1956 emlékére

„Csak magyar lélekkel lépd át ezt a kaput!” – olvasható a felszólítás a Rákoskeresztúri Köztemető 301-es parcellájának egyik bejáratánál felállított székelykapu szemöldökgerendáján . Ezt olvassa a kegyelet feladatát magára vállaló magyar polgár, de az otthontalanok kíváncsiságától hajtott temetőturista is, akik noha eltérő indítatásból, de megtették a parcellát a temető kapujától elválasztó három kilométert. Nem sok ez a három kilométer, de ha még beszámítjuk a másfél órás buszozást, annak az útnak a megtételét, ami a város és a temető között húzódik, végső soron egy csaknem háromórás útról beszélhetünk, amiről akkor még nem tudom eldönteni, hogy elégséges-e egy negyvennyolc éves időutazáshoz.* Három óra és negyvennyolc év. Vajon leegyszerűsíthető-e erre az összefüggésre minden? Három óra, a maga kézzelfogható kellemetlenségeivel, gyűrődésével, de ugyanakkor a sírkertben való sétálás által nyújtott apró örömökkel, másrészt negyvennyolc év, a saját életidőmön messze túlnyúló s ezért beláthatatlan viszonylatával; negyvennyolc év, egy utólagosan azonosított szám, amely a hely által kikényszerített, a történelmi időben való kishitű lavírozás révén egy másik számra utal: 1956-ra.

Időegységekről beszélek, órákról és évekről, melyek chiasma-szerű találkozása, mintha magát az eseményt is felidézhetné. Úgy beszélek az elvevésről és a hozzáadásról, mintha valóban minden az idő mérésének és rögzítésének elemi feladatán fordulna meg, és nem egy sokkal kezdetlegesebb képtelenségen, annak növekvő lehetetlenségén, hogy kimondjam a következő személyes névmást: mi. Állítólag vannak olyan nyelvek, amelyekből hiányzik az én-t jelölő személyes névmás. Ami a szubjektumfilozófiák számára egzotikus botrány, az a modern, atomizálódó individuum számára talán egy irigyelt lehetőséget jelenthet. De miféle korlát vagy lehetőség e lassan veszendőbe menő, sokszor nyugtató mi nélkül érzékelni helyeket és időtávlatokat? Egyáltalán lehet-e beszélni érzékelésről ott, ahol a hely az őt átható és értelmező számtalan tekintet nélkül fokozatosan a kiterjedésben, míg az idő elengedhetetlenül a számosságban látszik feloldódni? Hiába adott eleve a tér és az idő mint transzcendentális forma – hogy Kant nyelvén szólaljak meg –, hogyha az azok jelentésességét biztosító transzcendentális szintézishez csupán az én gondolom szegényes tartalmassága kapcsolódik. Ahogyan világos az is, hogy az otthon nem csupán eszme, hanem a térnek és az időnek egy különös rendelkezésre állósága. De ettől függetlenül egyáltalán nem evidens, hogy ezt a nélkülözhetetlen adódást össze lehet-e egy szemléletben foglalni.

Nem egy katasztrófa hatására veszítettem el ezt a mi-t, inkább az történt, hogy amikor szükségem lett rá, nem találtam. Először nem is erre a mi-re lett szükségem, hanem idő és hely kellett, a cselekvés helye és ideje. Van egy pont, amikor a cselekedetekhez már nem elég a mindennapok fuvallatából felszívott lendület, az utcákról, az elvégzett iskolákból, a táj tágasságából a gyermeki öntudatlanság által kibontott forma. Van egy pont, amikor mintegy igazolásféleképpen cselekedni kell, amikor már szűkössé vált az addig biztosított folytonosság, mert ezután már a saját mintázatában kell a mögöttünk heverő közöst újraalkotni. A cselekvési kényszer és a beválthatatlan emlékek káoszába csak a mi tud rendet bevezetni. A mi, ami nem más, mint egy térkép, amely úgy igazít el a tájon, hogy egybeesik vele. Az önmagát látó szem paradoxonjának a megvalósulásaként pedig képes mind a háttér, mind az időtlenség antifenomenológiai érzékelésére. Érvényét azonban csak a múlt tudja megadni, de nem egy önmagában lebegő múlt, hanem egy olyan, ami a jelen aktív elsajátításában létezik.

