Bánki Éva: Esőváros

Bánki Éva családregényét mint García Márquez, Darvasi és Závada poétikáját magán hordozó könyvet harangozták be, és mindhárom név említésében van valami igazság, de mivel számomra ez a három reminiszcencia így egymás hegyén-hátán kissé soknak tűnik, maradnék az elsőnél, a legkézenfekvőbbnél. Kelet-közép-európai mágikus realizmus, ha van, ebben a könyvben van. Két felvidéki magyar család egymásba bonyolódott története, négy vagy öt generáción át, melynek során a Tormák és a Bujdosók, bár nagyon különbözőek, és időnként viszolyognak is egymástól, mindig egymás családjából választanak házastársat és szeretőt maguknak. Talán ezért történhet meg, hogy a mindenkori technikába szerelmes Torma család életébe is jut jó néhány megmagyarázhatatlan esemény, melyek átkerülnek a Bujdosóktól, akik viszont a szellemezés, halottlátás és a láthatatlan dolgok mediálásában élik ki a csodák iránti igényüket.

A García Márquezéhez képest Bánki Éva története éppen fordított: a Buendíák azért érkeztek, hogy megalapítsák Macondót, a Tormák és a Bujdosók száz éve pedig éppen a ki tudja mikor megalapított Dunaszerdahely és Nagymegyer elhagyásának mozzanatait írja le, a két helység egybe is folyik, hol egyik, hol másik az esőváros – vagyis az érzékenység túlcsordulását konkretizáló hely. „Mint a halálos, mérgező eső, úgy értek bennünket évről évre, napról napra a rossz hírek” – magyarázza egy helyen a metaforát, majd belelendül a mágikus beszédmódba: „most már kicsomagolták a ládákat, de nem lehetett kicsomagolni a Bujdosó-házat, a szobákat, amiket fűteni se kellett, mert megmaradt belőlük valami föld alatti meleg; nem lehetett volna elvinni a spájzot a láthatatlan polcokkal, ahol mindig hűvösebb volt, mint a szobában. Az ágyat, ami hozzánőtt a földhöz, mióta meghalt második Károly, az ingaórát, ami csak délelőtt mutatta az időt, aztán megállt, és várt a következő reggelig. A Bujdosónék, a sok-sok Torma Anna székét, akik száz éve figyelték az ablakból a szakadó napsütést vagy az örökös esőt, aminek támlája örökösen nedves volt a kétségbeeséstől” (158.) – a szerelemben meghalt lány ruhái közt a szekrényben forró a levegő, a csipkék szétmállanak az érintéstől, ugyanazokban a szobákban feltűnik a narrátor rég elveszett húga, Kisanna, a befőttes üvegek újra megtelnek stb. Emlékszünk a Buendía férfiak elragadtatására minden technikai és tudományos eredmény láttán, a nők emotivitására, intuíciójára, arra a képességükre, hogy a holtakkal és a távollevőkkel kommunikáljanak. Ezt a kettősséget osztja le az Esőváros a dunaszerdahelyi és nagymegyeri családokra, anélkül hogy a García Márquezhez való viszonyában a puszta imitáció veszélye állna fenn, hiszen a tér- és időkoordináták túlságosan beleszólnak a narráció bonyolításába, mintsem egy sima felvidéki Száz év magányt olvashatnánk (melyet egyébként tételesen emlegetnek is valahol a szövegben).

A regény nagy részében azt a családot követjük, amelyben, úgy tűnik, végérvényesen egyesülnek a Tormák és a Bujdosók, hiszen a családoknak nem marad más életképes leszármazási ága, mint a Bujdosó Anci–Torma Béla-páros és azok gyerekei, unokái. De nem csupán a családfán betöltött szerepük miatt fontosak ők, hanem mert 1914-ben és 1989-ben is léteznek, és a két évszám közé szoruló összes többi kiemelt évet is bőségesen megélik. A politikai (vagy történelminek nevezzem?) fordulatok kifutására a szöveg fokozottan figyel, természetes velejárója ez a kiválasztott kornak és helynek, de figyelme az egyes szereplők érzékelésébe burkolt. A narrátor – Torma Imre, foglalkozására nézve sikertelen író, családi kötelékek tekintetében pedig Béla öccse – úgy mesél, hogy elsősorban az emberek személyes történeteit veszi számba, abból is inkább a benyomásokat, érzékenységeket, és csak néha hullat el egy-egy évszámot, politikai utalást, úgyhogy az olvasónak gyakran a borítóhoz kell fordítania, hogy ott legalább a szereplők születési és elhalálozási évét újra meg újra ellenőrizze, s felpiszkált történelmi kíváncsiságának kontextust találjon. Térkép a borító belsejében nincs, de az olvasás során igen fontossá válik, hogy Dunaszerdahely és Nagymegyer a váltakozó határvonal melyik felére kerültek.

