„Kitört a háború. Megvettem magamnak A gyakorlati ész kritikáját egy Reclam-kiadásban, mert így ezt a művet egyenruhám zsebébe tudtam rejteni. Azt azonban nem mondhatnám, hogy akár még érettebb fejjel is mindig megértettem volna Kantot, mert ehhez olykor nem volt elég a felfogóképességem. Igyekeztem felfogni a dolgokat, melyekről azt gondoltam, hogy általuk valamilyen felismeréshez  juthatok, hogy aztán élhessem az életem. Úgy voltam és vagyok a filozófiával, mint a karikával, melyen nagyon sok kulcs lóg, és folyton keresem azt a bizonyos megfelelőt, ami illik a zárt kapukhoz. Néha azonnal passzol az egyik ilyen kulcs, máskor meg hosszan keresgélem. Némelykor pedig – néha elég ügyetlenül – csiszolgatnom kell rajta még egy kicsit” (Adolf Eichmann: Tárgyalástól ítéletig. Feljegyzések a börtönből. Trifer Kiadó, Bp., 2000. 254).

Ami azt illeti, Eichmann SS-Obertsturnbahnführer, a Gestapo alezredesi rangú tisztje valóban jócskán lecsiszolta. „Cselekedj mindig úgy, hogy cselekedeteid maximájával a Führer mindig és mindenkor egyetérthessen” – parafrazálhatnánk házi használatra alkalmazott, külön bejáratú kategorikus imperatívuszát Pató Attila nyomán, aki a fentebbi bekezdést a tavalyi, Immanuel Kant halálának bicentenáriuma alkalmából szerkesztett Kellékben tanulmányának elején idézi (Ítélet  és ítélőerő. Egy Kant-olvasó különös esete. 27).

Hát vajon mennyit bír el a híres kantiá-nus tiszta ész, ha fázik? – kérdezhetnénk most, március elején. Elbírná-e a „banális gyilkost”, aki uniformisának zsebébe gyűri – és aztán szállít is? Tudna-e mirólunk, akik már nem erőszakoskodunk, hanem általában egyszerűen csak manipulálunk? Akik jobb híján csupán hasznosak, okos szakemberek volnánk, minden további nélkül?

Előbb az általában nagybetűsnek hitt Gonosz voltaképpeni banalitásának kérdésköréhez. A jeruzsálemi per alkalom szülte riportere, Hannah Arendt az adminisztratív gyilkosról, Eichmannról valóban elhiszi – írja ugyancsak Pató Attila –, „hogy nem vezették személyes motívumok, nem is ideológiai meggyőződés vezérelte, és végül arra a következtetésre jut, hogy Eichmann egyetlen erős vonással jellemezhető, ami nem más, mint a gondolattalanság, a gondolkodás hiánya” (32).

Saját megítélése szerint tehát pusztán becsületes és engedelmes, mi több Kadavergehorsam (amint azt maga mondja, hullaengedelmes) kívánt volna lenni. Ügyetlen Kant-csiszolgatásaival és kötelességvezérelt cselekvésmódjának (legalábbis a szemtanú Arendt megítélése alapján) megdöbbentően naiv bizonygatásával is ugyanezt igyekszik igazolni. Elvégre rosszat, tehetnénk hozzá, Platón szerint is legfeljebb csak akarata ellenére (értsd: tudatlanságból, jobb belátás híján) és nem magáért az olyanként fel is ismert rossznak a kedvéért, vagyis tudatosan, a radikális gonosz módjára tesz az ember – természete így végső soron javítható.

Lehetséges és jogos is, hogy fenntartásaik lesznek azzal kapcsolatban, amit most mondani fogok. Jómagam annak idején itt, Romániában csupán a sárga makkos pioníri rangig juthattam vagy jutottam el – a predikátum bizonytalansága onnan ered, hogy remélni szeretném, nemcsak kronológiai okokból kifolyólag. De gyanítom, hogy a népesség tehetségesebb és/vagy becsvágyóbb része az adott (totalitárius) történelmi kontextusban Eichmannéhoz hasonló „feddhetetlen” magatartáseszményre törekednék. Még akkor is, ha az ominózus Obersturnbahn-führer példája sokunkéhoz képest valóban már-már valószerűtlennek tűnő határeset.

Hét-nyolc évesen, amikor az embert intézményes keretek között minduntalan és mindenütt arra idomítják, hogy szófogadó, azaz „jó gyerek” legyen, még aligha lehetett fogalmam arról, hogy otthon miért is fogadják fejcsóválva frissen avatott, már-már büszke ügybuzgalmamat. (John Stuart Millnek A szabadságról írott értekezése hazánkban egyébként már akkoriban, ’83-ban megjelent, és ott – tudom, látszólag nem tartozik sem a szorosabban vett tárgyhoz, sem a tallózás műfajához – jóval később a következő, némileg talán a környezetünknek kijáró engedelmességgel is kapcsolatos figyelmeztetést találtam: „Aligha lehet túl gyakran emlékeztetni az emberiséget arra, hogy élt egyszer egy Szókratész nevű férfi, aki nevezetes konfliktusba keveredett korának törvényhatóságával és közvéleményével.” De hasonlóképpen hivatkozhatnánk az összes többi mártír vagy akár magának Jézus Krisztusnak az esetére is, hiszen ami elítélőiket illeti, Mill szerint „minden jel arra mutat, hogy nem voltak ők rossz emberek, semmiképp sem voltak rosszabbak az átlagnál, sőt ellenkezőleg: olyan férfiak voltak, akik teljesen vagy talán a teljesnél nagyobb mértékben tették magukévá koruk és népük vallásos, erkölcsi és hazafias érzelmeit”.)

