Selyem Zsuzsa: Szembe szét. Humor és szentség összefüggése Esterházy Péter prózájában

Talán a Zabhegyezőben mondja Holden Caulfield: kedvenc könyveink íróit nemcsak szívesen felhívnánk telefonon, s eldiskurálnánk velük erről-arról, hanem ez a lehetőség mindig is fenn kellene hogy álljon, jobban mondva nyitva mindenki számára, akinek kedvenc könyve s így favorit írója van. Sokszor gondolkozom ezen a – noha naiv, de végtelenül kedves – ötleten, ám amint az lenni szokott, nemigen van alkalmam kipróbálni amúgy istenigazából. Kivéve ezt az esetet: Selyem Zsuzsát igenis felhívhatnám, sőt mailt is írhatnék neki. A Szembe szét apropóján ugyanis adódna kérdés is, válasz is, de ami ennél is fontosabb: ezt a szerzőt fel is merném csöngetni, és nemcsak azért, mert negyedéves koromban tanított, hanem mert a Szembe szétben tetten érhető végtelen türelemnek és odafigyelésnek az alapján arra következtetek, nem tenné le tapintatosan a kagylót.

Amint ezt a felvezető passzust gépelem, és pásztázom a sorokat, úgy tűnik, máris túlléptem a személyesség megengedhető határán: hogy jön ide a dialógus a szerzővel? Hát úgy, gondolom magamban, hogy egyrészt nem feledkezhetek meg a létező kapcsokról, másrészt maga a könyv, a Szembe szét sarkall ilyesfajta zabolátlan és nem helyénvaló gesztusokra azzal, amilyen. Túllép a konvencionális műfaji kereteken, többet is ad meg kevesebbet is, mint amit ígér: értelmezői zsákbamacska, s ilyenként sajátságos képződmény. Mihez is kezdjek vele?

Induljak ki a zsákbamacskaságból, annál is inkább, mert az alcím – Humor és szentség összefüggése Esterházy Péter prózájában – legalábbis a „humor” mentén feljogosíthat erre. A zsákbamacska ugye olyan, hogy nem tudni előre, mi is van a tarisznyában: akik szeretik az eldönthetetlenséget, azoknak ajánlott – másoknak pedig az, hogy embereljék meg magukat, előtte. Nos, a Koinónia Kiadó kötete kemény fedeles, színes kiadvány, id. Pieter Bruegel A keresztút című, 1564-es festményének részletei száguldoznak rajta, varjak, köpenyes figurák, a jobb alsó sarokban a kék csuhás Megváltó roskad a kereszt alatt, a kék mezőben szétszórt emberkék elterelik róla a figyelmet. A Tartalom nyolc fejezete hidegzuhanyként is ér – szigorú, háromosztatú fejezetek, matekábrák, és szokatlan címek (pl. 1. Archeológia. 2. 17. 3. Tragikus?) –, meg kíváncsivá is tesz. Hogy jön ide Bruegel? A szentség miatt? Az mindesetre kiviláglik, hogy Esterházy Péter szövegei (Harmo-nia Caelestis, Javított kiadás, Fuharosok, Tizenhét hattyúk, Hrabal könyve, Hahn-Hahn grófnő pillantása, a Kertész Imrével közösen írt Jegyzőkönyv – Élet és irodalom, és az Egy nő) képezik a tárgyat – bár azt is tudomásul kell venni, hogy maga ez a reláció is leépítődik a továbbiakban.

A mottók oldala gyanús: három van belőlük, és oly módon tördeltek, ahogyan azzal nem szoktattak meg a tipográfiailag kevésbé igényes könyvek – változó karaktermérettel, betűtípussal és formával. A kedvencemet mindjárt ide is írom (bár persze a jelzett forma miatt idézetem jóvátehetetlenül megmásítja eredetijét): „[...] ha például egy hóban nyargaló nyúlról olvasok, szinte magamat látom ott futni (Franz Kafka).” Amiért a Kafka megjegyzése feltétlenül illik Selyem Zsuzsa könyvének a kezdetére, az pontosan az identifikációnak ez a maximális kiterjedtsége, az olvasottakkal való azonosulás határ-mentessége – amit ezúttal értelmezői attitűdként láthatunk viszont.

