„Hatalmas, csupasz háromszögű orommal zárul a Farkas utca: a református templommal. Úgy tartok feléje a többiekkel, mint Augustus császár a családjával a felvirágzott békeoltárhoz. […] Be akartunk menni a református templomba. Futok a kulcsért az egyházfihoz, de a lelkészlak lépcsőjén összeütközöm egy daliás férfival.

– Hozom én – mondja mosolyogva. Nem gondolnám, hogy ő az egyházfi. Jön a kulccsal s bemutatkozik. Erdélyi fiatalok lapjaiban tanultam meg a nevét, a rabság idején. László Dezső, a templom lelkésze ő s ma képviselő. […] A falon, a régi címerekben halfarkú nők hintáznak s halálra sebzett madarak röpülnek. A padok felett hosszú, szakadozott verses gyászjelentők, siratók, köztük Tótfalusi Kis Miklósé, a boldogtalan s lángeszű nyomdászé. A kórus elején egy megható márványtábla: gróf Wass Alberté, ki elesett a szabad parasztok szabadságáért búr földön, 1902-ben. A szószék lábát magyar ember faragta, a könyöklőjét szász, az egyik térdeplőpad szász munka, a másik magyar. A szász faragásokon gyümölcs, a magyarokon virág.

– Így is az igazság – mosolyog csendesen a pap. – A virág csak szép, abból nincs haszon. Az volt mindig a magyaré. […]

– Kezdem már sejteni, mi a különbség Kassa és Kolozsvár közt – mondja Márai, akit e városban folyton a szülőváros emléke üldöz. – Mind a kettő felnőtt, higgadt város, született város. Kövekben gondolták ki, nem pléhben. De az egyik zárkózott, majdnem feszes, a másik szívélyes, beszédes s eszeveszett gőgjében is csevegő.

– Az már igaz – hagyja rá László Dezső. – Roppant nagy pletykák vagyunk. Gondoljatok csak arra a töméntelen erdélyi emlékiratíróra. Még a titkos fiókunkat is telebeszéltük, nemhogy egymás fülét. S fele se volt igaz a pletykának, csak a jó ízért mondták el. Ezt mi jól tudjuk egymásról, csak az kéne, hogy ti is tudjátok. Hiszen ami keveset tévedett rólunk Németh László az erdélyi útinaplójában, úgy történt, hogy ez a zord, egyenes dunántúli ember szó szerint vette, amit a régi s mai erdélyiektől hallott!1 Vele nevetünk; jól esik egy pillanatra magunk között tudnunk ezt a feddő, szertelen szerelmest.”2

A csupasz ormú Farkas utcai templomnak csak a tornya csonka, papja, László Dezső azonban valóságos toronyember volt. Ilyennek mutatja Mohi Sándor arcképe is, amint már a börtönévek után, templomának kőfala előtt áll, és pillérként fölmagaslik, de ilyennek láthatták Cs. Szabó és írótársai is 1942 tavaszán. Testi magasságát nem ő választotta, de a tornyot igen, éspedig nem lehajíttatásra, hanem kilátónak. Apáczai Csere János mondja Páskándi Géza Tornyot választok című drámájában, hogy „A kiválasztottat segíti az Isten, az alkalmasnak önmagát kell segítenie” – László Dezső azonban a kiválasztott alkalmasok egyike volt. Alig néhány lépésnyire Apáczai scholájától, képzelt tornya magasából „még messzibbre lehet látni. Hiszen, ha az óriás vállán ülő gyermek ráadásul még toronyban is van… akkor aztán igazán messzire láthat…”3 Márpedig – Akarom: tisztán lássatok4 – „A szem, a látás (erdélyi kisebbségi életlátás, világlátás), a nézet, a tekintet, a szemlélet László Dezső írásainak is – többszörösen megszenvedett – alapmotívuma.”5 Az ő magaslata azonban nem valami fennkölt szellem elzárkózó elefántcsonttornya volt; nem az ódon erdélyi veretességek s nem is az új korszellemek ezoterikus magasa, hanem hit, magyarság és modernség „mégis lehet”-kilátója. László Dezső úgy volt messze világító toronyember, hogy amit föntről meglátott, azt lent cselekedte: Isten égi terveihez a földi keretek építését, hiszen már az Erdélyi Fiatalok szerkesztőjeként ezt írta: „a magyar egyházak munkája nem légüres térben, való világtól hermetice elzárt, desztillált lelkek, hanem valóságoktól, válságoktól, bűnöktől, bizonytalanságoktól meghatározott erdélyi magyar emberek között, erdélyi magyar emberekért folyik, hogy ezeknek az életét egy magasabb világba is beleiktassa. Mi […] megmutattuk az egyházaknak, milyen idői meghatározások alatt élnek azok az örökkévaló lelkek, akiknek örökkévaló igényeit az egyházaknak kell kielégíteniök. Theologiailag szólva, mi az általános kegyelem világát munkáljuk, a földi keretek építését vállaltuk Isten hatalmas munkarendjéből, de ezekkel sohasem tagadtuk le az örökkévaló célokért való küzdelmet.”6

