A három könyvnek, amelyekről szó lesz a továbbiakban*, közös célkitűzése gyarapítani a skót irodalom megközelítési szempontjait, oly módon, hogy összefüggésbe hozzák e diszciplínát az irodalomelmélet újabb fejleményeivel, amelyek a huszadik század utolsó évtizedeiben forradalmasították az irodalomtudományt. A Modern Scottish Poetry (Modern skót költészet) című kötetet megnyitó, polemikus esszében Christopher Whyte a nacionalizmusnak a skót költészet tanulmányozására gyakorolt befolyását problematizálja: „Mennyire reális elképzelés volna arra számítani, hogy amennyiben összegyűjtenénk az utóbbi hatvan év legjelentősebb skót verseit, azok kötelességtudóan a nemzeti autonómia iránti növekvő vágyat és kivívásának folyamatát tükröznék?”(Whyte 2004. 7.)

Whyte szerint az irodalom beillesztése a nemzeti narratívákba oda vezetett, hogy bizonyos szövegeket és szerzőket igazságtalanul előnyben részesítenek azokkal szemben, akik nem sorolhatók be a nacionalista programba. Ezzel kapcsolatban Whyte azt javasolja némiképp gunyorosan, hogy „akiket elsősorban a történelem érdekel, azoknak a történelmet kellene tanulmányozniuk, akiket pedig a politika foglalkoztat, azoknak a politikát”(Whyte 2004. 8.). Whyte saját irodalmi állásfoglalása egyértelmű: növelve azoknak a kontextusoknak a számát, melyekben a skót szövegek olvashatók, olyan hangok megszólaltatására törekszik, melyeket eleddig alulértékeltek vagy kizártak a nyilvánosságból. A Modern Scottish Poetry húsz, a második világháború kitörése és az edinburgh-i skót parlament 1999-es megalakulása között megjelent versgyűjteményt vizsgál. Többnyelvűsége lehetővé teszi Whyte számára, hogy a kulturális határokon átívelő, izgalmas összehasonlításokat tegyen. Robert Garioch skót nyelvű költői és fordítói munkásságát például Carles Riba és Josep Carner katalán költők tevékenységével hasonlítja össze (Whyte 2004. 128–129.). Máshol Baudelaire-re, Corbière-re és Laforgue-ra hivatkozik, miközben Sydney Goodsir Smith költészetét tárgyalja (Whyte 2004. 112–113.), melyet Skóciában nem becsülnek sokra – talán azért, mert művei nem alkalmazkodnak a sztereotípiához, miszerint a skót költészetnek a „szűkszavú, tömör kifejezésmód” jegyében kell íródnia (Whyte 2004. 129.). A Modern Scottish Poetry erényei közé tartozik, hogy szerzője át tudja lépni a skót felföldi határvonalat, és Skócia három fő irodalmi nyelve közül a legrégebbi, azaz gael nyelven alkotó költőkre is felhívja a figyelmet, összefüggésbe hozva műveiket a skót költészet többi vonulatával. Dèorsa MacIain Dèorsa (George Campbell Hay) és Ruaraidh MacThòmais (Derick Thomson) már a gael nyelven olvasók megbecsülésének örvendenek, Whyte könyve pedig egy fontos lépést jelent abban a folyamatban, hogy ezek a szerzők Skócia többi részében is megkapják az őket megillető elismerést. Ami Aonghas MacNeacailről szóló kritikáját illeti, Whyte véleményét alátámasztja a gael szerzők között folyamatban levő vita, mely a fordítás szerepét, illetve a gael költészet és az angolul beszélő olvasóközönség kapcsolatát taglalja.

