Jó ideje már annak, hogy a dokumentumfilm ideje (is) meghosszabbodott. A már korábban is „divatos” sorozatokon, nagylélegzetű természetfilmeken, egyebeken kívül egyre sűrűbben készítenek, ha úgy tetszik,  nagydokumentumfilmet világszerte. Ráadásul nem kimondottan tévés megrendelésre, hanem egyenesen a gyöngyvászonra. Hogy miért? A kvázi-költői kérdésre több teoretikus válasz is gyártható. Talán arról van szó, hogy fikciótól átitatott poszt-akármilyen korunk nézője visszakívánkozik a valóság akár kézzel is fogható talajára. Az elmélet azonnal visszájára fordítható, mondván, inkább arról van szó, hogy a megnövekedett információéhség (amely egyébként amúgy is kielégíthetetlen, hiszen az adatözön árnyéka a felejtés vagy inkább a meg-sem-jegyzés) hívta elő a vizuális dokumentumok nagyobb „kiszerelésben” történő forgalmazását. Valamivel filmszakma-közelibb az a hipotézis, hogy a dokumentumfilmek alkotói (is) ráébredtek arra, alkotásaiknak nem kell szigorúan csak az adatközlésre szorítkozniuk. Például változtathatnak a stíluson, mondjuk, a beszélő fejek helyett reál-történeteket közvetítve vagy akár modellálva. (A dokumentum és fikció igen bonyolult összefonódásáról ezúttal nem szólnék, eltérítene a tárgytól, és amúgy is sokan és sokat beszéltek már róla.) Ott vannak például Michael Moore híres-hírhedt egész estés dokumentumfilmjei az összamerikai paranoiáról vagy akár Bush elnök választások előtti lejáratásáról. Nem célom a jelzett filmek (meg)vitatása, csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy tárgyuktól és a téma feldolgozásának módjától függetlenül az alkotások stílusa mindenképpen magával ragadó. (Mint ahogy Leni Riefenstahl propagandafilmjeinek stílusa is az volt.)

A nagydokumentumfilm egyik alfaja a szkeccsdokumentumfilm, hogy ismét a játékfilmes zsargonból kölcsönvett kifejezéssel éljek. Gyakorlatilag arról van szó, hogy egy adott témára több rendező megalkotja saját variációját. A jelen elemzés tárgyául szolgáló film témája az uniós csatlakozás volt. Az osztrák Nikolaus Geyrhalter Filmproduktion GmbH producerei kitalálták, hogy filmet kellene készíteni arról, miként látják az egyes csatlakozó országok lakói a hovatovább virtualizálódó határokat. Öt ország (Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország és Szlovénia) öt rendezőjét kérték fel a viszonyulások dokumentálására. (Mint alább kiderül, az öt ország-öt rendező szigorúan értelmezett algoritmusa kissé sántít.) Az eredmény az Across the Border (szabad fordításban Határokon által) című 131 (!) perces szkeccsdokumentumfilm. Az ember azt gondolná, erről az egyébként jelentős eseményről már annyi mozgókép folyt lefele a különböző Szamosokon, hogy kár rá nyersanyagot vesztegetni. (Mellesleg botrány-közhely, hogy a magyar EU-film, az Európából Európába, enyhén szólva kétes sikerrel szerepelt a 2003-as velencei biennálén.) Ezek után akár kockázatos vállalkozásnak is nevezhető egy hasonló jellegű kaland. Hogy a film mégis jó, sőt nagyon jó lett (mi több, sikeres is, hiszen eleddig négy  nemzetközi díjat gyűjtött be), annak egyik oka talán éppen a dokumentumjelleg és a megközelítés közötti viszonyban keresendő. Az öt kultúra viszonyulása a tárgyhoz önmagában véve is izgalmas. Az egyes alkotók különböző stílusa további variánsokat eredményez a variációkon belül. De vegyük őket sorra.

