Gael nyelven írni nem jelent mást, mint kisebbségi nyelven írni, s tekintve, hogy a skót irodalom maga is kisebbségi irodalom egy angol nyelvű közegben, a gael nyelvű írások kétszeresen is kívül esnek a többségi irodalom fősodrán. A 2001-es népszámlálás 58 650 gael nyelven beszélőt tart számon, ami 11 százalékos csökkenést jelent az 1991-es összeírás adataihoz viszonyítva. Az irodalom területén ellenben egy másik jelenséggel kell számolnunk: a gaelül beszélők közül sokan nem tudnak írni és olvasni e nyelven. Egy, a huszadik századi gael Skóciára jellemző publikációs tevékenységet tárgyaló cikkben Joan MacDonald megjegyzi, hogy „noha a gael nyelvet beszélők többsége szükség esetén el tudna olvasni bármely gael szöveget, nagy részüknek ez nem elég könnyű feladat ahhoz, hogy élvezzék is az olvasást. Ennélfogva a különböző gael kiadványoknak még mindig nincs széles körű piaca.”1 Így hát a gael szerző közönsége nemcsak számszerűen behatárolt, hanem e közönségnek erőfeszítéseket kell tennie azért, hogy gael olvasótáborrá váljon, miközben az írástudás nyelve az angol, a gael pedig inkább olyan hagyományos szóbeli műfajok közvetítője, mint a történetmondás vagy a dal.

A 2001-es népszámlálás 45 377 gaelül olvasni tudót is nyilvántart, közülük páran egyértelműen jelzik, hogy képtelenek ezen a nyelven társalogni. Figyelembe kell vennünk a gael környezetben élő nyelvtanulók jelenlétét is, akik közt a gael irodalomnak nemcsak potenciális olvasói, hanem szerzői is vannak. Legyen szó írókról, olvasókról vagy beszélőkről, egyikükre sem jellemző az egynyelvű és főként egykultúrájú gael létforma. A gael irodalmi színtér sem egy helyi vákuumban létezik, hanem a globális valóságon belül kell folyamatosan kialkudnia irodalmi és kulturális identitását. A gael világon kívülre való összpontosítást épp ezért kedvezőnek és a haladást elősegítőnek ítéli Donald MacAulay: „A versekhez mellékelt fordítások megjelentetése lehetővé tette a megértést a gael nyelvet nem ismerők számára is, ennek eredményeképpen pedig megnőtt a gael költők és költészet értéke a nem gael olvasók szemében. A gael irodalom elfogadhatóbb árucikké vált a többségi kiadók és kulturális vállalkozások számára s voltaképpen mindazok számára, akik az irodalmi formák műértőinek tartják magukat. Mindez növelte a gael kultúra rangját, ami nagyon is kívánatos fejlemény.”2

Aonghas MacNeacail még ennél is tovább megy, amikor úgy érvel, hogy „a gael nyelven való írás puszta ténye, legyen az bármennyire ösztönös vagy önkéntelen, politikai gesztus; dacos szembeszegülés a történelemmel, mely kíméletlenül e nyelv ellen munkált. És miért ne állíthatnánk, hogy a fordítás is nyíltan politikai gesztus abban az értelemben, hogy emlékezteti rá a külvilágot: »Még mindig itt vagyunk«”?3

