Krasznahorkai László: Északról hegy, Délről tó,
Nyugatról utak, Keletről folyó

Legyek a távol vándora…

Csü Juan

Hogy van-e még csoda?

Egy akármelyik nap délutánján ülök egy középület előcsarnokában, és várakozás közben, úgymond, hogy elüssem az időt, olvasom Krasznahorkai László Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című regényét. Az előcsarnok hűvös, lehet, hogy nem annyira, mint az a bizonyos illemhely Proust regényében, de mindenesetre olvasásra és várakozásra alkalmas, ahol kitűnően lehet eleget tenni annak a szekvenciális olvasásmódnak, amit a regény megkíván: hozzáidomulni a regény megszámozott és tablószerű fejezeteihez. Ezeket olvasva és elidőzve a fejezetek legtöbbször gnómaszerű lezárásainál, a figyelem nem keresi mohón a folytatást, hanem mintegy a levegőbe függeszkedve teszi próbára minden egyes mondat különben ellenőrizhetetlen érvényességét, és ahogyan túllát az előcsarnok zárt területének mozgó világán, követve a mondatok szinte eltéveszthetetlen irányultságát „már készül is, hogy ezt az egészet, ezt a nagyot, mert szinte itt az idő, felemelje”. Ekkor történt.  

Van, aki azt mondja, a szövegeknek nincsen atyja. De amikor az előcsarnok márványkockáin hirtelen Krasznahorkai Lászlót láttam áthaladni, mégis úgy éreztem, mintha egy térparadoxon kellős közepébe csöppentem volna bele; az atya megnyilvánult teremtett világában – mondom most, de akkor nem volt semmi kiszámítottság, semmilyen elrejtezés egy megfogalmazás nyugtató tartalma mögé, csak egy felsőbb vezéreltség, hiszen felálltam, és noha az író már egy fél fordulattal túlhaladta azt a pontot, ahonnan még megláthatott volna, megpróbáltam közeledni feléje. Végül is két bizonytalan, de mégis célirányos lépésről van szó, amelyet nem egy megfejthető racionalitás kontrollált, hiszen nyilvánvaló volt, az író már nem láthat meg, míg én nem leszek olyan merész, hogy megszólítsam. Kettőt léptem akkor, teljesen értelmetlenül, amire ma mégis azt mondom: azért tettem, hogy beteljesítsem a paradoxont, csak azért, hogy megértsem a regényt.

Vannak regények, amelyekről jó írni. Vagy úgy is mondhatnám, hogy írni kell. Valami belső szükségszerűség miatt nem lehet megállni az elolvasásnál és hagyni, hogy a maga föld alatti módján a regény beleegye magát gondolkodásunkba, nyelvezetünkbe, a kávéscsészét tartó mozdulatunkba, nem, mindez kevés, a regény csak ott áll a maga monolitikus magányában, és egy elhalaszthatatlan viszonyulásra késztetve, mintegy önerejénél fogva állítja vissza a regény és az interpretáció közötti, napjainkban megkérdőjelezett hierarchiát. De kevés, ha interpretációt mondok, hiszen itt nem az átszármaztatás, sőt még nem is az elsajátítás hermeneutikai műveletéről van szó, hanem inkább arról a rögzíthetetlen eseményről, amelynek folytán a saját, elveszítve önmaga centrumát, egy nálánál hatalmasabb központ vonzásába kerül. Ez a központ lehet egy regény is, egy olyan centrum, amelyről a regény agóniáját a posztmodern nihilista játékaiban feloldó törekvések mintha végleg lemondtak volna. Pedig nem a regénynek mint formának a válságáról van itt szó, hanem az embernek a kieséséről abból a nálánál hatalmasabb vonatkozásból, aminek a regény csak egyik lehetséges megvalósulása – legalábbis ez lehet az első benyomásunk Krasznahorkai regényeit olvasva. Krasznahorkai regényei úgy is olvashatók, mint ennek a vonatkozásnak a rekonstrukciós kísérletei, amelyek már nem a mítoszok vagy a biblikus hagyomány nyelvén fogalmazódnak meg, hanem hol Kelet-Magyarország metafizikát vesztett valóságának leírásán keresztül, hol Távol-Kelet – Kína és Japán – az Egység nyomait még egybetartó világának a felidézése révén. Ezek a regények azáltal, hogy túlemelkednek az olvasói horizonton, nem az olvasói tapasztalat felől válnak jelentővé, hanem azon a módon érvényesülnek, hogy képesek felülírni ugyanazt az olvasói tapasztalatot, elsősorban azáltal, hogy kiszolgáltatják a létezést körülölelő hiánynak. A regényekben bejelentkező Egység mindenekelőtt önmaga hiányán keresztül érvényesül, ahogyan a saját magán kívül kerülését sem a műalkotásnak egy kategorizálható ontológiája irányítja, hanem a hiány retorikája: az interpretáció nem azért rendelődik alá a szövegnek, mert ez így van, hanem mert hiányzik.

