Mondom. Beleszerettem egy fába. Muszáj volt. Éppen virágzott.

Szokásos hétköznap történt, munkába mentem a házunktól a munkahelyemig vezető megszokott útvonalon. Még csak nem is jutottam messzire, csak a sarokig. A járdát néztem, s közben azon gondolkodtam, vajon a helyi tanács külön felfogad-e valakit azért, hogy a földet figyelve naponta végigjárja az utcákat és ellenőrizze, hol lehet megbotlani. Hogy hirdetnék ezt a munkát az újságban, milyen néven? Járda- és útügyi tanácsadó? Járdaszegélyvizsgáló? Városi útkopásfelügyelő? És milyen képesítést kérnének? Ha egy tévéshow műsorvezetője vagy egy mosolygó idegen egy fogadáson megkérdezi: „és ön mivel foglalkozik?”, mit mondana az illető: „aszfaltvizsgáló menedzser vagyok, pénzes szakma, nagy gyakorlat kell hozzá, biztos állás, jó előléptetési esélyekkel.”

Vagy lehet, hogy már nem is a helyi tanács végzi ezt a munkát. Egy magáncég vette át, ők küldenek ki embereket, felmérik az utak állapotát, aztán jelentést tesznek az illetékes tanácsi bizottságnak. Ez sokkal valószínűbb. Emlékszem, így mentem, közben jegyezgettem magamban a jelentésre, illetve javításra szoruló helyeket, amikor egyszer csak eltűnt a lábam alól a föld. Egyszerűen eltűnt. Olyan volt előttem a járda, mintha selyemmel borították volna be. Virágszirmok voltak. Gyönyörű fehér szirmok. Felnéztem, hogy lássam, honnan hullhattak le, és megláttam, honnan.

Egy nő jött ki a házból. Azt mondta, menjek ki a kertjéből. Azt kérdezte: be vagyok lőve? Mondtam, hogy nem. Mire azt mondta, ha azonnal nem tűnök el, hívja a rendőrséget, aztán visszament a házba, és bevágta az ajtót. Még azt sem vettem észre, valakinek a kertjében állok, hát még, hogy elég régóta vagyok ott ahhoz, hogy gyanúsnak tűnjön. Kimentem hát, a kerítés mellett álldogáltam, kintről, a járdáról bámultam a fát. A nő azért rendőrt hívott, egy nő és egy férfi jött járőrkocsiban. Udvariasak voltak, de hajlíthatatlanok. Birtokháborításról és csavargásról beszéltek, feljegyezték a nevem és a címem, kaptam egy figyelmeztetést, és hazavittek. Vártak, hogy ellenőrizhessék, nem blöfföltem, van kulcsom a házhoz, járatták a motort, a kocsiban ültek, és vártak, amíg kinyitottam az ajtót, bementem, és becsuktam magam után, mozdulatlanul, jó tíz percig vártak, aztán hallottam, hogy felbőg a motor, és elhajtanak.

Nem tudtam, hogy tilos a kiszabott időnél hosszabban bámulni egy fát. Amikor a rendőrkocsi megállt a házunk előtt, megpróbáltam kiszállni, de nem sikerült – még sosem ültem rendőrautóban, a hátsó ajtókon nincs fogantyú: csak akkor tudsz kiszállni, ha valaki kienged. Először azt hittem, a szemem miatt nem találom a fogantyút. A szemem megtelt fehérséggel. Csak fehéret láttam. Az incidens a nővel meg a rendőrökkel mintha szédülés közben, fehér függönyön keresztül történt volna, az emberek, mint a rádió szellemhangjai, a dráma pedig valaki mással, máshol, tőlem függetlenül zajlott. Még akkor is csak remegő, hajlongó, parázsló fehéret láttam, amikor a hallban álltam, és figyeltem, mikor hajtanak el. Miután elmentek, még jó ideig üldögéltem a szőnyegen, kezem az anyag meglepően óriásnak tűnő apró dudorait tapintotta. A fehérségen lassan átderengett néhány paca, a falon lógó képek széle, egy számlakupac az asztalon, mellettem, a padlón a telefon fekete zsinórja.