Hogy László Dezső milyen sokra tartotta Páskándinak nemcsak a drámáit, hanem régi fogolytársát: az írót magát is,7 azt Éva nénitől többször is hallottam, amikor, ma már lassan harminc esztendeje, az Erdélyi Fiatalokkal kezdtem foglalkozni. Akkor már eljártam Debreczeni Lászlóhoz az Uránia mozi szegényes hátsó udvarába, megfordultam a nagybeteg Mikó Imrénél a Petőfi utcában s László Feri bácsinál is gyakran, a Király utca 11. szám: az utolsó kolozsvári fegyverkovács fönt felejtett cégtáblája alatt. László Dezső öccse, egykor a Bolyai Egyetem jogászprofesszora és felesége, a másik Éva néni, a kietlen udvar mélyén szótlan, tűrő szegénységben és puritán szorgalommal élték mindennapjaikat; Feri bácsi sokesztendős nagy munkája később az Erdélyi Fiatalok dokumentumkötetébe is beépült.8 Ezt a régi Király utcát azért is szerettem nagyon, mert közepén lakott Andorka bácsi, a festő: Fülöp Antal Andor, aki „egy másik életében Botticelli palettakaparója volt”.9

Majdnem az ő kapujából indult a kis Kovács Dezső utca (a hatvanas években még legalábbis így nevezték), ami a templomhoz vitt el, a sarokra, László Éva nénihez – vagy tőle vitt Andorkához. Ilyenkor, már Feri bácsi déli jötte, Debreczeni távozása után Éva néni megengedte, hogy László Dezső karszékébe telepedjek, íróasztalához üljek olvasgatni. Sok verőfényes délutánt, szürke téli délelőttöt töltöttem el annál az asztalnál, a Kolozsvárra még sötét hajnalban megérkező Balt Orient expresszvonat viszontagságai után, néha csupán majdnem félálomban jegyzetelve. Mivel tudtam, hogy hol ülök, kinek a vendége vagyok, elég volt fölpillantanom Mohi Sándor festményére. Az Erdélyi Fiatalok bőrkötésű évfolyamait, László Dezső írásait, könyveit forgatva, Jancsó Béla, Balázs Ferenc leveleit olvasgatva mégsem csak az engem leginkább érdeklő kisebbségi eszmealkotót, nemzedéke organizátorát ismertem meg lassan, de magát László Dezsőt is. Gazdag életmunkáját a maga egészében, vagyis a teológust és a nevelőt is, a kiválasztott lelkipásztort, a közírót és a politikust, úgy, ahogyan őt most centenáriumán a László Dezső emlékezete 1904–2004 című emlékkönyv is bemutatja. Mert be kell mutatni, újra, hiszen „Az 1973-ban elhunyt László Dezső műveiről nem azt kell mondanunk, hogy máig időszerűek, hanem inkább azt, hogy igazán mára váltak időszerűvé. Ugyanis annak a kisebbségpolitikának, amelyről ő gondolkodott, talán most jött el végre az ideje.”10

