Fehér M. István: József Attila esztétikai írásai és Gadamer hermeneutikája

Beszélhetünk-e ma még különbségekről irodalom és filozófia kapcsán, amikor a hagyományos műfajok határai (akár az irodalmon belül is) egyre inkább egybeolvadnak? – veti föl a kérdést Fehér M. István Rorty Philosophy As a Kind of Writing című tanulmányára1 utalva, ahol a „writing” „iromány”-ként értelmeződik, magában foglalva és összekapcsolva a legkülönbözőbb diszciplínákat. Irodalom és filozófia közösségét igazolhatja az is, hogy a különböző irodalomelméleti kutatások a filozófiában keresik önmaguk megalapozási lehetőségeit, termékeny dialógust hozva létre irodalom(tudo-mány!) és filozófia között. Erre utalnak József Attila esztétikai feljegyzései is, amelyekhez Fehér M. István hermeneutikai szempontból közelít, és első lépésben olyan utalásokat próbál találni e feljegyzésekben, amelyek a heideggeri és gadameri hermeneutika irányába mutatnak, illetve ezzel párhuzamba állíthatók. A párhuzamok, egybecsengések hangsúlyozása lehetőséget kínál Fehér M. számára olyan kitérőkre, amelyek során Gadamer és Heidegger gyakran idézett gondolatai új megvilágításba kerülnek, új értelmet nyernek.

A párhuzam sarokköve József Attila gondolata, mely szerint „a művészetről való fogalmaink zavarosak”,2 e gondolat egybecseng a Gadamer által kitűzött céllal, „az esztétikai alapfogalmak alapvető revíziójával”3. Gadamernél a  művészet szempontjának előtérbe kerülése, vagyis a műalkotás megértésének kiterjesztése a szellemtudományok megalapozására, a művészettapasztalat igazságtapasztalattá való kitágítása és a természettudományos igazságra való korlátozódás kritikája által az esztétika művészetfilozófiává való leszűkítésének kritikájára futtatható ki. („Az esztétikának fel kell oldódnia a hermeneutikában.”4) A heideggeri létmegértés előzetesség-struktúrája József Attilánál egyfajta előzetes művészetmegértésben lel párhuzamra. Gondolataiban kifejeződésre jut a megértés nyelvelőttisége („megértünk anélkül, hogy elménkben a megértés a kimondott szavak adott formájában vonulna föl”5) és a  pszichologizmus Husserllel, Heideggerrel és Gadamerrel rokonítható kritikája is. A játék fogalmának a valósággal szembeállított kanti, schilleri értelmét József Attila Gadamerrel egybehangzóan bírálja, „ostobának” nevezve a művészet „gyönyörködtetésként” való felfogását, mivel az nem magát a művészetet, hanem annak egy külső célját próbálja megragadni, elvétve ezáltal a játék igazságként történő felfogását. („A játék [...] telosza önmagában van.”6

A József Attila feljegyzéseiből kiragadott gondolatoknak a hermeneutika fősodrával való párhuzamba állítása mellett Fehér M. második lépésben felveti azt a kérdést, hogy vajon e gondolatok miként illeszkednek József Attila esztétikai gondolkodásának egészébe, és rámutat arra, hogy e felvetés nem mélyíti, hanem inkább gyengíti a korábban feltételezett párhuzamot. József Attila törekvései annyiban mutatnak közösséget a hermeneutikával, amennyiben az esztétika alapjainak megkérdőjelezésére irányulnak, azonban e törekvések – emeli ki a szerző – nem eléggé radikálisak, és éppen ezért a hermeneutikával szemben is megállhatnák a helyüket. Fehér M. hangsúlyozza, hogy József Attila képtelen áthidalni azt a hagyományos fogalmiságot, amelyet a hermeneutika destruált, nem tudja válságba hozni az esztétika alapfogalmait, ezen belül maradva próbálja gondolatait megfogalmazni. A szemlélet és a fogalom Crocén és Kanton át Arisztotelészre visszavezethető dualitásától nem tud elszakadni, újítása abban merül ki, hogy a fogalompárt kiegészíti egy harmadik „terminussal”, az ihlettel. A művészet tisztaságának hangsúlyozásakor7 például kifejezetten Gadamer felfogásával szemben helyezkedik el, hiszen ez utóbbi szerint – mint már utaltunk rá – az esztétikának a szellemtudományok alapjává kell válnia,  túl kell lépnie önmaga autonómiáján, és fel kell oldódnia a hermeneutikában. Fehér M. mindebből arra a következtetésre jut, hogy József Attila hermeneutikai radikalitása inkább potencialitásként van jelen, melynek realizálódását a hagyományos fogalmi keretek gátolják. Ugyanakkor sajátos „méltányosságot” biztosít József Attilának a radikalitást illetően: egyrészt arra hivatkozik vele kapcsolatban, hogy ha „Kant sem tesz egyebet, mint hogy egyszerűen átveszi a filozófia régi jó tradícióját [...], akkor aligha volna méltányos éppen [tőle] elvárnunk e tradíció felülvizsgálását” (122.), másrészt korára és  költő mivoltára utalva értékeli „a korabeli vezető filozófiai áramlatok terén” való tájékozottságát (128.). Ez utóbbi utalás kapcsán vetődik fel újra az irodalmi és filozófiai szöveg viszonyának kérdése.

