Jean Palou híres megállapítása szerint a boszorkányság elsősorban azokon a vidékeken terjedt el és vált nagyobb horderejűvé, ahol nagyobb volt a létbizonytalanság, ahol erősebb volt a nyomor, gyakoribb volt a katonai konfliktus vagy a háború, ahol jobban taroltak a betegségek, és kiszolgáltatottabb volt az ember a természettel szemben.1

Annak ellenére, hogy Háromszék a történeti Erdély egyik szegényebb övezetében feküdt, és férfi lakói a hadviselő státusuk miatt majdnem állandó jelleggel háborúban voltak, e vidék mégsem tekinthető a boszorkányság erős fellegvárának. „Valódi” boszorkánypert végeredményben csupán hármat ismerünk e vidékről: Bogáts Dénes összefoglalójából tudunk egy 1643-as, Kovásznán zajló, gelencei boszorkány fölött ítélkező perről, amelynek végkifejlete vízbevetéssel történő halálbüntetés volt. Úgyszintén Bogáts számolt be zágoni Mihácz Péterné Abafi Zsófia peréről, amely 1742-ben folyt le a kovásznai világi törvényszéken.2 A leghíresebbé talán a torjai Benkő Annát támadó per vált, elsősorban azért, mert ennek mozgatója az emlékíró Apor Péter volt, és mivel e per teljes jegyzőkönyvét már 1903-ban közzétette Szádeczky Lajos, így a tágabb szakma tudomást szerezhetett róla.3

Amennyiben ebből a kontextusból vizsgáljuk a jelen dolgozat témáját, talán túlzás egy olyan jelenség alkonyáról beszélni, amelynek valódi virágkora e vidéken nem is nagyon volt, vagy amelyről alig maradtak napjainkra feljegyzések.

Háromszéken a boszorkányság hiedelmének a perekben történő lecsapódásáról kell elsősorban beszélni és nem konkrét boszorkányperekről. E vidék jellegzetes pertípusaiban a felperes rágalmazás cím alatt keresetet indított az alperes ellen. A rágalmazások közt említi meg a felperes a boszorkánysági vádakat, és saját igaza bizonyítása érdekében tiltakozik ezek ellen.

A magyar boszorkányperekről szóló szakirodalom az utóbbi időkig általában figyelmen kívül hagyta az ilyen típusú pereket. Csupán a boszorkányság hiedelmének néhány esztendeje elindult forráskiadásai terelték rá a figyelmet ezekre a perekre.4

E rövid írásban egy 1795-ös, ilyen típusú rágalmazási pert szeretnénk ismertetni. A perszöveget a tanulmány végén egészében közöljük, így e helyen csupán a következtetésekre térnénk ki.

Dálnok faluban, a fel- és alperes helységében létezett a boszorkányokhoz kapcsolódó hiedelemtudás. A közösség szemében a boszorkány a falun belül létező, belső ellenség volt, aki ellen fel kellett venni a harcot, mert kárt okozott a falusfeleknek („meg boszorkányozta az Leánya Lábát”), az állatoknak („a Tehén tejit el vitte”), a környezet tárgyi világának („a Támaszokbol boszorkányozás véget ki csipdeset”), de nem kímélte az emberek közti kapcsolatokat sem („két heljen kurválkodott”). E hiedelem ismerői azonban a 18. század végén furcsa léthelyzetbe kerültek: annak ellenére, hogy felfedték az „ártó” lény személyét, az ellene folyó harcban a bíróságtól már nem kaphattak segítséget. Amint láttuk, Kézdiszéken néhány évtizeddel korábban még a bíróság elítélte a boszorkányokat. 1766-tól kezdődően azonban Mária Terézia rendeletben próbált gátat szabni a boszorkányok felett ítélkező pereknek, és rendelete nyomán apránként a bírósági gyakorlatból kikoptak a boszorkányperek. Kialakult tehát a bírósági gyakorlat és a népi ítélkezés közt a disszonancia: a vádakat a bírák már nem hitték el, babonának tartották.

Mivel a közösség és annak intézményrendszere közt felbomlott az összhang, az alperesek a vádat nem vitték már a törvény elé, hanem a vétkest nyilvánosan, több ember előtt akarták megszégyeníteni. Erre a jó lehetőség megvolt: a kalákában mint társas munkában több ember volt, azok előtt szidalmazták a vélt boszorkányt. Mivel a közösség körében még létezett a boszorkányokról való tudás, így bizonyára a szidalmazást megvetés, kiközösítés követhette. A közösség ítéletére adott személyt tehát kényszerhelyzetbe juttatták: meg kellett védenie magát a faluközösséggel szemben. De mivel hiedelmekkel szembeszállni nagyon nehéz feladat, Lázár Jánosné Szabó Juliannának nem volt elég ereje arra, hogy önmagát megvédje.

