Marc Martin Márk: Járt utat kétszer járj!

Vallomások a magyartalanságomról

A szépirodalmi megközelítésre igényt tartó szövegek között különösen érdekes kategóriát képeznek azok, amelyek vonzereje nem utolsósorban a szerzőjük valóságos, hús-vér személyében rejlik. Visszaemlékezések, interjúk, beszélgetések, vallomások: olyan képződmények ezek, amelyek minőségi volta (legitimitása?) mondhatni elkészültük előtt megalapozódik. Rézsútosan ugyan, de Marc Martin regényéhez e pontból (is) lehet közelíteni: a Járt utat kétszer járj! egyik fő attrakciója éppen a szerző személye, lévén ő tősgyökeres francia férfi, aki egyetemi tanulmányainak köszönhetően került kapcsolatba nyelvünkkel, vált fordítóvá és ezennel magyar regényíróvá is. Persze jómagam sem engedhetném meg ezt a fajta személyeskedést Martin és szövege számlájára – jószántamból; ám adva lévén, hogy épp ennek az egzisztenciális érintettségnek a nyelvi anyaggá gyúrása a tét, talán mégsem jogtalan az indításom.

Mert miről is szól Martin magyarul írott prózai szövege? Röviden, velősen: arról, hogy mit tudhat, mit nem megírni egy idegen, aki – évek óta ugyan, de mégis csak – ízlelgeti, kerülgeti, tapintja és környékezi a magyar nyelvet, a teljes birtokbavétel kudarcának tudatában. Igen, nem túl izgalmas regénytéma, ebben egyetérthetünk. Mindannyian tanultunk, tanulunk és fogunk tanulni idegen nyelveket, valahányunknak ismerős az idegen hangok diktatúrája, a másik nyelv rendszerének gonoszsága, a makacsul megkapaszkodó hibák tömkelege. Ha Martin szövege pusztán a nyelvtanulás módszertani gyűjteménye lenne, a szorgos diák tippjeinek láncolata, valószínűleg a Könnyen, gyorsan magyarul! sorozatba illesztették volna be kiadói. Ám ezúttal egy olyan szöveggel állunk szemben, amely a másik nyelv és kultúra meghódítását a szó legföldhözragadtabb értelmében élet- és létkérdéssé, személyes próbatétellé, a boldogság avagy a kárhozat pitvarává változtatja. Például így: „[m]ert hiszen mindig úgy érzem: inkább tapadjon a nyelvem az ínyemhez és rohadjon szét szívem, mint hogy ne sikerüljön belülről is tudnom ezt a nyelvet, és ne csak kívülről, hogy többé ne csak szűk, izzadságszagú ruha legyen rajtam, hanem a részem, csont, bőr, izom, vér és velő.” (16.) A helyzet spíljét csak fokozza az a tény, hogy Martin franciaságának köszönhetően a „magyart” minden egzotikumában, furcsaságában és szabálytalanságában szemlélhetjük.

Milyen műfajban, beszédmódban tárul elénk Marc Martin vállalkozása? A kötet laza, epizodikus szerkezetű, az egyes jeleneteket az MMM írói név, az előtörténettel rendelkező írói hang és az egyes szám első személyű grammatikai személyrag köti össze. Váltakozó műfajú részletekről van szó: önéletírásról, annak rendje s módja szerint, francia középosztálybeli család középső fiával a főszerepben, aki a Várból, a „vastag falú, roppant ház”-ból, archetipikus színhelyről indul útnak, uralkodó apával és hűen szeretett anyával felvértezve, elénk tárva életének és magyartanulásának rejtelmeit. Családregény is kerekedik, amelyben narrátorunk elődöt konstruál, farag önmagának anyai nagyanyja fiútestvéréből, akihez nemcsak kinézetét, de szexuális preferenciáját tekintve is hasonlónak gondolja magát: Henriról van szó, aki iskoláskori fiúbarátjával Észak-Afrikában vállal birtokintézői állást, életvitelét zavartalanul folytatandó. Ez az a történetszál, a gyermekkor és a vastag falú ház vonulata, amely a leginkább függetleníti magát a magyar nyelv esszenciáját kutató értekezésektől, és amely a leginkább igényt tarthat a kitűnő magyar prózai szöveg címkére… Ezen túlmenően értekező vonásokkal dúsított, személyes beszámolót is olvashatunk a magyar nyelvvel és kultúrával való találkozások, küzdelmek, események mikéntjéről, amolyan kosztolányis stílusban: „úgy rezegnek a hangszalagok, mint véreres, veláris vitorlák az éj sűrűjében, ahol harsányan, metszően csillámlanak az éles á-k, é-k meg í-k csillagzatai .” (13.) Vagy megemlíthetnénk a „szeretlek” igealak csodálatos elemzését, amely – szemben az „I love you”-val, vagy a „je t’aime”-mel, írja Martin – nem választja el a két alanyt éppen a „szeret” ige által, hanem a finomka „e” kötőhanggal erősíti meg összetartozásukat. A nyelvtani magyarázatok amúgy szűkre zárják az olvasói kört, filoszokra leszűkítve azt, hiszen ők azok, akiknek szó- és alaktani ismereteik vannak. Az előbbieken túlmenően olvashatunk még (formailag) dramatikus betéteket, teljességgel abszurd, ironikus cselekménnyel dúsítva – például az önmagát kitömni igyekvő Marc Martin társalgása a magyar szakemberrel –, ezek jobbára funkciótlanok, de kétségtelenül szórakoztatóak .A fejezeteket rajzok, lexikonszócikk jellegű összefoglalók harangozzák be: allegóriák, tanmesék, valahány két létállapot között megrekedt, hibridlényekről szól.

