„A magyar állam [...] gyanakodva és bizalmatlanul kezelte a visszatért területen lakókat. [...] A polgári közigazgatás kiépítésekor pedig az anyaország felduzzadt középosztályának tagjai foglalták el a különböző pozíciókat. Magukkal hozták az otthoni »úri mentalitást«. Ez nemcsak a nemzetiségeket, hanem a magyarokat is mélyen sértette” – olvasom A magyarok krónikájában a bécsi döntés érvényének időszakáról. A mondatok megerősítik gyermekkori emlékeimet, illetve azok elbeszéléseit, akik felnőttekként érték meg „a négy évet” és utóbb segítettek nekem az átélt tényeket értelmezni.

Ami az erdélyi zenetörténetet illeti, ez a szemlélet egybecseng a Zsizsmann Rezső tragikus halálát követő országos megrendüléssel. Aki a kisebbségi élet emberpróbáló körülményei között oly áldozatosan (és oly eredeményesen!) kormányozta a kolozsvári magyar zeneművészképzést, 1940 októbere után mellőzöttnek érezte magát a budapesti „ejtőernyősök” pozíciónyerései miatt, és ezt az érzést nem tudta lelkileg feldolgozni, túlélni. Személyesen nem ismertem, de igencsak jól emlékszem, hogy gyermekkoromban mint „a négy év” méltatlanságainak mártírját emlegették. Persze senki sem kisebbítette az akkor időlegesen idetelepedett Farkas Ferenc, Vaszy Viktor, Viski János és zeneművésztársaik képességeit vagy érdemeit, csak éppenhogy sokallották fölényességüket és mohóságukat.

Most megjelent egy Viski-monográfia, az első az 1961. január 16-án elhunyt, Erkel- és Kossuth-díjas zeneszerzőről. A könyv kiemeli Viskit a csoportképből, amelyben eddig láttuk és pontosítja személyiségvonásait, amelyeket igencsak elnagyoltan őriz a közemlékezet. (Már amennyire Viski egyáltalán jelen van még az erdélyi magyar közemlékezetben.)

Először is megtudjuk, hogy Viski – az „ejtőernyősök” többségével ellentétben – ide bizony „haza” jött a bécsi döntés után, sőt annyira erdélyi volt, hogy szinte nem is „jött”, hanem majdhogynem csak „itthon maradt”. Szilágyzoványi földbirtokos családban született és balszerencséjére neki kellett a gazdaságot igazgatnia, amihez sem kedve, sem különösebb képessége nem volt, amit csak nyomasztó kötelességként végzett legjobb lelkiismerete szerint. Gazdálkodói életvitele mellett tanult 1927 és 1932 között Budapesten Kodálynál zeneszerzést és a Pázmány Péter Tudományegyetemen filozófiát. Nem csekély megdöbbenéssel olvassuk egy Kodályhoz írott levelében: „A kelet-európai gabonarozsdakár nálam az egész búzavetést tönkretette, de kihúz a bajból a heremag és tengeri termelésem, amely reményeken felül sikerült. Jövedelmem az évben nemigen lesz, de deficitem sem” (17.). Akadt-e még zeneszerző, akinek mesterével ilyen természetű gondjairól kellett leveleznie!