Itt már a fordítás és a kulturális térre vonatkozó alkuk területén járunk. A szélesebb olvasóközönség megnyerése érdekében a gael szövegekhez kapcsolódva angol (ön)fordítások jelennek meg, s ez a gyakorlat hatással van a gael irodalomra, főként pedig a gael költészetre. Amint azt Wilson McLeod nyelvművelő és kutató megjegyzi, „a fordítás alapvető szerepet tölt be a kortárs gael költészetre nézve, mivel ott tartunk, hogy jóformán alig van olyan gael verseskötet, amely mellékelt angol fordítás nélkül jelenne meg”. McLeod az efféle gyakorlatban a gael élő nyelvként való hanyatlásának kivetülését, illetve e hanyatlás metaforáját látja, és rámutat a háttérben meghúzódó logikára: „A múlt század során a gael nyelvet beszélők közössége negyedére zsugorodott: az alapjában véve egynyelvű népességet felváltotta a főként gaelt beszélő kétnyelvű népesség, majd az egyre inkább elsősorban angolul beszélő kétnyelvű közösség. Az általánossá vált angol mellett nincs már szükség a gaelre a kommunikációhoz, valójában egyáltalán nincs már szükség rá. Bizonyos értelemben tehát helyénvaló oly módon tálalni a gael költészetet, mely voltaképpen a létét fenyegeti. A haszonelvű logika kifogástalannak tűnik: minek bajlódni gael bevezetők megjelentetésével, mikor mindenki tud angolul olvasni? Minek bajlódni a versek gael változatának megjelentetésével? És az elkerülhetetlen végső kérdés: minek bajlódni egyáltalán a gael nyelvvel?”4

Egy kérdőíves felmérés során5 arra a kérdésre, hogy milyen megfontolások vezettek az angol fordításhoz, a gael költészet szerzői, szerkesztői és kiadói leggyakrabban úgy válaszoltak, hogy szükségszerű bővíteni a gael szövegek olvasóinak táborát. Érdekes módon a fordításokat egyaránt hasznosnak ítélték a gael nyelvet tanulók és a gael anyanyelvűek számára, akik nem feltétlenül magabiztos olvasók anyanyelvükön. Ami az önfordítást illeti, egyes szerzők válasza az alkotásaikra vonatkozó tulajdonjog érzését fejezte ki, mindamellett, hogy meg kívánták őrizni az eredeti gael szövegekre fektetett hangsúlyt. Mások annak elkerülésére törekedtek, hogy az esetleges fordítás félreértelmezésen alapuljon, fordítási hibákhoz vezetve ezáltal. Sokuk számára az önfordítás pragmatikus s épp ezért természetes döntés eredménye. Egyesek azonban kiemelték, hogy a gael nyelvtudás hiánya a skót irodalmi közösségen belül, illetve a kifejezetten fordításra szánt anyagi támogatás nélkülözése nem hagyott más választási lehetőséget. Végül néhány szerző úgy látta, hogy az önfordítás saját kétnyelvű létét tükrözi mind kreatív értelemben (ugyanazt a gondolatot a másik nyelven is kifejezni), mind pedig a szociális kapcsolatokat tekintve (megosztani az alkotást a gaelül nem tudókkal, a megnevezettek lévén egyes esetekben barátok és családtagok).  

Hogy a kétnyelvű lét nem feltétlenül kiegyensúlyozott, azt jól érzékelteti egy elismert szerző válasza, aki szinte magától értetődően fordítja gael verseit angolra: „angol verseimet ellenben nem fordítanám gaelre”, állítja, miközben rámutat arra a tényre, hogy „már azelőtt írtam angolul, mielőtt egyetlen verset is írtam volna gael nyelven”. A költőknek csak egy kis csoportja, főként a fiatalabbak és kevésbé ismertek közül adott hangot aggodalmának a fordítást és kimondottan az önfordítást illetően. Egyikük azt állította, hogy számára „leküzdhetetlen nehézséget jelent a szavak jelentésén túl a bennük rejlő kulturális utalások lefordítása”. Más úgy érezte, „az angolra való fordítás azt jelentette volna, hogy egy másik nyelven leszek költő”. Volt egy kissé szűkszavú, ám szellemes válasz is, miszerint „az angol nyelvű anyagok száma elég nagy, minek szaporítani”. Végül pedig egyike a nem gael anyanyelvű költőknek azért hagyott fel az önfordítással, mert szerinte az aláássa az eredeti írásfolyamat hitelességét. Az újabb gael költészetre valóban használták már az „angol költészet gael nyelven”6 megnevezést, különös módon azonban sokan továbbra sem gondolnak bele, hogy milyen hatással van a fordítás a gaelre mint élő nyelvre és irodalomra. Inkább szükséges rossznak, másodrendű tevékenységnek tekintik.

