Ha a világot labirintusként képzeljük el, olyan kozmoszképet alkotunk, amelyben a rend nem zárja ki egyértelműen a káoszt. Mint formarendszer a labirintus a pontos szabályok segítségével leírható rend képzetét kelti, de mindig megőriz valamit a káosz önkényességéből. A labirintus, illetve ennek szélsőségesen rendezetlen formája, a hálózat a fő motívuma Kováts Albert festményeinek, melyek az ÉS 2005. 14-es számát illusztrálják (Kováts Albert Hálózat c. kiállításának művei, Pintér Sonja Kortárs Galéria, Budapest, 2005 áprilisa).

Kováts labirintusainak iránytmutató képe, a motívum beépítésének talán legárulkodóbb műve a korábbi Übü-labirintus: a görbékből és egyenesekből egy látszólag áttekinthető, fej formájú útrendszert hoz létre, melynek megjelöli a kezdő- és végpontját. A kijárat és bejárat azonban nincs összekötve, mert ebben a labirintusban csak zsákutcák és útvesztők fonódnak össze. Az Übü-labirintus vonalhálórendszere vagy legalábbis annak szerkesztési elve rendre feltűnik a Hálózat-képeken, immár a kiindulási pont és a cél megjelölése nélkül, olykor a zárt rendszer szétfeszítésével, a tárgyi világra való utalás elhagyásával.

A vonalak, hangsúlyos sávok és lazúros mezők segítségével Kováts az építés és az elrendezés műveletébe kezd, de képalkotásának nem célja egy rendezett mező létrehozása, sokkal inkább az, hogy összeütköztesse a rendelkezésére álló elemeket. Mindig a kompozíció absztrakt sémájából indul ki, szigorúan tiszta mértani elemekből, és eljuthat a realitással való bizonyos fokú megegyezéshez. Hálózatai kanyargó, gyakran az emberi test anatómiai részleteit leképező görbékből épülnek, melyek sokszor kimerevednek és megszilárdulnak, konstruktívabbá téve a képszerkezetet. Ennek a szerkesztésmódnak, melyben raszterrendszer hálózza be a felületet, és szorosan összezárja a forma- és térsíkokat, legfontosabb előképe Paul Klee, akinél szintén találkozunk a labirintus motívumával. A Főutca és mellékutcák c. festmény Giulio Carlo Argan értelmezésében egy olyan labirintus, amelyet nem lehet belátni és megoldani, mert útjai elvesznek. Míg Klee útvesztője egy síkban marad, Kováts gyakran megtöbbszörözi azokat: a kulisszaszerűségig felemésztődött egyszerű statikájú architektúrák egymásra tevődnek a növekedés kényszerítő benyomását keltve. A hálózatok rétegeinek megsokszorosítása nem merül ki a kompozíciós elemek egymás fölé rendelésében, hiszen gondolnunk kell a kettős portrék által játékba hozott tükörmotívumra, mely az előbbitől gyökeresen eltérő módszerrel gazdagítja a labirintusok/hálózatok számát és minőségét. A végtelen visszaverődés, amelyet a tükör biztosít, egy optikai labirintust képez, még bonyolultabbá téve az áttekinthetetlenségig összekuszált vonalhalmazokat.

Amikor Kováts a labirintusmotívumban a szabálytalanságot, a következetlenséget hangsúlyozza, teszi dominánssá, akkor éppen azt a szimbolikus hátteret roncsolja, esetleg rombolja le, amelyet a labirintus megidéz. A profánból a szentbe, a világközéphez vezető út, a tudattalan mélységeibe való lemerülés, a lét egységének újramegtalálása ezáltal olyan lehetőségként merül fel, amelynek hitelességét a festmények megkérdőjelezik, összhangban azzal, amit a művész az önéletrajzában ír: Manapság nem látok semmit a világban, ami iránymutatóul szolgálhatna életre és művészetre. Nincs irány, nincs biztos pont... Ez reménytelenül kevés és végtelenül sok. Ha mindenáron szimbolikus hátteret akarunk keresni, inkább a háló által sugallt fogság, rabság lehetne a kiindulópont, a legtöbbször markáns keretek közé szorított vonalstruktúrák széttörhetetlennek, megtöbbszörözésük miatt átláthatatlannak bizonyulnak, az emberi megismerés fogságba kényszerítő voltára utalva. (Élet és irodalom, XLIX. évfolyam, 14. 2005. április 8.)