1932-ben „szó volt róla”, hogy meghívják a kolozsvári Magyar Konzervatórium igazgatójának. A hír, amelyet az érdekelt, ha fenntartásokkal is, de örömmel fogadott és osztott meg mentorával, álhírnek bizonyult és ő megmaradt zoványi gazdálkodónak. Zoványban írta meg Szimfonikus szvitjét, amelyet 1937-ben a Magyar Rádió mutatott be, 1938-ban Königsbergben, Tallinban és a skandináv országokban is játszottak és 1939-ben Willem Mengelberg is vezényelt. Következő műve, a Balassi Bálint azonos című verséből ihletődött Enigma 1940 tavaszán került a budapesti hangversenyközönség elé és nemsokára „Norvégiától Törökországig majdnem minden nagyobb európai városban elhangzott. Nyomtatásban az Universal-Edition (Wien) kiadásában 1941-ben jelent meg” (30.). A Kisfaludy Társaság a Greguss Éremmel tüntette ki a szerzőt. Az Enigma nemzetközi sikere hozta meg Viski budapesti kinevezését is a Nemzeti Zenede tanári karába. Oktatói teendőit ellátandó Zoványból ingázott hetenként Budapestre. Így végső soron elmondható róla, hogy bár tanulmányainak és pályájának eseményei rendszeresen Budapesthez kötötték, voltaképpen továbbra is megmaradt erdélyinek. A kolozsvári Konzervatórium élére 1941. november 18-án nevezték ki, bő hónappal Zsizsmann október 7-én bekövetkezett öngyilkossága után. Mindössze egy évig maradt meg állásában, mivel 1942 őszén a budapesti Zeneakadémia zeneszerzéstanárává nevezték ki és elhagyta Erdélyt, végleg.

Ezeknek az adatoknak az ismeretében senki sem tévesztheti össze ezentúl Viskit azokkal az „ejtőernyősökkel”, akik 1940 őszén lerohanták Erdélyt, hogy itt az őshonosok rovására fontoskodjanak és meggazdagodjanak, és akik 1944-ben a háborús események hatására futamodtak meg. (Jól emlékszem a gúnydalra, amelyet a légvédelmi óvóhely zsúfoltságában költöttünk és énekeltünk egy akkoriban divatos, nemzetiszín indulódallamra valahányszor hallottuk, hogy ez menekült el, vagy az: „Visszük mi is hát / Pálmánk, zongoránk, / Megtömött bukszánk / És a kiskutyánk. / Édes Erdély, itt vagyunk / Ha bajban vagy, elhagyunk, / Győz a szittya fergeteg, / A pucoló sereg.” Pincefolklór 1944 őszéről, tessék archiválni!) A könyvből ráadásul kiderül, hogy a falusi magányától szenvedő, többször házasodott és elvált zeneszerző igencsak hajlamos volt a depresszióra és az öngyilkosság gondolatával is küszködött, ami szintúgy nem volt jellemző a minket akkoriban megszálló anyaországiakra. Ezek után igazán nem számonkérőleg, inkább csak csodálkozva teszem szóvá, hogy Viski, aki 1932-ben kész lett volna a Kolozsvári Magyar Konzervatórium igazgatói tisztségét átvenni és aki nem sokallotta a hetenkénti Zovány–Budapest ingázást, az eddig ismertté vált dokumentumok szerint a harmincas években egyáltalán nem kereste a lényegesen közelebb fekvő Kolozsvár zenei életébe való beilleszkedés alkalmait. Derogált volna neki, Kodály famulusának, majd kitűnő végzettjének a Zsizsmann Rezső, Zsembery Elvira és Csipkés Ilona, Jakoby Antal és Kouba Paula  társaságában való tanárkodás?

Budapesten Viski sok igen jelentős zeneszerző- és zenetudósjelöltet tanított. (Akkoriban még nem volt magyar zenetudósképzés. A zenetörténészek is főleg a zeneszerzés szak végzettjei közül kerültek ki.) A könyv értékes melléklete a Viski-tanítványok névsora, amelynek betűrendjében a mi Jagamas Jánosunkat is megtaláljuk (Széchenyi-díjának említése nélkül, holott a többieknél a szerző általában jegyezte az alkotási díjakat. Erről még Sólyom Györgynél feledkezett meg, aki 2003-ban Szabolcsi-díjat kapott). Csak néhányat említek meg azok közül a tanítványok közül, akikről okkal feltételezem, hogy nevüket Erdélyben is ismerik: Dobszay László, Eötvös Péter, Földes Imre, Hidas Frigyes, Láng István, Lendvai Kamilló, Maróthy János, Soproni József, Szőllősy András, Szőnyi Erzsébet.