A nem hagyományos tördelésmód amúgy a teljes kötetre kiterjed: a lábjegyzetek ez esetben lapszéli megjegyzésekké lesznek, árnyékként követik a főszöveg kijelentéseit – sőt amint az általánosan előfordulni szokott, vele egyenlő rangra emelkedve vívják harcukat a figyelmünkért. Azon túlmenően, hogy ez egy maximálisan olvasóbarát megoldás, hisz rögtön hozzáférünk a főszövegbe varrt „idegen gondolatok” lelőhelyéhez, ez a fajta tipográfiai megjelenítés még egy nagyon fontos szerepet tölt(het) be: leképezi a gondolkodás stációit, és talán megengedi a(z irodalomtudományos) reprezentációs mechanizmus felfejtését. Ilyenként csöppet sem elhanyagolható összetevője a teljes kötetnek – valahogyan úgy nem mellőzhető, mint amikor egy mozgóképes megjelenítésben minduntalan rálátunk a kamerákra, huzalokra és lámpákra, amelyek radikálisan kondicionálják magának a mozgóképnek a létét.

Aki az eddigieknél is alaposabban szeretné megismerni értelmezőnk filozófiáját, az kezdje az olvasást az első, „Benne. (A test komédiája és felemeltetése az Esterházy-szövegekben)” című fejezettel. Itt nemcsak olyan alapfogalmak tisztáztatnak, hogy mi az irodalom, és mi az olvasó szerepe ebben a kommunikációs történésben, hanem a cím két kulcsterminusa, a „humor” és a „szentség” is (kontextuális) jelentést nyernek. Azért írom azt, hogy kontextuális jelentésről van szó, mert nem a szavak köznapi, általánosan értett tartalmára kell gondolnunk a Szembe szét vonatkozásában: a „humorisztikus szövegmozgás” egy Joyce-tól vett idézet kapcsán magyaráztatik meg, úgy, mint például „a pucér formalitás” felmutatása/megmutatkozása. Az irónia a főszólamtól eltérő perspektívák és regiszterek felbukkanásaként jelenik meg, szoros összefüggésben a szintén Joyce-tól kölcsönzött „epifániával”. Az epifanikusnak nevezhető mozzanatok a Selyem Zsuzsa nevű értelmező kitüntetett figyelmét élvezik a könyv további részében is, ezért lényeges lehet az alábbi idézet: „Nyelvi epifániának azt nevezhetjük, ha egy közönséges, mindennapi beszédhelyzetben egyszer csak valami olyasmi történik, amely egy másik perspektívát tesz szükségessé, tehát a szöveg a maga materialitásban több szint együtt-létét kezdi feltételezni.” (15.)

A folytonos perspektívaváltásokat magukban az értelmezésekben is nyomon követhetjük, olyannyira, hogy néha-néha az az érzésünk: nem is szakirodalmat, hanem egyenesen irodalmat olvasunk. Mert hisz milyen más szövegtípusban juthatnánk el az idézet mibenlétének a keresésétől addig a gondolatig, hogy „az igazság többes számú” (és ezt jelzi az, aki idézeteket halmoz), ezen túlmenően pedig oda, hogy itt prímszámmal van dolgunk... Ahonnan bizony csak egy lépés Csokonai Lili és az ő matematikus képzettségű írója-szerzője. Amúgy az önmagába idézeteket olvasztó textus visszakacsint arra a kapcsolatrendszerre, ami néhány oldallal előbb szöveg és olvasó viszonyát írta le:„Az olvasás-írás kettős folyamatában, idéző és idézett egymásmellettiségében a szöveg megmenekül a birtoklástól és az önfeladástól.” (20.) A másikat – lett légyen az idézet, irodalom vagy embertárs – megszólalni engedő, ösztönző gesztus nem lenne teljes a Szembe szét lehetséges világának egy másik pillére nélkül, és ez a keletkezésben levés, a megtörténés fontosságának a hangsúlyozása. Ezért figyelhet olvasónk az aprócska nyelvi pillanatokra, és a gondolkodás bizonyos fajta lelassítása olyan szempontokat enged érvényesülni, amelyek mellett különben és nagy számban elmegyünk. Ajánlhatom a Kierkegaard érvelése mentén levezetett Ábrahám és Izsák történet-értelmezést, amely igazolja, Izsák nevének legitim jelentése az „aki nevet/nevetés”.