A tulajdonképpeni kérdés az: mennyire lehet tartózkodni egy olyan olvasói térben, amelynek a hiány többszörösen fundamentuma? Hiány a regényben, hiány a regénnyel szemben. Hatezer láb mélység fölött minden lépés egyszerre válik könnyelművé és irtózatosan nehézzé. Mivel a megragadható tárgy – legyen az egy regény – létezése a hiányban alapozódik meg, maga a tárgyat megpillantó tekintet távlata bizonytalanodik el. Nem mintha nehéz volna megragadni Krasznahorkai írásművészetének ezt az utóbbi termékét, amely a maga megjegyezhetetlen címén keresztül már eleve bizonytalanságban tartja olvasóját. A felületes figyelem könnyedén besorolhatja a Kelettel foglalkozó irodalom kategóriájába. Ami a maga suta módján igaz is lehetne, ha ebből a perspektívából nem maradna ki véglegesen valami. Mert a legnagyvonalúbb olvasás is érzékelni képes, hogy ebben a regényben nem a nyugati és keleti világ szembeállításából kinövő világnézet kap leheletkönnyű kontúrokat, hiszen nyilvánvaló, a rombolásban és az iszonyatban megőrződő szépség minden egyes kockája túlmutat rajta egy olyan távlat irányába, amelyet nem tud befogni egyetlen tekintet sem. Ez a tekintetet kioltó távlat pedig csak meghatványozza a „kedves, magányos, fáradt, érzékeny” olvasó igyekezetét, aki válaszolni akarván a regényből kiinduló kihívásnak, nem tehet mást, mint hogy – könnyelműen vagy irtózatosan nehezen – kettőt lép, mértéket adva a távolságnak vagy, miért ne, alakot a hiánynak.

A világot kifosztották – érkezett meg az üzenet a korai regények, a Sátántangó és Az ellenállás melankóliája lapjairól. Örökös őszi esőtől földbe döngölve, mínusz tizenhét fokba fagyva a világ elveszítette vertikális távlatát, egy nemes tettből, egy kultikus tárgy használati pályáiból kiolvasható mélyebb jelentését, ahhoz, hogy helyére vagy a sátáni rend örök visszatérése, vagy egy hulla felbomlásának leírásában megalapozódó, az emberi világot felemésztő perspektíva kerüljön. Mert Egység nincsen – a Herceg apokaliptikus rikácsolása a várost feldúló tömeg tettének metafizikai indítékot tulajdonít, ahogyan a Sátántangó egyik központi figurája, a negatív próféta, Irimiás gonosz tette mögött is ott van a metafizikai távlat elvesztésének az érzékelése. A regények önmagára záruló világa egy olyan pontig juttatta el Krasznahorkai írásművészetét, ahonnan kérdésessé vált minden folytatás.

