Bókay Antal: József Attila Poétikái

Az utóbbi évtizedekben az irodalomtörténet egyre többet foglalkozik a József Attila-életművel. Sokan sokféleképpen gondolkodnak költészetéről. 1922 óta (debütáló verseskötetének megjelenési dátuma) a 20. század szinte mindegyik kánonjába beerőszakolták már, egy időben költészetét a szocialista kánon szerves elemének tekintették, őt magát pedig proletárköltőnek kiáltották ki (lásd Lukács György József Attila-kritikáit). Egy másik közismert korai kísérlet költészetével kapcsolatban az anarchia kánonjába való besorolás. Horger Antal szegedi professzor – az ismert körülmények miatt – nonkonformista, lázadó költőnek kiáltotta ki.

A legtöbb munka, amely a József Attila-recepcióból ismert, pszichoanalitikus irodalomszemlélettel közelít az életműhöz. A mélylélektani elemzések nagy része freudista szempontok alapján tárgyalja műveit. Az említetteken kívül még az egzisztencialista és az avantgárd kánonba is beleépítették. Mindezekre az interpretációkra jellemző, hogy kivétel nélkül mind kívülről közeledtek művei felé, a saját elképzeléseik, érdekeik, eszmerendszerük szolgálatába kívánták állítani azokat, a saját érveik igazolására, legitimálására próbálták meg felhasználni a verseket.

Az 1990-es évek derekától átértékelődik József Attila munkássága, másfajta viszonyulási rendszerhez igazodnak a poétikáját vizsgáló szakemberek. Elsőként Tverdota György vizsgálja más szemszögből költészetét. Az ő munkáinak fő érdeme az, hogy önmagához méri József Attilát, és nem valamilyen külső eszmerendszer alapján próbálja értelmezni, azaz valamilyen külső, felettes, tőle független értelmet adni neki. Úgy is fogalmazhatunk, hogy belülről vizsgálja az életművet. Módszere az azonosulás, és ahogyan azonosul vele, képes belülről, a költészetből kibontani annak világát. Ezzel a módszerrel közelebb viszi az olvasót is ahhoz, hogy megértse a költő messianizmusának lényegét, azt, hogy József Attila másfajta szemszögből értelmezi a költői hivatás- és küldetéstudatot, mint ahogyan azt elődei tették. A költő sajátságos „látnoki képességeinek” megértését csak műveinek belső szemszögből való vizsgálata teheti számunkra világossá.

Bókay Antal a Tverdota által megalapozott úton halad, az általa képviselt irodalomszemléletet viszi tovább, de túl is lépi azt. Olyan érzékeny pontok felől közelíti meg az életművet, amelyeket mások addig megkerültek. A szerző korábbi irodalomtudományi munkáiban kialakított módszereit alkalmazza a József Attila poétikái című könyvében, e megközelítés elsődlegesen esztétikai és poétikai. Egy olyan József Attila-kép rajzolódik itt ki, amely megjeleníti József Attila poétikájának többszólamúságát, költészetének sokféle hangját.

A szerző a könyv bevezetőjében meg is határozza megközelítési módját: „könyvemben egy sajátos, tisztán poétikai megközelítést szeretnék képviselni. Ennek háttér-feltételezése az, hogy a költő által választott poétikai stratégia, beszédmód nem csupán a sajátos líra formai megoldásainak halmaza, hanem egyben a szubjektum nyelvi önteremtő konstrukciója is” (11.). Bókay Antal József Attila nyelvét a lacani szubjektumelmélet felől vizsgálja, amelynek egyik alaptézise, hogy a szubjektum a nyelv által konstruálódik meg. A személyiség artikulációjának sorozatát, a nyelv (a lírai grammatika) és az Én (self) bonyolult kapcsolatát vizsgálja meg a költő poétikája kapcsán. Poétikai sorozatról, történetről beszél, ami szerinte egyben sorstörténet is. Az egész életművet áttekinti, és József Attila komplex személyiségkonstrukciója teremt lehetőséget arra, hogy többféle értelmezési síknak adjon helyet e könyv.

Bókay szisztematikusan tekinti át József Attila poétikáját. „Poétikai sorstörténetét” a nyelvi tárgy köré szervezi. Mindenekelőtt a költészet kialakulásáról értekezik, megvizsgálja, hogyan alakult József Attila költészete a szimbolisztikus beszédmódtól a tárgyias költészet metapoétikai pozicionálásáig. A későbbiekben részletezi tárgyias költészetének kiterjedését.

A könyv jelentős része a költő kései poétikájával foglalkozik. A belső tárgy költészetét vallomásosságnak nevezi, és a patológia, forma fogalmakkal társítja. Úgy véli, hogy József Attila költészetében a bensőben lakozás új poétikájával találkozhat az olvasó. A lacani szubjektumelmélet fogalmaival dolgozva megalkotja az ehhez a poétikához kapcsolható személyiségkonstrukciókat. Ilyen például az anyamodell, a vallomásmodellek, valamint a lezáratlanság és a beteljesedés örök hiányának poétikája (a Kései sirató kapcsán). A vallomásos költészet diszkurzív modalitásai és A test poétizálása – öngyilkosság-retorika fogalmak tisztázása után rátér a testpoétika részletes tárgyalására. Eltévedt kísérletnek nevezi a József Attila-életmű e fejezetét, amely pályaszakasz tárgyalása során a Szabad ötletek jegyzékével foglalkozik részletesebben. A recepciós háttérrel kapcsolatban megjegyzi, hogy a műhöz teljesen eltérő, sőt ellentétes hangvétellel közeledtek a kritikusok.

A beszélés helyéről megállapítja, hogy „József Attila írása nem követi […] a premodern és modern prózai stratégiákat, a megírás mögött felsejlő valóság elvesztette mind értelemteremtő, mind szimbolizációs szituációt kialakító szerepét, a beszélő csak mellé van téve egy lényege szerint indifferens, véletlenszerű térnek és időnek” (209.). Úgy véli, hogy a Beszélő – A személy önteremtő szétszóródása, azaz „a történet tárgya a mesélés során születik”, és „a fantázia egyszerre teremt narráltat és narrátort” (210.). A beszéd modalitásával kapcsolatban Bókay Antal megjegyzi – az ismert irodalomtudományi paradigmák alapján (melyeket már korábbi munkáiban hosszabban ecsetelt) –, hogy a szöveg az olvasásban születik meg, azaz az olvasó által születik újjá.

Bókay Antal ebben a könyvében egy másfajta viszonyítási rendszert tár az olvasó elé József Attila testpoétikája és teljes poétikája tekintetében. Olyan értelmezéseket olvashatunk ebben a könyvben, amelyek sokkal közelebb visznek a költő eszmerendszeréhez, mint eddig bármelyik más monográfia vagy elemzés. Ezáltal is fontos kiindulópontot jelenthet a József Attila-év ünneplői számára, hozzájárulva ahhoz, hogy újrafogalmazzuk a bennünk kialakult költőképet – ahogyan József Attila is újraértelmezte a világot saját poétikai eszközeivel, mintegy újra elnevezte a világ dolgait. Ha követjük ezeket a példákat, az ünnepségek alkalmával egy élő József Attiláról beszélhetünk, nem pedig egy „újratemetett” költőről.