Varró Dániel: Túl a Maszat-hegyen

A Túl a Maszat-hegyen című verses regényről szóló kritikák szinte mindenikében találkozunk azzal az észrevétellel, hogy rengeteg implicit és explicit intertextuális utalás teszi a felnőtt olvasók számára sokkal élvezetesebbé a művel való találkozást, hogy műfajiságában is komoly előképre, a verses regény hagyományára támaszkodik. Arról azonban tudomásom szerint kevesebb szó esett, hogy mit is tesz Varró Dániel akkor, amikor művét verses meseregényként definiálja. Tehát nem verses meseként, és nem verses regényként.

A meseregény elnevezésnek mindkét alkotóeleme műfaji megnevezés, tehát itt hibridműfajjal van dolgunk. E két műfaj azonban eredendően összeférhetetlen, hiszen azonkívül, hogy alapmeghatározásuk szerint nagyon eltérő világkép megjelenítői, az általuk hagyományosan közvetített értékvilág sem egyeztethető, vagy legalábbis az ilyenfajta törekvéseknek következményei vannak. A nagy verses műfajok közül például az eposz világképe sokkal közelebb áll a mesékéhez,mint a verses regényé, a meséhez hasonlóan az eposz is teljes, kerek, harmonikus világot jelenít meg, ahol a boldogság elérhető, pontosan lehet tudni, hogy a megjelenített világ honnan hova tart, ki a jó, és ki a rossz, és a rossz legyőzhető, a rend helyreállítható. Kézenfekvő lenne, hogy egy mesei elemekből építkező történet, amennyiben verses mű, eposzként íródjék meg, hiszen a történet jelentéseit felerősítik vagy, ha tetszik, megerősítik a műfaj által hordozott jelentések. Varró Dániel könyve esetében viszont arról van szó, hogy egy meseként szövődni kívánó történet és a verses regény műfajának minden jelentése feszül egymásnak. Ezért nagyon fontos az, hogy itt nem eposzról, hanem verses regényről van szó, hiszen ebben a műfajban, a nemzeti nagyelbeszéléstől eltérően, a hőssé soha nem váló főszereplő keresi helyét egy előre meghatározott értékhierarchiát nélkülöző világban.

Egy lehetséges értelmezésben akár azt is mondhatnánk, az, hogy a két említett hadtest harcából a maszatosak kerülnek ki győztesként, felfogható a verses regény és a mesei elemek említett feszültségének eredményeként megszülető verses meseregény műfajának allegóriájaként. Efelől nézve a szereplők maszatosként való önmeghatározása az alcímben felvállalt műfajközöttiségnek feleltethető meg.

A verses regény az eposszal vagy a mesével ellentétben nem a happy end műfaja, sőt mivel egyik alapvető jellemzője, hogy felfedi a jó–rossz dialektikus szétválasztásában rejlő öncsalást, egyáltalán nem akar eljutni semmiféle megnyugtató befejezéshez, itt maga a műfaj jelentéses, mégpedig a megkonstruálódó világkép szempontjából, melynek következménye egy alapvető rákérdezés mindenre, amit hagyományosan értékként tartunk számon. A Túl a Maszat-hegyen értékvilágában reflektál a verses regény imént vázolt jellemzőire, valamint végig sejteti, a végén pedig explicitté is teszi, hogy a legegészségesebb a köztes megoldás, az arany középút. Lefordítva a meseregény nyelvére: sem az elpacásított, sem a maszat, szösz és folt nélküli világ nem szép és nem izgalmas, ezért választja végül Janka mégis a maszatosságot, arról nem is beszélve, hogy a főhős, Muhi Andris, végig középütt található olyan értelemben, hogy nem tartozik sem a takarítók, sem pedig a Paca cár világához.

