Párizsi napló

Nem is merem megszámolni, hányszor írtam már ebben a sorozatban a francia értelmiség kommemorációs gyakorlatairól. Hátha nem hiábavaló még egy illusztráció, hiszen valaki olyanról lesz szó ezúttal, aki a Foucault-, Bourdieu-, Derrida- stb. paradigmát ihlette: az utánozhatatlan Jean-Paul Sartre-ról. Éppen száz éve, 1905. június 21-én született a második világháború utáni évek Szméagol-kinézésű nagy francia értelmiségije, aki filozófiára, szépirodalomra, életművészetre, párkapcsolat-esztétikára, politikumhoz való viszonyra tanította a hatvanas évek óta felnövő generációkat. S minthogy a Szajna-parton megszokott a divat metaforáját a kultúrára is alkalmazni, kulturális berkekben a Sartre-trend a 2005-ös év nyári szezonját igencsak meghatározza. Úgyhogy ez az írás néhány útbaigazító megjegyzést ad azoknak, akik ehhez az irányzathoz a Szamos-partról szeretnének felzárkózni.

Sartre-ba sohasem fektettem energiát, a kötelező La Nauséen kívül a filozófia-tankönyvek szövegrészletét ismertem, mint minden generációmbeli. Elégtétellel olvastam viszont a Libération Sartre-különszámában,1 hogy a francia fiatalok sincsenek másképpen ezzel. Sartre mégis az aktualitások listájára került nálam még a kommemorációs események beindulása előtt. Simone de Beauvoir miatt. Nagy lelkesedéssel kezdtem el olvasni az Egy jóházból való úrilány történetének folytatását, hogy végre valami női értelmiségi modellt is lássak a sok markáns férfialak után. És valóban, Beauvoir ilyen szempontból a lehető legjobb olvasmány: beszélt arról, miért helyettesítették nála a megírt könyvek a gyermekvállalást, mennyire elég volt önmagának ez a kávézókban és szórakozóhelyeken termelődő értelmiségi öntudat, hogy az elméleti munkára vállalkozó nő is lehet divatbolond, hogy az egyénnek még egy referenciákkal annyira telített város, mint Párizs kulturális földrajzát is lehetőségében áll alakítani, hogy a filozófia- és irodalomtanár félelmetes energiákat mozgathat meg. A tudás demokratizálódása, a kulturális intézmények nyitottsága, a nők egyenjogúsága genealógiájukban látszottak jelen lenni ebben a kissé idealista, ma már gyakorolhatatlan, de azért messzemenően szimpatikus diskurzusban. Aztán zavarni kezdett az, hogy a kijelenések alanya nem a „je”, hanem a „nous”. Mármint a „moi et Sartre” (Beauvoir végig Sartre-nak nevezi és szólítja Jean-Pault). Olvastam arról, hogy mennyire konstrukció volt a Sartre–Beauvoir-kapcsolat, hogy milyen pszichoanalitikus tünetekre lehet következtetni belőle, hogy az apa nélkül felnőtt anyafüggő Sartre-nak miért volt szüksége Castorra, hogy Beauvoir hogyan termelte ki és éltette Sartre emlékezetét és ebben a saját személye fontosságát. És most azt gondolom, hogy Beauvoirt olvasni azért érdekes, hogy lássunk valamit Sartre-ból, illetve ebből a két ember között megosztott végtelen értelmiségi ambícióból. Mi érzékelhető ma Párizsban mindebből? Ezt a kérdést Sartre emlékezetének a sajtóban és Párizs erőterében való jelenlétével igyekszem megválaszolni.

Különszámok. A Libération, a L’Histoire, a Magazine littéraire, a Télérama, a Nouvel Observateur, a Le Monde, de még a Têtu férfimagazin is jelentetett meg Sartre-nak szentelt számot.2 A lapok eltérő rendeltetésük függvényében számoltak el/le a Sartre-örökséggel. Diagnózisuknak mégis volt egy azonos eleme: Sartre emberként és nem munkái miatt aktuális, magatartásmódjának jelentősége meghaladja írásaiét. A Libération egészen addig is elment, hogy ismertette ugyan a sartre-i filozófia alapfogalmait, de egy filozófiatanárral egyenesen kimondatta, hogy a Sartre-kutatás marginális és érdektelen egyéni hobbi marad.3 Ezt a kijelentést támasztják alá a számok tematikus választásai: Sartre kommunizmushoz való viszonya, a ’68-as eseményekben játszott erőltetett szerepe, filozófiatanári módszerei, nőkhöz való viszonya, írásgyakorlatai érdekesebbek lettek a sartre-i filozófia és irodalom tartalmi, formai összetevőinél. Nyilván ezek a kihelyezett szempontok összefüggésben állnak az említett sajtóorgánumok természetével – az említettek közül egy sem kimondottan szaklap –, illetve a társadalomtudományokban lezajló paradigmaváltással is – a reprezentációk, az empíria igényének korában fontosabbak a reprezentáltaknál. Ebben az esetben viszont az esszencialista elemzések elmaradása a jelenséget sajátosan is érinti: Sartre maga is tett valamit ezekért az erőviszonyokért, illetve a megnyilatkozók kulturális térben való jelenléte is feltételezi a jelzett elfojtást. Ami a probléma első vonatkozását illeti, a Sartre–Beauvoir-páros értelmiségi programját éppen a társadalmi eseményekkel való tudatos lépéstartás és az azonnali beavatkozás jelentette, ezért is lehetett Sartre elégedett az őt kardként tartott tollal bemutató karikatúrákkal. Azonban a militáns értelmiségi most már több mint százéves francia divatja után Sartre-ot éppen politikai és társadalmi kérdésekben érzékelhető vaksága miatt kezdték ki. Ha Nietzschénél nem is jogos ilyenfajta ellenvetést megfogalmazni, Sartre esetében alighanem az. Másrészt a kommemorációs megnyilvánulások éppen azt a generációt juttatják szóhoz, amely ezen a modellen nőtt fel, illetve ez ellen tiltakozott. Akik az olvashatatlan Sartre-ra hivatkoznak, hozzá hasonló ambíciókra engednek rálátni egy olyan periódusban, amikor a kulturális világ decentralizációja már nem tesz lehetővé a Sartre-éhoz hasonló befolyást.

