Az első asszociációm a hálóról egy 1946-os estére emlékeztet. Az Evangélikus Gimnázium, a Fasor 16-os cserkészcsapatának táborában voltunk Pakson. Egyik este a tábortűznél mi kis újoncok áhítattal hallgattuk ahogy az egyik cserkésztiszt, tudtuk, másodéves teológus, Hafenscher Károly énekelt: „Hej, halászok, halászok, mit fogott a hálótok?…” Ilyen emlékek hálóznak be, kötnek egy közösséghez, kísérnek el egy életen át.

Első sportbeli hálós emlékem még valamivel régebbi. Nagyváradon töltöttük 1944-ben március harmadik hétvégéjét. Az élmények csúcsát jelentette, hogy március 19-én vasárnap – később derült csak ki, hogy  a magyar történelem egyik legsötétebb napja volt ez – labdaszedő lehettem a Nagyváradi AC–Újpest rangadón, Vécsey Adolf kapuja mögött. 2:1-re nyert a NAC, de ma is látom az Újpest egyenlítő gólját 1:0 állásnál, ahogy Zsengellér mindenkit kicselez, a kifutó kapust is elfekteti, de nem lövi be a labdát, hanem visszagurítja a középen érkező Szuszának, aki azután megzörgeti a hálót.

Egy sereg sportágban a futballon kívül is, kézilabdában, vízilabdában, röplabdában, teniszben, asztaliteniszben központi szerepet játszik a háló. Valódi drámát jelent olykor a teniszben egy a hálóról lecsurgó, nem hárítható labda. Olimpiai aranyérem dőlhet el azon, mit ítél röplabdában a bíró, hogyan látta, hozzáértek-e a hálóhoz, vagy nem.

A lényeget illetően szintén a sport, az akrobatikus sport világába tartozik a cirkuszi háló. Ennek igen konkrét jelentőségén, a torna, a trapéz művészeinek testi épsége feletti őrködésen túl már erős a jelképes üzenete is. A segítő hálót szimbolizálja. A szociális  háló munkásai előtt joggal jelenik meg a cirkuszi kép. Sűrű szövésű, erős háló kell. Csak ez foghatja fel az elesetteket, a leszakadókat. Működik ez a rendszer a sportban is. Hisz itt sajátosság, hogy fiatalon érnek a sportolók a csúcsra, és bizony később sokan segítségre szorulnak. Olimpiai járadék, olimpiai bajnokok klubja, alapítványok képezik a háló, a rendszer főbb elemeit.

Megjelenik a háló a sport szervezetében és a sportszakmában is, többféle módon.

Ami a szervezetet illeti, a bajnoki rendszerek valamennyi sportágban a hálóelv alapján épülnek fel. Senki ne maradjon kívül a rendszeren. Általában a minőségi elv és a területi elv ötvözetéből épülnek fel a rendszerek, a sportági mezőnyök által megkívánt részletességgel, mélységgel. Magyarországon az igazolt sportolók száma kétszázezer körül ingadozik. A fele labdarúgó. Második helyen, mintegy huszonötezer fővel, a kézilabda áll.

Labdarúgásban a legkiterjedtebb tehát a háló, leginkább kiépített a rendszer. Alulról építkezve a megyei II és I. osztály, az NB.III, az NB.II, esetleg az NB.I/B és az NB.I következik.

Az NB.II-től már a területi elv is érvényesül a csoportok beosztásában. Minden helyezés természetesen érték, de kitüntetett a mobilitás, a feljutás és a kiesés jelentősége, amely a szomszédos szintek közötti átjárást teszi lehetővé. Az élvonalban a tartalékok számára rendezett ligabajnokság, illetve az utánpótlás korosztályok bajnokságai – kétévenként 11–18 éves kor között – egészítik ki a rendszert.

A magyar labdarúgás visszaesésének egyik, talán a legfőbb oka az utánpótlás nem megfelelő kezelésében keresendő. Itt találkozik a szervezeti és a szakmai háló, illetve kerülnek konfliktusba egymással. Amikor kivetem a fiatal korosztályokra a sportági hálót, tudnom kell, hogy mit akarok elérni. Hány fiatalra tervezem a rendszert, és milyen tartalommal töltöm meg azt.

A magyar labdarúgás meghatározó személyiségei az elmúlt évtizedekben megrekedtek a természetes kiválasztódásnál. Úgy vélték, ha meccselnek a fiatalok, és minél többen teszik ezt, akkor több lesz a tehetség. Szinte teljesen megszűnt a tervszerű tehetségkutatás, majd a tehetséggondozás. Míg a világ a tizenéveseknél a képzésre helyezte a hangsúlyt, a mérkőzések, a bajnokságok is ezt célozták, nálunk öncélúvá váltak a korosztályos bajnokságok, emiatt számos, később már nehezen orvosolható hiányossággal kerültek az élvonalbeli játékosok is a rendszerbe.