Ezeket a szövegeket követik az utazási regények: Az urgai fogoly és a Háború és háború, „az urgai fordulat”, ahogyan Szirák Péter rögzíti a Krasznahorkai életművében beállt változást. A negatív kritika, amely ezeket a szövegeket visszalépésként interpretálja a korai regényekhez képest, pont ezeknek a regényeknek a sajátosságát veszíti szem elől, azt, hogy bennük az utazás nem külsődleges szempontként, hanem a regényvilágot strukturáló elvként érvényesül. Noha az utazás mint percepciós mód átformálja a szövegvilág konstruálásának a lehetőségeit, mégis megmarad az a Krasznahorkainál állandóan jelen levő igény, amely a regényt az emberi létezés teljességének színtereként próbálja felmutatni. Sőt itt még megkockáztatnám annak a tézisnek a vállalását is, hogy Krasznahorkai az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című regényével, noha egy egészen új perspektívából, de ugyanannak a tágasságnak ad új megformálást, amivel a korai regényekben megismerkedhettünk.

Már a cím is megelőlegezi egyfajta, talán a nyugati gondolkodásmód által csakis elvéthető metafizikai tágasságnak a befogási szándékát. A hegy, a tó, az utak, a folyó által felállított határoltság, ami eredetileg a buddhista kolostor védettségének volt garanciája, egy olyan tér képzetét kelti, amelynek megközelítése, megértése külön feladat elé állítja az olvasót. A könyv első tablói tulajdonképpen ebbe a különös szellemi térbe való bevezetésként szolgálnak, az emelkedő utcák, a légies, de mégis hatalmas, sehová sem vezető kapuk, az előrehaladást egy magasabb szinten előíró épületek elrendezése, a fehér murvával felszórt udvar tökéletes nyugalma, de még a hiányzó első fejezet is mind ennek a különös helynek a jelzőpontjaiként szerepelnek. Teszik ezt anélkül, hogy meghatároznák, anélkül, hogy kimondanák, mi is ez, ezzel változtatva a közlekedést egy tulajdonképpeni beavatássá, amelyet Genji herceg unokája, egy ezeréves, egy ősi könyvből kilépő, a létezés határán éppen csak feltűnő kísértet helyettünk elszenved. Mert nem csupán a hely különös, hanem különös az azt érzékelő tekintet is, mintha egy hatodik érzék vonulna végig ezen a tágasságon, hiszen a tulajdonképpeni érzékelése ennek a térségnek ájulás és fel-feltörő rosszullétek formájában történik meg, ezt szenvedi el Genji herceg unokája, akinek szokatlan betegsége a valóság lehetőségével való találkozásból fakad, amely most, ezen a helyen, a buddhista kolostor a hegy, a tó, az utak, a folyó által körülhatárolt térségében elemi formában jelentkezik.

Egy kertet keresett. A Száz szép kert című illusztrált műben fellelhető, de most ebben a kolostorban talán valóban megtalálható kertet, tulajdonképpeni központját egy olyan világnak, amelyről maga Genji herceg unokája tekintetének rendkívüli szépségén keresztül tudósít. Egy olyan világról – folytatja Krasznahorkai a gondolatot –, amelyben az emberi érzékenységnek, az együttérzésnek és a részvétnek, a kíméletnek és a jóindulatnak, a tapintatnak és az alázatnak, az emelkedettségnek és a nagyra hivatottságnak valóságos helye van. Ezek az értékek nem közvetetten, az emberi cselekedetekbe oltva lelhetők fel ebben a világban, hanem az anyagi természet kimunkálásában jelen levő figyelmesség összefüggéséből adódóan, nyilvánuljon meg ez a gondosság akár egy kert, a természet átjárhatóságát biztosító, láthatóvá vált eszméjében.

Ez a világ most veszélyben van. És erre nem csupán kihaltsága utal, hanem számtalan fenyegető jel is, mint a betört kapuszárnyak, az agyonvert kutya, a szépségtől megőrülő, haldokló róka, a deszkabódéra felszegezett tizenhárom aranyhal, a felgyújtott könyvtár vagy a rendfőnök szobájában található óriási felfordulás. Noha ezek a jelek a megközelített világ teljességéhez képest látszólag párhuzamosan jelentkeznek, de mégis általuk emelődik ki az a különösség és törékenység, amely ennek a világnak a sajátja. Sőt Genji herceg unokájának keresése is csupán így nyeri el értelmét, hiszen nyilvánvaló, míg ez a világ a maga teljességében létezett, a központját jelentő kert is könnyedén megtalálható volt benne, elrejtése, elrejtezése a világ lényegének visszahúzódását, miáltal a központ gondolatának a nyugati gondolkodástól eltérő felfogását feltételezi.

