetne talán tőlem, szárnyas ember-pegazus, hajnaltekintetű Euphorión...” (264.) Később Shakespeare búcsúajándékként a haldokló Marlowe ágya mellett elmondja Lear király történetét.

A regényben hangsúlyosan előforduló drámaforma funkcionálisan épül bele a Faustus szerkezetébe. Tulajdonképpen olyan helyzetekben vált át a regény műfaja a dráma formai sajátosságaira, ahol valamilyen kontextusban a színház vagy valamilyen drámai alkotás kerül az olvasás fókuszpontjába. A prológus, valamint a négy rész előtt található színlapszerű bevezető megadja a regénynek a drámai forma szerinti keretét, azonban magán a szövegen belül is hirtelen vált át a szerző a regény formai eszközeiről a dráma műfajára. Az ötödfeles jambusban megírt prológussal kezdi, és közben is nemegyszer vált át prózából az ötödfeles jambusra. A regény négy része négy felvonásnak felel meg, szerkezetileg is megfigyelhető az expozíció, drámai összeütközés, bonyodalom, a hős bukása.

A drámaforma első megjelenése a regény második részének 7. fejezetében figyelhető meg, ahol Erzsébet királynőnek bejelentik Stuart Mária kivégzését, és a néptömeg megjelenik a királynőt ünnepelve:

„CECIL Urak! Valami zúgás morajlik.

KENT Lehet, hogy jégzajlás zenéje.

SHREWSBURY Nem! Kiáltások jönnek messziről!

ESSEX Baromcsordák. Londonnak népe ez.

KENT A jégtábláknak más zajgása van.

CECIL És öntudata sem több. sem kevesb. Mindkettő árjának hátán rohan – amaz idők, ez a Temze habjain.

KENT És mi szabályozzuk az idők sodrát.

ESSEX (kitárja az egyik ablak szárnyait, alulról a tömeg tomboló örömujjongása) Felség, a csorda látni akarja.

ERZSÉBET A fákon mint ragyog a zúzmara! Az ágak csipkézete olyan, mint a valenciai csipkegallér. Egy rubint kell közéjük dobnom! E gyűrű itt, a gyűrűdet, Essex.”

Egy színielőadás képzetét kelti bennünk ez a rész, egyrészt a rendezés miatt. A palota ablaka alá tóduló nép, illetve a királynő és környezete közötti térbeli viszony olyan érzést kelt az olvasóban, mintha a színpad a királyi lakosztály lenne, a nézőteret pedig a néptömeg alkotná. Ugyanakkor az az elképzelés is felmerülhet, miszerint a királynő venné fel a főrendező szerepét, ő irányítaná az eseményeket, a környezetében lévő nagyurak, valamint a néptömeg pedig végrehajtaná az utasításait. Egyszerre emlékeztet ez a jelenet színházi előadásra és tüntetésre.

A 12. fejezetben egy bábszínházi előadás bemutatásakor figyelhetjük meg a drámaformát. És ami meglepő, nem csupán a drámában szereplő részek jelennek meg ily módon, hanem a nézőtéren történő cselekmények, a nézők közbeszólásai is így tolmácsolódnak, valamint egy játékos vonással a dongó, a tavaszi szél és a vadgesztenyefa hangjai is beépülnek a drámaformába.

„MEFISZTÓ

Ahá, tehát már értem, miért üres

A tizenkettedik tanítvány helye.

Koma! Eredj az olajfák hegyére,

Kísértsd meg a Galileait!

LUCIFER (kék szegélyű tógát ölt)

Megyek! Nehéz lesz megkisértenem,

Makacs, szilárd, kemény legénynek mondják.

RÁFÁEL (visszaszáll a mennyországba, Lucifer a földre)

TANÍTVÁNYOK (karjaikat emelve) Megérkezett Judás Iskarioth!

(Arkangyalok, védnemtők és angyalhadsereg szárnyaikkal repesnek, míg az Aggastyán fel nem emeli a kormánypálcát. Ekkor szárnyaik lehullanak, és előbbi lebegésük mozdulatlanságba mered. Ördögsereg vinnyog, és hatalmas bakugrásokkal a levegőbe emelkedik. Mefisztó és Belzebub láncoskorbácsokkal püfölik az ugrándozó ördögöket, míg azok újból mozdulatlanságba esnek, és el nem némulnak)

EGY LÁNYKA (a nézőtéren) Segítsd meg, ó, Jézust, egek ura!

MÁSODIK LÁNYKA (a nézőtéren) Frissítő forrásvizet tessék!

FIÚ (a nézőtéren) Frissen csapolt hideg sört tessék!

EGY DONGÓ (a nézőtér felett)

Dzzzzzu, dzzzzzzzzuuuuu…

TAVASZI SZÉL (Smithfield felett)

Pffffffúúú, ffffffűű…”

A harmadik rész 20. fejezetében lejátszódó előadás, amelyben a főhős művét, a Faustust adják elő, tetőzi be a drámai műfaj jelenlétét a regényben. Összeolvad a színpad és a nézőközönség, nincs határvonal húzva, mintha színjáték lenne az is, ami a regénybeli cselekmény szempontjából valóságnak kikiáltott helyzet. A nézőközönség is játszik. A regény mint mű önmagára mint alkotásra mutat. A dráma formai jegyei összefonódnak a regénybeli cselekményekkel, magát a játékot úgy örökítve meg, mintha a Faustus előadása másodrangú lenne a regénybeli valóság történéseihez képest. A színpadon nem a dráma szereplői játszanak, hanem a regénybeli szereplők, oly módon, hogy a regénybeli nevük után zárójelbe csatolja Szántó a szerepüket is.

„ALLEYN (mint Mephistophilis a színpad hátterében)

Hitszegő Faustus, lelked elfogom

Hűtlenségért uralkodóm iránt.

Légy meghasonlott, vagy ízekre téplek!

EGY TAKÁCS (a földszinten) Az istenit, de megszomjaztam! Hé, borosfiú! Ide!

Ide!

MARLOWE (mint Faustus)

Gyötörd, barátom, azt az aljas aggot,

Ki Lucifertől elpártoltatott,

Poklunk legszörnyűbb kínzásaival.”

Ezek a jelenetek is az önreflexivitást erősítik a regényben, a hangsúly nem (csak) a mondanivalóra esik, a Szántó-regénynek ezt éppen így kell elmondania.

JEGYZETEK

1. Szántó György: Fekete éveim. Öt fekete holló. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1982. 239.

2. Géher István: Christopher Marlowe – „A glóbusz lámpása”. In: Szántó György: A földgömb. Móra Ferenc Könyvkiadó, Bp., 1971. 302.

3. L. még: „Nézd, odakint száguld az ezerarcú élet. És mi meglopjuk magunkat, amikor papírlapok tömegét irkáljuk tele.” (145.)

4. Géher István: i. m. 304.

5. Szántó György: Fekete éveim. 226.

6. Harkai Vass Éva: A művészregény a 20. századi magyar irodalomban. Fórum, Újvidék, 2001. 177.

7. Idézi Géher István: i. m. 313.