Fehér M. felhívja a figyelmet, hogy Gadamernél elkülönül az irodalom tágabb és szűkebb értelme: az előbbi, amely az Igazság és módszerben kerül tematizálásra, „az írásbeliség foglalatát jelöli” (161.), az utóbbi a szépirodalomra, az eminens szövegre vonatkozik, és Gadamer későbbi írásaiban jelentkezik. Az eminens szöveg esetében a hangalak, a nyelvi forma elválaszthatatlanul összetartozik az értelemmel, a jelentéssel, tökéletes egységet alkotva. Ehhez képest a filozófiai szöveg köztes helyet foglal el az irodalom két jelentése között, tökéletlensége, állandó kiegészítésre szorulása arra utal, hogy „a filozófiának nincs sajátlagos értelemben vett »nyelve«” (174.), állandó nyelvínségben szenved, és ennek folytán dialogikusságra ítéltetett, arra, hogy a szöveg szőttesét újra meg újra felfejtse és újraszője (Gadamer). (Megjegyzendő, hogy ez a gondolat a filozófia abszolútságra való törekvését is aláássa.) Az értekezés szövegének rögzítetlensége, tartalmának más szavakkal történő kimondási lehetősége József Attilánál is hangot kap, akárcsak a költeményre vonatkozó kivonatolás lehetetlensége, végzetessége.8 Fehér M. figyelmeztet annak az előnynek a látszólagosságára, amelyet az előbbiekből következően az irodalom élvezhet a filozófiával szemben, hangsúlyozva, hogy „ami előny az irodalom, az hátrány az irodalomtudomány számára” (170.), ugyanis az ő célja még a filozófiáénál is sziszifuszibb: „a nyelvi műalkotás meghaladhatatlan tökéletességét, a tovább már nem szőhető szőttest magyarázni, megérteni” (170.). Úgy tűnik, az irodalomtudomány nem kerülheti el, hogy elhibázza célját, hiszen bármiféle megnyilatkozás a műalkotás értelmének „új nyelvi formában való megfogalmazásaként” (171.) lehetséges, amely azonban megszünteti, kiszorítja magát a műalkotást.

Ez az a gondolat, amelyre Fehér M. munkája valójában kifut, és itt alakul át a beszédmód – a szerző által mondottak alapján – leíróból performatívvá. Ugyanis innen kezdve már nem József Attila vagy Gadamer párhuzamba állítható gondolatainak értelmezése a tét, hanem a saját beszédmód, a személyes érintettség, a gadameri értelemben vett „applikáció” mozgatja a szöveget. A szerző célja kijelölni egy saját helyet és rámutatni arra a különbségre, amellyel a filozófus és az irodalomtudós szemben találja magát saját munkája végzése közben. A különbséget talán úgy fogalmazhatjuk meg, hogy míg a filozófiai szövegről lehetetlen irodalmi szövegként beszélni, az irodalmi szövegről (értsd: eminens szövegről) lehetetlen egyáltalán beszélni. Továbbszőve a szőttest: az irodalom szövegével való dialógusba keveredés vágya egyenértékű a lényegéből fakadóan tökéletlen emberi szó, tökéletes isteni szóval való beszélgetésbe elegyedésének lehetetlenségével.