Fel akartalak hívni. Aztán eszembe jutott a fa. A legszebb fa, amit valaha láttam. A legszebb dolog, amit életemben láttam. Nyári virága volt, nem hideg, kora tavaszi virágzás, mint annyi fánál meg bokornál, ami csak még több havat és hideget jelent. Kék ég fehérsége volt, forró pára fehérsége, kerti szárítókötélről behozott, a forró levegőben percek alatt száradó lepedők fehérsége. A nap fehérsége, az összes szín mögött ott rejlő fehér, tátott szájú fehér volt, édes illatú gabonarendek fehérje, önmagából áradó fehér, emelkedett, süllyedt, bólogatott, igen, ismételgette újra meg újra. Méhekre áhítozó fehér volt, beporozva, virágporral bemocskolva magába akart szippantani, tünékenysége, hogy nemsokára elsodorja a szél és a kibomló levelek, csak még szebbé tette. A zöld előtti fehér volt, és tudtam, ennek a fának a zöldje még a fehérségénél is szebb lesz. Tudtam, hogy ha kilombosodva látom, csak zöldet fogok érezni és hallani. A fejem (nem csak a szemem), minden érzékem, egész lényem, a fejem búbjától a lábujjam hegyéig az ő klorofilljával telik meg, s így alakul át. Máris megváltoztam. Ide nézz! Amíg ott ültem, bután pislogva a hallban, igyekeztem látni, mozgattam a kezem a szemem előtt, és úgy néztem, mintha valaki máshoz tartozna. Tudtam, hogy soha életemben nem fogok többé olyan szépet látni, érezni és ízlelni, mint ez a fa.

A falnak támaszkodva felálltam. Elbotorkáltam a lépcsőkig, és kitapogattam a korlátot. Felvonszoltam magam a hálószobánkig, behunyt szemmel végignyúltam az ágyon, de a fehér ott maradt a zárt pillák alatt. Lüktetett, mint a szívverés, tompábban, erősebben, erősen, tompán. Hányszor mentem már el a fa mellett életemben, csak úgy elhaladtam mellette, és észre sem vettem? Legalább ezerszer jártam azon az utcán, talán még többször is. Hogy nem vettem észre eddig? Mi mindent nem vettem észre? Hány szerelmet? Nem számít. Már semmi sem számít. A rügyek olyanok voltak, mint az őzek apró agancsai. A virágok, mint… de nem, semmi sem hasonlítható hozzájuk. Amikor majd kibomlanak, a levelek is egyszerűen levelek lesznek. Sosem láttam fát, amelyik ennyire egyértelműen fa lett volna. Megnyugvás volt. A gyökereire, a törzsére gondoltam. Már az a gondolat feltüzelt, hogy a gyökerekből a törzsön és ágakon át halad a víz a virágokba, a levelekbe, amikor pedig esik az eső, a víz a levelekről visszahull a fa köré. Mindez annyira bölcs. Ennek köszönhetően lélegzem. Áldottam a kérget, amely védi a fa rostjait és nedveit. Keskeny üregeire gondoltam. Elképzeltem a tapintásukat. A belsejét, a gyűrűk végtelen köreivel, élete minden újabb évében egy újabb gyűrű, és zokogtam, mint egy kamasz. Hanyatt fekve az ágyon sírtam, nevettem, mintha ismét tizenhét éves lettem volna. Önmagam maradtam, valami mégis megváltozott bennem. Dolgoznom kellett volna, ehelyett hevertem az ágyon, szorongattam a párnámat, szívem, lelkem, eszem, tüdőm vagy mi tett ilyenné, ilyen könnyűvé, lebegővé, bármi is volt, belém vágott, és odébbállt, és most ott volt felettem, elérhetetlenül, megakadt a faágak között.