Ami ténylegesen egyedinek tűnik, a magyar irodalmi hagyomány felől nézve, Martin szövegében, az a következetes, négy-osztatú metaforarendszer, amely nemi és nemzeti nyelvi identitást ugraszt össze. Mi módon is? Az anyanyelv a francia, ilyenként pedig az eredet és az apai örökség toposza egyszersmind, a férfiúi nem ekvivalense. Az idegen nyelv, adott esetben a magyar, a választott szubsztancia, és ily módon az anyai ágon öröklődött szexuális viselkedésmóddal, a homoszexualitással áll párban. A francia anya-nyelv Martin rendszerében a gyűlölt apa, a férfi ágú domináns kultúra jelölőjévé válik. Talán emiatt is érthető könnyedén, hogy a regény miért halmozza az emlékezetes női előd alakokat (nagyanya, anya), illetve fordít különös figyelmet a férfiúitól elkülönböződő homoszexuális felmenőkre. Illetve itt érthetjük meg az anyanyelv kényuralmáról írott napló brutális kínzástechnikáit, amelyekkel a „tógás némbert” illeti, talán úgy is, mint a heteroszexuális nemi vonzódással való leszámolás jelenetsorát: „[n]yugtalan tehetetlenségemben mi mást tehettem volna, szellemi elmaradottságomért a legkézenfekvőbb bűnbakot, saját anyanyelvemet kezdtem okolni. Így lettem anyanyelvgyilkos.” (35.) Ugyanezen logika érteti meg azt, hogy miért szittya magyar férfi az amúgy nem-telen magyar nyelv… Ezen axiómája révén a szöveg folyton pszichoanalitikus értelmezésekre (is) csábít, és ezt meg is tennénk, ha Martin műve nem előzne meg ebben: az egyik vitadrámában például az én, az ösztön-én és a felettes én harcolnak azért, hogy ÉN ne vonulhasson ki a francia nyelv uralma alól…

A főhős és elbeszélő a könyv végére Martin Márk néven, tiszteletbeli magyarként születik újjá, avagy szüli újjá önmagát. Ha elkülönböződik anyanyelvétől, a francia nyelvtől, abban bízik, hogy a sorsa és az élete szervezte összeesküvés alól is mentesülni fog: „[m]ert így a magyar buzi Martin Márkként se nem lettem, se nem leszek ugyan soha magyar, de mintha így végre mégiscsak kivontam volna magam a születésem véletlenszerű, ám sorsdöntő körülményei alól, nincsen immár se apám, se anyám, se hazám, se istenem, se anyanyelvem […], pláne most, hogy roppant kéjjel-kínnal megírtam ezt a könyvet, amelyből sem apám, sem anyám, sem anyanyelvem, sem a hazámban szinte senki sem érthet – hurrá ! – egy árva kukkot sem.” (143.) Egy ön-teremtő, szubjektum- és én-létrehozó prózai mű a Járt utat…, amelyben a nyelviség/náció a szexuális identitással kapcsolódik össze, és így az idegen nyelvnek az idegen/más/non-heteroszexualitás felel meg, mint (ezentúl) felvállalható jellemző. Lényegesnek tartom, hogy nem csak a (magyar és francia) nyelvvel bánás illusztrációja és reprezentációja ez a regény, hanem a kisebbségi szexualitásról való – magyar nyelvű – beszéd folytonos kísérlete is. Kérdés, hogy az egzotikum ilyetén konstrukciója – a kíváncsiságot ébresztő, magyarul tanuló, francia homoszexuális fiú esetére és alakjára gondolok – mennyiben teszi egzotikussá, rendkívülivé magát a homoszexualitást, amely a francia kultúrában sokkal explicitebben jelenik meg (lásd a francia irodalomtörténeten végigvonuló, nagy homoszexuális szerzők panteonját), és mennyiben éppenséggel az idegen nyelvnek a tudását vonja be a szexualitás mázával, a kultúrák találkozását testek és szerelmi hagyományok ütközéseként dramatizálva.