A Cseke Péter szerkesztette László Dezső emlékezete pedig nemcsak méltó in memoriam, hanem ad futurum könyv is. Sőt ad hostem ire: fegyver az ellenség ellen, a tulajdon értékeinket elveszejtő, eltakaró feledtetés és a következmény: a tájékozatlanság zavara ellen ma, amikor „A kisebbségi helyzet korlátain, illetve sajátosságain túlmenően az […] »egység–sokszínűség« általános és önmagába visszatérő diskurzusát fölerősítik a politikai kultúra hiányosságai, illetve a szocializmusban tanult politikai szocializációs minták és örökölt magatartásformák is”.11 Mert ma, több mint harminc évvel László Dezső halála után, a kisebbségi helyzet változatlan kényszerítő körülményei és „A meglévő közhasználatú, önmagunkról untig ismételt sémák, »struktúrák«, valamint a magyarországi pártok politikai befolyása (és anyagi támogatása) mentén zajló polarizációs folyamatok […] egyelőre az egymás mellett való elbeszélés csatornáit építik és legitimálják, sőt hamis dichotómiákat, kiürült retorikákat konzerválnak, s ezáltal terméketlenné teszik a kisebbségi kérdés érdemi (belső használatra való) kibontását Erdélyben. […] a (kisebbségi) politikai szocializáció sajátosságai, az ezekből adódó védekező reflexek és kommunikációs deficitek – úgy tűnik – folyamatosan újratermelik a romániai magyarság sorsdilemmáit. Ezek a dilemmák (hogyan lehet?) igen összetettek és sokrétűek, külső kényszerekből, belső erőtlenségből és a kisebbségi politika stratégiátlanságából táplálkoznak.”12

Pedig azt, hogyan lehet, László Dezső és társai már régen leírták, mi több, aszerint is éltek. Ami úgy volt lehetséges, hogy mint „az erdélyi református lelkipásztor történeti ideáljának a megtestesítője” a két világháború közti Erdély teológusainak „pompás coetusában kiemelkedő helyet foglal el László Dezső, a Krisztus szerelmétől szorongatott prédikátor (hagyatékában 1000 prédikáció!), a bibliás gyakorlati teológus, az éles elméjű egyházjogász, az ifjúsági keresztyén munka és szolgálat legkompetensebb ihletője és szervezője, az erdélyi újreformátori teológia második nemzedékének jelentős képviselője”.13 László Dezső ugyanis „nemcsak másokkal, hanem önmagával is feszítő erejű állandó párbeszédet folytatott, s ami döntőbb: szünet nélküli dialógusban állott az ő személyes Urával: a Szentlelke által közöttünk lakozó Úr Jézus Krisztussal, a mennyei Atya egyszülött Fiával”.

A sepsiszentgyörgyi, nagy családban született fiú 1922–26 között tanult a kolozsvári teológián, ahol Makkai Sándor, Tavaszy Sándor és Imre Lajos voltak rá a legnagyobb hatással. Egy skót tanulmányút után, 1927-ben lett egyházkerületének ifjúsági belmissziós utazótitkára, 1932-ben a Kollégium, majd a Teológia vallástanára, 1940-től pedig, kényszerű megszakításokkal, a Farkas utcai templom esperese, szinte haláláig. S közben mi minden még!