De még saját mennyiségi céljait sem tudta teljesíteni a labdarúgás. Egyrészt azért, mert az egyesületek elszegényedtek, és először az utánpótlás esett áldozatul a szükségszerű leépítéseknek. Másrészt, amikor állami és magánerőforrásokból jelentős pénz került éppen az utánpótlás-nevelésre a szövetségekhez, ezt központilag jól felhasználni nem tudta. Saját, rossz elképzelése áldozataként területi és iskolai rendszerű alkalmi tornákra költötte, illetve költi, ami a minőségi célokról való teljes lemondást jelent. Jó példa ez a rossz hálóra.

A sportban azonban igazán a szakmában jellegzetes, élvezetes a háló szerepe. Gyakorlatilag minden labdajátékban, csapatsportágban nyomon követhető ez. Taktikailag a legfejlettebb kosárlabdában indult meg ez a fejlődés, de a közvélemény számára a legnépszerűbb labdarúgásban vált ismertté.

A háló – induljunk a kosárlabdával – a zónavédelmet jelenti. Erőssége, hogy akárhol próbál a gyűrű közelébe kerülni az ellenfél, a zóna valamelyik tagjába ütközik, hiszen a lényeg az érzékeny terület megszállása. Könnyebb is ez a védekezés a játékosok számára, mint a szoros emberfogás, hiszen viszonylag kis területen kell védekezni, és van segítség. Hátránya a zónavédekezésnek, hogy egy kintről, távolról jól dobó csapat átdobja a zónát, így a védekezés tehetetlen lesz, ki kell menni emberre.

A zóna nagy előnye viszont, hogy nagyszerűen lehet belőle támadást – ha tetszik kontrát – indítani, amikor megszereztük a labdát.

Kosárlabdában az élvonalban általában a szoros emberfogás az uralkodó, de időről időre átállnak a zónára.

A vízilabdában, mint általában minden újítást, a zónavédekezést is mi, magyarok vezettük be. Itt úgy kezdődik a taktika: végy egy jó kapust. A vízilabdához tartozik a fél zóna fogalma kézilabdában, ahol általában a hatos falat alkalmazzák, esetenként egy előretolt, zavaró játéksorral a fél zónát vegyes védekezésnek nevezik.

A háló fogalma ezen túlmenően is szemléletes valamennyi játékban. Ez azt jelenti, hogy a labdát birtokló játékosra az őt fogó emberen kívül az ellenfelek közül többen is rácsapnak, körülveszik, hibára késztetik. Jellemző ez a kosárlabdában és a vízilabdában. Ez utóbbiban a center ellen alkalmazzák elsősorban ezt a formát. Ez a fél zóna. Részben kimennek emberre, részben behúzódnak, hogy kisegítsék a centerre ügyelő védőt.

A labdarúgás – itt a szabályok ritkábban változnak – konzervatív sportág. De a hivatásos futball terjedése taktikai téren is.jelentős színvonal-emelkedéssel járt.

Érdemes röviden áttekinteni a labdarúgó játékrendszerek fejlődését, amíg eljutottunk a ma leginkább korszerűnek tartott fennállásig, amely egy mozgó hálóval vagy harmonikával jellemezhető.

Kezdetben – a huszadik század első negyedében-harmadában – a támadás volt az abszolút prioritás. Kellettek a jó bekkek, persze a jó kapus is, de hármójukon kívül mind a három fedezetnek, mind az öt csatárnak a támadás volt az elsőrendű feladata. Igen, ekkor a középhátvéd is támadó fedezet volt, ő irányított.

A harmincas évek szakemberei állapították meg az aránytalanságot, és alakították ki a hosszú ideig uralkodó úgynevezett WM-rendszert. Ebben már racionálisabb a játékosok alapfelállása. A WM-képződmény úgy alakul ki, hogy a három hátvéd – két szélső, egy középhátvéd és a három előretolt csatár –, két szélső és egy középcsatár között a két fedezet és a két összekötő teremt kapcsolatot, ők négyen irányítanak, a fedezeteknél a védekező, az összekötőknél a támadó feladatok hangsúlyozásával.

A következő korszakot – ötvenes évek – a magyar futball határozta meg, ekkor szerzett tekintélyünk mindmáig kitart. Ekkor született meg a 4:2:4-es játékrendszer – kialakításában a brazilok is jeleskedtek – a hátra vont középcsatárral és a beállóssal. A három védőhöz csatlakozott a védekező feladatot ellátó egyik fedezet, a másik a hátravont középcsatárral a középpályáról irányította a négy csatárt. A magyar aranycsapatnak ez volt az alapfelállása, de mint minden zseniális együttes, ezen túlmenően is megelőzte korát azzal, hogy a szélsők is hátrajöttek segíteni, ha kellett, a csapat tagjainak a többsége nem ragaszkodott a posztjához, bejátszotta a pályát, ez volt a legnagyobb, előremutató újításuk.