Nem találom ezt a mi-t. Nem találom, mert képtelen vagyok érzékelni azt a jövő ajándékaként érkező, de a jelenben létező értelmező figyelmet és mértéket, amely egyedül tudja felfejteni a múlt könnyen önmagára záruló dimenzionáltságát. Az időben való tájékozódás képtelenségét pedig a helyvesztés élménye követi. Ezzel együtt kell most figyelni, megpróbálni mértéket adni. De egyelőre csupán ezt az őszies sétányt érzékelem, először a temetőkapu tágasságát, majd a kimérten sorjázó parcellák sokaságát. Elhaladok a Szóróparcella felirat mellett, és ahogyan sétám visz előre, az idő kopogása figyelmeztet: mögöttem egy perc, majd kettő, három…

Elárulhatom, hogy kezdetben még semmit sem tudtam. Nem tudtam a Rádió ostromáról, a Parlament előtti mészárlásról, sem a Széna téri ellenállásról, nem tudtam a forradalomról, sem az ellenforradalomról, a kommunistákról és a reformkommunistákról, nem tudtam, hogy ötvenhat szégyene a jelen szégyene is, ahogyan dicsősége ugyanúgy a jelen pillanatáé is. Végső soron azt nem tudtam, hogy ötvenhat egy konkrét allegóriája lehet a körülöttem zajló magyar valóságnak. Persze ott vibrált a tudatomban ötvenhat ismeretlen jelentősége. Az újságcikkekben és a televíziós hírekben, a fontosságtól szederjessé váló arcokban mindig ugyanaz a hatalom nézett farkasszemet önmagával, anélkül, hogy ismerné saját igazi természetét. Csupa homéroszi szem. Mindegyik arra intett: máshol kellene keresni, máshol kellene lenni. Mert kezdetben még az sem volt világos, hogy hiába tudok a Rádió ostromáról, a Corvin közi ellenállásról vagy a Kilián laktanyáról, hiszen ezek az események és helyek mindvégig a tudatom elé vont paraván bábmozgásai maradnak. Íme egy kínzó kérdés: hogyan viszonyulhatunk egy eseményhez, amelynek igazsága végképp el van zárva előlünk, ezért csupán szimbolikus hatalmán keresztül tarthat fogva? Hegel szerint hiába rántjuk le a dolgokról a fátylat, mögüle ugyanaz a dolgokat szemlélő tudat néz vissza. Innen pedig automatikusan adódik a felismerés: nem a valóságot kell leleplezni, hanem a tudatot összetörni. A legüresebb dió reccsen a legnagyobbat. Már ha rálép az ember.

Érdekesek ezek a magyar temetők. Ahogyan elhaladsz a sírok előtt, olvasván a sírfeliratokat, a sok Édesapám és Édesanyám mintha mind egy kollektív ősre mutatna rá, a freudi Ősapára vagy a matriarchátus Ősanyjára, mindenesetre idegenkedésed és értetlenséged lassan felenged, ahhoz, hogy majd egy oda nem illő pajkosság áldozataként mosolyogva lépjél tovább. Idővel a sírok ritkásabbá válnak, a temető elvadul, az alacsony fák és a gyomok mögül kikandikáló sírhantok pedig valami természetes elhagyatottságba olvadnak össze. Mintha megint eltelt volna egy perc. A sétány lassan egy lugassá szűkül, így figyelmeztet a megérkezésre. Azonban jobb kéz felől egyszer csak nagy földbuckák, földhányások tűnnek fel, és az élénk képzelet már hallja is az eldördülő puskalövéseket, látja az alábukó holttesteket. Ekkor értettem meg, milyen nagy veszély fenyeget engem. Rájöttem, hogy én is azoknak a képzeteknek vagyok az áldozata, amelyek állandóan újratermelik azt a szimulákrumot, amelynek egyenes folyománya történelmi otthontalanságom, a térben és az időben való eltévelyedésem. Rájöttem, hogy ha így haladok tovább, még a végén én is egy nagynemzeti megrendüléssel fejezem be sétámat, áldozatokról fogok beszélni, és halálmegvető bátorságról vagy akár a forradalmi akaratról. Tudtam, hogy az elmúlással van most dolgom. De egy földhányás által felidézett kivégzés giccsképein kívül sehogy sem találtam azokat az összekötő kockákat, amelyek hidat képezhetnének a sírkert a szép elbukását még heroikusan leplező formái és ötvenhat neurotikus, a befogadásnak ellenálló természete között.