Mint zeneszerző, Viski ezután főleg versenyműveivel, azok során belül pedig főleg 1945-ben kelt Hegedűversenyével (1945) igazolta országos, sőt nemzetközi hírnevét. Ez egyetlen műve, melyet fiatal koromban „élőben” hallottam a kolozsvári „Ardealul” Szimfonikus Zenekarral, vagy az 1955-ben alapított Filharmónia fennállásának legelején, Virgil Pop emlékezetes szólószereplésével. Ezt az emlékemet azért kívánom itt – ha megbízható adatolás nélkül is – felidézni, mert a néhai román hegedűművész neve a könyvben csak így fordul elő: Zathureczky után „más nemzetiségű művészek is felfigyeltek a hegedűverseny szépségeire [...]. David Ojsztrah, Ricardo Odnoposov, Virgil Pop és még mások foglalkoztak a versenymű előadásának gondolatával” (43.). Tanusítom, hogy Pop nemcsak „foglalkozott a gondolattal”,  hanem – legalább egyszer, Kolozsvárt – elő is adta a művet. Viski kései művei, az Irisórai szarvas balladája (1958) és a Sírfelirat Anton Webern emlékére (1960) kéziratban maradtak, utóbbi talán el sem hangzott.

Viski úgy halt, meg, hogy tanszékvezetője, akit a szerző tapintatosan nem nevez meg (rosszul teszi, mert így több, akkor menős volt zeneszerzőt is gyanúba kever: hátha épp ő volt a gonosz tanszékvezető!) egy gyűlésen azzal marasztalta el, hogy „fasiszta módszerekkel tanít”. Viski helyben rosszul lett, kórházba került és rövidesen ki is szenvedett.

A 31 címet felsorakoztató műjegyzék 22. tételének a szövege, a „14 tömegdal az 1950-es évekből. Részben különböző gyűjteményekben jelentek meg, részben kéziratban vannak” nem elégíti ki a szabatos címleírásokhoz szokott utókort. A szerzőnek nevesítenie kellett volna a tömegdalokat, elvártuk volna tőle egyenkénti adatolásukat. Hiszen ha ezek csak önvédelmi indítékú félresiklások voltak is, a kortörténet szempontjából annál fontosabb dokumentumok.  

Dobos Kálmán Erkel-díjas zeneszerző, az egykori tanítvány, a soha el nem múló hála és ragaszkodás jegyében írta meg ezt a könyvet. Munkájáért hálás kell hogy legyen neki a magyar zenetörténet-írás és a magyar zene iránt érdeklődő könyvolvasók tábora. Mi, erdélyiek sosem lehetünk neki eléggé hálásak, hiszen olyan zeneszerzőre irányítja a figyelem fényét, akit a miénknek tartunk, csak sajnos alig tudunk róla valamit. Most már sokkal többet tudunk, mint eddig sejtettünk. Elképzelhető, hogy a könyv egy önálló erdélyi Viski-kutatást, vagy legalábbis adatfeltáró kísérleteket fog elindítani.

A kiadó sajnos nem nagyon figyelt oda Dobos Kálmán művére, holott, mivel a szerző világtalan és csak közvetítő személy(ek) révén tudja szövegét korrektúrázni, ez az általában elvárhatónál nagyobb mértékben is természetes kötelessége lett volna. (Nincs is ráírva a könyvre, hogy ki szerkesztette!). Hátborzongató, hogy egy tétel leírása során, amely „a rézfúvók izzó fényű kódájával” végződik, a „kódájával” helyett „Kodályával”-t olvasunk a szövegben (19.). A szerző nem elsőkönyves. Manuel de Falla élete és művészete című művében, amely 1995-ben a Hollós Máté vezette Akkordnál, Pándi Marianne lektorálásában jelent meg, nem találtam említésre méltó elírásokat, helyesírási botlásokat!

*Dobos Kálmán: Viski János élete és művészete. Püski Kiadó, Bp., 2005.