A szereplők és a történetbonyolítás tipikusan meseiek, az alapprobléma azonban nem az: a maszatosak küzdenek életmódjuk létjogosultságáért a nagyon tiszták és a nagyon piszkosak ellenében. A narrátor sem a mesék rejtőzködő, a történetmondásba simuló elbeszélője, ez egy erősen önreflexív szöveg, ahol nemcsak az elbeszélői funkció problematikussága vagy a szerzői mivolt kérdései tematizálódnak, hanem az olvasói funkcióra tett sorozatosan visszatérő utalásokkal, a verses regény műfaji konvencióinak megfelelően, mindegyre meggátolja a szöveggel való azonosulást, mű és olvasó között ironikus távolságot teremtve ezzel: „Kedves kis olvasók, sziasztok, / Elmondok nektek egy mesét. / Hogy príma lesz-e? Hó, mi az hogy! / Vagy azt mondjátok, hetykeség / (Mi nem használ szavunk becsének), / Hogy így dicsérgetem? Bocsánat, / De hát azt mégse mondhatom, / Hogy uncsi lesz, és rossz nagyon. / Hisz akkor, lássátok be, kölkök, / Félbehagynátok már emitt / E kis mesét, amit pedig / Direkt a számotokra költök.” (7.) A helyzetet az is bonyolítja, azonkívül, hogy szerző és narrátor ugyanazon személynek tételeződik („Megboldogult gyerekkoromba / – Jaj, hogy tudsz fájni, buta gúny! –  / Csúfoltak engem is goromba / Szavakkal, mindig ugyanúgy: / »Hé, Varró, varrd meg a gatyámat!« / Épp így csúfolták már atyámat” – 31.), megjelenik a műben egy Varró Dánielként emlegetett szereplő is: „Én magam is részt vettem volna a harcban, / Ámde direkt megkért a kerek fejü, hős Muhi Andris, / Hogy rejtőzzek el inkább egy pöszmétebokorban, / Hé, azt mondta nekem, Danikám, tedd meg nekem azt, hogy / Elbújsz egy pöszmétebokor közepébe.” Mégis csupán az első és a tizenkettedik fejezet kapcsán beszélhetünk tanú-elbeszélőről, ez a pozíció azonban ezekben a részekben is sokszor átbillen az egész művet jellemző mindentudó elbeszélői perspektívába. Maszaték története sok humorral keresi a helyét Varró Dánielnek, a szerzőnek is, tehát a tárgyalt mű több szempontból is önreflexív, szövegi és szerzői előképekre egyaránt rájátszik: „– Te ismersz költőt, bait, élőt? – / Kérdi a bárd, míg várni kell. / Hősünk tűnődik. »Egyet. « – És őt / Hogy hívják? –  »Varró Dániel. « / – Ilyen dévvel gyomul a hapsi? – / »Hát, volt már Babits meg Balassi, / Weöres, Szabó, Nagy, József, Tóth... / Lefoglalták az összes jót. «” (63.)

Varró, amennyire az az általa meseregényként meghatározott mű alapján kiderül, gyermekirodalmon nem gügye történetecskét ért, ítélőképes olvasókat implikál a szöveg, mely, mindezek alapján nem meglepő módon sok mindent leleplez. Megmutatja, hogy az irodalom nem csak úgy, a semmiből lesz, hogy a szerző hús-vér ember, aki esetenként „nyomul” is, ha a szükség úgy hozza, és aki másokhoz képest alkot épp olyan művet. Ezzel a „kis olvasó” cinkosává válik, elárul valamit, amit sokan elrejtettek, vagy legalábbis nem mondtak ki. Ilyen önleleplezés például a Bádatos dapok c. versbetét után következő vallomás is: „(Mielőtt itt lopva, ócskán / Bemószerolna bárki más, / Bevallom, nyájas olvasókám, / E vers valóban fordítás. / Belagholy Days volt a címe, / És én lefordítottam, íme, / Nektek, ti gyarló gyermekek, / Kik nem beszéltek nyelveket.)” (57.) Az ilyen kérdésekkel kapcsolatban merült fel bennem, hogy vajon ez a könyv valójában melyik korosztályt célozza. A fülszövegen Parti Nagy Lajos „3-tól 99 évesig” mindenkinek ajánlja a könyvet. Számomra kérdés, hogy mekkorának kell lennie a gyermeknek, hogy jelentsen számára valamit a fordításokkal kapcsolatos imént idézett eszmefuttatás. Ennek kapcsán kell megemlítenem a szöveg humorának azt a jelentős forrását, melyre az jellemző, hogy a műfaji szabályok miatt oly módon sérti a nyelvi normákat, hogy nagyon nyilvánvalóan lóg ki a műfaji megkötöttség lólába: „S nem bánta, róla mit beszél / A többi kisfiú ezér.” (23.) Ugyanaz a kérdés: mikortól képes a gyermek a szabályokkal való ilyenfajta játéknak a humorára ráérezni? Az sem teljesen nyilvánvaló előttem – ezt egyébként számos kritika jelezte is –, hogy az eléggé bonyolultra sikeredett szüzsét át tudják-e látni a gyermekek.