Ma már mindennek van neve. De akkor mindez még saját névtelenségében hordozta folyamatosan kibomló jelentőségét, ezért először nem hagyatkozhattam sem a szavak jelentésgazdagságára, de még a formák egymásra mutató jellegére se, hiszen ez a tér, ez a tájék a befogadásnak a szemlélésnél egy sokkal elemibb formáját igényelte; tapasztalásnak nevezném ezt, de mivel a jelentésbeli mozgások nem egy szubjektum központja felé mutattak, csupán egyetlen szóra támaszkodhatom – kiléptem.

Nyilvánvaló, hogy csak egy zárt térből lehet kilépni. Kilépni a tisztásra, kilépni a térre, mindenesetre valahová oda, amit nem magunk nyitunk fel, hanem mintegy átadjuk magunkat vezérlő hatalmának. De az iszonyat is ezzel a mozgással veszi kezdetét, hiszen ezzel a mozdulattal hagyjuk magunk mögött azt, ami otthonos, azt, ahová tartozunk. Ennek ellenére azt kell mondanom, hogy itt egyik esetről sem volt szó, inkább egy még érthetetlenebb lehetőségről, egy olyan térségről, ahol hogyha jársz, nem azt tudod meg, hol vagy, hanem, hogy honnan érkezel.

A fákkal szegélyezett út egy derékszögű fordulót vesz, ahhoz, hogy bal oldalán, egy keresztekkel egyenletesen tarkított parcella tűnhessen elő. Túlzsúfolva szimbólumokkal itt áll a székelykapu, és most veszem észre, hogy rajta a felirat szintén egy lépésről beszél, átlépésről, de ez a kapu nem az átváltozást ígéri, nem újabb keresztséget, ez a bejárat nem egy világkapu, hiszen átlépni rajta csupán magyar lélekkel lehet, mintha ezt a lelket csak úgy meg lehetne valahol szerezni, nem pedig az ilyen kapukon, ilyen fordulókon, eseményeken keresztül részesülni benne. Nincs átlépés, de itt már nincs idő tétovázni, hiszen az út hirtelen véget ér, és mintha azáltal, hogy pont a határnak futott neki, tűnik fel egy tér, rajta Jovánovics György 1956-os mártíremlékműve, egy nekropolisz.

A holtak nemcsak kísérteni tudnak. Legjobb partnereink akkor, amikor egy üzenet zártságára, egy tanács egységességére van szükségünk, bezárkózva egy életmű belsejébe, már nem a vita diszkontinuitására, hanem legfeljebb az interpretáció végtelenségére csábítanak. Ezért legtöbbször a holtakkal beszélgetünk. Az életükről. Hiszen ritkán van, amikor a haláluk válik üzenetté, de nem úgy, mint az életüket bezáró pecsét, hanem mint nyitott seb, felszakadt fekély. Ahogy az interpretációnak léteznek szabályai, ugyanúgy a temetésnek is megvan a maga kényszerítő eljárása. A sírhantokat borító hatalmas kövek, amelyeket a kultúra síremlékké stilizált, ugyanúgy a félelem legyőzése eszközeinek bizonyulnak, ahogyan a kanonizáció sem más, mint sírfedőkészítés. Félelem és emlékezési vágy – egy síremlék nem más, mint dialektikus közvetítője ezeknek az ellentétes kényszereknek, ami csak azon a módon kivitelezhető, hogy a megjelenő látvány és a látvány által sugallt érzék feletti totalitás egy bensőséges egységbe foglalódik össze: a szimbólumba. Mert szimbólum a sír, a sírra helyezett oltár, az oltárra boruló kupola, amelyek oly módon szervezik újjá a teret, hogy nem csupán a lent és a fent, az inneni világ és a túlvilág, hanem a múlt és a jövő is belefoglalódik. A történelem. És ez működik egészen addig, amíg a halál valóban az élet végét jelenti, amíg az áldozat valóban a transzcendencia irányába mutat, de mindez megbicsaklik ott, ahol a maga pőreségében csak a halál marad, titokban kivégzett tetemek, amelyek díszleteként a börtönök, kaszárnyák hátsó udvarai szolgáltak, míg nyughelyül a temetők elvadult sarkai.