Carla Sassi Why Scottish Literature Matters (Miért számít a skót irodalom) című műve osztozik Whyte meggyőződésében, hogy fontos a skót szövegeket egy tágabb, európai kontextusba helyezve olvasni. Sassi szerint a skót irodalom azért „számít”, mert Skócia és a brit állam közötti kapcsolat rendhagyó természetű, és ez hatással volt a skót identitás kialakulására. Úgy tűnik, Skócia hasznos leckékkel szolgálhat más társadalmak számára a nemzeti egymásrautaltság és megosztott szuverenitás korában. Sassi érvelése szerint „az unió utáni skót kultúra paradigmáját, amint azt látni fogjuk, a fluiditás és a pluralitás fogalma uralja” (Sassi 2004. 5.). Ennek a meggyőződésnek az egyik folyománya az, hogy az unió Sassi tanulmányának középpontjába kerül, és következésképpen az unió létrejötte óta írott műveknek nagyobb jelentőséget tulajdonít, mint azt egy szigorúan kronologikus megközelítés lehetővé tenné. Ez bizonyos mértékig a reformáció, az unió és a birodalom előtti skót irodalom tanulmányozására szánt források szűkösségét is tükrözi. Sassi azonban helyt ad a skót írott és szóbeli kultúra hagyományainak is, melyek legalább a hatodik századig nyúlnak vissza latin, walesi, gael, óangol és norvég nyelven, amint az Thomas Owen Clancy The Triumph Tree (A diadal fája, 1998) című antológiájában megfigyelhető.

Sassi megközelítése kilép az elfogadott kánonból, hogy korábban mellőzött szerzőkkel és szövegekkel foglalkozzon. A skót irodalom és a Brit Birodalom kapcsolatának is szentel egy fejezetet – újabb adalékkal járulva hozzá a felerősödő vitához, amelynek tárgya a skót kultúrának a brit imperializmushoz fűződő viszonya, illetve a posztkoloniális elmélet alkalmazhatósága a skót szövegekre. A skót helyzet értelmezését Sassinál egy olyan gondolatmenet határozza meg, melyet többnyire nem kérdőjeleznek meg a Skócia birodalmi történetéről szóló írásokban: „Manapság sok kritikus élesen tiltakozik ellene, hogy Skóciát (volt) gyarmatként osztályozzák, ami érthető, hiszen ez a státus Skóciára csak részben jellemző: aktív és döntő fontosságú részvétele a Brit Birodalom felépítésében napjainkban nehézkessé teszi irodalmának az úgynevezett posztkoloniális kánonba való besorolását” (Sassi 2004. 6.).

A fenti kijelentés Ashcroft, Griffiths és Tiffin kifogásait visszhangozza, melyek a The Empire Writes Back (A birodalom visszaír, 1989. 33.) című műben láttak napvilágot. Az ehhez hasonló kijelentésekkel azonban többek között az a gond, hogy összemossák „Skóciát” egy jóval kisebb csoporttal, a skót alföldi protestáns polgársággal. Milyen mértékben volt a skótok részvétele a „Brit Birodalom felépítésében” aktívabb és fontosabb, mint a különböző gyarmati elitek képviselőié Indiában, Afrikában és másutt, akiknek a közreműködése lehetővé tette a birodalmi terv működését, vagy mint a milliónyi katonáé a birodalom területéről, akik az idők során brit zászló alatt harcoltak? Ezek a feltételezések kevesebbet árulnak el Skóciának a brit imperializmus történetéhez fűződő bonyolult viszonyáról, mint arról, hogy mekkora fontosságot tulajdonítanak a birodalomnak a mai skót történészek. Niall Fergusson Empire: How Britain Made the Modern World (Birodalom: hogyan hozta létre Nagy-Britannia a modern világot) című írása és T. M. Devine Scotland’s Empire 1600–1815 (Skócia birodalma 1600–1815) című műve – mindkettő 2003-ban jelent meg – például a Brit Birodalom rehabilitálására és Skócia birodalmon belüli szerepének újraértelmezésére tett kísérletként értékelhető. A birodalomellenes megszólalók, noha számosan vannak, úgy tűnik, néha elszalasztják a lehetőséget, hogy az érdeklődés középpontjába kerüljenek, mint Devine és Fergusson.