Elaludtam. Fákról álmodtam. Álmomban felkapaszkodtam egy szobába, amelyik ugyanakkor gyümölcsös is volt, egy masszív, öreg ház emeletén állt: ütött-kopott, málladozó alsó színt, az emelet csupa fa. Mentem a veszélyesen roskatag lépcsőkön, keresztül az alsóbb szinteken, és elértem a fával teli szoba ajtajáig, az apró, mozdulatlan fák ott vártak rám a tető alatt. Amikor felébredtem, már sokkal tisztábban láttam. Arcot mostam a fürdőben, lesimítottam a ruhámat. Minden rendben volt. Lementem a konyhába, és addig matattam a konyhaszekrényben, amíg a kagyló alatt rá nem akadtam az apád régi, bőrtokos távcsövére. Sem a fürdőszoba ablakából, sem a hálószoba hátsó ablakaiból nem tudtam kivenni, de fent, ha kihajoltam a keskeny padlásablakon, olyan szögben, hogy az eresz már ne legyen útban, könnyen kivehettem a házak közt fehérlő koronáját. Ha elég jól kihajoltam, majdnem az egész fát láthattam. De nehéz kihajolni, miközben az ember két gerendán egyensúlyoz, ezért a fészerből előszedtem a régi fakeretet, ami még az első ágyunkban volt a matrac alatt, kettéfűrészeltem, hogy beférjen a padlásfeljárón, aztán visszamentem a fészerbe kalapácsért és szegekért, és a padláson újra összeszegeztem.

Madarak szálltak a fára. Belerepültek, megpihentek, néha egy percig is, aztán továbbrepültek. Egyesével, kettesével jöttek, fekete villanás a fehérben. Vagy eltűntek a virágok között. A rovarok, amelyek kiváló táplálékot jelentenek a madarak számára, általában a fák törzsén és ágain élnek. A hangyák számára kiváló tanya egy-egy fa, különböző rovarokat, például tetveket nevelnek, őriznek, hizlalnak rajta, aztán megfejik őket. (Ezt később az est folyamán olvastam az interneten.) Az autók elhaladtak a fa mellett, anélkül hogy észrevették volna. Emberek járkáltak körülötte. Anyák mentek gyerekek után az iskolába, oda-vissza ott mentek el mellette. Emberek tértek haza a munkából. A nap haladt körülötte az égen. Az ágai emelkedtek és süllyedtek a lágy szélben. Szirmok sodródtak le róla, és megtelepedtek egy-egy autón, a gyepen, vagy dühítően messze szálltak, ahol már nem láthattam, hogyan hullnak le. Repült az idő. Tényleg repült. Órákig nézhettem, egész délután, amíg hirtelen te is hazaértél a munkából, és felkiabáltál hozzám, hogy mit csinálok a padláson. Lejöttem, ráálltam a netre, és begépeltem a szót: „fa”. Rengeteg adat volt. Akkor hagytam abba, amikor vacsorázni hívtál, vacsora után visszamentem, és csak akkor álltam le, amikor azt mondtad, ha nem fekszem le azonnal, hogy te is alhass már, komolyan fontolgatni fogod a szakítást.

Éjszaka közepén arra ébredtem, hogy haragszom arra a nőre, aki azt képzeli, övé a fa. Felültem az ágyban. Engem is meglepett, milyen hihetetlenül dühös voltam. Hogy is képzelheti valaki, hogy birtokolni lehet egy olyan kiismerhetetlen lényt, mint egy fa? Csak mert az ő kertjében nő, még nem jelenti azt, hogy az övé. Hogy is lehetne az ő fája? Egyértelmű, hogy az enyém.

Úgy döntöttem, tennem kell valamit, odamegyek, és a sötétség leple alatt megdobálom a házát, beverek egy-két ablakot, és elszaladok. Ez is jelezné, hogy nem az övé a fa. Úgy kell neki. Az ébresztőóra háromnegyed kettőt mutatott. Te aludtál, átfordultál, és álmodban mormoltál valamit. Óvatosan szálltam ki az ágyból, hogy ne zavarjalak, a fürdőszobában öltöztem, nehogy az öltözéssel felébresszelek.