Az Eichmann-féle végzetes gondolattalanság, illetőleg a hullaengedelmesség feltétlen megkövetelése, amely nemegyszer éppen az állami tisztségviselővé degradált polgár erényeit (például kötelességtudatát, pontosságát, szervezőképességét) aknázza ki, elvileg és filozofice persze csak orvosolható gyermekbetegségek kellene hogy legyenek – emlékezzünk csak Platón paradoxonára. Megkockáztatható, hogy a Kadaverge-horsammal szemben éppen a sokat emlegetett kritika gyakorlatában, a sötét magától értetődőség ésszerű átvilágítási lehetőségeiben rejlenék Kant filozófiájának valódi aktualitása. Ilyen értelemben – mint terápiás lehetőség – az ész szabad és nyilvános használata, amelyről Kant a maga felvilágosodás-esszéjében, a Kellék szerzői pedig több helyen is írnak, úgy tűnik, enyhülést hoz.

Csakhogy megvalósulhat-e maradéktalanul ez a bizonyos szabad észhasználat olyan körülmények – legtöbbször alig érzékelt – szorításában is, amikor, amint azt Farkas Attila írja (lásd A sajtószabadság Kant politikai filozófiájában), a totalitarizmusokkal együtt „a 20. század második felében átalakult a társadalmi konfliktusok kezelésének módja: az erőszakos eszközök használata háttérbe szorult, és finomabb módszerek kerültek előtérbe”? Hogy magyarázatképpen még egy fél gondolat erejéig folytassuk az idézetet: „A hatalom oldaláról ez azt jelentette, hogy a legitimáció létrehozása érdekében nem az erőszakhoz nyúltak, hanem lehetőleg a meggyőzéshez és a manipulációhoz. [...] A különféle politikai csatározások résztvevői a haszon maximalizálása érdekében manipulálnak és manipulációkat lepleznek le, gyakorta manipulatív célzattal. Aztán az így manipuláló leleplezőket is lebuktatják, és így tovább, elvileg a végtelenségig, gyakorlatilag a téma érdektelenné válásáig” (56).

Az általános hasznossági szempontok pedig, melyeknek kiművelt szakértői és menedzselői az emberben rejlő humanitásra azóta sem öncélként – ahogyan arra Kanttal vagy tőle éppen függetlenül is kötelességünk jogot formálni –, hanem csupán mint az általuk kijelölt egyedül üdvözítő célok elérésére alkalmas eszközre tartanak igényt, mindeközben legalább ugyanannyira erősek maradtak.

Ami tehát a kérdés egy másik, hasonlóképpen „gyakorlati” vonatkozását illeti, a tágabb értelemben vett sajtószabadság problémája mellett – és ez már jelenlegi tudásfogalmunkkal, valamint a tudás egyetemi szerveződésével kapcsolatos – Vajda Mihály Kellék-szövegének (A fakultások vitája) olvasása közben eltöprenghetnénk azon is, hogy „vajon korunk alaptendenciája, mely szerint a hasznos az egyedül ésszerű, [...] Kantot támasztja-e alá, aki az ész törvényhozását akarta védelmezni a kormányzat törvényhozásával szemben”.

A tanulmány szerzője, mint mondja, attól tart, hogy ennek éppen ellenkezője áll, hozzátéve azt is, hogy „egyedül a szó szűkebb értelmében vett kultúra, valami, ami megőrzi és továbbalakítja a hagyományokat, képes talán még az ésszerű hasznosság sivár világával szembehelyezkedni. Azt szeretném remélni, hogy az egyetem továbbra sem csak eszes szakembereket képez, hanem az emberek egy olyan csoportját is ki akarja és ki tudja képezni, akik az önmagában ésszerűtlen, mert haszontalan hordozói. Természetesen ez a cél lebegett Kant szemei előtt is. Manapság azonban az ésszerűség és a hasznosság szembeállítása csak a hasznosság szószólóinak segít. Amit a hasznossággal szembeállíthatunk, az éppenséggel valamifajta ésszerűtlenség: egy olyan világ, ahol a haszontalan – a szépség és a nyugalom – (is) uralkodik” (67).

Egyetlen romániai magyar filozófiai folyóiratunkban, a Kellékben különben tizenhét Kant-tanulmány (zömmel határon túli szerzők), plusz egy recenzió, mintegy kétszázhatvan oldalon keresztül, a szokásos, ám ezúttal a königsbergi mester kézjegyével díszített galambszürke kötésben. Az érdemtelenül elmaradt átfogóbb és főként szakszerűbb tartalmi ismertetés helyett – hiszen a lapszám első harmadának alig két-három írásába pillantottunk bele – egyetlen szűkszavú megjegyzésre szorítkoznánk: nem férne el Eichmann mellényzsebében. (Kellék. Kolozsvár–Szeged, 2004, 24.)