Talán az eddigiekből is kitűnik, hogy a Szembe szét saját(os) terminológiával és referenciapontokkal dolgozik, sőt hogy műfajilag sem egyértelmű a volta. Amikor például azt mondja, „radikális olvasás”, a világért sem valamiféle dekonstrukciós futamra kell gondolnunk, hanem a következőkre: „Radikális olvasáson most egyszerűen olyan olvasást értek, amely lehetővé teszi az átjárást a fikció és a realitás között.” (39.) Természetesen a Javított kiadásról van itt szó, mint amely radikális olvasást igényel, és noha ismerhetünk ennél „szaktudományosabb” terminológiát is, ez csöppet sem érvényteleníti azt a mikro (privát, egyszeri, mint a hapax) -szempontot, amellyel itt találkozhatunk. Az egyetlen kérdés, amit viszont komolyan fel kell tennünk az Esterházy-próza Selyem Zsuzsa-féle értelmezésének az olvastán (hallatán), az az osztályozásé. Egy olyan textus, amely ennyire innovatívan bánik a szövegírással, terminológiahasználattal és hivatkozásteremtéssel, besorolható-e az irodalomkritikai történetírás táborába? Azaz: a kortárs magyar irodalom fő-Péterének és prózájának egy újabb interpretációs lehetőségével találkozunk ezúttal, vagy inkább egy totálisan szuverén, esszéisztikus szerveződésű szöveggel, amely valóban Esterházytól indul, de nem ugyanoda ér vissza? Amely közben átminősül a szaktudomány, az irodalomkritika és a filozofikus elmélkedések határmezsgyéjén strázsáló kötetté – hisz hasonszőrűek hiányában valóban éberen kell várnia látogatóit, az olvasókat?

Aki a szövegértelmezések és a szoros olvasás hagyománya felől érkezik, annak különös örömet fog okozni a Fuharosok olvasata a második fejezetben („Bolondka, Lovag. [A töredék a Fuharosokban]”), főként ha szeretik a nyomozással járó babrálást. Ami ugyanis itt történik, az az Esterházy-regény „szembe szét” olvasása, vendégszövegekre és hivatkozásokra szálazása, illetve az idézetek (feltételezhetően) eredeti és a kotáció folytán alakot váltott értelmének ütköztetése. És akkor még nem szóltunk arról a próbálkozásáról a Selyem Zsuzsa nevű beszélőnek, hogy az Esterházy-prózauniverzum felől értse regényként az akár prózaversként is olvasható Fuharosokat. Ugyanebben a fejezetben tűnik különösen indokoltnak a vallástörténeti és teológiai allúziók sora, hisz a „bolond keresztények” attitűdje a Fuharo-sok fő alakjává (szövegkonstrukciójává?) kiugratott Bolondka értését elmélyíti, plasztikussá teszi.