Mert a teológus „Mindenestől vállalta a theologiai újrakezdés következményeit. Utazótitkársága úgy is értékelhető, mint az ébredés gyakorlati példázója és munkálója. A theologiai liberalizmust felváltó kriszto-centrikus gondolkozás (így foglalható össze külön magyarázat nélkül az akkori eszmélődés kikristályosodása) nem kis mértékben épp a László Dezső utazásai és végzett szolgálatai révén jutott el az eklézsiákba, részben közvetlenül, részben a lelkipásztorok útján.” E szolgálaton keresztül pedig (majdnem háromszáz gyülekezetet keresett föl) közvetlen és alapos ismereteket szerzett a magyar társadalom helyzetéről, az új impérium feszültségeiről, a többségi sovinizmusról és a kisebbségi szervezetlenségről, a nemzedéki ellentétekről, mindenekelőtt pedig az erdélyi falu állapotairól. A református ifjúság legtekintélyesebb vezetőjeként az Erdélyi Fiatalok eszmerendszerének és gyakorlati koncepciójának kidolgozásában is döntő szerepe volt.

Mivel azonban László Dezső valóban „nem írásos műveiért élt, hanem azért írt, hogy az építést írásban és szóban egyaránt végezhesse”, Tőkés István mélyre néző tanulmánya sem művelődéstörténeti, egyházi művei, prédikációi rendjén, hanem szolgálata szerint veszi és elemzi végig a lelkésztárs életpályáját, az utazótitkár után a vallástanárt, a teológust és a lelkipásztort mutatva be – a céltudatos prédikátorral együtt, aki „Nemegyszer beszélte el: mennyire fontos az éles beállítás a problematikában. Egyébként eredménytelen a szolgálat: tompa és haszontalan, mint az életlen kés. Úgy kell beszélni – mondotta –, hogy a hallgatók jussanak nyugtalansági állapotba, s akár helyeslésükkel, akár ellentmondásukkal: vállalják a gondolatcserét, az építés szolgálata végett.”14Ám ha a lelkész nem ilyen, az ige akkor is Istentől való, hiszen amint László Dezső írta: „A lelkipásztor beszédjét maga Isten teszi az Ő tulajdon beszédjévé, s ahogy egykor Isten oktalan állatokat is fel tudott a maga akarata közlésére használni, ugyanúgy ma még a legalkalmatlanabb lelkipásztor beszédét is a magáévá tudja tenni azok előtt, akik azt hittel és engedelmességgel hallgatják. Nagyon jó volna a lelkipásztorokat és [az] azok beszédjét bírálgató híveknek megvizsgálniok magukat, hogy vajon ők jobb igehallgatók-e, mint amilyen igehirdető a lelkipásztor, s vajon ahhoz a lelki élethez és buzgósághoz, amilyenben ők élnek, adhat-e Isten alkalmasabb pásztort.”15 És a búcsúprédikációja, 1972 tavaszán: „Testvéreim, kérdezzétek meg magatoktól: csak engemet hallottatok itt, ebben a templomban, vagy hallottátok az én Uramat, a gyülekezet legfőbb prófétáját és tanítóját, Krisztust? Jaj nékem, ha csak engemet hallgattatok! Ha csak énhozzám jutottatok el! S talán valaki azon búsul, hogy én nem fogok annyit prédikálni, mint eddig. Jaj, Testvéreim, az ilyen léleknek! Krisztus, ő a próféta, a tanító, a prédikátor és az igehirdető! Őreá kell felnézni minden lelkipásztoron túl!”16