A különböző kulturális közegekben végzett kutatás kimutatta, hogy az önfordítás nagyobb valószínűséggel aláássa az eredeti szöveg tekintélyét, mint ha a fordítást a szerzőtől különböző személy végzi. The Status of Self-Translation (Az önfordítás státusa) című cikkében Brian Fitch viszont azzal érvel, hogy „az író-fordítónak nagyobb esélye van az eredeti szerzői szándék visszanyerésére, mint bármely más közönséges fordítónak, azon egyszerű oknál fogva, hogy az említett szándék valójában a sajátja. Ha nem teszünk különbséget egy adott mű két változata között, ez azért történik, mert osztoznak a szerzői intencionalitásban.”7 Fitch kérdésfeltevése logikus: „mindez azt jelenti tehát, hogy amennyiben lemondunk az intencionalitás mára teljesen hitelét vesztett fogalmának az irodalmi szövegekre vonatkoztatott használatával, az önfordítási tevékenység ezáltal megkülönböztethetetlenné válik bármely más fordítási folyamattól?”8 Számít tehát, hogy a szerző fordított, vagy valaki más? Fitch azt javasolja, hogy „a helyzet tisztázásához először is meg kell különböztetni a szöveg befogadását és megalkotását”.9 Ami a gael költészetet illeti, Aonghas MacNeacail, Az Év Skót Költőjének járó Stakis-díj 1997-es nyertese szerint „[az elbírálók] azon a véleményen voltak, hogy a fordításnak megvan a maga értéke, és »működőképes« költészetként olvasták”.10 Hasonló jelenségre hívja fel a figyelmet Christopher Whyte, aki rámutat, hogy „a Sorley MacLean Critical Essays című kötetéhez kapcsolódó cikkek közül egyik sem említi, hogy az eredeti gael szövegeket vagy a szerző saját angol fordítását vették-e alapul az elemzéshez”.11 A fordítások, feltéve, hogy az eredeti gael szöveg szerzőjétől származnak, kétségtelenül a kánon részévé váltak. A kérdésre, hogy „ha gael szövegek publikálása mellett dönt, azok csak eredeti alakjukban vagy fordítás kíséretében jelennek-e meg?”, egy gael versesköteteket megjelentető kiadó így válaszolt: „mindkettőt, ezek elválaszthatatlanok”.

Tekintve, hogy még a gael anyanyelvűek és a gaelül tanulók közül is leginkább olyanok kezébe kerülhet a kétnyelvű kiadás, akik jobban hozzászoktak az angolul való olvasáshoz, és e téren olvasottabbak, az említett publikációs gyakorlat fölöttébb veszélyes lehet a gaelnek mint olvasott nyelvnek a fejlődésére. Az önfordítás és a kétnyelvű kiadások kombinációja ezért olyan szer, mely akarva-akaratlanul is befolyásolja a gael irodalmat. Tanulságul következzék Iain Galbraith megállapítása egy előkészületben levő antológiáról, amely huszadik századi skót verseket tartalmaz németül: „A gael költészet a Hallaigtól a cùnntasig, mondhatni, állandó feszültségben állt az angol nyelvvel. Megszüntetni ezt a feszültséget egy olyan antológiában, amely nemcsak különálló szövegekként szándékszik lefordítani a gael verseket, hanem egy skót kontextusba ágyazva létező vagy onnan eredő szövegekként, azt jelentené, hogy kényelmes utópiába száműzzük őket – egy olyan nem létező helyre avagy valótlanságba, mely elszigetelné a szövegeket attól a többszólamú közegtől, ahova elsődlegesen tartoznak, s ezáltal inkább fokozná, mint feloldaná hányattatásuk történetét.”12