Mivel a filozófiának nincs „saját nyelve” – hívja fel a figyelmet Fehér M. – , az értekezés nyelvén szól, ami azt jelenti, hogy ki-ki szabadon, a „saját szavaival” fejezheti ki gondolatait. Ezen a ponton kapcsolódhatunk vissza a korábban vázolt párhuzamokhoz, amelyek valójában arra világítanak rá, hogy a Gadamer vagy Heidegger által (is) megfogalmazott gondolatok hogyan hangzanak József Attila saját szavaival. (Bizonyos értelemben ugyanezt műveli jelen recenzió is: kivonatol, átfogalmaz, más [saját] szavakkal mond, azaz megértő-értelmező kísérletet folytat, azonban soha nem lehet tökéletes, sem kielégítő, hiszen mindig lehetséges másként [talán jobban] mondani.) Ebből következően világít rá Fehér M. Croce kapcsán arra, hogy a filozófia és a rá vonatkozó kritika lényegében egybeesik, a filozófiai szövegre vonatkozó reflexió ugyanolyan értékű filozófiának tekinthető, mint maga a tárgyalt szöveg. Mi a helyzet mármost az irodalom és irodalomkritika viszonyával? Úgy tűnik – mutat rá Fehér M. –, hogy ebben a vonatkozásban filozófia és irodalom elhatárolódik egymástól. Az irodalom zárt tökéletessége lehetetlenné teszi az irodalomkritika számára, hogy közel kerüljön hozzá, ezért mindenféle kritika kívül marad a műhöz képest, és nem marad más számára, mint a „történeti hozzáférések változásának”, „az olvasónak a műhöz való lényegi hozzátartozásának” végtelen vizsgálata (204.). A kivezető utat Fehér M. Heidegger saját Hölderlin-elemzéseire vonatkozó megfontolásainak követésében találja meg, aki szerint (és nyilvánvalóan a recenzált könyv szerzője szerint is) az elemzésnek arra kell törekednie, hogy akár egy múzeumi teremőr, minél inkább háttérben maradjon, „önmagát fölöslegessé tegye” (209.), csak akkor szóljon közbe, ha a szövegnek segítségre van szüksége.

Fehér M. István könyve, amellett hogy József Attilát Heidegger és Gadamer beszélgetőtársaként szólaltatja meg, fontos kiegészítéseket fűz a hermeneutikai gondolkodás történetéhez, sajátos hangon mutat rá az irodalom és a filozófia viszonyára, és reflektál azokra a kérdésekre, amelyek mindannyiunkat (filozófiai-humán tudományi szövegek szerzőit) érintenek; igazi hermeneutikai dialógusba von be, szembesít gondjainkkal, gyötrelmeinkkel, amelyeket a szövegekkel való tevés-vevés közben élünk át.

JEGYZETEK

1. Richard Rorty: Philosophy As a Kind of Writing: An Essay on Derrida. In: Uő: Consequences of Pragmatism. University of Minnesota Press, Minneapolis, 1982.

2. József Attila: Tanulmányok és cikkek (1923–1930). Szövegek (a továbbiakban JATCSZ). Osiris, Bp., 1995. 55.

3. Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer (a továbbiakban IM).  Gondolat, Bp., 1984. 75.

4. IM 126. „... a műalkotás létének elemzése vezetett át a hermeneutikai kérdésfeltevésbe, s ez utóbbi [...] tágult univerzális kérdésfeltevéssé”; „a művészet igazságára vonatkozó kérdésből kiindulva találtuk meg az utat a hermeneutika felé, melyben számunkra művészet és történelem egyesül”. IM 334, 337.

5. JATCSZ 101.

6. IM 95.

7. Lásd JATCSZ 55.

8. Az értekezés „igazsága igazság marad akkor is, ha egy mondatban vagy ha tizenöt mondatban mondom el [...], ám a költeményt kivonatolván nemcsak hogy nem kapok ihletet, hanem azt egyenesen megölöm”. JATCSZ 104.