László Dezső valóban az igehirdetés szerelmese volt, aki kötelességének tekintette a bibliai értékszempontok érvényesítését, a hivatásértelmezést, de a nemzetről és a nemzetpolitikáról is biblikus tanítást adott: „A nemzeti öntudat józanságát akkor növeli a keresztyén hit, ha megláttatja, hogy a népiség az Isten iránti engedelmesség helye, a történeti valóság mezeje, ahol végbemehet a megszentelődés folyamata, és amely az örökkévalóság szempontjából átmeneti állapot.”17 László Ferenc is a vallástanárt, az édesapát hozza közelünkbe, Juhász Tamás pedig már a teológiai magántanárt: az Ifjúsági Keresztyén Egyesület, később az Erdélyi Fiatalok szervezőjét és a teológust, aki vállalta a megújulást, amikor az „Új, a kisebbségi helyzetben az igehirdetés, a gyakorlati egyházi munkák és a népnevelés terén váratlan erőforrássá váló teológiai irányzat terjedt el az erdélyi református és evangélikus teológiában. Újreformátori teológiának nevezték, amely Barth Károly, 1924–1936 között Németországban tanító svájci teológus nevéhez kötődött, s nálunk Tavaszy Sándor, László Dezső teológus-példaképe tette leghamarabb magáévá.”18 Filozófiai és teológiai felfogása forrásvidékét kutatva állítja Nagy László, hogy „László Dezsőnek ez a tanáros karaktere és a filozófia iránt tanúsított tartós szeretete formálja intellektusát, borotvaéles logikáját, gondolkozásának szisztematikus jellegét, prédikációinak rendszerességét, és így válik élete végéig Anyaszentegyházunkban a hívő intellektualizmus önállóan gondolkodó képviselőjévé, mely teológiai gondolkodásának legsajátosabb alapvonása.”19

De nemcsak a teológus vállalta a Trianon utáni teljes újrakezdést, hanem „1929 nemzedékével” az Erdélyi Fiatalok szerkesztője is; Debreczeni László és Cseke Péter beszélgetésében a küzdőtárs tekint vissza arra az új felfogásra, amely „nem önmagáért való politika, hanem széles vonalú és minden érdeket magában foglaló, belső értékeket védő, alulról szerves életként felnőtt érdekvédelmi front lesz. Ma az ifjúság úgy politizál, hogy életprogramot készít.”20 László Dezső A kisebbségi élet ajándékaiban21 ennek az életprogramnak a kisebbségbölcseleti alapveté-sét adta meg, hiszen a kisebbségi élet „nem siránkozás, hanem élet; kifejezése pedig nemcsak könny, de mindenekfelett munka és tett; nem mentegetődzés, tiltakozás és viszontvádaskodás a ránk olvasott ítélettel szemben, hanem szüntelen megtérés és újrakezdés”.22 Ezt tükrözte az 1930-ban színre lépő Erdélyi Fiatalok mozgalma és folyóirata is, amely egy egész nemzedék évtizednyi fölnevelő iskolája, máig ható szellemi műhelye volt.23A „társadalomtudatosítás lebegett a szemük előtt”,24 a fiatalság öntudatra ébresztését és a magyarság szellemi vezetésre való felkészítését tartották legelső feladatuknak.25 „Ez a csoport hatalmas munkát végez. […] az Erdélyi Fiatalok az egész erdélyi magyarság céljait szem előtt tartó testületté lett. Nemcsak elméleti, hanem széles körű gyakorlati munkát is végeznek. Faluszemináriumokat tartanak, ahol vita alá kerülnek a falu legégetőbb problémái.”26 Cseke Péter elemzése az ideológus és kisebbségpolitikus László Dezsőt állítja elénk, aki az Ady–Móricz–Szabó Dezső-féle eszmetriász27 nyomán a kisebbségi társadalom demokratikus önszerveződési útját választotta,28 s akinek karakteres, megalkuvás nélküli egyénisége mozgalmuk etikáját is meghatározta, hozzájárulva annak az alkotmányos szellemiségnek a kialakulásához, amely ezt a közösséget az aktivista-demokrata egységgondolat modelljévé tette. László Dezső az Erdélyi Fiatalok világnézeti függetlenségét és (párt)politikamentességét is mindvégig érvényesítette.29 Mivel pedig a nemzedéki őrségváltás egybeesett az 1940-es uralomváltással, „A második bécsi döntés alapvető pályamódosítást hozott László Dezső életében. A politika iránt addig is érdeklődő, de cselekvő politikusként nyilván nem tartott lelkész és teológiai magántanár egyből a legfelsőbb politika szférájában találta magát: országgyűlési képviselő lett a magyar parlamentben. Azért »találta magát«, mert nem ő pályázott erre a szerepkörre, nem jelöltette magát képviselőnek, nem folytatott választási propagandát, nem is választották meg, hanem – akárcsak társait – egyszerűen behívták honatyának.”30 Balázs Sándor a főként kultúrpolitikai kérdésekben megszólaló Lászlót együtt mutatja be az erdélyi szellem parlamenti megjelenésével, hiszen „Az erdélyi képviselők beszédeiben megnyilatkozó szellemnek egyik lényeges meghatározója a történelmi analógiákra való hivatkozás. A magyar múlt erőit akarták ezek a beszédek ma is ható tényezővé tenni. Másfelől határozott, szintetikus látás, a nemzeti élet egyes vonatkozásai között mutatkozó szerves összefüggések fölmutatása jellemezte az erdélyi szónokokat. Arra akartak rámutatni, hogy mialatt a szomszédos népek és Európa nagy nemzetei egyre sugallóbb erővel akarják a maguk igazát irányunkban érvényesíteni, nekünk minden alapunk megvan egy sugalló erejű magyar bizonyságtételnek a megfogalmazására és érvényesítésére. Ez a bizonyságtétel független lehet minden általános politikai világnézettől. Az emberiesség szelleme nyilvánul meg a nemzetiségi kérdésben és a szomszéd népekkel való együttműködés biztosíthatása tekintetében. A magyar politika csak reformpolitika lehet, a reform azonban nem lehet ürügy a legfontosabb kérdések megoldásának elodázására.”31 Dávid Gyula a rabtárs barátra, Sipos Gábor a szabadulása után levéltárosként dolgozó tudós papra emlékezik, László Ferenc pedig az édesapjáról készített, hozzáférhető állambiztonsági iratokat ismerteti.32 Miután 1957-ben újra letartóztatták és meghurcolták, 1960 végén helyezték csak szabadlábra. A fogságot Isten adta tanfolyamnak tekintette, ezért súlyos cukorbetegsége ellenére mindvégig kitartott;33 halála után három évvel rehabilitálták.