Nos, amikor az 1918-as év elérkezik, ifj. Torma Béla akkor frissen felszabadult géplakatos cséplőgépet készít Dunaszerdahelyen, és ez talán még a háborúban elesett nagyobbik Torma fiú halálánál („vigyázz magadra, fiam, mert jobb, ha meghalsz, mint ha összeszedsz valami ocsmány betegséget” – búcsúztatta az apja induláskor) is nagyobb esemény, hiszen hirtelen fellendülést hozna az elszegényedett nagygazda családnak. Csak hozna, mert a gépezet felrobban, és magával viszi a próbaindításnál büszkén a dob mellé álló apát és egyúttal az immár hosszú ideig egyetlen Torma, Béla repülőgépgyártó, amerikás álmait is. Az itt hangsúlyosan a világ eredeti, organikus szemléletmódját kikezdő erőként értett modernizáció akkor kezd el végérvényesen működni, amikor kiderül: a Csallóköz 104-es, 105-ös fantázia-repülőgépek voltak és maradnak. E pillanat előtt, bár a háború negyedik évét élik, a szereplőket a teljes nyugalom és annak a tudata mozgatja, hogy az eddig kialakult, meghatározott rendet semmi nem veszélyezteti, ahol az ember és a gép egymásra vetíthetőek, hiszen a környező világot az ember léptékére gondolják el. „Hát miért nem hoztad a legnagyobb fiadat, kérdezték a rokonok apuskát. Neki más jövőt szánok, hümmögött apám […]. Milyen szép az, amikor a fiúk megnősülnek, mesélték, örül a rokonság, örülnek a szülők, örülnek ilyenkor a földek, egy ilyen fiú lakodalma többet használ a gazdaságnak, mint egy benzinmotoros csodagép vagy egy nagy tavaszi eső. És vajon tud-e egy gép beszélni, gondolkodni, önmagától meggyógyulni, kérdezgették az asztalnál, előbb-utóbb tud, kotyogott közbe a bátyám. A betegség az egyetlen közös a gépekben és az emberekben, bennük is mindig valami elromlik. De egy jó fiú, aki az apja házánál marad, örököl mindent, bennük folytatódunk, mondták az öregek. Egy gép manapság többe kerül, mint egy gyerek, még a beteg gyereknél is drágább, de ki akarná a holdakat a gépeire ráíratni” (8.). A Torma Béláknak a technikáért rajongó szemlélete ebből a hagyományból lép ki, de egy pillanatig se higgyük, hogy családjuk szétszóratása valamiféle bűnhődés lenne, amivel újító lelkesedésüket honorálja a történet. A többszörös háború, a rendszerváltások és politikai rendszerek által meghurcolt világban a Tormákhoz hasonlóan megkeseredik a Bujdosó-ház szellemidéző, holtakkal kommunikáló attitűdje is.

A második világháború utáni kitelepítésekkor, amikor a magyar gazdákat minden további nélkül áthelyezik Csehszlovákiából Magyarországra, az egyik Bujdosónévá lett Torma Anna tartja még össze a házat, vagy ami maradt belőle, egy szégyenlős fiát, gnóm unokáját, egy titokzatos körülmények között a belső szoba ágyába került és odaragadt, feltehetőleg halottak szellemeivel szeretkező rokonlányt, Kisannát, no meg a narrátor-írót, az éppen katonaszökevényként bujdosó Imrét. „A kisszobából átszűrődött Anna néni imádkozása, latinul beszélt, erős nyelven, amin értnek a Bujdosó-ház szellemei is. A zsoltárokból megértettem néhány szót, de átadva lelkét az ismeretlen nyelvnek, Anna néni összekeverte a szavakat, a ragokat, összekeverte az igéket a főnevekkel, nem baj, gondoltam, idegen országban élünk” (157.). Íme egy feltűnően finomka utalás a történelem fordulatára, és nem tudni, hogy Megyerben az idegen fennhatóság miatt rothad meg a szilva a fán, eszi meg a föld a krumplit, büdösödik meg a cseresznye, vagy egyszerűen a munkaerő, életképes emberek nélkül maradt föld mindenkori tulajdonsága ez, politikai helyzettől függetlenül. A regény ez utóbbira hajlik, hiszen a kitelepített Bujdosó Anci, Torma Béla álmodozó gépész felesége sem konkrétan a megváltozott határok miatt szenved a magyarországi Mikén, hanem attól, hogy „szinte nem is volt értelme főzni, itt nincsenek igazi fűszerek, a stelázsin nincs hely a tányéroknak, a svábok stelázsija szűk, mondta Anci mérgelődve, itt még kirakodni sem lehet.” Új lakhelyükön, a tanyán a polgári Dunaszerdahelyhez vagy az ősidők óta jólétben élő nagymegyeri gazdasághoz képest annyira fényűzésnek számít a szellemidézés, a Metapszichológiai Társaság hírei, a felolvasások az ebédnél és szeretkezés előtt, János vitéz és az eszperantó, hogy szükségszerűen el kell tűnniük, és velük együtt Anci, a használhatatlan, de gyönyörű asszony is elpusztul.