Kint sűrű eső esett. Terepszemlét tartottam a hátsó udvaron a fáink alatt, jó, marokra való köveket kerestem. (Nem mintha a mi fáink nem lettek volna ugyanolyan fontosak, mint az a fa, amit láttam, rendes, ügyes fák voltak, meg minden, egyszerűen nem ők voltak az a fa.) Találtam néhány sima folyami követ, amit még mi hoztunk haza valahonnan, beraktam őket a kabátom zsebébe, és a hátsó bejáraton mentem ki, nehogy meghalljad. A nő házához vezető úton egy helyen fel volt szedve a járda, valaki kocsifeljárót épített. Rengeteg tégla, féltégla és kimustrált, törött aszfaltdarab hevert szerteszét. Senki sem látott, az égvilágon senki nem volt az utcán, csak egy ablak világított.

Amikor odaértem, a nő háza sötét volt. Csuromvizesre áztam, a ház előtti járdát nedves szirmok borították. A hónom alá fogtam az aszfaltdarabot, és nesztelenül kinyitottam a kaput. Tökéletes betörő lett volna belőlem. Hangtalanul átmentem a pázsiton, és megálltam a fa alatt. Az eső leverte a szirmokat, víztől súlyosan, szegényesen hullottak a csöpögő fa körül, fehér kört formázva a sötét gyepre. A súlyos ágak felhangosították a zajt, az eső monoton zúgássá vált felettem, amiből kihallottam, hogyan ütköznek össze az egyes esőcseppek az egyes virágokkal. Végre lélegzethez jutottam. Leültem a vizes fűre, a csizmám körül mindenütt szirmok, amikor a hajamba túrtam, szirmok akadtak az ujjaim közé. Sorba rendeztem a tégláimat, féltégláimat meg az aszfaltdarabot, hogy kéznél legyenek, ha szükség van rájuk. A szirmok rájuk is hulltak. Olyan volt, mint esküvő után. Most már reszkettem, pedig nem is fáztam. Nedves volt. Jó volt. Nekidőltem a fa törzsének, a kabátomon keresztül éreztem a barázdáit, és néztem, hogy szaggatja le az eső a virágokat.

Ülsz velem szemben, a konyhaasztal mellett, és azt mondod: szerelmes vagy. Amikor megkérdezem, kiről van szó, szemrehányóan nézel rám.

Nem „ki”, mondod, aztán bevallod, hogy egy fába vagy szerelmes.

Rosszul nézel ki. Sápadt vagy. Talán lázad van, vagy valami influenza kerülget. A gyékényalátétet babrálod a kenyérpirító alatt. Nyugodtnak tettetem magam. Egyáltalán nem látszom dühösnek vagy sértettnek. Az alátét alatti morzsákat nézem, még mindig ott vannak, ki tudja, hány közös reggeli után. Arra gondolok, hogy biztos okkal hazudsz nekem, nem szokásod hazudni. Igaz, mostanában nagyon furcsán viselkedtél. Hol gyanakvó, hol aggodalmas, hol gyermekien tiszta arccal járkáltál, kilopakodtál a házból, ahogy azt hitted, alszom, és mindenféle furcsaságot hordasz össze magvetésről meg újraerdősítésről. Tegnap este arról beszéltél, hogy ötven falevél energiájára van szüksége egy fának ahhoz, hogy egyetlen almát teremjen, hogy egy fa több millió levelet növel, hogy a fa törzsében kétféle anyag van, bél és háncs, hogy a bélben gyűjti össze a fa a salakanyagokat, és hogy lombkorona alatti vegetációnak nevezzük az erdőkben vagy ligetekben növő, a többi fánál alacsonyabb, ezért kevesebb fényhez jutó növényzetet.

