Villogó zöld ember
 (Flashing green man)

Sajnálom azt a kevés időt, amit a felnőttség

fontolgatásával töltök, bámulom, mint téli

ablak fényénél egy fotót.

Belevegyülök a forgatagba. Sötét földünk

fölött cifrán, délcegen ágáló multi alatt

várok a tömegben, közben a vacsorán

gondolkodom, a zöldséges feleségén,

akit, mondta a zöldséges krumplimérés közben,

kiraboltak. De manapság nem sokat fontolgatok.

A zöld ember fölvillan – ő is a városba olvadt –,

leáll a forgalom, indul a sapkás-sálas

rikkancs, indul sok locsogó-fecsegő

járókelő; aztán a narancs izzásban

hirtelen fölhangzó éles, nyekergő

hangra eszembe jutnak a földeken

elhagyott viharvert masinák.

Csúcsforgalomban állok a járdán,

nézem a Piac utcán hömpölygő

tömeg áramvonalait,

amint a csillogó multi

tizedik, huszadik szintjére tart,

ahol a sarki épület szelében

partra evickél a Sidlaw hegyek fölött;

nézem az ablakok nyers fényeit,

mögöttük utcai ruhába bújnak,

ezüsttel, arannyal vonják be szárnyuk

a tisztviselők; és hazaigyekvő

emberek sodródnak mellettem el;

a körforgalom örvényéből sugarasan

ömlik az áradat a külvárosok felé.

Ha nem ők, talán valaki a multi emeletén –

mondjuk a krumplit hámozó sápadt asszony,

amíg férje a lépcsőn fölér,

fölfigyel és az ablakhoz lép,

kezét tölcsérbe fogja a szeme előtt,

és fölfedezi a jelet,

amely valódibb a villogó zöld embernél,

az útkereszteződés irányjelző nyilainál, 

ahonnan a vonuló vadkacsákat nézem,

csapkodó szárnyuk becsesebb

a város fényében ragyogó angyalokénál.

Átkelés
(Crossing the Loch)

Emlékszel, hogyan eveztünk a kunyhó felé

a sarló alakú öbölben

késő éjszaka, miután az ivó

lengőajtaján kilőtt bennünket, 

hogyan nyomultunk a kavicson át,

mígnem a peremet nyalta a víz,

mintha a loch csónakot mondott volna?

Ki is evezett? Viccek cikáztak.

Az evező csobbanó, recsegő hangja,

a loch locsogása messzire hangzott.

Fölgyorsultunk, én ijedten ültem:

a szellő hűvös kendője,

a görnyedt hegyek; a víz alatt szunnyadó

holtfejek, ketyegő atomhüvelyek.

Ki is evezett, nyugton ki ült?

Akik sós levegővel és csillagokkal

szívták tüdejük teli, meg nem nyugodtak;

a loch foszforos fényét ki is fedezte fel,

mint a sás közül kisodrott lüktető fészek,

szentek elképedt, apró hajója,

úgy bámultuk az ujjon, evezőn

fénylő vizet, orrhullámunk

bűvös nyilát az éjben.

Merész tény volt ez a széles vízen, árapályban,

de élünk – gyerekeink születtek, akiknek

anyját, apját nem ismertük még

akkor éjjel, amikor sajátunknak neveztük

az eget, a sós vizet, az áfonya sötét csillagaival

ékes, sebzett hegyet, a sekély víz csillámló

perecét bokánkon, ahogy az evezőt behúzva

kiugrottunk, és biztonságban partra húztuk 

csónakunkat a kunyhó mellett.

László Noémi fordításai