A történet említett kuszasága túlnyomórészt annak köszönhető, hogy ugyanazt a dolgot több szemszögből vagy különböző megoldások segítségével igyekszik láttatni a szerző. Például Janka elrablásának vagy Andris kalandjainak történetét nem csupán a narrátor szemszögéből ismerhetjük meg, hanem az előbbi esetében Morzsányi Gézának, az utóbbiéban pedig magának Andrisnak az elbeszéléséből is. Andris és a zsugázók találkozása is kétszer mondódik el, először a mű elején Anyegin-strófában, másodszor pedig a végén kezd bele ugyanebbe a történetbe, de már hexameterekben. A mű ilyen körkörös szerkezete kiemeli a perspektíva és a műfaj jelentésmeghatározó és -alakító szerepét. Tehát nemcsak az intertextuális viszonyrendszer mentén, hanem a tárgyalt mű különböző részeinek párbeszéltetésével is tematizálódik a szövegek találkozásának jelentésalkotó képessége. A szövegiség problémájával találkozunk a Paca cár hatalmának megdöntésekor is. A történet végén Paca iszik a Babaarcú Démon fogmosópoharából, és azt kívánja, hogy az egész világ ura legyen, ettől nyomban egy hexameterré változik, amelyet Andris az angol költő segítségével kis tehenes füzetének foglyává tesz. Tehát Varró műve világának ura maga a szöveg. Ez egy lehetséges értelmezésben arra a fontos posztmodern gondolatra hívja fel figyelmünket, hogy az intertextualitás megkerülhetetlen, a mű szövegét más szövegek is alakítják, és a szövegiség autonóm normái uralják.

A mű hangsúlyozottan intertextuális jellege révén a magyar és a világirodalom kánoni szövegeivel kerül interpretatív kapcsolatba. Azzal, hogy ez az utalásrendszer egy meseként definiált történetet sző át, az említett szöveghagyományt jelentős mértékben átértelmezi, újragondoltatja az ezekhez a szövegekhez való viszonyunkat. A másik oldalról szemlélve ugyanezt a jelenséget: elgondolkodtató, hogy a komoly irodalmi hagyományt mese történetébe illeszti, vagy ennek a történetnek az elemei az irodalom nagy, kánoni szövegeinek hipertextusaiként kezdenek működni, tehát előképként nem csupán a mesei hagyományt választja Varró Dániel, nem csupán gyermekirodalmi előzményeket idéz meg, hanem a felnőttirodalom kánonját is, ez utóbbit talán még hangsúlyosabb mértékben. Egy ubi sunt motívum révén körvonalazódik bizonyos, a mű többi irodalmi allúziójához képest gyermekirodalomként meghatározható korpusz: „A régi hősök hova tűntek, / Lábuknak nem maradt nyoma? / Hol van szép Legolas, a tünde? / De hol van Bombadil Toma? / Gandalf, Glorfindel, Gimli, Gollam / S Frodó, a kilencujjú, hol van? / Hol a szépséges Árnika, / Kire muszáj volt várnia / Vállára vetve tarisznyát / Szegény jó Szegény Dzsoninak? / Hol van a macskák réme, Frakk? / Hol van Mirr-Murr, Oriza-Triznyák? / Hol Pöszke, Vackor, hol Kobak? / És hol vannak még oly sokak...” (84.) A Túl a Maszat-hegyen ugyanakkor oly módon sűrít magába egy tetemes irodalmi tudást, hogy kezdeni tud valamit a megidézett előzményekkel, termékenyen képes dialogizálni Puskin, Dante, Villon, József Attila stb. szövegeivel.

Olyan mese születik így, mely azzal, hogy kánoni szövegek alakítják és gazdagítják értelemigényét, maga is komoly, téttel bíró szövegként határozza meg magát, dacára annak, hogy ugyanakkor játékosság és nagyon sok humor jellemzi. Ezzel csak azt akarom mondani, azzal, hogy egy bizonyos korpuszban határozhatók meg egy mű előzményei, ő maga szükségszerűen ezekhez a szövegekhez képest mond valamit, vagy mutatja meg magát valamilyenként. Ugyanakkor itt arról is szó van, hogy az említett hagyományt magát is átértelmezi, új lehetőségekhez juttatja az a tény, hogy Varró Dániel Túl a Maszat-hegyen című műve felől pillantunk rá.

*Magvető Könyvkiadó, Bp., 2003.