Kiállítás. A Francia Nemzeti Könyvtár nagy galériája 2005. március 9-e és augusztus 21-e között várja a Sartre-kiállítás látogatóit. A Mauricette Berne és Michel Sicard rendezte kiállítás rengeteg fotót, kéziratoldalakat, köteteket, színházi előadások dokumentumait, leveleket, cikkeket rendez kronologikus rendszerbe. Nekem Sartre negyvenes évekbeli Camus-vel való jól dokumentált újságírói együttműködése után sem lett evidens az, hogyan lett Sartre-ból Sartre. A Le Havre-i filozófiatanár, generációja egyik legtehetségesebbjének tekintett, de nem túl befolyásos normaliene a második világháború után már Sartre-ként, kora egyik leghatékonyabb gondolkodójaként kér szót a francia lapokban, s a siker genealógiája visszakereshetetlen marad. A kiállítás másik tétje, hogy színre vigye a gondolkodó kapcsolathálóját, illetve Sartre életének és a század eseményeinek szinkrón mozgásait. Van azonban néhány kuriózumértékű tárgy is: a Les Temps Modernes egyik száma Giacometti női aktvázlatával a borítóján, a Flaubert-ré alakuló Sartre-ot ábrázoló karikatúra, Sartre és Beauvoir levelei, a Sartre-ot elsirató Castor és a Montparnasse-temető felé haladó temetési menet fotója stb. És ha már szóba hoztam a kuriózumokat, a kiállítás körül az egyik legélesebb vita a plakátokra felkerülő fotó körül zajlott: a választott Lipnitzky-fotó helyett a Sartre-ot személyesen ismerők egy olyan képet szerettek volna, ahol a filozófus elmaradhatatlan pipájával vagy bőrszivarral a szájában jelenik meg. A kiállítás szervezői azzal védekeztek, hogy a Franciaországban aktuális dohányzás elleni kampányhoz is alkalmazni kellett a plakát tartalmát.

2005 francia nemzeti kommemorációinak listáján ott van még Raymond Aron, Paul Nizan, Tocqueville, Jules Verne. Az ünneplési tendenciák között jelentkezik az is, hogy ezeket az alkalmakat egymáshoz közelítsék. Érdemes például tudni arról, hogy a Verne-megemlékezések egyik népszerű előadása szólt Sartre Sztrogoff Mihály-olvasatáról. A megemlékezések egyéb materiális vonatkozásai egy Sartre–Beauvoir-dokumentumfilm, egy Sartre-DVD, illetve a www.jpsartre.org webhely. Aron- és Tocqueville-bélyeget nyomott ki a francia posta, Sartre arcát azonban csak a monacói posta preferálta 2004-ben. A centenáriumot bevezető emlékbeszéd figyelmeztetett a sartre-ofób írások számának megnövekedésére is. A Sorbonne-on június 21-én lesz Sartre-konferencia, illetve egyéb tematikus Sartre és a filozófia/az irodalom/a politika/a színház/a harmadik világ konferenciák várhatók.

JEGYZETEK

1. L’empreinte Sartre. Libération, 2005. 03. 11.

2. Sartre dans son siècle (Sartre és évszázada). L’Histoire, février 2005; Sartre et la question gay (Sartre és a homoszexualitás kérdése). Têtu, mars 2005; Dossier Sartre (Sartre-dosszié). Télérama, 2 mars 2005; Faut-il brűler Sartre? (El kell-e égetni Sartre-ot?), Nouvel Observateur, 3-9 mars 2005; Jean-Paul Sartre, la conscience de son temps (Jean-Paul Sartre, korának öntudata). Magazine littéraire, coll. Hors série, 7 mars 2005; Sartre, cent ans de liberté (Sartre, száz év szabadság). Le Monde, mars 2005.

3. Edouard Launet: Enseignement. Que reste-t-il de sa philosophie dans un monde où on communique par le chat? (Oktatás. Mi marad filozófiájából a csetten való kommunikáció korszakában?). Libération, 33.