Skolasztikus modorban kezdenénk – habár ez nemcsak szőrszálhasogató definíciós kísérlet.

Álmatlanság és virrasztás fogalmi különbsége (erről lenne szó) mintegy mellékesen felvillantja a hagyományosan testnek és léleknek elkeresztelt titokzatos létezők között meghúzódó határvonalat is, ha ugyan van ilyen. Az előbbi, vagyis az insomnia nem más, mint elalvásra való fiziológiai értelemben vett képtelenség, szenvedő, többé-kevésbé kóros állapot, míg a vigilia a tevékenyen is várakozni tudó, a fokozottan éber lélek önálló, aktív képessége lehetne.

Mi, hétköznapi emberek általában véve mindkét értelemben jó alvók vagyunk, néha talán túlságosan is. Hogy a múlt havi Korunk előszavában idézett Pascal-mondat környékén maradjunk, „Jézus haláltusája a világ végezetéig tart; ez idő alatt nem szabad aludni”. Nyilvánvaló, hogy nem test szerinti jelentésében – hiszen így egyenesen értelmetlen volna – olvasandó ez a felszólítás. Tisztázása végett tapasztalt „éjszakázóhoz”, a hetvenedik évfordulóját ünneplő Vigilia jubileumi számához fordulunk.

A szóban forgó folyóiratot katolikus értelmiségiek indították 1935 februárjában azzal a céllal, „hogy előmozdítsák a modern kori szekularizált világ és a vallási élet, a kultúra és a hit párbeszédét, a katolikus szellemiségű irodalom megújulását és a magyar katolikus egyház korszerűsödését, elmélyítsék a hazai katolikus gondolkodást és közbeszédet”. A francia Vigile lap nyomán választott cím eleve gazdag jelentéstartományt hordoz, hiszen virrasztani is sokféleképpen lehet: félelemtől, fájdalomtól és szorongástól gyötrődve, a számunkra kedves ember álmát vigyázva, esetleg a másnapra várt öröm vagy ünnep előestéjén. Az effajta álmatlan éjszakák többségét, az átbeszélgetett, az elvesztegetett és a többi lehetséges változatot most nem említve, vagyis az álmatlanság és a virrasztás különböző válfajait talán még a legátlagosabb alvók is jól ismerik. Ami a Vigiliát illeti, saját bevallása szerint „az utóbbi három értelemben próbált virrasztani: őrállóként, intellektuális és morális felelősségtudattal a váltakozó korok viharzásai közepette, a lét értelmességébe és az abban megnyilvánuló szeretetbe vetett hittel és bizalommal, ünnepre készülődő reménységgel”.

A két világháború közötti rövid békeidőben született katolikus lap 1946-ban indult el újra, „egyre fojtogatóbb külső-belső korlátok-kényszerek között”. Különös módon éppen erre a sötét időszakra esik egyik nagy fénykora, amikor „éveken át a Vigilia lett a szabad szellem megnyilvánulásának szinte egyetlen orgánuma”. Később, a kilencvenes évek elején már addigi „monopóliumát” és részben régebbi írótáborát is elveszítve a váratlanul beköszöntő szabadság újabb kihívásaival kellett szembesülnie. (A szerkesztők mostani előszavának értelmében többek között túlhajszolt individualizmusával, a politika és az üzlet közéleti elhatalmasodásával, a kultúra szórakoztatóipari és szabadidős felszínesedésével stb.)

Jól nyomon követhető ez a virrasztás-történet három, talán legjelentősebb programadó írásának szövegében is. Mindhárom Vigilia címmel, 1935-ben, 1946-ban, valamint 1995-ben jelent meg. A legelsőben Schütz Antal még a jövőbe vetett keresztény bizalommal és lendülettel ír („A ma és a holnap között van – az éjtszaka, a rémekkel, sejtelmekkel, reményekkel teljes éjtszaka; s a hajnalvárók és holnap-építők attitude-je – a virrasztás és őrtállás: vigilia! Vigilia: az őskereszténység szíve-dobbanása; ifjúság, élet, tartalom, alakító erő. [...] Ez a vigiliás szellem és csak ez van hivatva elébe menni és elébe dolgozni a holnap nagy titkának”).  Sík Sándor a katolikus értelmiség és irodalom önelszigetelésének, „gettósodásának” veszélyeire is emlékeztetve már jóval bizonytalanabb („A virrasztó az éjszakában virraszt. Mi is éjszakában állunk. Körülöttünk a történelem sötétsége, egy nagy világ-átalakulás káosza, az éjfélen már túl, de a hajnalon még innen: derengés előtti szürkület”). Végül Lukács László szerint a lapnak manapság már nem a régebbi, nyíltan és harciasan is vallásellenes történelmi szituációval, hanem az általa képviselt értékek puszta, bár nem kevésbé veszélyes elérdektelenedésével kell szembenéznie („Magyarországon évtizedeken át a hatalom elnyomásával, az ideológiai indoktrinációval, a politikai [vagyis párt-] érdekek mindenhatóságával szemben kellett védelmezni az ember szabadságát. [...] Az újonnan visszanyert politikai szabadság eufóriájában viszont könnyen felülkerekedhet az autonómiának a már jól ismert mítosza, amely a szabadságot az erkölcsi törvénytől való függetlenségként értelmezi, s az egyén igazát fölébe helyezi az igazságnak, az önérdeket a közjónak”).