A könyv alapkérdése számomra ily módon az, hogy a kulturális különbségek hogyan konvertálhatóak, a testiség talaján, nemi (orientációs) különbségekké. A magyar-ázás és a francia-ázás a kognitív érvelésmód felől is megerősíti az egyik nyelvnek a szellemi, gondolati voltát, a másiknak pedig a korporeális röghöz kötöttségét, jobban mondva ennek magyar nyelvi sztereotipizálódását. Tehet-e Martin Márk mást, mint hogy megírja, megfesti, megtestesíti ezt a (magyar nyelvből látható) zsigeri kódoltságot? És ha már közhelyekről esik szó: amint Roland Barthes oly hévvel ír az olvasásról mint vágyteli, testi tevékenységről, úgy Martin-nél is a (magyar) nyelv tanulásának hangsúlyos pillanatai extrémen erotikus helyzetekké lesznek. „Mint idő előtt kerevetre rogyó, kimerült, silány szeretőnek, nem volt erőm, hogy a szótárakat, szavakat, legyőzve visszajussak a szöveghez és egyesüljek vele.” (18.) Hogyan is hazudtolhatná meg egy francia genetikusan vele született pajzánságát? Kivonva az iróniát a kérdésből: hajlandóak vagyunk-e egy francia szerző szövegeit nem a bújtatott erotika kultúrtoposza felől olvasni? Itt talán olyan emberünkre-írónkra akadtunk, aki ezt mindennél jobban érzi, és szépen alátesz olajozott olvasásmódunknak még egy lapáttal: beszél a magyar az anyanyelv emlőiről? Nesze neked: itt egy francia ír az anyanyelv emlőjéből csepegő anyanyelv-tejről… Ha kedvünk szottyan, akár úgy is olvashatjuk a Járt utat…, mint egy olyan textust, amely a magyar és a francia kultúrát meg nyelvet dichotomikus párba szervezi, előbbit a végletes in-korporealitásként, utóbbit a maximális megtestesültség megfelelőjeként aknázva ki. És a „kívülről” feltehetőleg sajátosan formáltnak ható (magyar) nemzeti érzést és az ezzel együtt járó nyelvi identitást szellemi, spirituális képződményből (francia) testi érzületté írja át: „úgy lovagolok a magyar szavakon, hogy öröm nézni. Roppant élvezettel. Körmönfont keccsel. […] Nyelvedig persze nem bizonyult oly járhatatlannak és rendkívülinek az út.” (11–12.)

Tóth Krisztina személyes hangvételű utószava, valamint Nádas Péter fülszövege egészíti ki a kötet tájképét, és emlékezteti az olvasót arra: itt bizony kanonizáció történik, a javából. Az égetően fontos kérdés viszont megmarad: hova helyezi a magyar kritika és irodalomtörténet MMM kötetét? Megmarad a kultúrkuriózum üveglapja mögött, helyet lel az Egyesült Európa kultúranzixában, netán néhány évtized távlatából megszüli elődeit a magyar posztmodernek és az eljövendő, nemileg érzékeny, ifjúi textusokban? Míg ez tisztázódik, e valóban egyedi vállalkozás nemileg és nemzetileg érintett, kíváncsi rajongók hadára lelhet.

Köszönettel tartozom a József Attila Kör által szervezett PÍ-csoport másik négy tagjának – Szilasi Lászlónak, Onder Csabának, Keresztesi Józsefnek és Szerbhorváth Görgynek – a könyvről szóló, 2004. december 16-i beszélgetésben elhangzott véleményükért.