„Beleszerettem egy fába. Muszáj volt.” Jogom van haragudni. Ehelyett visszafogom a dolgokat. Az effélék intézésének megvan a maga módja. Próbálom kitalálni, mit mondjak, hogy jó legyen.

– Mint a mesében? – kérdem.

– Ez nem mese – válaszolsz. – Miféle mese? Ez tényleg igaz.

– Oké – mondom. Vigasztalóan mondom. Bólintok.

– Hiszel nekem? – kérdezed.

– Igen – mondom. Úgy hangzik, mintha komolyan gondolnám.

Beletelik egy kis időbe, amíg elhiszem, hogy tényleg egy fáról van szó, és amikor elhiszem, megnyugszom. Mi több, fel vagyok dobva. Annyi éve együtt vagyunk, és egész idő alatt egyetlen vetélytársam akad, annak sincsenek nemi szervei. Jó ideig csak mosolygok a szerencsémen. Egy fa, az Istenért, nevetek, miközben egy zacskó almát veszek a szupermarketben, vagy miközben letépem a cseresznye szárát, elhajítom, a gyümölcsöt pedig feldobom és a számba ejtem, elégedett vagyok, remélem, hogy valaki látta a mutatványt.

Olyan naiv vagyok. Fogalmam sincs az egészről.

Az győz meg végleg, hogy pár nappal később, mikor hazaérek a munkából, éppen a nagyszoba közepén feszíted fel a parkettet egy csavarhúzó meg egy kalapács segítségével. A parkett egy vagyonba került. Mindketten tudjuk. Leülök a kanapéra, és a tenyerembe hajtom a fejem. Ragyogva nézel fel. Aztán meglátod az arcomat.

– Csak tudni akartam, mi van alatta – mondod.

– Beton – felelem. – Emlékszel, amikor beköltöztünk? Mielőtt lerakták volna a parkettet, beton volt itt, és rémes volt, ezért tétettük a parkettát.

– Igen, de azt akarom tudni, mi van a beton alatt. Meg kellett néznem.

– És hogy akarsz átjutni a betonon? – kérdem. – Egy szál csavarhúzóval sosem fogod feltörni.

– Veszek egy fúrógépet – mondod. – Amúgy is kellene egy.

Mellém ülsz a kanapéra, és arról beszélsz, hogy be akarod költöztetni hozzánk a fát.

– Nem tarthatsz egy fát a lakásban – mondom.

– De igen – állítod. – Utánanéztem. Csak arra kell ügyelni, hogy elég vizet kapjon, és a méhek be tudják porozni. Méheket is tartunk majd!

– És mi a helyzet a fénnyel? – kérdezem. – A fáknak fényre van szüksége. Hát a gyökereivel? Sokszor azért vágják ki a fákat, mert a gyökerük veszélyesen benő az alapozásba, és megemeli az egész épületet. Őrültség így szétverni a saját házadat. Nem?

Haragosan nézel rám.

– Milyen fa az? – kérdem.

– Ne gyere ilyenekkel, hogy „milyen fa” – mondod. – Mondtam már, nem lényeges.

Még nem kaptam rá engedélyt, hogy lássam azt a híres fát, eltitkolod előlem, szívedbe zárod. Tudom, hogy hátrafele lehet valahol, mert arra nyílik a padlásablak, és ha otthon vagy, sötétedésig a padláson ülsz. Tudom, hogy most lombosodott ki, és amikor először láttad, éppen virágzott, tudok mindent arról, hogy fehér volt, számtalanszor hallottam, hogy fel akartál hívni, de semmit sem láttál, csak a fehérséget stb. stb. Az ágyban, mielőtt alvást mímelnék, minden este újabb és újabb dolgokat mesélsz a fákról, mintha kétségbeesetten próbálnál meggyőzni valamiről. Első éjjel, amikor megkérdeztem, milyen fáról van szó, hirtelen felfortyantál (azt hittem, azért, mert nagy igyekezetedben, hogy kibúvót találj, hogy a kapcsolatod vagy mid elrejtsd előlem, egyszerűen elfelejtettél egy bizonyos fajtát választani, és most rajtakaptalak), a fajta, mondtad kétségbeesetten hadonászva, csak véletlen címke, azok az emberek ragasztják rá, akik csak kategóriákban képesek gondolkozni. Az emberek túlságosan odavannak a kategóriákért, épp az a lényeg benne, hogy ezt nem lehet beilleszteni egyetlen kategóriába sem, ez a legszebb fa, amit valaha láttam, csak ennyit tudok, többet nem is kell tudnom, nem kell nevet adnom neki, éppen ez benne a lényeg, hát nem látod?