A kiközösítés ténye nyilvánvaló: ha csupán a sértés miatt fordult volna a felperes bírósághoz, akkor ezt azonnal megteszi, nem kellett volna majdnem egy esztendőt várnia. Márpedig a sértés (1792 Szent György hava) és a per kezdete, illetve az ezt követő első feleltetés (1793. március) közt majdnem egy esztendő telt el.

A bírósághoz való fordulás kényelmes megoldás volt a felperes számára: tudatában lehetett annak, hogy őt magát már boszorkányként nem ítélhetik el, de a falu szemében a megbélyegzést tűrni azt jelentette volna, hogy elismeri a vádat. Vagyis a falusfeleknek tudtul kellett adnia, hogy zavarja őt a megbélyegzés. Ezért a bíróság előtt csak azt kellett bizonyítania, hogy a sértés elhangzott.

Érdekes esettel állunk szemben: az emberek megtanulták, hogy saját érdekeik szerint hogyan manipulálhatják a törvényszékeket. A 18. század végének bírósága már többnyire felvilágosult döntőszerv volt. A bírósági praxis egyre jobban megközelítette napjaink perrendtartását. Így a döntés az előre kiszámított forgatókönyv alapján történt: nyelvváltságra, nyilvános bocsánatkérésre, vagyis megkövetésre ítélték az alpereseket.

A nyugati jogi antropológiai kutatások egyre gyakrabban fordulnak az ilyen jellegű egyéni cselekvések interpretálásához. Az egyén – ezen értelmezési módozat szerint – végeredményben társadalmi szereplő, aki meghatározható, felismerhető jogi kompetenciával rendelkezik. Simona Cerutti ezt a „kompetenciát” a következőképpen fogalmazza meg: „A társadalmi szereplők kompetenciáját és racionalitását az adja, hogy tudatában vannak a normák közti ellentmondásoknak: cselekvési szabadságuk a különböző normatív rendszerek közötti rések területén bontakozik ki.”5

Természetesen nem akarunk túlzásokba esni. Az 1795-ben záruló per fel- és alperese egyaránt asszony volt, a nőknek pedig nem volt a perrendtartásra nagy rálátásuk. Az viszont nyilvánvaló, hogy e korszak pereiben már fokozottan érezhető egy új típusú viszonyulás a törvénnyel és törvényszékekkel szemben. A sértett fél tudta, hogy a törvény nemcsak büntet, hanem véd is, és ezt próbálta a saját érdekében kihasználni.

Az elemzett per fel- és alperese egyaránt nemesasszony volt. Tehát a társadalmi hierarchia azonos fokán álló felekről volt szó. Konfliktusuk ebből adódóan nem társadalmi, hanem más jellegű lehetett. Privilegizált réteg képviselőiként a bírósághoz való viszonyulásuk is közvetlenebb volt.

Az itt ismertetett bírósági kereset a boszorkányperek lezáródási periódusának egyik jellegzetes pertípusa. Olyan átmeneti periódusnak az írásbeli tanúja, amely a hiedelmeket új társadalmi kontextusba helyezte át. E pertípus vizsgálata azért fontos, mivel a magyar népi kultúrát és ennek szűkebb szegmenseit érintő akkulturációs folyamatokat ismerhetünk fel benne, amelyek kicsidenként teljesen átalakították a népi társadalom belső működését.

Kézdiszéki törvényszéki jegyzőkönyv
(A Székely Nemzeti Múzeum Kézirattára, 65665-ös leltári szám,
16 verso-17 verso)

A[nn]o 1795, 11 Junii Szentkatolnán, tekintetes All Torjai Benkő János ur V[ice] Királj Biro, Assessorok Mátis Mihály, Gáll István, Potsa Joseff, Betző Miklos, Miklos Mihálj, Cseh Imre, Cseh András, Benke István, Rettegi János, Barabás Sigmond és Notarius Demien István