A lengyel variáció (Pavel Lozinski Kapuk között című filmje, amely mellesleg a leggyengébb, szerintem bár) klasszikusnak nevezhető dokumentumfilm a lengyel-német határvidékről. A film nyitó képsorain megjelenő feliratok tájékoztatják a nézőt arról hogy a második világháborút követően Lengyelország elvesztette keleti területeinek egy részét, ahonnan az ott lakók a Németországtól elcsatolt nyugati végekre költöztek. A rendező a még élő telepesek életébe kukkant bele, amúgy öregesen, hiszen –  mint sejthető –  öregekről van szó. Vadludak vonulnak az égen, bácsik és nénik panaszkodnak hát- és egyéb fájásokról, közben az élet csörgedezik a mederben, ahogy szokott. A rendező akár merésznek is nevezhető fogással nem lép ki az életképek felvonultatása által diktált lassú ritmusból. Vállalta, hogy a néző esetleg arra gondol: Isten, hiszen ezer tévéadó tízezer dokumentumfilmje ugyanezt ismételgeti, pepitában! Ez így is van, viszont az itt bemutatott képek nem szürkék, és nem is vallanak dilettáns kézre. A baj ott kezdődik, hogy az alanyok időnként elmondanak egy-egy múlt- vagy jelenbeli történetet, mintegy kibeszélve a képből. A szomszéd nagyon is jól tudja, hogy az éppen szónokoló falubeli méhészettel vagy kacsatenyésztéssel foglalkozik, meg hogy mennyi földje van. Ezt faluhelyen tudni szokás. A néző meg csak ül, és alig hiszi el, hogy a beszélgetés hiteles. A filmnek ez a nagy gyengéje. Szerencsére első helyen áll a sorban.

A második szkeccs a cseh Jan Gogola  Ceske Velenice végtelen című alkotása. Gogola a cseh dokumentumfilm humoros-szatirikus hagyományait követve dolgozta fel a témát. Amit akár posztmodernnek is nevezhetünk, ha úgy tetszik. Ebben a megközelítésben nem szent: jócskán belefér a humor, az irónia, a játékosság. A rendező, a stáb időnként belép a képbe, és rendkívül éles kérdéseket tesz fel, például a nemzeti identitásról, ami a hej-de-szép-a-szép-hazánk jellegű dokumentumfilmes ideológia szemszögéből nézve egyenesen szentségtörésnek minősül. A film az Európai Bizottság prágai funkcionáriusának ugyancsak elmés mondataival indít, miszerint az európai filmek Európában készülnek, és európai rendezők készítik őket. A hangvétel tehát alapjában véve (ön)ironikus, és a néző hálásan nevet a jól fésült européer bumfordi szlogenjein. Ezt követően a filmesek egy kartonból készült határkő útját követik végig Ceske Velenice városban, amely Csehország és Ausztria határvidékén terül el. Megszólal az Üzletember, a Filozófus, a Polgármester, a Kultúrfelelős, a Kocsmárosné, a Konzumnő, a Kormányzó, a Rendőr, a Bevándorló (vietnami), vagyis a Közösség. Olyan imádnivaló poénhelyzetek bukkannak fel, mint amikor a Polgármester a város szépségeiről és természetimádó lakóiról beszél, miközben mögötte a Konzumnő mindennapi kenyerét keresi, vagy amikor nevezett Konzumnő rövid bájtáncot lejt, a város határát jelölő tábla rúdját használva segédeszköz gyanánt. Az említett poénok által jelzett ironikus módszer képezi Gogola filmjének rendezőelvét. Igen, tudjuk, hogy most valami nagyot kellene mondani a csatlakozásról, de az egész aktus a mindennapok szintjén nem több keserédes poénnál, hiszen az élet valahogy nem vesz tudomást a nagy pillanatokról, ugyanis nem pillanatokban gondolkodik.

A szlovák variáció, Kerekes Péter Strázsák című filmje (említettem, hogy az öt-ország-öt rendező algoritmus kissé sántít, íme az első biccenés) a Gogoláéhoz hasonló stílusban készült. Igaz ugyan, hogy az irónia itt finomabb, talán a téma súlyossága miatt. Besúgókról ugyanis nehéz humoros-ironikus módon beszélni. És nem is a besúgók, hanem a besúgottak miatt. Kerekes filmje az ottani átkos korszak idején a határsértők lefülelésében a hivatásosoknak segédkező önkéntes határőrökről szól. Az alanyok szívesen beszélnek a múltról, és a néző megdöbbenéssel értesül arról, hogy egyesek ma is vállalnák a kétes dicsőséggel járó feladatot. Közben archív felvételek peregnek a határőrök áldozatos munkájáról, természetesen a haza védelmében. Egy korabeli tévéműsor „sztárja” is bevonul a történetbe, aki annak idején egy bábu segítségével mesélt a csehszlovák gyerekeknek arról, miért és kik ellen kell az egyenruhás bácsiknak a haza határait védeni. A hölgy kellő intelligenciával magyarázza a bizonyítványát, idézi Lenint (anélkül hogy tudná, kit idéz), és csak akkor keményedik meg az arca, és utasítja vissza a választ, amikor elhangzik a fogas kérdés: mi a különbség a konformizmus és a kollaboráció között. Az ilyen kérdésekre valóban nehéz válaszolni. Az alanyok nagy része számára nem is kérdés. Akkor az volt a hozzáállás. Most más. Akkor szögesdrót volt a határ. Ma a fene tudja, mi, de sokak szerint a szögesdrót jobb volt, mint a fene tudja, mi.

