Levél Sólyom Lászlóhoz, a Magyar Köztársaság elnökéhez

Tisztelt Elnök Úr!

Kötelességem, hogy soraimat bemutatkozással kezdjem: 68-at töltött, Kolozsvárt született és ma is ott élő román állampolgár vagyok.

 A hetedik Eszterházai Haydn Fesztivált az idén a második naptól az utolsóig tudtam meghallgatni. Mint aki számos, Vashegyi György vezényelte hangverseny tanúja voltam (volt idő, amikor évenkénti rendszerességgel lépett fel a kolozsvári Mozart Fesztiválon; hogy csak egyetlen kimagaslóan jelentős teljesítményét említsem, neki köszönhetjük az Idomeneo romániai bemutatóját), elképzelem, mit vesztettem azzal, hogy nem hallhattam pálcája alatt a Teremtést.

Megérkezésemkor kimondhatatlan örömmel vettem hírét, hogy ezen az első hangversenyen, amelyről lemaradtam, Elnök Urat is ott láthattam volna. Lehet, hogy a Fesztivál gazdái be is mutattak volna Elnök Úrnak.

Szerettem volna ott látni! Ha bemutatnak, talán arra is nyílott volna alkalmam, hogy pár szóban elmondjam, mennyire szíven érintett kerek héttel azelőtt, Szent István ünnepén elmondott beszéde. És hogy augusztus 20-án elhangzott szavai mennyire egybecsengenek az Eszterházai Haydn Fesztivál önnön művészi értékén túlmutató – nem túlzó a szó! – nemzetpolitikai üzenetével.

Elnök Úr egy héttel a Haydn Fesztivál megnyitója előtt arra szólította fel a nemzetet – szabadon, emlékezetből idézem –, ne elégedjék meg az Európába való betagolódás esélyével, hanem törekedjék arra, hogy Magyarország, mint európai középhatalom, hasson is földrészünk jellegének és sorsának alakulására. Tisztelettel jelzem, hogy Haydn emlékének ápolásában és művének éltetésében Magyarország már rég több-mint-középhatalom Európában. Nemcsak igazodik az európai zsinórmértékhez, hanem annak – más országok, köztük nagyhatalmak mellett – meghatározója is.

Az ország nemzetközi elismertségének az alapjait ezen a területen a magyar zenetudomány, jelesen az 1959-es budapesti nemzetközi Haydn-kongresszus, továbbá Bartha Dénes és tanítványi köre feltáró és közreadói tevékenysége vetette meg. Hogy időben közelebbi példára hivatkozzam: a legsikeresebb Bartha-tanítvány, Somfai László 1979-ben megjelent, Haydn zongoraszonátáinak szentelt monográfiája, amelyet azóta angolul is olvashat a világ, a nemzetközi Haydn-irodalom megkerülhetetlen, sőt mértékállító alapművei közé tartozik. Az előadóművészet története is kínál néhány emlékezetes példát. Volt egy már-már korszaknyi idő, amikor vonósnégyesben a Tátraiék felvétele volt az egyetlen „Haydn-összes” a nemzetközi lemezpiacon. A magyar Festetics Vonósnégyest is méltán tartják számon a Haydn-vonósnégyesek historikus előadásának nemzetközi rangú úttörői között.

Ami az utóbbi években Eszterházán történik, arra irányuló kísérlet, hogy Magyarország a hangversenyrendezésben is több-mint-alkalmazkodjék ahhoz az Európához, amely Joseph Haydnban a zenei klasszicizmus édesapját tiszteli és szereti. A Magyar Haydn Társaságnak és a Strém Koncert Kft.-nek nagyon megnehezíti a dolgát az osztrák határon túli, kismartoni Esterházy-palota konkurenciája. Messze nem olyan szép, mint a miénk, de egy tartományi fővárosban van, ahol könnyen elérhető, és ahol a Haydn jegyében álló hangversenyrendezésnek múltja, sőt hagyománya, világhíre van. Helyzeti hátrányát a magyar Haydn-kultuszhely csak művészi nagyigényűséggel, kimagaslóan színvonalas repertoárpolitikával tudja ledolgozni – nem máról holnapra.