– Nem – mondom nyugodtan és megértően a szobánk romjai felett ülve. – Hallgass végig, hogy értem. Egyes fákat lehet lakásban tartani, másokat nem, mert elsatnyulnak. Belehalnak. És a leírásod meg minden alapján, ámbár amint tudod, én magam nem láttam azt a fát, de az a benyomásom, a te fád már túl nagy ahhoz, hogy házban lehessen tartani.

– Tudom – mondod. Ledobod a csavarhúzót a földre, a padló még sértetlen darabjára, és boldogtalanul bújsz hozzám. Győzelmet érzek. Itt vagy, forrón a karjaimban. Rázom a fejem. Szomorú arcot vágok, mintha érteném.

– A gyökerei biztosan túl mélyen vannak már ahhoz, hogy sértetlenül át lehetne ültetni – mondom.

– Tudom – válaszolod legyőzötten. – Én is gondoltam már erre.

– De különben is – folytatom, de óvatosan, mert tudom, milyen hatással lesz rád. – Az a baj, hogy a fád valaki másé. Nem a te tulajdonod, igaz?

Talán nem kellett volna ezt mondanom, ámbár megérte, mert aznap éjjel szorosan ölelsz, nem hagysz magamra, nem vagy hideg és távolságtartó.

Többek közt ez az oka annak is, hogy másnap be kell mennem érted a rendőrségre, ahova mások tulajdonának szándékos rongálása miatt vittek be.

Nem csináltam semmi rosszat – mondogatod egész úton hazafelé. Újra és újra elmondod, ezt ismételgetted a rendőrnek is az őrszobán. Látom, hogy a hosszabbik úton akarsz hazamenni, hogy semmiképpen nem akarsz rövidíteni. Bekísérlek a házba, felmész a veszélyes padlásra, készítek neked egy csésze teát, aztán kiosonok. Arrafelé tartok, ahol nem akartál végigmenni. Első látásra minden rendben. Aztán egy elegáns utcában, egy ház előtt megtalálom, amit kerestem: valaki fényes zöld festékkel a járdára festette: A tulajdon rablás.

A kertben egy fa áll. Alaposan megnézem. De csak egy fa, semmi több, olyan, mint bármelyik más öreg fa, az alacsonyan járó nap sugaraiban keringő kora esti kérészekkel, keskeny, friss leveleivel, alatta árnyékfoltos a gyep. Érzem, ahogy elönt a düh. Igyekszem másra gondolni. Eszembe jut, hogy a kérész latin neve ephemeroptera, emlékszem még az egyetemről, bár nem tudom, honnan és miként hallottam erről, főleg, hogy miért tartottam észbe mostanig. Függetlenül attól, hogy hívják őket, ott vannak bosszantóan a levegőben. Egy pillanatig gyűlölöm őket. Elképzelem, milyen jó lenne lefújni őket valamivel. Elképzelem, hogy fejszével ugrom a fának. A fűrész fogait látom magam előtt, és a különböző faanyagok fűrészporát.

Egy névtelen levél a ház tulajdonosához arról, hogy a gyökerek veszélyeztetik az alapozást (ámbár távol állnak tőle), talán rávehetné, hogy megszabaduljon a fától. Látom magam, ahogy gépelem a szavakat: Tisztelt Uram, aztán megcsóválom a fejem, és elindulok, amikor újra szemembe ötlenek a járdára festett szavak. Ahogy oda vannak firkálva, sietősen, ferdén, nagy zöld betűkkel, eszembe juttatja, milyen voltál, amikor először találkoztunk, szinte még kamaszként, amikor még tudtuk, hogy meg kell változtatnunk a világot.