A szkeccsfilm negyedik, magyar darabja tulajdonképpen kakukktojás, több szempontból is. Lakatos Róbert (íme, a második biccenés) Bachtalo! című alkotása először is alig szól Magyarországról. Két romániai Don Quijote (egy roma és egy magyar) elindul Ausztriába, hogy megharcolja a maga harcát a szép új világ szélmalmaival, és lehetőleg gazdag zsákmánnyal térjen haza. Zsákmány alig lesz, tapasztalatból azonban annál több. Másrészt az opusz tulajdonképpen nem dokumentumfilm. Az tény, hogy amatőr szereplők mozognak valós helyzetekben, a történet azonban szinte azonnal játékfilmes nyelven kezdi magát mesélni. Lakatos a szituációs dokumentumfilmek mestere, ezúttal azonban elcsúsztatta történetét a road movie irányába. Ami persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy minőségileg is kilóg a sorból, sőt! Talán túlzás nélkül állítható, hogy ez a darab a film egyik motorja. A frappáns helyzetek, a két szereplő spontán reakcióinak bájos humora (amelyből hiányzik a cseh és a szlovák variáció iróniája) és a történetvezetés pontos ritmikája magával ragadja a nézőt – ezzel kapcsolatban megjegyzendő, hogy stratégiailag is remek hely ez a negyedik Lakatos filmje számára. Amint már egyebütt jeleztem, egyetlen alapvető problémám van vele, nevezetesen az, hogy nincs vége. Legalábbis számomra, aki éppen belelendül a történet olvasásába, amikor megjelenik a váratlan véget jelző sötét.

Az ötödik, záró darab, Biljana Csakics Veszelics Tengerkoreográfia című alkotása megfelelő keretet ad a filmnek, ugyanis az első szkeccshez hasonlóan ez is komolyabb hangvételű. Egy középkorú halász és a tenger történetét beszéli el a rendező, egy munkanapba sűrítve. Talán Veszelics filmje az, amelynek konkrét, adatszerű információs  tartalma a leggazdagabb. A képsorok közé bevágott, fekete háttérben megjelenő inzertek tájékoztatják a nézőt arról, hogy a szlovén felségterületet képező tengersáv mindössze hat kilométer széles. Nóvum, hiszen ki tudta ezt? Meg hogy a tengeri halászatra vonatkozó uniós törvények értelmében egy három kilométer széles part menti sávban tilos a munka. Szintén újdonság, számomra legalábbis. Magyarán, a szlovén halásznak három kilométer széles tengersáv áll a rendelkezésére, ahol a történet főszereplője szerint törvénysértés nélkül úgy igazából ki sem tudja vetni a hálót. Eddig a film nem lép túl az ismeretterjesztő és dokumentumfilm klasszikus határvonalain. A kulcsot ismét az irónia szolgáltatja, ami azonban sokkal finomabb a cseh vagy a szlovák variációkban felfedezhetőnél. A rendező az inzertekkel tulajdonképpen a némafilmes hagyományokhoz nyúl vissza. A bevágott szövegek leheletfinom iróniája találó ellenpontot szolgáltat a képsorok nyugodt, kiegyensúlyozott, szinte érzelmes tartalmának. A néző úgy tud azonosulni a halászok gondjaival, hogy közben el-elvigyorodik a helyzet groteszk voltán, azonban egyetlen alkalommal sem a szereplők szolgáltatják a poént. Veszelics remek szerkesztéssel éri el, hogy a történet színe és a helyzet visszája úgy különüljön el filmjében, mint a figurás kártyákon a kép és fejjel-lefelé mása.

Őszintén megvallom, eleinte idegenkedtem a filmtől. Több mint két óra, dokumentumfilm, ráadásul az uniós csatlakozásról szól. Minek kell ez nekem? Aztán kiderült, hogy korántsem csupán ez a téma. A csatlakozás mindössze alkalom arra, hogy az említett rendezők hiteles történeteket láttassanak a nézővel, méghozzá úgy, hogy közben a néző remekül szórakozik (is). Ha arra gondolok, hány dokumentumfilm készül évente kies erdélyi tájainkon, örülnöm kéne. A baj ott van, hogy az ehhez hasonló dolgozatok láttán döbbenek rá, milyen ócska nyelvet beszél idehaza a dokumentumfilmesek oroszlánrésze. Tisztelet a kivételnek természetesen, ugyanakkor jaj a filmnyelven dadogó eleve-legyőzöttek siserahadának.