Helyette férje, a gépész Béla viszi tovább a mágikus világlátást, mely a technikával egy frappáns gondolatban egyesül: a „csomagkapcsolású telefonközpontban”. Talán az internet, talán egyéb, még meg nem született technológia mintájára kell ezt elképzelni, lényege mindenesetre abban áll, hogy segítségével az összes családtag egy időben léphet kapcsolatba egymással, amit csak egy szellemező érthet meg igazán. Nem is valósul meg ez a tervezet sem, de Csallóközi Projektként ott áll a tízes évek végén odavesztett repülőgépek mellett, az álmodozó család sajátjaként, mely még a gépészeket sem engedte ki hatalma alól.

A felvidéki család történetét egyrészt a narrátor Imre emlékező beszédén átszűrve olvassuk, a sokféle változatban előbukó melankólia illik is egy sikertelen íróhoz. Másrészt sajátos, a családtagok után fennmaradt dokumentumokat gyárt a történet. Torma Béla angolkönyve és az abba még a cséplőgép felrobbanása előtt beleírt naplójegyzetek, a Bujdosó Anci dobozba gyűjtögetett, újságok, gépkatalógusok szélére írt rímtelen versei, a Felvidék-monográfiába Torma Imre által gyűjtögetett szócikkek az egyes családokról, a Petőfi oroszországi és amerikai útján képzelgő kéziratai.

A monográfia készítése különösen érdekes, valós és fiktív szócikkek egyaránt létrejönnek a gyűjtőmunka során, hiszen miután az alanyok elmondják magukról a születési adatokat, holdjaik számát, feleségük és gyerekeik nevét, gondolnak egyet, és az elhalálozott apjukról is beíratnak egy-egy cikkelyt, mintha az még élne. Mondjon valami személyeset is, biztatja őket Imre, aki a csupasz adatok mögött is hajlamos a rejtélyeket meglátni (és vele együtt az olvasó is megtanulta már ennek a módját a 90. oldalig), mire a válasz sablonosan: „a megszállás alatt jó magyar volt, magyarsága miatt a csehek tönkretették, [...] frontharcos volt, kitüntette magát, a cseh uralom alatt is megőrizte magyarságát, [...] az MNP alapító tagja, nagy magyar, sőt [...] a magyar eszme fanatikusa, [...] a magyar Himnusz éneklése miatt internálták és bántalmazták”. Ezekben a válaszokban csak a pátosz vagy a pátosznak vélt kötelességtudat személyes. De amint becsukódik a jegyzetfüzet, előbuknak a rejtelmek is, „Édes Józsefné, özv., Szőlősguta: néhai atyám (20. kat. hold) udvarában vettem észre, hogy ahova leülök, ott a fű felperzselődik. Atyámé lettem, ő halálig nem engedett a házból kimennem, anyám sátánvakaréknak hívott, azóta, bár férjnél is voltam, ez a szó ül a lelkemen. Kerülnek saját fiaim, a szerdahelyi búcsún megátkozott egy angyal, földemen (26 kat. hold, mert a férjemmel gyarapodtunk) rozsdaízű víz folyik, mert rossz anya voltál, mondta a középső fiam, aki meghalt Doberdónál.” Szócikkbe sűrített, népmeseízű tragédia, melyet, ha az előző két típusú cikkellyel összevetünk, pontosan leképezi a különbséget a történelemnek nevezett történet (legyen az objektívebb vagy részrehajló) és az Esőváros között. Torma Imre narrációja ezt a mérvű személyességet keresi a 20. század mozgásai között, és így hozza szédítően közel a Bujdosókat, Tormákat, szlovákokat, cseheket, magyarokat, lengyeleket, gorálokat, huculokat, még az Oroszországba, majd amerikásnak képzelt Petőfit is.

*Magvető Kiadó, Bp., 2004.