A III. fejezet, az „Archeológia és prímszám-technika a Tizenhét hattyúkban (Gyáva agáda)” eleve ismerős lehet az olvasó számára, lévén, hogy – a Szembe szét több fejezetéhez hasonlóan – folyóiratközlésként is találkozhattunk vele. (Amúgy a hihetetlen filológiai pontosság két helyen látszik csorbát szenvedni: hiányzik a szövegek legelső megjelenésének a jelzése, aminthogy a teljes végső irodalomjegyzék is. Két újabb érv amellett, hogy ez a kötet nem kívánja exkluzívan biztosítani magának a szaktudományos értési lehetőséget: annál sokkal megengedőbb, lazább alapállású. Mondhatnám úgy is, hogy inkluzívabb?) A Tizenhét hattyúknak nincs egy eredetije, bármennyire is archaizál – és ezért lehet hasznos Michel Foucault értelmezési javaslatát követni, amely így szól:„ne használjuk a szövegeket arra, hogy rekonstruáljuk általuk a »múltat« (mert olyan, hogy a múlt nem létezik, múltak vannak, amikre nem emlékezünk), szorítkozzunk csak arra, hogy a meglévő szövegekben elemezzük a viszonyokat...” (80.) Sőt, szintén Foucault szellemében, ez egy olyan Lili-értelmezés, amely megpróbál nem ideologikus lenni – azaz nem reagál, válaszol a kínálkozó oppozíciókra, nem osztja fel a világot referenciára/múltra és szövegre, szavakra, hangzásra. Persze úgy sosem lehet, hogy ne privilegizáljunk, válasszunk, döntsünk: azaz mondhatjuk-e a szoros, nem külső transzcendenciára vonatkoztatott olvasási módról, hogy ne lenne mindig már ideologikus?

Az előző passzusok valamelyikében említettem a prímszámot: nos, ez – meg sok más, matematikai ihletettségű (gondolati) építmény – a Tizenhét hattyúkat és a jelen értelmezést is alapvetően írja körül. Érdekes módon azonban nem csupán arról van szó, hogy a Szembe szétnek lenne egy matematikai eredetű metaforahálózata, hanem a megtestesülést magát érzékelhetjük itt: olyasfajta szövegértelmet kapunk, amely ténylegesen a prímszámmal írható le, mert: „A Tizenhét hattyúk 17 fejezete olyan regényt alkot, mely noha nem bír egységes, egy lenni, próbálkozik az oszthatatlansággal.” (85.)

A kötet második felében mintha felerősödne a referenciális olvasásmódra adott válaszként érthető, az irodalmi textusok nyelvi és gondolati bravúrjait kitapintó interpretációs módszer. És talán azért is lehet ez így, mert a Hrabal könyve a hol volt, hol nem volt prágai cseh író alakját oldja a vicces úristenné, a Hahn-hahn grófnő pillantása a nagyon is valóságos Duna folyamból ered, sőt a Kertész Imrével közös Esterházy-könyv is az országhatár-átlépés mitológiáját építi. Ha a szerző értelmezői módszerét vesszük mértékül, azt mondhatjuk, önnön kötete megméretik, és nem találtatik híjával: kellő figyelmet szentel az Esterházy-szövegek olyan értési pályáinak, amelyekhez képest a sajátját másként tudja (akarja) megformálni. Ezért is tűnhet találónak a Szembe szét záródarabjaként egy újabb Harmonia caelestis-olvasat, immár a Javított kiadás olvasói és értelmezői poszt-tapasztalatának a tudatában. Itt találkozhatunk a lehetőség sajátosan Selyem Zsuzsa-i értésével – mint amely „valamiféle hidat szeretne létrehozni [valóság és fikció] között, melyen át kiléphet a dicho-tómiából” (181.), és ennél tömörebben mi magunk sem összegezhetnénk e kötet alázatosan leegyszerűsített szervezőelvét. Illetve még lett volna valami, azzal a kiegészítéssel, hogy a titok és a prímszám mellé a Szembe szét is odasorol: „A titok és a prímszám e tekintetben hasonló: csak önmagával és eggyel osztható.” (90.)

*Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2004.