László Dezső önéletrajza, utolsó prédikációja és végrendelete után 39 hozzá írott levelet is olvashatunk,34 ezeket néhány személyes hangú emlékezés, László Dezső részletes életrajzi kronológiája, családfája és műveinek terjedelmes bibliográfiája követi. A kutatás örömére Sipos Gábor a levéltárban őrzött irathagyaték tételeit is közreadja, László Miklós pedig közel félszáz fényképpel gazdagította az emlékkönyvet, amely Cseke Péter szerkesztése után nemcsak az in memoriam és az ad honorem műfajának lett példás darabja, hanem László Dezső életművének, rajta keresztül a korszak eszmetörténetének is adatgazdag, valóságos kézikönyve. Bizonnyal, hiszen az új, kollektív erdélyi stratégia megalkotásához és benne az értelmes, egyéni életprogramok megtervezéséhez, legalább az újabb nemzedékek mentalitásának átformálásához éppen László Dezső időszerű öröksége az egyik kulcshagyaték.

Mert mi lesz a dilemmákkal? Hiszen „a mi fiaink már nem hazahordó méh, hanem kirajzó darázs ösztönével kelnek útra, soha vissza nem térni közérdekért. A dolgok ezért jelentkeznek változatlan gondként mai sorsunkban, bármit hárított el az idő abból, amit előzőleg még ő tetézett reánk.”35

És ez nem dilemma, hanem keserű valóság.