A Beyond Scotland (Skócián túl) című kötetben összegyűjtött esszék az internacionalizmust az irodalomelmélet iránti fogékonysággal elegyítik, különböző szempontokat kínálva ezáltal a huszadik századi skót szövegek vizsgálatához. Vitatott történelmi események kerülnek szóba a reformációtól az első világháborúig, amiképpen szó esik a kálvinizmusról is, melyet gyakorta a skót identitás nélkülözhetetlen elemeként határoznak meg, de sokkal ritkábban vetnek alá alapos vizsgálatnak mint a skót szövegek olvasatát meghatározó keretet. Edwin Morgan, a skóciai Makar avagy nemzeti költő, aki verseit tekintve egyben kísérletező internacionalista is, érdekfeszítően számol be Blok, Hlebnyikov, Krucsonih és Majakovszkij orosz költők munkásságához fűződő viszonyáról. Morgan esszéjét Alexander Mackay írása előzi meg MacDiarmid and Russia Revisited (MacDiarmid és Oroszország kapcsolatának újragondolása) címmel, melyben megkérdőjelezi a skót költészet legkétesebb hírű demagógjának – akit hírhedt módon kizártak a Nagy-Britanniai Kommunista Pártból nacionalizmusa miatt, a Skót Nemzeti Pártból pedig kommunizmusa miatt – internacionalista hitelességét. The Whereabouts of Literature (Az irodalom holléte) című esszéjében Edna Longley elmarasztalja a nacionalista skót kritikusokat, akik szerinte kisajátítják az ír költészetet, ám gyakran örömmel elsiklanak az ír kulturális és politikai térkép összetettsége fölött: „amit elvárnak: (nyilvánvalóan) világos nemzeti-etnikai jelleg és témák, nagy-britanniai közeg és (nyilvánvalóan) világos ellenállás ez utóbbival szemben. Az északi/ír költészet finomabb intertextuális kapcsolatait nem veszik figyelembe, ahogyan a formákat, szerkezeteket és hagyományokat sem” (Carruthers, Goldie és Renfrew 2004. 160.).

Longley üdítő érvelése az összehasonlító irodalomtudománynak azt a területét erősíti meg, amely egyre fontosabbá válik, nem utolsósorban a Skóciában élő jelentős létszámú ír közösség és a skót telepeseknek az ulsteri gyarmaton játszott történelmi szerepe miatt. Cairns Craig esszéje ellenben azt a jelenséget vitatja, mely Carla Sassi tanulmányának középpontjában áll, s mely az új keletű skót kritika alapvető jellegzetességévé vált, nevezetesen a „hibriditás” felértékelését. Craig szerint a skót társadalom „kevert” és „tisztátlan” természetének hangsúlyozása része annak a törekvésnek, mely divatosabbá akarja tenni a skót irodalmat azáltal, hogy a posztkoloniális irodalom világába illeszti be. A továbbiakban Craig magát az irodalmi hibriditás fogalmát is kritizálja, azzal érvelve, hogy „ha minden kultúra beoltott, keresztezett, kevert, akkor nincs is egyéb, mint hibriditás, és maga a kifejezés válik feleslegessé. Csak abban az esetben jellemezhetünk bármely emberi kultúrát hibridként, ha egyes emberi kultúrákat nem hibridként különíthetünk el. A hibriditás összes modern elméletének sarkalatos problémája, hogy épp annak a tisztaságnak a fenntartására szorulnak, amely ellen szociális és politikai értelemben lázadnak” (Carruthers, Goldie és Renfrew 2004. 247.).

Noha Craignek kétségtelenül igaza van, amikor azt állítja, hogy minden nemzet természeténél fogva hibrid, elutasító érvelése során figyelmen kívül hagyja azt a kérdést, hogy miért mutatnak be valakik egy társadalmat, avagy mutatja be önmagát egy társadalom hibridként. A megjelenítés ilyen hagyományai és a történelmi hatalmi rendszerekhez fűződő kapcsolatuk alapul szolgálhatnak ahhoz, hogy különböző összefüggésekben mérjük fel a gyarmati rendszer és az imperializmus hatását az irodalmi termelésre.

Sütő-Egeressy Zsuzsa fordítása

*Christopher Whyte: Modern Scottish Poetry. Edinburgh University Press, Edinburgh, 2004.

Carla Sassi: Why Scottish Literature Matters. Saltire Society, Edinburgh, 2004.

Gerad Carruthers, David Goldie és Alastair Renfrew (eds.): Beyond Scotland: New Contexts for Twentieth–Century Scottish Literature. Rodopi, Amsterdam, 2004.