Az angol nyelvű közönség nézőpontját képviselő kommentár nem jelzi a tényt, hogy a Hallaig szerzője, Sorley MacLean korai műveinek többségét először is angol fordítás nélkül jelentette meg 1943-ban.13 De még fontosabb, hogy elhallgatja a gael költészet azóta történt fejlődésének egy jelentős aspektusát. MacLean tudatosan eredeti gael írásaiban élte ki kreativitását, „hűnek” nevezhető fordításhoz folyamodva az eredeti szövegek megírása után – abban a biztos tudatban, hogy a fordítások önmagukban nem tekinthetők költészetnek. MacNeacail, a cùnntas szerzője és más újabb szerzők esetében azonban a gael és angol szövegek párhuzamos elemzése a kettő közti kreatív átjárást tár fel. Ronald Black, kutató és gael verseskötetek szerkesztője szerint a huszadik század utolsó negyedében a gael irodalom fejlődésére „három jól elkülöníthető tendencia” jellemző: „a nyelvet utólag elsajátítók egyre fokozottabb kiválósága”, a „mitológiához való visszatérés”, illetve a „refeminizáció”.14 Ezekhez még egyet tennék hozzá, éspedig a „gael irodalomnak” nevezett szövegkorpusz fokozódóan kétnyelvű jellegét.

Ez utóbbi jelenség elkerülhetetlennek tűnik egy olyan környezetben, amelyben – amint Whyte állítja – „ezeknek a gael költőknek nincs hazájuk, ahol az épp uralkodó politikai ideológiától függetlenül fejlődhet és változhat a nyelv az egynyelvű beszélők ajkán”.15 Következésképpen a gael nyelven író szerző nem veheti magának a szabadságot, hogy közönsége számára  feltételezhetően ismeretlen szavakat vagy fogalmakat használjon, a nyelvi kontextusra bízva az értelmezés elősegítését. A modern gael költészet esetében a gael anyanyelvűeket folyamatosan az angol nyelv közvetítésével szembesítik azzal, ami állítólag a saját irodalmuk, s ezáltal újra és újra angol olvasóközönségként határozzák meg őket. A gael irodalom efféle bemutatása nemcsak a gael olvasók megértési képességét és hajlandóságát veszélyezteti, hanem oda vezet, hogy épp azt nem tartják majd gael jellegűnek, ami valójában gael, elzárva a művészet és irodalom fejlődésének útját az eredeti nyelven. Az új fejlemények egyszerűen kiselejtezhetők a saját kultúrán kívülre, dacolva az urbanizáció és globalizáció kontextusával. Ha nem ismerjük fel ezeknek az erőknek a működését, az ártalmas megosztottsághoz vezethet, amely a nyelvőrzéshez való esszencialista és relativista hozzáállások közé éket ver.16 A közvetítést nélkülöző gael szövegek viszont felléphetnének e megosztottság ellen, miközben növelnék a gael irodalomba vetett bizalmat is.

Az olyan kétnyelvű kiadás, mely az eredeti szöveget és a szerző fordítását egymás mellett közli anélkül, hogy egyszer is utalna a fordítás folyamatára a borítón vagy a könyvön belül – amint az több kortárs gael versgyűjtemény esetében tapasztalható –, elkerülhetetlenül abba az illúzióba ringatja az olvasót, hogy a gael és az angol szövegek egy az egyben megfeleltethetők egymásnak, s „fogyasztásuk” könnyű. Azonban ennek az illúziónak a hatása a szövegek befogadásán túlra is kiterjed: elfedi a két nyelv közötti különbséget, következésképpen pedig egyediségüket, mivel elrejti a tényt, hogy a fordító számára adott a választás lehetősége, ami egy specifikus fordítást eredményez. Egyik fordítás sem megváltoztathatatlan, s ezért egyik fordítás sem szolgálhat legfőbb hivatkozási alapul az eredeti megértéséhez. Ez a cikk nem önmagában véve a fordítás ellen érvel, hanem annak újraértékelése mellett. Figyelembe kell vennünk, hogy a fordítás erőteljes feszültségek terepe magát a kreatív folyamatot és a kultúrák közötti kölcsönhatást illetően, főként ha egy fölöttébb kiegyensúlyozatlan hatalmi kapcsolatról van szó. Amellett, hogy feltárja a személyes és kollektív identitás közti súrlódást, a kisebbségi nyelv/kultúra szociopolitikai kontextusába ágyazódó egyéni kreatív alkotás mást is jelez: a „fordítás kultúrája” a gael irodalmi kontextusban megakadályozhatja a „kultúra lefordítását”, mivel a szó szerinti megfeleltetést sugalmazza, és hátráltatja a gael irodalom és nyelv belső fejlődését.