JEGYZETEK

1. Csodálkozom, hogy Németh Lászlót annyira megviselte Erdély, hogy ő éppen azt nem látta meg, ha csak csírájában is, ami az ő mozgalmának is lényege: a kritikai vízválasztón túli, mindennel számot vető, építő korszak kezdetét – írta László Dezső 1935-ben. – Félek, neki is a mi pletykáink ártottak meg.” Erdély megismerésének titka. Pásztortűz, 1935/11. 215–216. In: Németh László: Magyarok Romániában. Az útirajz és a vita. Szerk. Nagy Pál. Mentor Kiadó. Marosvásárhely, 2001. 124.

2. Darvas Józseffel, Illyés Gyulával, Keresztury Dezsővel, Márai Sándorral és Szabó Lőrinccel közösen tett látogatásáról l. Cs. Szabó László: Mátyás bölcsője, Jósika sírhelye (Egy kolozsvári utazás története). In: Haza és nagyvilág. Franklin Társulat. Bp., é. n. [1942]. 83–86. Id. Kántor Lajos: Fellegek a város felett. Regényes korrajz: Kolozsvár, 20. század. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 2004. 9.

3. Páskándi Géza: Vendégség – Tornyot választok. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1973. 207–209.

4. László Dezső: Akarom: tisztán lássatok. Széchenyi István és a magyar jelen. Az Erdélyi Fiatalok kiadása. Cluj–Kolozsvár, 1933.

5. Cseke Péter: „Hívő szívvel modernnek lenni és magyarnak maradni”. Jegyzetek a kisebbségi életmodellben gondolkodó László Dezsőről. In: László Dezső: A kisebbségi élet ajándékai. Publicisztikai írások, tanulmányok 1929–1940. Szerk. Cseke Péter. A Minerva Művelődési Egyesület és a Szabadság kiadása. Kolozsvár, 1997. 4. László Dezső könyve az emlékkönyvvel együtt olvasandó!

  6. László Dezső: Az Erdélyi Fiatalok és az erdélyi magyar egyházak. Erdélyi Fiatalok, 1931/4. 80.

  7. László 1952-től 1954-ig, majd 1957-től 1960 végéig volt börtönben Szamosújváron és kényszermunkán a Duna-csatornánál. Páskándi mellett (l. Páskándi Géza: Begyűjtött vallomásaim. Egy észjárás emlékiratai. Antológia Kiadó. Lakitelek, 1996. 114.) rabtársa volt a László Dezső emlékezetében (Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2004 – a továbbiakban: LDE) barátjára emlékező Dávid Gyula is, l. P. Sebők Anna: Kolozsvári perek 1956. Hamvas Intézet, Bp., 2001. 167.

 8. Erdélyi Fiatalok. Dokumentumok, viták (1930–1940). Közzéteszi dr. László Ferenc és Cseke Péter. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1986.

  9. Bálint Tibor: Kenyér és gyertyaláng. Arcképek, vallomások, tanulmányok.  Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár-Napoca, 1975. 17.

10. Hovanyecz László: A zárójelbe tett nacionalizmus. LDE 193.

11. Sorbán Angella–Nagy Kata: Örökölt dilemmák. Beszélgetések a romániai magyar társadalomról. Kalota Könyvkiadó. Kolozsvár, 2004. 97.

12. Uo. 99–100. „A kisebbségi tudáskészlet leginkább releváns elemei a kilencvenes évek mérlegében dilemmák. Dilemma mint megmaradás vagy elfogyás, dilemma mint együtt vagy egymás mellett, dilemma mint erdélyiség vagy a magyar nemzet »organikus« része, dilemma mint elkülönülés vagy nyitottság, dilemma mint politikai párt vagy társadalomépítő intézményrendszer, dilemma mint szimbolikus értékű egység vagy lokális/regionális érdekekre és értékekre épülő differenciáltság – dilemmák mint stratégiák vagy kényszerpályák. E dilemmákat kétségkívül legitimálják és felerősítik a körülöttünk zajló események, változások ambivalenciái Romániában, Magyarországon és a nagyvilágban, mindazonáltal úgy látszik, ezeket, végső soron mégiscsak a jelenleg érvényes kisebbségi szocializációs minták termelik újra. (Kiemelés tőlem – Cs. M.)” Uo. 208. Salat Levente pedig (László Dezső kisebbségi bölcseletének időszerűsége. Szemelvények egy életműből) éppen azt bizonyítja, hogy „2000-rel kezdődően lezárulóban van a romániai magyarság történelmének az a fejezete, amely 1945-ben vette kezdetét, és amelynek fő jellemzője – az 1940–1944 közötti részleges revízió következtében – az erdélyi magyarsággal szembeni teljes, állampolitika rangjára emelt bizalmatlanság.” LDE 134.