A Vigilia jubileumi körkérdésére neves magyar írók, költők, irodalomtörténészek, teológusok, művészek és tudósok válaszolnak. Összesen ötvenhét személy, közöttük – az itt találomra közölt felsorolásból kimaradtak utólagos elnézését kérve – Balla Zsófia, Báthori Csaba, Borbély Szilárd, Dávid Katalin, Horányi Özséb, Jelenits István, Juhász Ferenc, Kertész Imre, Marno János, Márton László, Nagy Gáspár, Pályi András, Pomogáts Béla, Ritoók Zsigmond, Takács Zsuzsa, Tandori Dezső, Várszegi Asztrik, Visky András és Vörös István.

Az ankét Sík Sándor említett programadó szövegére hivatkozva a virrasztás lelki és/vagy intellektuális értelmére, a babitsi értelemben vett „írástudók felelősségére”, kereszténység és kultúra viszonyára, illetőleg a megkérdezetteknek a Vigiliához fűződő személyes emlékei mellett a kultúránkat mindmáig éltető vagy immár feledésbe merült „lét értelmességébe vetett hitre” vonatkozik. A válaszadók többsége az ötvenhétből és nem a felsoroltaktól számítandó egynéhány kivétellel ellenáll a kérdések által hordozott kísértésnek, hogy apokaliptikus hangnemben, a közhelyes világnézeti kuvikolás retorikájával válaszoljon.

Ugyancsak önkényes módon, a mi számunkra hallgatólagosan rokonszenvesebbnek tűnő hozzászólásokból idézünk, a lap hitelesen katolikus (azaz egyetemes) nyitottságának alátámasztása érdekében főként a provokatívabbak közül. Egy gondolatot az „írástudók felelősségének” kérdésköréhez és egyet a virrasztás lelki és/vagy intellektuális értelmének megvilágítására – ahonnan egyébként kiindultunk.

Kenyeres Zoltán irodalomtörténész szerint: „A felelősséget nem lehet átruházni. Nem lehet átvenni sem. Nem jó dolog, ha van egy – mondjuk így – foglalkozási ág, amelyről a többiek és ők maguk is úgy gondolják, hogy a felelősség felelősei. Mindnyájunknak azokká kellene lennünk.”

Ami pedig a virrasztás értelmét illeti, Pór Péter írja: „A körlevél szerint ez a kereszténységben a »remény« és az »öröm« ideje. Messziről és kívülről közeledve az Újtestámentum szövegéhez, én ezt az epizódot és folytatását is egészen másképp olvasom: annak a története, hogyan pecsételtetett meg az idők végezetéig az emberiség az Isten Fia magára hagyásának szörnyű bűnével. [...] Ebben a feltétlenül folytonos narratívában olvasva az epizódot, nem tudom másképp érteni, mint hogy: az Olajfák hegyén azok voltak a percek, amikor virrasztani kellett volna, az volt a Virrasztás Ideje; és ha a történet úgy íratott meg, hogy azokban a percekben mindenki elaludt, akkor azt mondja, hogy most már azért lesz örökké tartó, mert mindenkorra elmulasztott.”

A magunk részéről – kérdezetlenül is – Sesztov Pascal-értelmezésének hangulatában összegeznénk a minket is gondolkodóba ejtő vigiliaproblémára megkísérelt választ (nehéz erről anélkül beszélni, hogy ne fülsértően patetikus szónoklat legyen). Úgy tűnik, hogy az „írástudók”, mi több, az emberi ész által megcélzott bizonyosság megkülönböztető jegye nem más, mint a biztonság, a szilárd változhatatlanság nyugalma. Ezt persze fiziológiai és intellektuális értelemben is jó alvók gyanánt, személyes felelősségünkről legtöbbször lemondva vagy azt másokra átruházva a legtöbbre becsüljük, hiszen így továbbra is nyugodtan élhetünk – nyugodtan alhatunk. Csakhogy ha Pascal kétségkívül eretnek megállapítása értelmében Jézus haláltusája még mindig folyamatban van, annak ellenére, hogy a tanítványok nyugodtan alszanak, talán éppenséggel a biztonság és a nyugalom lesz az, amiről, mindvégig virrasztva, le kell mondanunk. Az ember „a lét értelmességébe vetett” és egyéb hitek készen kapott bizonyossága helyett arra rendeltetett, hogy az Emberfia és embertársai szenvedésének, saját emberi kérdéseinek és problémáinak végleges megoldásáig, valójában tehát sohase aludjon. A keresztény és a szekuláris humanizmus (hetvenéves története során maga a Vigilia is) nem(csak) a bizonyosság fényében, hanem mindvégig éjszakai műszakban dolgozik. Nem feltétlenül árt, ha mindebből kifolyólag néha, ha beteg vagy halott van a háznál, ha szerelmesek vagyunk, vagy ha csak önmagunkért szorongunk, fiziológiai értelemben is képtelenek vagyunk aludni. (Vigilia. 2005. 2.)