Egy nő jön ki a házból. Nyilván azt szeretné, hagyjam már abba a nevetést. Rám ordít, hogy tűnjek onnan. Azt mondja, ha nem megyek, kihívja a rendőrséget.

Hazamegyek. Fent vagy a padláson. Aggódom érted. Nincs padló, és te szenvedélyesen egyensúlyozol a keskeny deszkán. Elképzelem, milyennek látod a fát a távcső vastag nagyítóüvegének karikáin át (gyermekkoromban sokat játszottam azzal a távcsővel), közel van hozzád, hallgatag és érinthetetlen, mozog, mint egy szuper 8-as film. Ismerlek, sosem adod fel, semmi értelme lehívni téged. Hagytál egy kis görögsalátát a konyhaasztalon, a tányér lefedve egy másik tányérral, a villa gondosan odakészítve mellé. Leülök a kanapéra, a felásott parkett fölött, s evés közben eszembe jut a történet a fává változtatott öreg házaspárról: vendégül látták az ajtójukon kopogó idegeneket, akikről aztán kiderült, hogy istenek, és megjutalmazták őket. Keresgéltem a könyvek közt, amíg megtaláltam ezt a könyvet, de nem volt benne az öreg pár története. Megtaláltam a gyászoló ifjúról szólót, aki fává változik, meg a féltékeny lányét, aki hanyagságból vetélytársnője halálát okozza, s ezért bokorrá változik, a fiúét, aki olyan szépen muzsikál, hogy a fák és bokrok kihúzzák a gyökereiket a földből, és közelebb húzódnak hozzá, hogy árnyékot tartsanak fölé, meg az istenét, aki beleszeret egy lányba, akinek ő nem kell, aki kiváló vadász, és csaknem elszalad az isten elől. De mivel az egyikük isten, a másik meg halandó, mégsem tud elmenekülni, és amikor érzi, fogytán az ereje és mindjárt utolérik, könyörög az apjának, a folyónak, hogy segítsen. Az pedig fává változtatja. Hirtelen a lábai gyökeret eresztenek, a gyomra kéreggé szilárdul, ajkai lezáródnak, arca elmohosodik, szemét zuzmó növi be. Feje felé emelt karjaiból ágak sarjadnak, ujjaiból levelek százai bomlanak ki.

Ennél a történetnél behajtom a lapot. Előkészítek másnapra egy-két munkahelyi dolgot, aztán lehívlak, szokás szerint azt mondom, hogy én lefeküdtem, és ha nem jössz, hogy végre le tudjam oltani a villanyt, elhagylak.

Amikor mindketten ágyban vagyunk, a történetnél kinyitva odaadom a könyvet. Elolvasod. Tetszik neked. Újra elolvasod, felém hajolsz, hogy a fény jobban essen a könyvre. A vállad felett én is újraolvasom a kedvenc részemet, a fa ragyogó szépségéről és a magát faágakkal díszítő tehetetlen istenről. Visszahajtod a lapot, becsukod a könyvet, és leteszed az éjjeliszekrényre. Leoltom a lámpát.

Mihelyst azt hiszed, elaludtam, amikor elkezdek mélyeket szuszogni, hogy azt hidd, alszom, felkelsz. Miután hallom az óvatos ajtócsukódást, kiugrom az ágyból, be a ruháimba, le, majd ki a hátsó bejáraton. Ezen az első estén még bánom, hogy nem öltöztem melegebben, később már tudni fogom, mit vegyek fel.

Amikor a fához érek, ott látlak alatta a sötétben. Hanyatt fekszel a földön. Mintha aludnál. Melléd fekszem a fa alá.

Vallasek Júlia fordítása