13. Nagy László: László Dezső reneszánsza felé. LDE 5.

14. Tőkés István: László Dezső (1904–1973). LDE 11, 14–15.

15. László Dezső: A gyülekezetünk élete. Református Könyvtár 64. Kiadja a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Iratterjesztési Osztálya. Nagyvárad, 1939. 59–60.

16. LDE 206.

17. Fekete Károly: László Dezső homiletikai örökségének főbb vonásai. LDE 66.

18. Juhász Tamás: „Krisztusban legyen ifjúvá az ifjú Erdély”. László Dezső, a Református Theologiai Fakultás magántanára. LDE 37.

19. Nagy László: László Dezső teológiai gondolkodásának kialakulása. LDE 47.

20. Debreczeni László: Egy kisebbségi életmodell teremtője. Kérdezett Cseke Péter. LDE 72.

21. Uj arcvonal. Tizenkilenc fiatal erdélyi író antológiája. Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet R–T. Cluj–Kolozsvár, 1931. 128–138.

22. László Dezső: Magyarok Romániában (1936). In: Németh László: i. m. 187.

23. L. Csapody Miklós: Program és nemzedék. Fejezet az Erdélyi Fiatalok előtörténetéből 1923–1929. In: Az Országos Széchényi Könyvtár évkönyve 1982–1983. Bp., 1984. 583–589.

24. Ligeti Ernő: Súly alatt a pálma. Egy nemzedék szellemi élete. 22 esztendő kisebbségi sorsban. Fraternitas R–T. Kolozsvár, é. n. [1942] 144.

25. Mikó Imre: Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-től 1940. augusztus 30-ig. Studium. Bp., 1941. 188–189.

26. Tolnai Gábor: Erdély magyar irodalmi élete. Értekezések a M. Kir. Ferencz József Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézetéből 11. Szeged, 1933. 128–129.

27. „A kolégyom egész énjével intézetének élő igazgatója: dr. Gönczy László, az elég nagy számú tanári kar minden tagja – köztük többen gondolatrendszerem elhívott katonái: László Dezső, Jancsó Béla, Bíró Sándor –, mind mély indítású, hűséges építői a magyar léleknek.” Szabó Dezső: Utazás Erdélyben. Ludas Mátyás Füzetek 54. Bp., 1939. október. 10.

28. Cseke Péter: László Dezső az Erdélyi Fiatalok körében. LDE 87.

29. Csapody Miklós: Egy nemzedék iskolája: az Erdélyi Fiatalok. Tiszatáj, 1984/7. 44–51.

30. Balázs Sándor: László Dezső a magyar parlamentben. LDE 99.

31. László Dezső: A képviselőház és Erdély. Hitel, 1944/1. 5.

32. László Ferenc: A „harmadik út” áldozata. László Dezső állambiztonsági ügyiratai (1948–1955). LDE 147–177.

33. Demény Péter: László Dezső kolozsvár-belvárosi lelkész első letartóztatására emlékeznek vasárnap [2002. augusztus 11-én Szamosújváron]. Krónika, 2002. augusztus 9. 1.

34. Sas Péter: László Dezső levelesládájából. LDE 216–242.

35. Lászlóffy Aladár: A kisebbségi élet ajándékai. LDE 183.