Itt merevíteném ki a képet. Elsősorban óvatosságból, hiszen lehetséges, a regény világában való, a leírás magabiztosságára támaszkodó előrehaladás, ahelyett hogy felfedte volna, inkább eltakarta annak a – ha szabad így neveznem – világösszetartó struktúrának a meglétét, amely elsősorban azáltal érvényesül, hogy örvénybe hozza az előzetesen működő, a létre és a nemlétre, a valóságosra és a fikcionálisra vonatkozó fogalmainkat. A hely, az oda való belépés, a kereső személy, a keresés, illetve a keresett dolog megléte által körvonalazódó összefüggés nem írható le azoknak az archetipikus differenciáknak a mentén, amelyek általában a mindennapi világmegértésünk közben érvényesülnek. Próbáljunk belehelyezkedni egy udvar közepében található kapu gondolatába. Egy kapu, a világkapu, amely nem nyílik semmire, elveszíti kapu mivoltát egy olyan gondolkodási rendszerben, amely a valahonnan valahová jutást a fizika törvényei által leírható térben véli kifejezni. De még az anagógia keresztény gondolata sem érvényesül, hiszen itt nem az anyagiból a szellemibe való felemelkedésről, hanem, ahogyan a szöveg is kifejezi, a máshonnan máshová való vezettetésről van szó. Talán leginkább helynélküliségnek nevezhetjük ezt a térbeliséget, amelyben a közlekedés mintha annak a buddhista gondolatnak lenne a kifejeződése, miszerint a világ lényege, alapja a semmi, az üresség, ami a regény összefüggésében végtelenként neveződik meg. Ez a semmi ebben a regényben azonban – és itt lehet követni a nyelv szellemét – egy végtelen gazdagsággal telítődik, tehát ebben az összefüggésben, magának a végtelennek a gazdagságával vagy pontosabban: „a szépségbe beleálmodott végtelen” gondolatával, amiről leginkább azt lehet mondani, hogy ez így, a kondok, a gondosan tervezett folyosók, az apró pavilonok belső csendjében jelentkezve, de leginkább a kert, a végtelen jelenléte nélkül érthetetlen megvalósulásában, egyszerűen embertelen.

Ez az érzés csak fokozódni tud a regény olvasása közben. Genji herceg unokája, ez az elsőnek tartott japán regényből, a Genji Mo-nogatariból kiemelkedő kísértet úgy érkezik meg vonattal Kyotóba, hogy a szerelvényről nem száll le senki. Amikor elhagyja a kolostort, de még vissza akar térni oda, az odáig ismerős utcák és házacskák ismeretlen labirintussá szövődnek össze, véglegesen elrejtve a visszavezető utat. Nincs megérkezés, nincs belépés, nincs visszatérés. A turistavezető jelzések teljesen hiányoznak ebből a regényből. Az embertelenség mégsem a kegyetlent, az ember alattit jelenti, hanem az emberi mértékkel nem mérhetőt, a végtelent. És itt lehet rátérni arra a veszélyre, ami ezt a világot fenyegeti: a regény elején még eldönthetetlen, hogy ünnepként vagy bajként jelentkező érzésre, amely majd a regény során jelentkező iszonytató és érthetetlen jelek sokaságán keresztül egyértelműen bajként határozódik meg. Ezek a jelek számtalan magyarázatra utalnak, én most mégis egyetlen szálra fűzném fel őket, egy olyan szálra, amely noha kimondottan nem szerepel a regényben, de mégis egy olyan dimenzió felől láttatja az egészet, amelyben egy eredetre lelnek a különben szerteágazó jelenségek.