A fesztiválrendezők az idén is számos bizonyítékát nyújtották hozzáértésüknek és elkötelezettségüknek. Az Elnök Úr elutazása utáni három napot Tom Beghin Kanadában élő flamand csembaló- és fortepiano-művész uralta. Nem szeretném Beghint holmi „egyik leg”-ezéssel bántani, inkább vállalom az esetleg rám bizonyítható túlzás ódiumát, és kijelentem: a billentyűs-húros hangszerekre írott Haydn-zene művelői közül ma („alighanem” nélkül!) ő a legkreatívabb, a legfölajzóbb, a legmagávalragadóbb. Egy Mozart-szonátát is játszott, Haydntól pedig egy-két mutatványt a korabeli fogalmak szerinti kamarazene valamennyi műneméből: szólódaraboktól és szonátáktól a kíséretes divertimentókon és a triókon át a versenyműig. (Az együttesekben a Kuijken Vonósnégyes tagjai voltak a partnerei.) Ismeretes, hogy a zongora története Haydn életében tért át a csembaló általános használatáról a fortepianónak nevezett kalapácszongorára. Beghin két hangszerét is magával hozta, hogy hallhassuk, melyik mű melyiken szólal meg idiomatikusan: egy az osztrák Martin Püringer műhelyéből a minap kikerült csembalót és egy a flamand Chris Maene készítette fortepianót. (Természetesen mindkettő Haydn korabeli mesterhangszerek hű másolata.) Beghint a két hangszerkészítő is elkísérte Eszterházára, egyrészt, hogy műhelyük termékeit saját kezűleg hangolják-intonálják a fellépő művész keze alá, másrészt, hogy ők is a közönség elé álljanak, és kivegyék részüket a sikerből. Nem tudom, melyik „nagyhatalmi” fesztiválon nyújtanak ahhoz foghatóan gazdag képet Haydn-édesapánk billentyűs-húros zenéjéről, amelyet mi kaptunk a két eszterházai Beghin-esten!

A következő napokra a hangversenyrendezői nagyigényűség két vonósnégyes-világhírességet hozott Eszterházára: a Kuijken Vonósnégyest és a Quatour Mosaïques-ot. Előbbi névadó tagjai, a barokkcsellós Wieland és a hegedűs Sigiswald Kuijken a historikus előadás történetének immár legendás nagyjai. Bő húsz éve az utóbbit is a historikus irányzat kiváló képviselőjének tartja a világ. Nincs rá szó, mennyire meglepődtünk, amikor kiderült, hogy a Quatour Mosaïques Kuijkenékkel ellentétben mintegy feladta a historizálást és „megtért”: hagyományos modorban muzsikál – a legnagyobbakéhoz mérhető művészi szinten. Így a fesztiválrendezés két egymástól merőben különböző előadóművészi felfogást állított szembe egymással. Volt mire fülelnünk, min elgondolkoznunk! A műsor legkülönösebb darabja az utolsó hangverseny végén hangzott el: Mozart Requiemje Pietro Lichtenthal vonósnégyes-átiratában. Ismeretes tény, hogy a Haydn–Mo-zart–Beethoven-korban a zenemű fogalmához a belőle készült átiratok is hozzátartoztak, mint holdhoz az udvara. A mesterek maguk is szívesen készítettek másodlagos műváltozatokat, és örvendtek, amikor alkotásaik az eredetitől eltérő, nem szerzői átiratokban is terjedtek. A pozsonyi születésű Lichtenthal orvos volt meg közhivatalnok és egy kicsit zeneszerző is, Mozart Carl nevű fiának közeli barátja. Az akkoriban a Habsburg Birodalomhoz tartozó Milánóban élvén 1816-ban olasz könyvet írt „Maestro Wolfgango Amadeo Mozart”-ról. Requiem-átdolgozása izgalmas és tanulságos kordokumentum – és csaknem teljesen ismeretlen. Kuijkenék a Milánóban fennmaradt szerzői kézirat alapján adták elő. Ha nem is tökéletes mű, arra mindenesetre kiválóan alkalmas, hogy meggyőzzön: Mozart utolsó befejezetlenje énekhangok és szöveg nélkül, az abszolút zene álarcában is megrendítő. (Igaz, hallgatása közben folyton hozzágondoltuk a szöveget.) Ennél érdekesebb ritkaság nem zárhatta volna le a hatnapos fesztivált.

Tisztelt Elnök Úr!