Demonstrálva ezt a felállást az „évszázad mérkőzésén”, a Wembleyben Anglia ellen győztes csapaton: Grosits állt a kapuban, Buzánszky, Lóránt, Lantos, a három védő közé hátrahúzódott Zakariás (balfedezet) beállósnak. Bozsik és Hidegkuti (hátravont középcsatár) uralták a középpályát, és gólokat is lőttek, Hidegkuti – íme a második hullámban érkezés haszna – éppenséggel hármat, ez volt élete legnagyobb mérkőzése. Elöl Budai, Kocsis, Puskás és Czibor, de ők is gyakran visszajöttek labdáért, illetve segíteni a védőknek.

A további fejlődés mindmáig a 4:2:4-et variálta. Divatba jött a 4:4:2, a 4:3:3, a 4:3:2:1 és így tovább. A rendszerek is tükrözik a védekezés prioritását.

Volt egy mindmáig visszatérő vargabetű, a svájci retesz, illetve az olasz Helenio Herrera által bevezetett cateneccio, a betonvédelem. Ez a kilenc vagy tíz emberrel védekező, a saját tizenhatost megszálló, a támadásról szinte lemondó stílus, a játék halála. Átmenetileg alkalmazható taktika mérkőzés közben, de teljesen erre építeni ma már többnyire céltalan is.

De ez a vargabetű is hozzásegített a mai követelmény kialakításához. Megmaradtak a posztok, alapvetően a támadással, illetve a védekezéssel megbízott játékosok. De a hangsúly – ez a modern játék kulcsa – a középpályára került. Talán ez teszi a futballt minden más labdajátéknál érdekesebbé. És bár a játék sava-borsa a gól, azért lehet látványos, emlékezetes egy kevés gólt hozó vagy akár gól nélküli mérkőzés is. – Mert szemben a kézilabdával vagy vízilabdával – nemcsak a kapuk előtti játék érdekes. Sőt a meccsek többsége a középpályán dől el.  Itt kell az ellenfél fölé kerekedni, labdát szerezni, azt jól megjátszani. A legnépszerűbbek persze a csatárok, mai nyelven az ékek, az ő feladatuk a góllövés, olykor két-három védő gyűrűjében küzdenek. Mert ma minden labdajáték alfája és omegája a jó védekezés (de nem a bunker).

A legnagyobb a középpályások igénybevétele. Jellemző például az 1:3:5:2-es játékrendszer, melyben a három védő lehúzódik a kapu elé, a két szélső középpályást találóan jobb- és baloldali futónak nevezik, egyszerre pótolják a korábbi klasszikus bekkeket és szélsőket.

A legfontosabb, hogy az egész csapat állandó mozgásban van, megpróbál uralkodni a pálya egész területén. Valamennyire elmosódnak a posztok közötti különbségek. A pontrúgásokhoz felmenő hátvédek mérkőzéseket eldöntő gólokat szereznek. De egyébként is mindenkinek nemcsak megengedett, hanem mindenkitől megkívánt, hogy alkalmanként előretörjön, vegyen részt a támadásban, teremtsen váratlan helyzetet. Ilyenkor egy társa húzódik vissza a helyére.

Ma tehát a területvédelem az uralkodó a labdarúgásban is, sőt ma talán itt leginkább. Ezt esetenként kombinálják, főleg egy-egy veszélyes csatár szigorú őrzésével. Főleg ha az ellenfél nagy erővel támad, kinyílik, lesz lehetőség a mai futball egyik leglátványosabb, hatékony elemére, a kontratámadásra. Több csapat igen tudatosan alkalmazza ezt a fegyvert.

Hasonlóan átjött a futballba is a letámadás vagy visszatámadás taktikája, ami azt jelenti, ha elvesztettük a labdát, azonnal megpróbáljuk az ellenféltől visszaszerezni. Azaz nem hátrálunk a kapunk felé, hanem akár többen rárontunk a labdát birtokló ellenfélre, hálóba vonjuk.

Mindez persze más edzést, más képzést, alapvetően más szelekciót kíván meg, mint az egykori futball. Egyszerre kell atlétikusnak és technikásnak lennie a mai játékosnak, képesnek lenni mozgás közben, ellenféllel a nyakán jól megjátszani a labdát és bírni kilencven percen át az egész pálya bejátszását. Ez a fizikai adottságokon túl mentálisan is sokkal többet kíván meg a mai labdarúgóktól. A klasszis tulajdonságokhoz tehát a taktikai felkészültség, műveltség is hozzátartozik. Az egész csapat taktikai repertoárjának az ismerete és benne – a különböző variációkban – a saját szerep megértése és megvalósítása.

A hálómodellekre a sportjátékokban is szükség van, másrészt ezek – a sport maga az élet – a sport, többek között a labdarúgás révén is tanulmányozhatók, elemezhetők.