„Ötszáz, bizony nem dalolva ment lángsírba” – mondom most, hiszen kezdetben még nem tudtam semmit. Ezért nem is beszélhetek megrendülésről, inkább egyfajta emelkedett kíváncsiságról, amely csak fokozódott azáltal, hogy miután körülhordoztam tekintetemet, a letaposott kupolán keresztül a nyitott sírhoz léptem, amelynek mélységéből – meredtem elborzadva magam elé – az egy tömbből kimetszett fekete gránit úgy tekintett vissza, mint egy kiáltástól eltorzult szájból az egyetlen, csonka, elszuvasodott fog. De elsiettem itt magam, hiszen a sírhoz való odalépésem nem egy ötletszerű döntés eredményeként született, inkább lépésem irányultsága volt a térbe belekomponálva, hogy miután körbenézésemet befejezem, és a fák hátsó függönyéről lepattan a tekintetem, az egyetlen logikus mozdulatra vállalkozhassak, odaálljak a nyitott sír elé. S ugyanígy hasonlatom is ostobának bizonyult. Ez a hely ugyanis azért volt különös, mert nem engedte a figyelmet beledermedni egyetlen perspektívába, egyetlen állapotba, hogy majd az esztétikai képzelőerő onnan kiindulva a rettenetet és a veszteséget egyetlen képbe, egyetlen szimbólumba összefoglalhassa. Nem, ez a nyitott sír, a fekete gránit és a letaposott kupola a maga védtelen lényegét nem tartotta önmagánál, hanem a térben, egy nyílegyenes ösvényen keresztül magától eltolta, oda, ahol az oltár, egy fehér légörvény szorításában, egy parfészerű magaslatot képezett. Ezért ott állva a sír előtt, érezve a gránit leheletét, egyszerre elviselve a letaposott kupola felhajtó lendületét és a távolban a gyászt gyolcsba oldó erőket, nem gondolhattam egyébre, hogy itt nem történt más, mint hogy én, a lehető legfinomabb módon, beléptem a kőbe.

Kővé váltam. Emlékművé. És ezzel a saját időmre és teremre hirtelen valami irdatlan súly nehezedett. Minden felfordult, és ez arra kényszerített, hogy ne a sírkertben eltöltött három óra értelmét keressem a negyvennyolc évben, hanem a negyvennyolc évet megnyitó eseményt lássam a jelen függvényének. Tudtam, most már bátran emlékezhetek, hiszen ezzel a perspektívaváltással tulajdonképpen felszabadítottam elmúlt éveimet. Megértettem: minél több időt fogok eltölteni, minél tágasabb teret járok be, azzal nem teszek mást, mint hogy helyet és időt teremtek annak, aminek egyszer érkezése volt. Most éppen 1956-nak. Milyen csodálatos helye ez az emlékezésnek, amely úgy tart meg a múltban, hogy folyamatosan a jelenbe kényszerít.

A nyitott síron, a fekete grániton, de még az oltár mögötti óriási megmunkálatlan kövön sincs egyetlen dátum, hiányzik minden felirat, amely alapján azonosítani lehetne a hely értelmét, üzenetét. A sötéten sugárzó sírhely és a visszhangzó kövek között különös találkát ad egymásnak a tér és a történelem. Hiányzik a név, hiányzanak a szimbólumok, mindenhol csupán szétdobált testek, amelyek kötőanyaga nem egyéb, mint a visszhang kísértetiessége. Ez a hely – jöttem rá – több akar lenni, mint egyszerű menedék, feloldást biztosító mentsvár, ahol kiegyenlíthetővé válhatna a történelemnek ez a fordulópontja. Lehet azért, mert csak úgy tudunk megfelelni ennek az eseménynek, ha emlékművéül a saját időnket, saját terünket szenteljük. De milyen eseménynek? – kérdezett vissza kajánul a történelem démona. Ahogyan kisétáltam a temetőből, megint elhaladva a székelykapu előtt, miközben a sírkert fái, bokrai tovább rabolták az őszt, jöttem rá, hogy a választ nem én tudom, hanem te.

*A szöveg 2004-ben íródott (szerk. megj.)