Tudom, hogy a közmondás szerint „az ördög a részletekben bujkál”, én azonban azért emeltem ki néhány jellemző mozzanatot a Hetedik Haydn Fesztivál eseménysorából, mert tapasztalatom szerint az érték is szeret a részletekben megmutatkozni. Kiemeléseimmel azt iparkodtam példázni, hogy a fesztiválrendező Magyar Haydn Társaság és a Strém hangversenyiroda lehetőségei behatároltak ugyan, de képzeletük, elkötelezettségük és nemzetközi kapcsolatrendszerük nem az.

Mint aki Strém Kálmánnak egy másik fesztiválját, a (Bala-ton)Földvári Napokat is több-kevesebb rendszerességgel látogatom, már évekkel ezelőtt megtaláltam a kulcsot e kiváló ember személyiségéhez. Kosztolányi írja valahol a fordítóról, hogy ő is művész, akit fátuma vezérel, és aki elhivatottságának a rabja; ehhez a hasonlósághoz képest csak másodlagos különbség, hogy nem eredeti szövegekben fejezi ki magát, hanem másoktól fordítja önnön nyelvére, amit ihlete parancsol neki. Strém Kálmán ismeretségi körömben egyedülálló képviselője annak, amit analógiás alapon „a hangversenyrendező mint művész”-nek nevezhetünk. Zeneművész, aki az ellenállhatatlan belső hang parancsára – jobbnál jobb – rendezvényekben fejezi ki magát.

Bár a műsorlapokon látni, hogy számos tekintélyes támogatója van, tudom, hogy még mindig iszonyúan megküzd minden hangversenyéért. Jobb esztendőkben csak Eszterházán is ötven fölé emelkedett a számuk, ami azt jelenti, hogy – főleg neki köszönhetően – Haydn évi átlagban hetente legalább egyszer ismét megjelent egykori művészpályájának a színterén, és szólt azokhoz, akik arra az estére odautaztak, hogy meghallgassák. Az ilyen estéken a maga Haydn-örökségét szenvedélyes hűséggel ápoló Magyarország újólag kimutatja, hogy mértékadó kulturális több-mint-középhatalom Európában.

Augusztus 27-én az ország rangelső közjogi méltósága is odautazott, hogy találkozzék Haydnnal. Szeretném, ha a tekintélycsomag, amellyel Elnök Úr látogatása a Haydn Fesztivált megajándékozta, a rendezvény támogatottságában, a szervezői bajvívások feszültségének enyhülésében, a kilincselések nyomasztó lelki terhének könnyebbedésében kamatoznék.

Mielőtt levelemet bezárnám, talán abban kellene még színt vallanom, hogy mint „külmagyart” miért foglalkoztat annyira a Magyar Haydn Társaság és a budapesti Strém hangversenyiroda sorsa és – főleg! – „hogy jövök ahhoz”, hogy levélben szólítsam meg a Magyar Köztársaság elnökét. Mint Kolozsvárt született és itt élő polgár Elnök Úrban „határon túli magyar” államfőt tisztelek. Komolyan veszem mind a határt, mind a magyarságot, mind az elnöki közméltóságot. Viszonyulásomnak az anyaországi közgondolkodásban is megtaláltam a hasonlóját. Eszterházán naponta több mint egy órát töltöttem újságolvasással. Egy napilap hasábjain, egy magyar EU-képviselő cikkében fedeztem fel, amit ideírok: „A határon túli magyarok ügyében is korszakhatárhoz értünk. Elkerülhetetlenül tisztáznunk kell Magyarország és a határon túli magyar közösségek egymás iránti felelősségét. [...] Mert nemcsak a Magyar Köztársaságnak van alkotmányos felelőssége a határon túli magyarok iránt, ők is felelősek a Magyar Köztársaságért.” A különbség csak az, hogy mint aki Budapest felől nézve vagyok „határon túli” – hogy, hogy nem – másfél évtizede érzek és gondolkodom szakasztott így. Számomra a „korszakhatár” 1989 és 1990 fordulója volt. Azóta nem tudok másképp érezni és gondolkodni. Ezen az alapon köszönöm meg most, hogy augusztus 27-én Elnök Úr is tisztelgett Haydn-édesapánk alkotói nagysága előtt.

Kolozsvárott, 2005. szeptember 3-án

Nagyrabecsüléssel
László Ferenc