Deliberatum: Az 1792-dik el mult Esztendőben Pünköst Havának 16-dikán Actiot instimalván Dálnaki N[e]m[e]s Lázár János eő k[e]gy[e]lme Felesége Szabo Juliána Aszony mint Fell Peres, ugyan Dálnokban lako Nemes Hadnagy János és felesége Farkas Theresia, nem külömben hajadon Leányai Annis és Ersik eő k[e]gy[e]lmek ellen, azért, hogy az előt eset Esztendőben Szent György Havának 16-dik napján Ganézo Kaláka alkalmatosságával az fell Peres Aszonyt gyalázták, nevezetessen hogy a Támaszokbol boszorkányozás véget ki csipdeset, a Tehén tejit el vitte, meg boszorkányozta az Leánya Lábát, két helyen kurválkodot, és Boszorkányos kurvánakis szidták az All Peresek, a mint ezekről az B. betű alatt bé adott 1793-dik Esztendőben Martiusnak 7-dik napján költ felelés Levélben bé foglalt Bizonságaival mutatni kiván. Minek utánna pedig az All Peresek pár vétel mellet ezen actiot, és bizonyság tételt meg látták, Litis Contestatiojokban tagadták, felelés Leveleketis, melj 1793-dik Esztendőben Martiusnak 19-dik napján költ, mentségekre bé adták, az Fatensek ellen exceptiojokot meg tették, végre pro et contra meg tévén minden mentségeket, és exceptiojokot az Peres felek itilet alá bocsáttották ezen pört. Annak okáért meg visgáltattak mind azok, meljek elő adattattak, ugy az ambenniale Fatensek[ne]k feleletyei, s ha mingyárt az exceptio alá méltán jöhető bizonyos vallás tételei, ugy mint a Szolgáé, ki az ökör szemit ki ütötte, és a Szolgáloé, a ki Lopásáért meg büntettetett, el maradnakis, mégis maradnak feles bizonyok, a kik a Kalákába jelen voltanak, mikor az Támaszokot nézette az egyik All Peres, és oljan Szokot mondott, melj által jelentette, hogy az Fell Peres azzal boszorkányságot akart volna tselekedni, hogy Boszorkányos kurvának mondották, ugy két rend béli kurválkodásával, és más boszorkánsággal, Tehenek teje el vételével, s más effélékkel gyalázták; az fellyebb emlitett All Peresek az elő adott, s authenticalt Fatensekkel sem menthetvén magokot meg, azért, hogy nevezetessen az All Peresek Teheninek Teje nem volt volna, hogy a mi volt sem volt jo, hogy marhái az Ladár János eő k[e]gy[e]lme Udvarára bé jártak, bőgtek, és a Fejést nem szenvedték, hogy borja meg döglöt, mert az Fatensek sem mondgyák, de a kik mondanák is, temerariusok lennének, mivel azt nem tudhatták, kitöl és mitöl történt azis, annális inkább némeljek in Authenticatione revocalták felelettyeknek némelly részeit, az sem használ mencségekre, hogy az fell Peresis szidta volna kurvának az egyik All Perest, és igy visza adta volna, s ma azért nem kereshetné, mert ha az ugy volnais, aztot maga uttyán kellene az All Peresek[ne]k keresni, ugyantsak a menyiben a 9-dik Fatensnek feleletiben az irattatott, hogy az All Peresek Boszorkányos kurvának nem szidták volna a Fell perest, aztot az Fatens in authenticatione revocálta és hogy annak szidták, azt feleli: s azért nem elégséges az tagadás, midőn nyilvánságosson meg bizonyittotta az fell Peres maga az All Peresek által gyaláztatását, ezekre való nézve hogy az All Peresek egy egy emenda Lingvae poenán mind négyen, mivel mind a négyen gyalázták, maradgyanak, s nem többön azért, hogy az bizonyságok vallomásokból nem lehetett ki hozni, hogy külön időkben és hellyeken lett volna a gjaláztatás, azon kivül mind a négyen kövessék meg az Fell Perest publice s szovaikot mondgyák vissza, és minden kölcségét és fáradságát meg fizessék az Fell Peresnek itiltetik.

Az All Peresek protestálnak ezen Deliberatum ellen, és simplex novi remediumon insinuálnak. A Fell Peres Asszony protestál ez után teendő kölcsége, fáracsága ellen.

JEGYZETEK

1. Palou, Jean: Vrăjitoria. Timişoara, 1992. 5.

2. Bogáts Dénes, Cs.: Boszorkányságok és boszorkányperek Háromszéken a 17–18. században. In: Boér Hunor (szerk.): Acta 1998. Sepsiszentgyörgy, 1999. II. 91–99.

3. Szádeczky Lajos, Dr: Br. Apor Péter verses művei és levelei (1676-1752).Bp., 1903. II. 401–471..

4. Bessenyei József (szerk.): A magyarországi boszorkányság forrásai. Bp., 1997, I.

5. Cerutti, Simona: Norma és gyakorlat, avagy szembeállításuk jogosságáról. In: Czoch Gábor-Sonkoly Gábor (szerk.): Társadalomtörténet másképp. A francia társadalomtörténet új útjai a kilencvenes években. Debrecen, é. n.