Genji herceg unokája keresése során betéved a rendfőnök rezidenciájába is. A helyiségben az ott heverő nyugati szemét – televízió, whiskysüveg, telefon – között egy könyvet talál A végtelen tévedés címmel, írója Sir Wilford Stanley Gilmore. Ez a könyv – olvassa ki Genji herceg unokája belőle – azáltal, hogy felsorolja az összes arab számot, azáltal, hogy a legalpáribb szitoközönt zúdítja Georg Cantor, a végtelen létezését bizonyító „szerencsétlen platonista” fejére, tulajdonképpen nem vállalkozik másra, mint hogy bebizonyítsa a valóság véges mivoltát. Ez a gondolat pedig ezen a helyen, a végtelen titokzatos pályáit a szépségben és a kíméletben összefogó térségében egyszerűen elviselhetetlennek mutatkozik. Én pedig talán úgy járok el a leghelyesebben, ha az olvasóra bízom, próbálja ezután elképzelni a rendfőnök ámokfutását.

Nincs végtelen. Vagy talán csak már nem látható a kert, amely a végtelen időn és téren átvonuló hatalmát nyolc hinokiciprus és az ezüstös mohaszőnyeg legegyszerűbb összefüggésében tartja vissza? Nem látható, mert ha még látható is volna, ami megmutatkozhatna, az csak a nyolc hinokiciprus, az csak az ezüstös mohaszőnyeg, de nem lenne látható a látvány pillanatszerűségét a végtelen mélységéből előhívó erő. Nem lenne látható az a tévesen véletlennek nevezett irányító hatalom sem, amely számtalan veszély által környékezve a kolostornak egy rejtett szegletébe hozta a ciprusok és a mohaszőnyeg magvait. Ezekből a magvakból szintén számtalan veszély között nőttek ki a ciprusok, terült szét az ezüstös takaró, állt elő maga a kert, ami mellett Genji herceg unokája a valóság lehetőségétől előálló szédületében – így mondom – most is elmegy. Mert ha nincs is találkozás, ha ennek a világnak a központja a térnek és az időnek egy beláthatatlan zugába húzódott is vissza, még mindig előttünk van a regény, amelynek valóságossága, akár a simogatás a végtelen gyöngédség vagy a visszafogott erőszak között, szinte észlelhetetlen.

Az egész nyugati gondolkodásunk a láthatóság eszméjére épül. A tudott nem más, mint a látott. A tekintet előtt végigvonuló mint a leginkább létező lepleződik le. A szemlélés pedig a bölcsesség legutolsó fokát jelenti. Az egész nyugati filozófia, logika és grammatika, de még a retorika is azért jött létre, hogy ennek a beállítottságnak érvényt szerezzen, hogy az alany maga elé állíthassa tárgyát, ebben a rögzítésben biztosítván be önmagát. Ennek a gondolkodásmódnak az imperializmusa azonban a leépítés történetét is magában foglalja, hiszen ennek a gondolkodásnak a repedései olyan helyeknek bizonyulnak, ahonnan felnyílik egy más tér, egy más közlekedés és keresés, még akkor is, ha ez a hely legtöbbször a névnélkülire mutat.

A regény előttünk van és olvasható. De nevezhető-e még regénynek? Vagy a maga semleges jelentése miatt csak szövegnek kellene nevezni? De miért ne lehetne könyv? Hogyha Krasznahorkai szövegét betáplálnák egy számítógépbe, a szövegszerkesztő nyelvhelyességi ellenőrzője a szöveg majd mindegyik mondatát bejelölné, a következő jól ismert megjegyzéssel: „Ilyen hosszú mondatot nehéz elemezni. Ez talán nem is egy mondat.” Talán nem is egy mondat. Talán elemezhetetlen. Talán, ahogyan Genji herceg unokája elől a kert is, a tekintet elől elúszó. A láthatatlanság körei ezzel teljesen magukra záródtak. Ami maradt, az csupán a keresés, egy szédület, két lépés, amely azonban a végtelen újabb és újabb dimenziói felé jelent nyitást. Még akkor is, ha nincs végtelen. Még akkor is, ha én nem találkoztam Krasznahorkai Lászlóval.

*Magvető Kiadó, Bp., 2003.