Gael kontextusban a fordításnak az elrejtettség helyett a súrlódások színterévé kell válnia, mert e pillanatok visszavezetik az olvasót az eredeti gael szöveghez, tudatosítva, hogy a két szöveg s maga a két irodalmi nyelv között különbségek vannak. Csak az említett súrlódás révén fog ráébredni az olvasóközönség, hogy angol fordításokat olvasva valójában nem gael költészetet olvas. Az irodalom végeredményben nem pusztán alapvető szóképek közvetítése, hanem a szavak rezonanciáját is közvetíti, legyen szó jelentésről vagy hanghatásról. A gael kontextusban tehát jótékony hatású lehetne a szerzők és fordítók közreműködése, amennyiben olyan publikációs módokkal párosulna, melyek kihangsúlyozzák az eredeti és a fordítás közti kapcsolatot, mint például a többszörös fordítás. Végül pedig több lehetőség kínálkozik arra nézve is, hogy milyen nyelvre fordítsanak. Az angolon kívül más nyelvekre való fordítás nemcsak a gael irodalom fejlődésére lehetne kedvező hatással, hanem szerzők és fordítók közti kreatív együttműködést eredményezhetne, amely a tényleges kommunikáció révén a gael nyelv aktív használatát biztosítaná – s ez létfontosságú szempont bármely „kevésbé használt” nyelv esetében.

Sütő-Egeressy Zsuzsa fordítása

JEGYZETEK

  1. Joan MacDonald: Scottish Gaelic Publishing in the Twentieth Century. In Celtic Literature and Culture in the Twentieth Century. Bangor, Wales: The International Celtic Congress. 77.

  2. Donald MacAulay: Canons, myths and cannon fodder. In: Scotlands 1 (1994). 53.

  3. Aonghas MacNeacail: Being Gaelic and Otherwise In: Chapman no. 89–90. 1998. 155.

  4. Wilson McLeod: The Packaging of Gaelic Poetry In: Chapman no. 89–90. 1998. 151.

  5. Az említett kérdőíves felmérés része előkészületben levő doktori értekezésemnek, melynek tárgya a fordítás hatása a gael irodalomra.

  6. Vö. John MacInnes ismertetője a Fax and Other Poems és All my Braided Colours című kötetekről, Aberdeen Review, 1998. vol. 58. 342.

  7. Brian Fitch: The Status of Self-Translation. In Texte 1985. no. 4 . p. 112.

  8. Uo.

  9. I. m. 113.

10. MacNeacail, idézi McLeod, i. m. 149.

11. Christopher Whyte: Against Self-Translation. In: Translation and Literature. vol. 11, part 1. University Press, Edinburgh, 2002. 70.; a kiadvány, melyre utalás történik: Raymond J. Ross and Joy Hendry (eds.): Sorley MacLean: Critical Essays Scottish Academic Press, Edinburgh , 1986.

12. Galbraith: To Hear Ourselves as Others Hear Us: Towards an Anthology of Twentieth-Century Scottish Poetry in German. Translation and Literature, vol. 9, part 2 (Edinburgh University Press, Edinburgh, 2000), 153–170 (162–3).

13. MacGhillEathain, S.: Dàin do Eimhir agus Dàin Eile. Glasgow, William MacLellan, 1943.

14. Ronald Black: An Tuil. Polygon, Edinburgh, 1999. lvii.

15. Christopher Whyte ismertetője az Oideachadh Ceart, Aotromachd és Fax című művekről, Lines Review, no. 141, June 1997., ed. Tessa Ransford. Loanhead, Lines Review 45.

16. Vö. Konstanze Glaser: Language and Ethnic/National Identity in Europe: The importance of Gaelic and Sorbian for the maintenance of associated cultures and ethno-cultural identities. Megjelenés előtt álló doktori értekezés, Middlesex University, 2002.